A karambol-partik

Ott járt már napok óta Metell a Palais Royal hírhedett tornácaiban, s ő is azok közé tartozott, akik éjjelre is ottmaradnak. Megtartotta nemzeti viseletét, s az előny volt rá nézve. Ez első tekintetre megvallja az idegent, míg ha incroyable-nak öltözik, az lerí róla, s elárulja, hogy messze földről jött.

Semmit sem csinált még, semmibe sem vágott bele, nézdelődött. Tanulmányozta a szerepet.

Nem árult el kíváncsiságot, érzéketlen maradt a festett és kifestett szépségek kecsei iránt, nem barátkozott senkivel, aki belekötött, eljárt mindenüvé, ahova mások járnak; őrizkedett a színházban észrevétetni, hogy értett a darabból valamit, a balettban ő is a színpadnak szegezte a kukucskáját (Gucker), de tovább nem vitte a stúdiumot; de Vitry restaurateurjében ebédelt, ahol ötven frank a teríték ára, de bort nem ivott; a képek közül a hírhedett paripák acélmetszeteit nézegette, s esténként ellátogatott a játéktermekbe; egy-egy louisdort feltett a rouge et noirra, ha elvesztette, ha megnyerte, abbahagyta; nem űzte tovább. Nép volt a játékasztalok körül tömérdek. Közönséges szerencsevadászok. Olyan spelunkákba is betévedt, ahol szakmányos játékosok űzik a mesterségüket fáraóval, makaóval. Vannak közöttük, akik ahhoz is értenek, hogy kell a balszerencsét megjavítani. Hogy kémnek ne tartsák, egypár játékra meg hagyta magát fogni, de vigyázott magára, nem hagyta magát tűzbe vinni. Ezek mind közönséges rablók és olyan áldozatok, akik, ha sokat vesztettek, beleugranak a Szajnába.

Azokon ugyan nincs mit sajnálni, akik azért, mert el hagyták nyerni a pénzüket, beleugranak a vízbe; mert azért mentek oda, hogy a másiknak a pénzét elnyerjék, s abban az esetben ők is éppen olyan hidegvérrel nézték volna el, hogy hogyan öli bele magát a vízbe az a másik. Olyan ez, mint az amerikai párbaj, ahol, lelke szerint, mind a két fél gyilkos.

Az igazi előkelő úri világ nem itt volt.

A dandyk, az incroyable-ok egy café chantant-ban gyülekeztek össze, ahová két louisdor belépti díj mellett lehetett bejutni. Ott híres művésznők produkálták magukat, ezért a magas entrée.

Ebben a kávéházban a pincérek és marqueurök mind válogatott szép hölgyek voltak, XIV. Lajos korabeli apródoknak öltözve, s azok között valódi királynénak tűnhetett fel a hódító szépségű Corysande, akinek, hogy nagyobb legyen az illúzió, támlásszékül a westfáli királynak a hajdani trónusa szolgált, ahonnan a kávéhoz a cukrot osztogatta.

Hanem ez csak a külszín volt. Míg a produkcióhoz való tribün hátul volt, s ott, aki az ál-Catalanit akarta hallgatni, szürcsölhette a kávéját, találgathatta a cukorbonbonokra írt verses charádákat, csinálhatott szerelmi cselszövényeket a madame-okkal és myladykkel, addig a főérdek a négy tekézőasztal körül tömörült össze.

Ez, mint mindenki tudja, szép, férfias és ártatlan mulatság. Azért néha nők is gyakorolják, és olyan emberek is, akik nem ártatlanok.

Mind a négy tekeasztalon hiányoznak a lyukak, amikbe a labdák szoktak hullani, ezeken csak karambol-partikat játszanak. A legérdekesebb neme a tekejátéknak, valódi tudomány.

Itt már nem a vakszerencse dolgozik, ahogy a kártyában, hanem ész és testi ügyesség együtt a szerencsével.

Rendesen mind a négy tekeasztal el van foglalva, de aztán lassanként egy körül csoportosulnak a nézők, azok között szép hölgyek is, a legfényűzőbb toalettekben. Annál az asztalnál bizonyosan a játékosok tornája folyik. Vannak, akik ebben a tudományban mesterek; de vannak olyanok is, akik már professzorok!

Nincs a kártyának az a neme, aminek olyan szenvedélyes áldozói legyenek, mint aminők voltak ez időben a karambol-partik szektáriusai.

Mintha az elmúlt két évtizednek óriási népharcai mind erre a kis négyszögletű zöld térre szorultak volna össze, úgy keresték a találkozót egymással Nagy-Britannia, Gallia, Borussia, Szkítia (azaz Oroszország), még az Óceánon túli nagy keletkező ország képviselői is, s küzdöttek a „zászlóik” becsületéért, dákóval és csontgolyókkal. Itt volt az igazi Marengo, itt Austerlitz, itt a Borodino!

A franciák azonban itt is győzelmesek maradtak volna az egész világ főlőtt, ha az angoloknak e téren is nem lett volna egy Wellingtonjuk. Egy lord Severland. A tekézők nagymestere. Akinek dákóhegye előtt reszketett Borussia, meghajolt Hibernia, adófizetővé lett Skandinávia!

Ott dönti őket halomra a vitézi tornában győzhetetlen fegyverével, keskeny karimájú à la Wellingtonját előre bodorított félwuklijára billentve, s felmeredő inggallérjai közül lenézve az egész világot. Most éppen Amerikát kényszerítette kapitulációra, kinek szégyenét a malomkő terjedelmű Bolivár karimája sem képes eltakarni.

– Amerika is oda már! Európa rég meghódítva! Melyik világrész van még hátra?

A győzelmes viador meglátja a bámulók között Metellt, akit nagyon is egzotikus öltözete nem kevésbé tesz feltűnővé, mint minden európaitól elütő arcjellege. A szeméből kiolvasta, hogy ő is ért ehhez a tudományhoz, és hogy vágya volna a megmérkőzéshez. Elárulja ez magát.

– Uram! – szólt lökbotjával a tekeasztalra mutatva Metellhez. – Nem tetszik pour l’honneur du drapeau? Oroszok vagyunk?

– Nem. Magyarok vagyunk.

– Annál szebb. Ez ritkaság. – Kétszáz louisdor a parti.

Metell tudta azt úgyis.

– Az nekem nagyon magas tét – mondá húzódozva.

A győzelmes viador végignézett rajta, szánalomhoz hajazó kifejezéssel, s aztán azt mondá:

– No, hát legyen huszonöt louisdor. Én úgy is játszom. Csak azért, hogy a trofeumaim között egy ázsiainak az exuviái is legyenek.

Metell sem az „ázsiai” illetékesség, sem az exuviák előleges igény bevétele ellen nem tett kifogást, hanem szétnézett dákó után.

– Szolgálok az enyémmel – mondá Severland lord megkrétázva a lökbotja hegyét –, ne legyen az a hit, hogy a botom meg van babonázva. Egyszer az egyikünk lökjön vele, másszor a másik.

– Ki kezdje? – kérdezé Metell.

– Mindig az, aki provokálva van!

– Szeretem az igazságot. Vessünk fel pénzt?

– No hát vessünk. Mi az ön jelszava?

– Császár.

A felvetett pénz az arcképpel fordult felfelé az asztalon. A mylord átnyújtó Metellnek a dákót.

Metell aztán le sem tette azt a kezéből, amíg a partit végig ki nem csinálta.

– Bravó, Ázsia! – monda a lord. – Ez emberül volt végezve. Engem lökéshez sem hagyott ön jutni. – Hanem hát folytassuk. Dupla vagy semmi!

Metell elfogadta a felhívást, s megkezdte a második játékot. Be is végezte, anélkül, hogy az ellenfelének egyéb dolga lett volna, mint számlálni a lökéseket.

– Hisz ez egy vadembertől egészen jó! – monda a mylord. – Duplázzuk meg még egyszer a tétet.

Már akkor kezdtek Metellnek szövetségesei támadni. A legyőzött nemesek odaálltak a háta mögé, és lesték minden lökését. Ezúttal sem hibázott el egyetlenegy labdát is. A leglehetetlenebb állásokkal is kicirkalmazta az összekoccantót. A harmadik játék is az övé volt.

A mylord most már csak a jelszót ismételte.

– Dupla vagy semmi – A tétel kétszáz arany volt már.

A közönség egész érdeklődése Metell játéka körül összpontosult. A negyedik játékot is megnyerte – felváltás nélkül.

Ekkor már négyszáz louisdor volt a pénztárban. A mylord azt is megduplázta.

Mikor Metell az ötödik játékot is megnyerte, anélkül, hogy a dákót csak egyszer is visszaadta volna a gazdájának, a nézőközönség frenetikus tapsban tört ki e diadal fölött. Borussia, Skandinávia, Hibernia saját kudarcaikért visszaadott megtorlást láttak ez ordáliában.

Ámde Nagy-Britannia nem szokta magát megadnia veszteség után.

– Dupla vagy semmi! – hangzott a mylord szava újra.

Nyolcszáz louisdorra ment föl a tétösszeg.

Kezdettől végig ünnepélyes csend volt a játék alatt. Ez már a hatodik játék volt. – Példátlan eset, hogy valaki hat játék karambolt megnyerjen egymás után, anélkül, hogy a játszótársát egyetlenegyszer is lökéshez juttassa.

Mikor ez is megtörtént, a nézőközönség varázslatnak kezdte hinni a dolgot. – Ez nem mester, ez professzor! Még a professzorok között is a dékány!

– Dupla vagy semmi! – ismétlé lord Severland.

Metell egy szó nélkül hozzákezdett a játékhoz. Egy apródnak öltözött pincérnő egy pohár jeges barbarasse-szal kínálta meg; abból egyet szürcsölt, s nyugodtan fogott a munkájához. – Csupa mesterlökés volt, amit csinált.

A hetedik játékot is megnyerte.

Már ekkor a pénztárban háromezerkétszáz louisdor volt felhalmozva.

Ekkor kezdett a nézőközönség szétszállingózni Metell légköréből. – Ez nem hogy mester, nem hogy professzor, hanem „kozák” (gréque). Ettől jó lesz távol maradni.

Most már mindenki azt képzelte, hogy érti már, miért mondta ez az idegen a győzelmében telhetetlen mylordnak az első megkínálásra azt, hogy neki a kétszáz louisdornyi tét nagyon magas! Ez játékos-psychológia. Ha az első összemérkőzésnél a mylord azt látja, hogy fennhatós ellenféllel került össze, megköszöni a mulatságot, s abbahagyja a játékot, kétszáz louisdor veszteséggel. Így pedig bele lett sodorva, a játékos-agyafúrtságnál fogva, mely a szerencse erőszakolásában bízik, hogy mindig duplázza a tételt, mindig mélyebben gázoljon bele a kockáztatásba; ez kiszámítás volt. Az idegen egy professionatus játékos. Jó lesz tőle távol maradni.

– Dupla vagy semmi! – ismétlé hidegvérrel az angol.

Egész halommal állt már az arany a pénztárban. Metell előbb egy pohár forró puncsot hozatott magának, s tűrte egész fásult egykedvűséggel a közönségnek a szemszúrását azalatt, amíg azt kanalanként felszürcsölte.

A szép éjpillangók, a játékbarlangok ragyogó szépségei ezalatt ott sertepertéltek el mellette – egy ilyen nagy nyereségben levő játékos egyszerre érdekessé kezd válni. Némelyik csaknem az ölébe ült, olyan közel törleszkedett hozzá. Egy delnő, akinek akkora kalapja volt, hogy mikor föléje hajolt, mind a kettőjük fejét eltüntette az ernyője alatt, azt súgá a fülébe, hogy a „hetedik játék után joga van önnek visszahúzódni”.

Háromezerkétszáz louisdorral érdemes is lett volna.

Lettek volna, akik azt vele igen kellemes társaságban megosszák.

Metell fölállt a puncs mellől, s jelezé, hogy kész folytatni a játékot.

Mindig „vidor praecedit” (a győztes kezdi).

Csakúgy ment a nyolcadik játék is, mint az eddigiek. Metell a legcsodálatraméltóbb geometriai feladatokat hajtotta végre a tekeasztalon. Játéka művészet volt már és remeklés.

Egész a legutolsó lökésig mind valamennyit mesterileg eltalálta. Csak az utolsó taszítás volt még hátra, s ennél a következőleg álltak a labdák.

Mind a három egy vonalban a tekeasztal közepén. – A közbeeső, a fehér, a Metell labdája; innen rajta a kék labda, túl a vörös. A körülállók lélegzetüket visszatartva lesték, hogy mi lesz ebből. Senki se hallatott még csak egy szisszenést sem.

Hatezernégyszáz louisdor függött ezen az egy lökésen.

Tanult játékosok tudják jól, hogy az ilyen configuratióban levő tekelabdáknál háromféle kísérletet lehet tenni, hogy a közbülső labda a két szélsőt megérintse.

Az első a jól kiszámított visszalökés (rekuzé), a fehér megüti a vöröst, attól visszalöketik, s ráfut a háta mögött levő kékre. Ennek a sikere egy harmadpercre kiszámított gyorsaságtól függ.

A második a quart. Borotvaélnyi élességgel eltalálni a fehérrel a vörös labda oldalát, s akkor negyedik szegletélre visszakerülni a kék labdához. Ehhez igen jó szemmérték kell.

A harmadik pedig a terc. Ez a legnehezebb; de nemsikerülés esetén, ha a lökés elég erővel volt intézve, még egy visszatérő quintben eredményt ígér.

Senkinek sem volt kétsége aziránt, hogy oly remek játékosnak, mint ez az idegen, akár az első, akár a második módszer a legbiztosabban sikerülni fog.

Százhuszonnyolcezer frank ez az egy lökés!

Metell sokáig látszott magában tanakodni, mintha válogatna, egyszer már a dákó hegyét neki is mérte a fehér labda aljának, ami a rekuzé lökése; de aztán csak megváltoztatta a szándékát, s a két biztosabb mód helyett választotta a legnehezebbet, a terclökést. A körülállók bosszúsan csettentettek a nyelvükkel. Ez valóságos feladása a játéknak. A labda tercre is elkerülte a kék labdát, meg quintre is. A dákó a mylord kezébe került, aki azután szintén nem tette le azt addig a kezéből, amíg mind a harminckét labdát meg nem csinálta. A nyolcadik játék el lett vesztve. – Ó-Anglia győzött.

– No, uram! Ön most Anglia leggazdagabb lordjának ajándékozott százhuszonnyolcezer frankot! – suttogá Metell fűiébe az a nagykalapos delnő.

Metell vállat vont, mint akinek a hatezernégyszáz louisdor nem is pénz.

Arról pedig mindenki meg volt győződve, hogy az idegen champion szándékosan adta föl a nyert játékot; és mégis oly gavalléros módon, hogy ellenfele nem érezhette magát ezáltal megsértve.

Ez nemcsak mester, nemcsak professzor, hanem gavallér!

A mylord azonban ledobta a queu-t a tekeasztalra, s odalépett Metellhez:

– Uram!

– Mylord!

– Tud ön l’hombre-t játszani?

– Játszottam már.

– Azt kérdeztem, hogy „tud”-e ön játszani l’hombre-t.

– Tudok.

– Akkor szívesen látom önt holnaptól kezdve nálam, mindennap éjfél után egy órakor.

S azzal a kezébe nyomta a névjegyét, címével és hotele körülírásával ellátva.

A l’hombre

A l’hombre urak játéka, mégpedig nagy uraké.

A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki, ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombre-t játsszék valaki, ahhoz európai műveltség kell.

A l’hombre valamennyi más kártyajátékának a furfangjait egyesíti magában.

A l’hombre játszónak egy matematikus mnemotechnikájával kell bírni, amellett egy hadvezér tercalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő protekcióval „Szerencse” istenasszony részéről. De még ez sem elég.

Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem lesz belőle „művész”, ha hiányzik nála a „szikra”. Ilyen a l’hombre játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott, szenvedélye volt, anélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, amit a múzsa választottjának homlokára lehel, csakolyan, mint a másik kilencé. – A tizedik múzsa: a „Fortuna” a többi kilenc mind aggszűz maradt –, no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők, akik nem ijednek vissza attól, amit ez a hölgy világosan a kezében hord, s amitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).

De még ez sem elég.

A l’hombre játékosnak pszichológiával is kell bírni.

Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a feladat, kitalálni, hogy mikor és kinél érvényesüljön a tudomány és a szerencse –, számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal –, a külesemények befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy öröm, a heves indulat, mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.

Aki a l’hombre-nak szentelte az életét, az éppen oly nagy és minden erőt igénybe vevő feladatot vállalt magára, mint aki azt tette fel, hogy egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a jogkodifikálásba merül bele. Azzal az apparátussal, amely az embert jó l’hombre játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is akárhány.

De még mindez nem elég. Még egy fődolog van hátra. A „zóna”.

Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok, a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a poláris expedíció. Azt nagy jégtengerek veszik körül!

Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, akik nem fizetnek belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a nagy talentum, a terrénum a fődolog. A zseninek zóna kell.

Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni. Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek szentelik az életüket, akik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak, hanem olyanok is, akiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy tudományból megélni.

Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak. Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzattól olyan nehéz mai nap megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.

Az, hogy valaki tilburyn jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló, kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professzorokra vigyázni kell, hogy valamiképp a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.

Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami ösztönszerű tapintata, amivel a jöttment kalandort, a maguk fajtája közül ki tudja ismerni, éppen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az impertinenciával párosult modestiának (furcsa hybridum), amibe bele kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lóssék. Aki ezt otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis táncosnőknek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A kávéházban, a turfon, a bettinghouse-ban, ott szóba állnak vele, tartják a tételeit, játszanak vele makaót, karambolt, ahhoz minden idegen hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem restelli, ha olyan pénzt nyert el, amit valaki a közpénztárból suvasztott el, vagy a párizsi kloakák bérletéből kapart elő. – Gazember volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen partner? Senki sem kérdezi. Ha inkorrektnek találta a játékát, fölkel és otthagyja, még jó éjszakát se kell hogy kívánjon neki. Hanem, hogy valaki az igazi high life-ból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül: „uram, ha tud ön l’hombre-et játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a Rue de Rivoli-i palotába”, ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, amiről az omagua indiánok megismerik egymást.

Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben, mert Párizs a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele idegenekkel, akik nemcsak Párizsra, de egymásra nézve is idegenek. A száműzetésből visszatóduló francia arisztokrácia maga is annyi nagyhangzású címet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf vagy márki, ellenben az igazi hercegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan vállalatokba kezdeni, amik nagyon közel rokonok a szédelgéshez. Alkímia, perpetuo mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb arisztokrácia légkörében nyerte származását, úgyhogy az igazi úrnak még a saját osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.

Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a legfelsőbb jégzónába.

Az, amit a karambol-partinál tett, az az omaguának az illata a maga őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy egész tőkepénzt, ami már a kalapjába be van seperve, s amit egész korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vakszerencsének – nem utána járva, de felhívatva, hogy ezt visszaöntse megint az asztalra, mégpedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemesember alakját kiegészíti, s grand seigneurré üti.

Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy aztán a másik percben az egész társaság háttal forduljon felé, és azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, akivel összetalálkozik. Ez tudatni akarja, hogy ő igazi úr!

És célt ért vele. Meghívák a Rue de Rivoli-i palotába, s azontúl otthon volt benne.

Itt volt az arisztokrata körök zárt játékklubja.

A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a Rue de Rivoliban a játék volt a cél. Itt nem voltak se kacér világszépségek, se frissítőt körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak bejárása, csak férfinak, s nem műveltek mást, mint a játékot, nagy pénzben.

Metell nem tűnt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett; s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.

Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta, ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, aki előharcosuknak kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herceg, a nevét nem jegyezte fel a krónikánk, aki impertinens szerencsével játszott, s nem is restellte, hogy érzik a praepotentiáját. Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a presztízsének. A magas klub egész érdekkel kísérte azt a tusát, mely elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le a zöld asztalnál, amiknek a vége az lett, hogy az orosz hercegnek nagyon rossz kedve volt.

Mi volt Metellnek a nyeresége? Azt nem lehetett tudni, mert ebben a klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára írta fel mindenki az összeget, amivel veszteségben maradt, s azt másnap délig beváltató. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényűző életmódján a kártyaveszteség valami változtatást tett volna – és éppen úgy nem lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a szerencse. Visszahúzódva élt, bár a kényelmet és jó ízlést nem tagadta meg magától. Ahol kellett, adakozó és bőkezű is volt; részt vett a mulatságokban, azt kereste, ami jó és drága, de ami a legdrágább, azt kikerülte; az asszonyt.

Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság az, hogy „aki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen” –, aki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.

Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy) Babilonba; ahol a Mylitta-kultusz templomaiban áldozik a világ minden népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József Potifárnétól – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.

– Kőből vagy te? – kérdezék tőle gyakran gentleman cimborái.

– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, aki nekem igazán megtetszett volna.

Ez is valami új! Egy férfi, aki drágára tartja magát.

Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák – de nem hagyja magát elfogni.

Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget esküdött valakinek, s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?

Találgathatták azt! Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, sohasem jött rá magától senki.

… És hátha egyszer csakugyan rátalál arra az asszonyra, aki igazán megnyeri a tetszését?

Megválik, mi lesz belőle.

Jókai Mór: Egy játékos, aki nyer