Ha a szûken vett Bánsági család összejön, száznegyvennégyen vannak. Tizenhét gyerek, ötvenhét unoka és harminckilenc dédunoka, vejek és menyek.
Amerikában is élnek Bánsági gyerekek. Találkozás a reptéren
– Marika néni, Józsi bácsi, mikor és hogyan szerettek egymásba?
Mária néni: 1937-ben, egy nazarénus gyülekezetben – ahol akkor én már meg is keresztelkedtem –, ott láttam meg elõször Józsit, kedves gyönyörû legény volt, és nagyon finoman udvarolt. Akkor õ kereskedõ volt, és nem akarta még szemtõl szembe mondani, hogy szeret. Mikor bementem a boltba vásárolni hozzá, a pult csupa liszt volt, és akkor az ujjával beleírta a lisztbe nagybetûkkel, hogy SZERETLEK.
Józsi bácsi: Részemrõl ez volt az elsõ híradás az iránta érzett szerelmemrõl. Aztán persze rendes úton is megkértem a kezét.
– Mit jelent a rendes út?
Józsi bácsi: Hát a lelkészen keresztül.
– És mi volt a válasz?
Mária néni: Az, hogy örömmel hozzámegyek.
– Tart még a szerelem?
Józsi bácsi: Hát még tartja magát. Pedig az idén októberben lesz a hatvanadik házassági évfordulónk.
Mária néni: Józsi még most is, mikor az ételt elé teszem, mindig hálát ad érte, megköszöni és megcsókolja a kezemet.
Józsi bácsi: A feleségem a mai napig déli tizenkét órára ételt tesz a család asztalára. Mos, fõz, vasal, ellátja a háztartást. Persze, hogy hálás vagyok érte. Pedig velem együtt õ is mindjárt nyolcvan éves lesz.
– Milyen akarattal, céllal, milyen elgondolásból vállaltak tizenhét gyermeket? Ez a szerelem ereje volt, vagy egy nazarénus szokás?
Mária néni: Mi azt vállaltuk, hogy Istent követjük, és mint ahogy életünk minden részét Istenre bíztuk, hogy Õ irányítsa, úgy ezt a területet is. Tulajdonképpen ezeket a gyerekeket Isten vállalta. Õ adott hozzá egészséget, erõt, gyors kezeket, Õ látott el ötletekkel. Volt, amikor húsz embernek kellett reggelit, ebédet, vacsorát készítenem, pedig szegénység volt, háború volt, de éheznünk soha nem kellett. A fõzeléken, ha néha más nem is, de finom kis hagymás szaft, vagy egy darab kolbász mindig volt. Tudnék mesélni, van mirõl.
– Erre szeretném kérni Önöket.
Mária néni: Édesanyám is hívõ asz-szony volt, neki tizenhárom gyermeke volt. Egészségben felnevelte, kitaníttatta mind a tizenhármat, szakmát adott a kezükbe. Édesanyám kilencvenhét éves volt, mikor meghalt. Semmi baja nem volt, csak ennyi volt neki kiszabva. Egyik este azt mondta, hogy õ ma éjjel el fog költözni az Úrhoz, és úgy is lett. Én is az Úrra bíztam. Ahány gyereket Isten nekem ad, én azt elfogadom. 39-ben házasodtunk össze, 41-ben született az elsõ gyermekünk, Marika és 64-ben az utolsó, Edina. Huszonöt évig szültem.
– Fejbõl el tudná mondani, ki mikor született?
Mária néni: Hogyne. Nagy ünnep volt nekem a születésük. 41-ben, 42-ben, 43-ban, 46-ban, 47-ben, 49-ben, 50-ben, 51-ben, 52-ben 54-ben, 56-ban, 57-ben, aztán 59, 60, 63, 64.
– De ez eggyel kevesebb, mint a gyerekek száma, ez csak tizenhat idõpont.
Mária néni: Igen, egyszer ikrek születtek. Tehát sorrendben: Marika, Editke, Aranka, Anikó, Judit, Józsi, Zsuzsa, Sanyi, Karcsi, Ili, Gyöngyi, Ottó, Tünde, Márti, Eszter, Lali és Edina.
– A folyamatos szülések és a gyermeknevelés ideje alatt feleségként is tudott „mûködni” Mária néni? Egészen konkrétan a házaséletre gondolok.
Józsi bácsi: Óó.... talán ez alatt az idõ alatt volt a legszebb a házaséletünk. Nagyon szerettük egymás testét, tiszteltük is persze. Képzelje csak el, én az óvszer gumit is csak hallomásból ismerem. A feleségem mindig átadta magát nekem, soha nem tiltakozott.
Mária néni: Volt egy nálam idõsebb katolikus néni, aki egyszer eljött énhozzám és azt mondta: „Marikám, ugyan ne csináld már ezt, hogy ennyi gyereket szüljél. Holnaptól zárd be éjjel a szobád ajtaját, és ne engedd be magadhoz a Józsit.” Mondtam neki: „Isten ments, hogy én ezt megtegyem, de nem is akarnám megtenni. A férjem egész nap dolgozik, sok csinos nõ között, és mikor fáradtan hazajön, vonjam el tõle magam? Hát hogy képzeled?” Ez a nõ többet nem is jött hozzánk. Mikor a második gyermeket, Editkét a világra hoztam, azt mondták az orvosok, nem lehet többé gyermekünk, mert a férjem és az én vércsoportom taszítják egymást. Aztán mikor az Ottó fiam született, hirtelen sürögtek, forogtak a nõvérek, merthogy azonnal vércsere kell a Bánsági néninek. Ottót gyorsan megszültem, aztán hirtelen azt mondták, hogy semmi sem kell a Bánsági néninek. És ez így ment egypár szülésen keresztül. Még egy injekció se kellett, makkegészséges gyerekeket hoztam a világra. Én is úgy éreztem, hogy nem gyengébb, hanem még egészségesebb, még erõsebb leszek a szülések után. Tudja, abban az idõben nem volt ultrahang, meg ilyen vizsgálatok. Mikor jöttek a szülési fájdalmak, elhívtuk a bábaasszonyt, vagy bementem a kórházba és megszültem. Mikor az ikrekkel voltam áldott állapotban nem mondta nekem senki orvos, hogy ikrek lesznek. Én pontosan éreztem, hogy ketten mozognak a hasamban. A kis fölsõbõl, pelenkából, meg mindenbõl kettõt vittem be a kórházba. Mikor az elsõt megszültem, láttam, hogy az orvos fölállt, mert addig ült, és megy az ajtó fele. Akkor én gyorsan utána kiabáltam, hogy doktor úr, ne menjen el, jön a másik. Azt hitte, hogy viccelõdõk vele, de visszajött. Mikor aztán megszültem a másodikat is, kicsit elszégyellte magát. Látja, ilyen erõben voltam én a szülések alatt. Mikor az utolsó gyermekem, Edina született, azt mondja nekem az orvos: „Maga kicsúfolja, az orvostudományt, maga egy biológiai csoda.” Az Úr ilyen csodálatosan segített engem minden szülésemkor.
– Hogyan zajlottak a hétköznapok? Hogyan tudták etetni, öltöztetni, taníttatni a gyerekeket egy fizetésbõl?
Mária néni: Mindent a jó Isten segítségével. De ezt szó szerint tessék érteni. Máig minden nap megköszönöm Istennek, hogy soha nem éheztünk, és soha nem ruhátlankodtunk. Nem tanultam én varrni, mégis a gyerekeknek mindent én varrtam. A fiamnak nyolcadikos korában vettem elõször nadrágot. Olyan kabátot varrtam az én lányomnak még húsz éves korában, hogy mielõtt kiment Svájcba, azt mondta: „Anyukám én nem veszek kabátot, mert az a legszebb, amit te varrtál.” És abban is utazott. Mikor az utcán ment a család, vagy gyülekezetbe mentünk, sokan mondták: „Te Mária, honnan veszed ezeket a szép öltözeteket?” El se hitték, hogy én varrtam õket. Sokszor a szomszédtól elkértem egy-egy ruhát, hogy levegyem a mintát, és imádkoztam, hogy az Úr segítsen megvarrni. Ilyenkor mindig olyan gyönyörûre sikerült, hogy csak na! Hogy mibõl fõztem? Õsszel bevásároltam mindig vidéken több mázsa krumplit, hagymát. Aztán eltettem egy óriási hordó savanyú káposztát, paradicsomot, lekvárt fõztem fel üstben. Nyáron el tudtam tenni a teljes télire valót. Napközben sokszor megálltam, és kértem Istent, adjon gyors kezeket, hogy tudjak fõzni, sütni, mosni. Isten nagyon meghallgatta ezt az imámat is. Most nyolcvanévesen is egy óra alatt kétszer annyi munkát el tudok végezni, mint a gyerekek, pedig õket is dolgosnak neveltem. Mikor a tésztát szaggatom, most is azt mondják: „Nagymama, hogy vágod te a tésztát ilyen gyorsan?” Karácsonykor sokszor huszonöt, harminc rúd bejglit is sütöttem. Egy óriási üstben meg halászlé fõtt.
– Mostanában hogy néz ki egy családi karácsony?
Józsi bácsi: A szûk család, ha összejön, száznegyvennégyen vagyunk. Tizenhét gyerek, ötvenhét unoka, harminckilenc dédunoka, vejek és menyek. Ebbõl Amerikában élnek harminckilencen, õk ritkán tudnak együtt hazajönni. De hetvenen, nyolcvanan minden évben összejövünk. Hat óra körül kezdenek érkezni, felpakolva gyönyörû gyümölcskosarakkal, ajándékokkal.
Mária néni: Mostanában már nem engedik, hogy süssek, fõzzek, mindent õk csinálnak. Annyi szeretetet, gondoskodást, ajándékot kapunk tõlük, hogy az öröm könnyei mindig kijönnek a szemembõl. Csak azt tudom mondani: tízszeresen, százszorosan visszakaptuk már a beléjük fektetett gondoskodást, idõt, de még az anyagiakat is.
Józsi bácsi: Ebben a hatszobás gyönyörû házban jól elférünk még karácsonykor is. Ebben is van egy történet. A tizenhetedik gyerekünk születése elõtt aztán végképp sokszor megszóltak minket: „Miért, minek az a sok gyerek?” Mondom nekik: Isten áldását nem szabad bírálni. Sose tudni, hogy mit hoz akár a tizenhetedik gyerek születése is. Mert ez már az Úrnál könyvelve van. Ezt szerintem meghallgathatta az Úr, mert ahogy Edina megszületett, kijött hozzánk a polgármester, és a tizenhét gyerekre való tekintettel a mellettünk lévõ házat ingyen ideadták nekünk. Addig egy háromszobás házunk volt, Edina születése után hatszobás házunk lett. Sõt, õ dupla áldást hozott nekünk, mert Edina lett most a gondviselõnk is.
Mária néni: Emlékszem, mikor Edina középiskolába felvételizett, ki kellett töltenie egy jelentkezési lapot. Akkor valaki megbökte: „Te, a testvéreid rubrikába a házszámodat írtad.” Erre Edinám azt mondja:„Azt én nagyon is jól írtam be, tizennégy szám alatt lakom, és tizenhat testvérem van.” A fiú nem értette. Aztán a háború alatt, mikor jöttek a bombák, mindig a fal mellé álltunk a gyerekekkel, és azt a zsoltárt imádkoztuk Józsival „Elesnek mellõlünk ezren, jobb kezünk felõl tízezren, de hozzád nem közelít a baj.” És valóban így volt. Sõt, még a szomszéd is ilyenkor mindig átjött hozzánk, és odaállt mellénk, mert azt mondta, látja hogy minket Isten mindenben megsegít. Biztos a bomba is elkerüli a házat.
– A gyerekek egészségben nevelkedtek? Ugyanolyan egészségesek voltak, mint Önök?
Mária néni: Mikor a kicsik belázasodtak, megnéztem a torkukat. Láttam a pirosság erõsségébõl, hogy mit kell velük csinálnom, hogy milyen gyógyszert adjak nekik. Egyszer „csak úgy véletlenül” belenéztem Editke torkába. Olyan rendellenességet láttam, hogy azonnal orvost hívtam. Mikor az orvos megnézte, rögtön mentõt hívott. Egész mélyen a torkában volt egy geny-nyes furunkulus. A mentõben én végig imádkoztam. A MÁV kórházban, ahol felvágták ezt a gennyes gócot, azt mondta az orvos, ha egy kicsit késõbb veszem észre, meghalhatott volna Editke. Tündikémre másfél éves korában egy napokig tartó hányás- és hasmenésroham jött rá. Engem már jól ismert a doktornõ, azt mondja nekem: „Ide figyeljen Bánsági néni, én magában jobban megbízok, mint a kórházban. A gyereke teljesen kiszáradt. Próbálja meg megitatni és megetetni, mert ha nem sikerül, a gyerek meg fog halni.” Ez volt az egyetlen nap, mikor semmit nem fõztem, semmivel nem foglalkoztam, a többi gyerekkel sem, csak az én beteg Tündikémmel. Aznap a bátyám is feljött Szegedrõl. Mondom neki: „Ne haragudj, de most még beszélgetni sem tudok veled, mert ilyen állapotban van ez a kicsim.” Egész nap a karomban volt, hálákat adtam Istennek az õ megszületéséért, és szeretgettem õt. Aztán délutánfele egyszer csak minden megváltozott, de még szinte a levegõ is a szobában. A kicsi elkezdte elfogadni a cicit meg a teát. Estére teljesen rendbehozta õt az Úr. Másnap jött az orvos: „Él a Tündike?” Mikor megmutattam neki az egészséges gyereket, hatalmasat nõttem a szemében.
– Hogyan gyõzte mindezt egyedül?
Mária néni: Gyõztem, valahogy mindig gyõztem. Ebbe nevelkedtem bele, ezt tanultam el otthonról. Anyám is gyõzte. Nekem a pelenkáim is olyan patyolatfehérek voltak, hogy mikor az udvaron kiterítettem õket, akik elmentek a házunk elõtt, azt kérdezték: „Hogyan lehet egy használt pelenka ilyen fehér?” Én fateknõben, szappannyal mostam a pelenkákat. Egy pelenkát nem szabad másnapig piszkosan hagyni, azt azonnal be kell vizezni és beszappanozni. Én ma is inkább ilyen pelenkákat használnék, nem ezeket a drága eldobható papírokat. Aztán, mikor a kicsik felcseperedtek, nagyon sok munkát levettek a vállamról. Mind a tizenhét gyerekbõl szófogadó, segítõkész, rendes ember lett. Nem vagyok elfogult, de azt mondom, ahogy most élnek ezek a gyerekek, arra én csillagos ötös osztályzatot adnék. Pedig keményen neveltem õket. Igaz, nagyon nagy szeretettel, de nagyon keményen. Mikor a család összejön, a vejeim még ma sem felejtik el köszönetüket kifejezni nekünk, hogy ilyen lányokat neveltünk nekik.
– Milyen tanácsokkal tudnák ellátni a mostani fiatalokat és a mostani szülõket?
Józsi bácsi: Azért tudtuk egymást szeretni, és egymáshoz végig hûségesnek lenni, mert Istenhez is hûségesek voltunk. A gyerekeinket is legfõképpen a jó Isten félelmére tanítottuk. Így aztán egymást is szerették.
Mária néni: Megtanítottuk a gyerekeket zenére is. Három gyerek hegedült, volt egy klarinétosom, akkor volt aki ezen a kis harmóniumon játszott, a legkisebb meg csellózott. Vasárnap reggel hét óra körül sokszor arra ébredtem fel, hogy az összes gyerekem már énekel, muzsikál és dicséri az Istent. Ilyenkor én úgy sírtam örömömben, hogy Isten milyen jó. Hát nem?
Józsi bácsi: Azok a szomszédok az utcából, akik annak idején azt mondták: „Na, megint jön egy gyerek a Bánsági néninek, de minek.” – azok mára nagyon megváltoztak. Most, mikor az utcán megáll egy sor nyugati autó és hozzák nekünk az ajándékokat, virágcsokrokat, akkor ezek az emberek bemennek a szobájukba és sírnak. De nem az örömtõl. Tudom, mert elmondták nekem.
– Az egész család mikor lesz együtt legközelebb?
Mária néni: Az amerikaiakkal együtt, mind a száznegyvennégyen?
– Igen.
Mária néni: Úgy hiszem, már csak a Mennyben. Illetve... Isten tudja.
