Mészáros J. István

Kaláka

A betont ilyen nyári hőségben csak úgy érdemes felsöpörni, ha előtte vizesnyolcasokkal telerajzoljuk, várunk, míg kicsit szárad, majd apró, de erőteljes mozdulatokkal félkörösen haladva megkínáljuk a ciroknak durva karmolásaival. Hiába, akármilyen nemes elfoglaltságot talál magának az ember, azért időnként bizony sorba kell venni a takarítást, még egy ilyen modernebb pajtában is, mint ez. Különösen lehangoló tud lenni a piszkos rendetlenség, ha hosszabb életre rendezkedünk be: alvásra kibérelve az egyik sarkot, konyhának a másikat, bútorzatát egy-egy piros tetejű asztallal megoldva, közé padokból, régi iskolaszékekből irodát kreálva.
Ami a takarítást illette, a háttérrádiózásra sincsen jobb alkalom, hiszen a gyakorlott mozdulatok csukott szemmel, nulla odafigyeléssel úgyszintén biztos eredménnyel kecsegtetnek. Bömböl is valamelyik adó, meg-megreccsenve kiáltja a hullámok gyengeségét, átvitorlázva adásról adásra a perceket. Gondosan felrakom a ruhaszárításkor használt székeimet az asztal tetejére, megzavarva néhány csemegéző legyet, közben hallgatom a sporthíreket. Megigazítom ingjeimet a repedezett műbőrtámlájú fotelen, a nyolcasok szépen száradnak. Nemsokára söpörhetek. Egy meglett férfibariton politikáról, gazdaságról beszél, talán valami újabb gondot okozó szektorról kerülgeti a fogyasztó számára cseppet sem érdektelen témáját az ismerős, karcos hangú riporterrel. Na, akkor megmarkolom a seprűt, tűnődök pár pillanatig, belevesztem tekintetem a sarokban feszülő pókháló árnyékába, figyelek egy pontot. Tulajdonképpen a szürke fal egészen kiváló hátteret nyújt ahhoz, hogy alkalmi vendégeim e faunából mit se vegyenek észre, miközben eddigi életükről kérdezem őket felvevőkészülékem strázsája mellett - merengek bután előre. Sokszor hívtam már interjúra a falucska nyitottabb lakóit, ebbe az összkomfortosnak végképp nem mondható hodályba. Hiába, többre nem futotta a kutatói ösztöndíjból, sőt még így is dupla annyi időt szándékozom kigazdálkodni a kapott összegből. Nem is tudom, miért érdeklődöm más emberek élete után, és azt sem, hogy tudományos kíváncsiságom használható-e egyáltalán valamire. Annyira viszont hamar rájöttem, hogy minden információ fontos egy társadalomkutató számára, érzékszerveit állandó készenlétben kell tartania.
Kész a matracom környéke! Általában ezzel kezdem, mert kihasználva kérészéltű lelkesedésem, melyet a házimunkával szemben érzett unalmam és feltörő kelletlenségem fokozatosan megfojt, úgy gondolom, hogy legalább a fekhelyem körül legyen tisztaság. Már megint felvitték a hangsúlyt, persze nem is csodálkozom. Engem úgyszintén felháborítana, ha egyszer az adóhivatal a következővel vádolna: felebaráti szeretetből végzett munkám egyetlen célja nem más, mint az adócsalás. Pedig erről van szó, még ha ez a szakértő tudományoskodva is kívánja palástolni álláspontját a hirtelen felháborodásra képes közvélemény előtt. Nem fér egyszerűen a fejembe, hogy az emberiség közösségvállalását, a társadalom fontos jelzőjeként elismert összetartás fogalmát hogyan képzelhetjük el puszta segítségnyújtással megmagyarázható tevékenységek nélkül.
Vegyünk egy jól működő, vegyes nemű, vallású, eltérő életkorú egyénekből álló csoportot, akik történetesen egy földrajzi helyen élik mindennapjaikat. Mint mindenkit, őket is olykor nehéz helyzetbe sodorhatja az élet, így hol a csoport egyik tagját és a vele egy mikroközösségben élőket, hol a másikat érintik mélyebben a világ kiszámíthatatlan, időnként megkerülhetetlen hatásai. Rájönnek, hogy a kölcsönös segítségnyújtással mázsás terheket vehetnek le egymás válláról, ennélfogva eljárnak egymáshoz dolgozni, kinek ekéje van, megszántja a másik földjét, amaz permetezőgéppel bír, s lepermetezi ennek a szőlejét. Folyik az oda-vissza segítségadás, kiküszöbölve a termelőeszközök kényszerű, és talán abban az esetben valóban fölösleges megvásárlását, midőn az utóbbiakban lakonikusan jellemzett közösségvállalás egymás kihasználása nélkül folytatódik a méltányosság elve alapján. A közösség tagjai ösztönszerűen tudják, hogy a kölcsönmunka mértéke milyen arányokat követhet. Természetesen az ilyen megfoghatatlan tőkeáramlással járó ügyletek előbb-utóbb elkezdik bántani az arra hivatott bürokrácia lelkiismeretes szolgáit.
Hogyan lehetne még őket is megadóztatni, hiszen az Európai Unióban ez már sérelemnek, az adóhatósági törvények alól való bizonyos fokú kibúvásnak minősül? Agyrém! Az emberiség leggyönyörűbb társadalmi szerveződéseiről, mechanizmusairól miért kell ilyen "igazságtalan" módon ítélkezni? Egyszer szívesen meghívnám az ilyen ítélkezőket egy tökéletes munkamegosztásban összegyűlt, a kölcsönmunka elvére alapuló kalákába dolgozni, hogy lássák, miről mondanak - talán túlságosan elhamarkodott - súlyos következményekkel járó ítéletet, mit igyekeznek lerombolni szociális érzéketlenségükből fakadó dilettáns gondolkodásukkal.

* * *

Milyen izgalmas volt. Sosem felejtem el azt, amikor először sikerült részt vennem egy kalákában. Nem hívtak, mert ugye az embert ilyen helyre nem szólítják, hanem megy magától, ha úgy érzi, hogy mennie kell. Az én érdekeim teljesen mások voltak, mint a többieké. Merthogy a kalákában érintettek általában egy viszonylag bizalmas kötődés mentén szerveződő érdekcsoport tagjai. Furcsán is vette ki magát szándékom, ugyanis körbesegítésük láncszemei között eddig sohasem szerepeltem.
Hogy a miértek összefüggéseit helyesen meg tudjuk különböztetni, fontos hangsúlyozni, hogy a vizsgált közösség egy országosan kiterjedt nazarénus rokonság része, tehát magatartásuk megítélésénél figyelembe kell venni az életvitelüket gyökeresen meghatározó vallásos ortodoxiájukat. Lényegében rajtuk keresztül tudtam megfigyelni, milyen íratlan szabályok előterében képes lebonyolódni az előzetes szervezés nélkül folyó cseremunka, a kaláka. Hogyan funkcionálhat az efféle anyagi haszonnal járó tevékenység szervezés nélkül - tehetnénk föl azonnal a kérdést? Pedig pragmatikus egyeztetésekre valóban nincs szükség, mivel minden információ szabadon vándorol a nazarénus családok között. Az egymás életében bekövetkező lényegesebb változásokról mindenki rövid időn belül értesül. Így ezek után házépítés esetén egyfajta önszabályozó rendszerként megmozdul a rokonság, tudván, hogy a másiknak szüksége lehet rám, mely kör visszaér az adott emberre, mihelyt ő kerül hasonló helyzetbe. Ez az ösztönszerű mechanizmus pontosan felismeri a határokat, mert mihelyt a másik halmozásba kezd, a szokásos támogatás elmarad a nagy közösség részéről. A második házat, vagy éppen a szükségletek kielégítésén felüli gazdasági tevékenységet már nem pártolja a kaláka rendszere. Föltehetnénk a kérdést, hogy akkor mi dönti el kinek, mennyi segítségre van szüksége? Valójában nem más, mint a közösség átlag életszínvonala, ami a csoport legszegényebb és legtehetősebb családja között helyezkedik el - általában a két pólus közötti jövedelemolló nem túlzottan széles. A szélső értékek közötti különbséget a transzcendens szabályozza: a nazarénusok istenfélő emberek lévén, kidolgozott szabályozó rendszert adaptálnak a hit és a Biblia által.
Egy nap jelentkeztem Daninál. Ő a szentantalfai nazarénus Dobosi család egyik sarja. Szűk rokonságuk megközelítőleg 230 embert számlál, nyugat-magyarországi diaszpórában élve. Egyébként az országot behálózó gyülekezeteknél nem számít a földrajzi távolság, autóval szinte minden nazarénus család rendelkezik. Daniéknak személygépkocsijuk mellett még egy Renault márkájú fehér kisbuszuk is van, amit elsősorban a borforgalmazáshoz és a családi kirándulásokhoz használnak.
Kedd volt. Szőlőmunkásként részvevő megfigyelést folytattam Daniék ültetvényén, letelt az utolsó napom. Zöld jegyzetfüzetem ismét néhány oldallal gazdagodott. Este a kimerültségtől fáradtan gyalogoltunk hazafelé, kapáinkat bevittük a gazda udvarába, aki közülünk két alkalmazottját is magához szólította: Kálmánt és Zsoltit.
- Csütörtökön, úgy néz ki, megint fölmegyünk Nagytarcsára segíteni a Péterék építkezésénél. Csak másnap jönnénk haza. Volna kedvetek velünk tartani?
Halvány mosoly ereszkedett arcukra, valószínű nem először járnak Nagytarcsán. Egymásra néztek, majd bólintottak. Fél füllel hallván, miről van szó, téblábolva közelebb húzódtam, majd mikor kezet ráztak, odaálltam és kissé bátortalanul megkérdeztem, nincs-e szükségük több segítségre, mert én is nagyon szívesen velük tartanék. Kissé csodálkozó igent kaptam. Mint később megtudtam, Dani saját munkaerején kívül, áttételesen anyagilag is hozzájárult a munkálatokhoz, mert az üzemanyagköltségen fölül munkásainak aznapra munkabért adott. Csütörtökön végül a kis brigádból valójában ő volt az egyedüli, akit a kölcsönösség haszna vezérelt. Általában rokonokkal szokta megtölteni a Renault grafitszínű ülését, hiszen a visszasegítésnek ők lennének a várományosai. Most azonban Szentantalfán egyrészt mezőgazdasági idénymunkák zajlanak, másrészt szintén családon belüli építkezések folynak, így a rokonság szabadideje kevesebb az átlagosnál. Dani ezért döntött saját alkalmazottai mellett, akikkel tulajdonképpen átmenetileg a rokonságot igyekezett pótolni.
Péter már idén szeretne beköltözni új házába, Dániel ötödmagával időnként elutazik hozzá, hogy segítségére legyen; jövőre pedig ő kezdi az építkezést - a telek már megvan -, akkor feltehetőleg Péter jön visszasegíteni. Hogy milyen arányban teszik ezt, nem írják le, nem jegyzik fel, de biztos vagyok benne, értékben egyik sem marad el a másikától. A magam részéről úgy éreztem, pénzt én sem fogadok el, bármi történjék, megfigyelésem szempontjából a legfontosabb, hogy természetes módon úgy bánjanak velem, mintha egy rokon lennék a sok közül.
Magabiztos voltam, akár ezek az életüket kezdő huszonéves, céltudatos nazarénus fiatalok. Ők, alig néhány évvel az iskola után, komoly döntések gazdái, rakosgatják a nagybetűs élet talpköveit, míg én falukutatói kíváncsiságommal a társadalmat alkotó közösségek működését vizsgálva próbálok helyes módszertani utat járni.
Hazamentem. Egy kulcsosház hátsó udvarában laktam - ugyanebben a lebetonozott, poros fészerben. Kerti zuhanyzóm hordójában még langyos víz fogadott, fáradtan emelgettem szappanom a szürkületi homályban. Mindazon túl, hogy segíthetek valakinek, akit soha azelőtt nem ismertem, örömöm egy ifjonc kutató öröme volt. Elvégre, amit eddig hallottam a kalákának nevezett munkacseréről, úgy tűnt, hamarosan szociológiai lencsém alá vehetem. Hogy ilyen közel álltam a társadalomtudósok között már-már misztifikált jelenséghez, különös érzés maradt számomra szembesülni azzal, hogy valóban léteznek olyan törzsökös bizalmi létráról épült emberi kapcsolatok, ahol a kaláka rendszere még mindig kitűnően működik. És ahogy ott álltam a szappanos esőben, elmélkedve e társadalmi jelenségen, mindinkább meggyőződésemmé vált, hogy ezen emberek önmagukat, az önzetlen munkaerkölcsöt megrontó gyarló érzelmeiktől, talán csakis mély vallásosságuknak köszönhetően határolhatják el.

* * *

Könnyűszerkezetes! Pedig már annyira rákészültem a kemény talicskázásra, a szakadatlan lapátolásra, a súlyos elemek hordására, egyszóval a fáradtságos kőművesmunkára, hogy egyszerűen nem is akartam hinni a szememnek. Hirtelen három mosolygó nazarénus tűnt elő a semmiből, felém tartottak, hogy üdvözöljenek. Kézszorításukból éreztem, derék embernek tartanak. Néhány szóban megbeszéltük, ki vagyok, honnan jöttem, mit keresek éppen itt, majd nekiláttunk az akkor még csak oldalfalakkal bíró háznak.
Egy mintegy 120 négyzetméteresnek tűnő betonozott területen elfért az összes építőanyag és a hozzávaló szerszám, gyakorlatilag bent dolgoztunk egész álló nap az épülő házban. Nyugodt munka folyt.Anazarénusok nem hangos emberek, türelmesen szólnak, ha valamit kérnek, ha valamire figyelmeztetni akarnak; meglehetősen empatikusan dolgoztatnak, figyelembe véve a teljesítőképességet, óránként pihenőt tartva; az étel és ital mennyiségét nem nézik, bőséggel adnak, ha éhes-szomjas valaki, sőt 2-3 óránként le is állítanak, hogy most aztán már muszáj valamit fogyasztani. Ilyenkor vagy megkezdtünk egy hideg dinnyét, amit a vizes hordóban tároltak, vagy kihalásztunk egy alufóliás gombócot a szendvicses zacskóból, és leültünk az árnyékba falatozni.
Mint kiderült a házépítésnek éppen ideje volt, hiszen Péter és felesége már a második gyermeküket várták. A nazarénusoknál pedig az a szokás, hogy a fiatal házasok a lehető legkorábban új háztartásba költöznek, külön a szülőktől. Péter a tervrajzon megmutatta, hogy legalább öt szobát szeretne, mert gondolni kell a jövőre. A kis alapterületű gyerekszobákon elmélázva eszembe jutott a nazarénusok szentantalfai házas termékenysége, ahol átlagban nyolc gyermek jut egy családra, és még vannak örökbefogadottak is. Persze ez a jelenség úgyszintén a hitéletre vezethető vissza, elég a Biblia ama tételeire gondolni, amelyekben az embert sokasodásra buzdítja, annak mesterséges gátlásától pedig óva int.
Délben Péter szüleinél ebédeltünk. Egy óriási farmra vittek minket, a kétszáz méteres kocsifelhajtón hosszan gomolygott utánunk az augusztusi por, hullámzott a gyümölcsösből és állattartásból álló mintagazdaság sziluettje a nyári szárazságban. Nagy, fehérre meszelt épületek között megálltunk a legszebbiknél. Fiatal, kendős lányok siettek elénk, Péter testvérei. Érdeklődtek, hogy ment a munka, vigasztaltak minket a hőség miatt. Egyesével bementünk megmosdani a fürdőszobába. Hosszú folyosó, tucatnyi ajtó, végén egy kanyar után megtaláltuk az ebédlőt. Héja úr, a családfő már várt minket. Mi, férfiak mindannyian helyet foglaltunk, majd a nők libasorban hordták elénk a gőzölgő, illatos étkeket. Imádkoztunk. Az első szedés után elvitték a levesestálat, s teletöltve hozták vissza. Így ment az utolsó fogásig. Mozdulni is nehéz volt ezek után. Még egy ima az Úrhoz, majd fölnézve elégedett mosollyal bámultunk egymásra. Tízperces beszélgetés után beszálltunk a kisbuszba és visszamentünk dolgozni.
Munka közben sokat beszélgettünk, közben végig odafigyelve a pontosságra. Minden milliméter számított, a vízmérték nem maradhatott el sehonnan, ellenőrizve az összes felcsavarozandó fémgerenda mértani állását.
Később megtudtam, hogy Péter a ház lemezszerkezetének anyagát Daniék saválló lemezzel dolgozó üzemében készíttette, valószínű az anyagköltségen kívül nem kerülhetett neki többe.

* * *

Persze elképzelhető, hogy ennek a reszelős hangú politikusnak túl kevés a gyakorlati tapasztalata ahhoz, hogy lelkiismeretesen állást foglaljon a kifejtett adójogi tényállás mellett vagy ellen. De akkor hol érvényesül a nyilvánosság előtt érzett felelősségtudat önszabályozó része? Illene számításba vennie, hogy egy-egy ilyen véleményformáló rádióbeszélgetést széles rétegek hallgatnak. A szükséges tapasztalati összefüggések hiányában pedig aligha volna képes valaki ráérezni a társadalmi erőforrások ösztönös lüktetésére, felismerni azok szükségességét, még ha nem is feltétlenül a törvény legsarkosabb betartására ösztönöznek. Úgy gondolom, hogy bármilyen érveket találnak a munka segítségként való értelmezésének jogi megregulázására, az ilyen jellegű társadalmi erőforrások utat találnak maguknak, akár a hegyoldalról lezúduló vízfolyás...
Na, kezdhetem újra a vizesnyolcasokkal. Ha túlszárítjuk őket, az sem előnyös. Azt hiszem, nem lennék jó niemann, habár nekik nem volt idejük a gondolkodásra, "válaszolatlanul" meghallgatnának bármit.

2004 július 30.