Sümegen vagyunk. Ott hagytuk félben utazásunk elbeszélését. De megígértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük, s nem nyugszunk addig, míg Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre vissza nem szállítjuk.

Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett, estebédnél. Evés után tüzes bor, tüzes feketekávé, dohányfüst és adoma járta.

Rájött a szó a gazdag kékfestőre s a kékfestőről a gazdagságra.

Mi a gazdagság?

Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, akik maguk körül nem ismerik a gazdagságot.

Két magyar történetíró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és kritikus: Gyulai Pál úr. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyúri kényelem, de ő sem nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.

Csókolni való kedves ostoba népség a magyar író, magyar költő, magyar tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élcei sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyűjtésre. Legföljebb gúnyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.

Mit tanítanak az iskolákban? Miként nevelik a gyereket?

Minden tanító szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanító, tanár és tudós, hanem keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.

Az a szegény tanító és tanár miért dicsőítené a gazdagságot? Miért lelkesülne ő maga, s miért lelkesítené a gyereket a gazdagságért? A legjobb tanító csak takarékosságra buzdít, a legtöbb tanár és tudós csak hiábavalóságnak, csak elmúlandó jónak hirdeti a nagy vagyont.

Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak, s törekedjetek a nemes dicsőségre! Leonidász, Alkibiadész, szigetvári Zrínyi Miklós legyen a példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület erényeivel teljék meg szívetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a királynak, megbecsüljétek a papokat és az elöljárókat, s teljesítsétek a törvényt.

Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kívül mindenféle okos és bolond világi tudományra.

Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is énnekem ez ellen semmi kifogásom. Hanem nekem mégis úgy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a tanítóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell lenni.

Vagy háborúban élünk, vagy békében. A háború abból áll, hogy agyonütjük az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel. Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.

Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemesember, aki agyonütött egy ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz, és nemesember lesz, aki nagy vagyont gyűjt össze.

Ez az életnek bölcsessége.

De azért a tanítók mégse lelkesítik az ifjakat arra, hogy vagyont gyűjtsenek.

„Ne Leonidászért rajongj, ifjú ember, hanem Rothschildért!”

Amelyik tanár így szólna tanítványához, azt nyomban kilöknék az ajtón, lába se érné a földet.

S igazuk lenne azoknak, akik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk nőttével, éveik szaporodásával úgyis csak gyűjtenek vagyont az emberek.

Csak a magyar író, magyar költő, magyar tudós nem gyűjt. Míg fiatal: azért nem gyűjt, mert fiatalságához efféle szürke erény éppen nem illik. Mikor öreggé lesz, azért nem gyűjt, mert öregkorában csak nem adhatja fejét ilyen bolondságra. Így vélekedik valamennyi. Arany János nagy vagyont gyűjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében. Csokonai, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S akik ott harminchárom éve Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmúltak, mit hagytak maguk után? Jó hírt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó barát számára édes emlékezetet. Egyebet, semmit.

Eötvös József báró is magyar író volt, s ő se gyűjtött semmit. Pedig ő még egyéb is volt, mint magyar író. Államférfi, ország kormányzó, törvényhozó, európai hírnevű ember: mind nem használt neki semmit. Minden gazdagodásnak útját állta, hogy magyar író, magyar tudós volt.

Ha Bécsbe ment, báró Wodianer Móricnak volt állandó vendége. Báró Wodianernek volt vagy tizenöt-húszmilliója. S nagyobbára maga szerezte.

A meggazdagodásról beszélgetett egy ízben vele báró Eötvös, s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:

– De ugyan, édes Wodianer, hogy lehet így meggazdagodni?

A bankár elnevette magát.

– Semmi se egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatalember fölteszi magában, hogy meggazdagszik, s aztán egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében se téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.

– Igaza lehet, de hol marad a becsület?

A sokmilliós nagyúr rátette egyik kezét báró Eötvös vállára, s egész komolysággal e szavakat mondá:

– Akinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyűszerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.

Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképedt ezekre a szavakra. Még évek múlva is bizonyos felindulással beszélt a művelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.

Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerű és tiszta esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: „pénz: emberség; ruha: tisztesség”.

Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a nemzetnek tekintélye, s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.

A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háborúval és rablással se gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyűjteni. S a gyűjtési kedvnek bent kell lenni az emberi természetben.

De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyűjtésre való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a kérdés.

A kisgyerek nem gyűjt. Ami játékot adnak neki, azt is összetöri, s ott hagyja. Csak a kislány őrzi híven a babáját.

Nem sokallja, ebből több van is neki. De ez nem tőkegyűjtési szenvedély, hanem valami más.

A kamasz és az ifjú se gyűjt. Vígan éli világát. Azt is tékozolja, amit apja-anyja gyűjtött. „Sohase halunk meg”: ez a jelszava. Akkora erőt érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne eltenni valamit.

A fiatal nemzetek se gyűjtenek. Ott a normann, ott a magyar, ott a török. Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hódítanak, fénylenek. Minden kaput feltörnek maguk előtt, s egyet se zárnak be maguk után. Mintha egykor az lett volna bölcsességük: aki majd hátul jön, tegye be az ajtót.

De ki gyűjt hát?

Belekontárkodjunk-e Darwin tudásába?

Volt kisgyermek koromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla, valósággal Bugyli volt a neve. Szennyes, barna bozontos szőrű eb, közepes nagyságú, külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is, szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.

Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami nagy kedve, engem ugyan el-elkísért még a kertbe, mezőre, szántóföldekre, de ezen kívül csak pihenni szeretett.

Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg, hanem kibaktat vele az utcára, átmegy az utcán, beviszi a szilváskertbe, mely rézsút szemközt volt lakásukkal, s ott a gunyhó felé tart.

Utánamegyek.

A gunyhó mögött sem fű- sem fakerítés, a kerítés mellett ölnyi magas laboda,^* bürök,^* vadüröm,^* sóslórom,^* valóságos bozót. Odamegy a Bugyli, leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a lyukba, s aztán földdel betemeti. Amint e munkát elvégezte: eljön onnan nyugodt szívvel, valami kétszer visszanéz a bozótra, s azután megy vissza az udvarba.

Nem értettem a dolgot.

Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint oda került, de más helyre, egy vadkender tövébe. S így történt napokon át.

Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, ételmaradékot, de reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?

Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hívtam a Bugylit, szívesen jött, odafeküdt mellém, de úgy, hogy feje kívül maradt a gunyhón.

Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kísérte, s ha valamelyik föld alatti karéj kenyeréhez közelített, nyomban morogni kezdett. S morgott mindaddig, míg a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Jöttek oda legelészni és bogarászni pulykák, kacsák és ludak is. Ezeket is szemmel kísérte, de ezekre, ha kenyereihez közelítettek is, akkor se morgott. De mikor jött a kakas és a kotlóstyúk: azokra megint kegyetlenül morgott. Valamint a malacokra is.

Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas, malac, kotlóstyúk ki tudja túrni és kaparni a föld alól, azokat tehát jól összeszidja, ha oda közelítenek; pulyka, lúd, kacsa nem túrja, nem kaparja ki: azokat tehát szó nélkül tűri.

De hát miért félti kenyereit?

Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját, s délben se kapta meg a csontot és ételmaradékot.

Sebaj! Van őneki gyűjtött tőkéje, van őneki takarékpénztára. Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta tegnapi karéj kenyerét, s megette jóízűen. Kivett takarékpénztári betétéből akkora összeget, amekkora egy napra elég volt.

Jól van, Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitű vagy ugyan, mert fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered, s ezért a kishitűségért ugyancsak megérdemelnéd a pirongató szót, de azért mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András éppen ekkor hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapításának üdvös eszméjét, s te, jó öreg kuvasz, öregséged dacára is nyomban felkaroltad azt az eszmét. Amit pedig nagy hírű emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek.

Azonban van néhány kérdésem, Bugyli.

Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? Amikor még gyomrod jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt, s szeretőt is tartottál magadnak? Akkor, lám, mindent megettél, amit csak kaptál.

Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól, kotlóstyúktól a te tőkédet, holott te már úgyse tudod azt felhasználni?

Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe jut-e a jótékonyság? Nem úgy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, akik mérhetetlen millióikból nemzeti közcélra se nem adnak, se nem hagynak semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!

De az is igaz, hogy így is, úgy is csak kuvasz maradsz.

Hanem azért, amit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban világot gyújt előttünk.

A hetyke erő nem gyűjt, mert eszébe se jut, hogy ő nem kifogyhatatlan.

A magabíró fiatalság nem gyűjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is rózsát terem.

Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk holnap. Amikor már napról napra kevesebb lesz előttünk a holnap.

Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdálkodás. S ma is és örökké tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a meggazdagodásra.

Igaza volt Wodianer bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is csak erre törekszik.

Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is bölcsnek hírébe hozza, s a gazembernek is becsületet szerez.

Nagy ámító a nagy vagyon.

Azt mondja a köznép: „ez az ember boldogul”. Olyanról mondja, akinek vagyona szaporodik. „Ez az ember nem boldogul.” Olyanról mondja, akinek vagyona fogy.

Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen a vagyon sok örömöt nyújthat, s az öröm mégis csak egy része a boldogságnak. Csakhogy a gazdagság mégse boldogság, s akinek semmi egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, aki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz, s azt jó szívvel megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus amellett a milliomos mellett, aki rongyos gyermeket lát az utcán dideregni, s nincs szíve egy darab gúnyát vetni rá!

De ki hát a gazdag?

Akinek egy fillérrel mindig több van, mint amennyi szükséges: az a gazdag. Akinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint amennyi szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között! De sok ínség gyötri az urakat!

Mert gazdag és úr: ez se mindegy.

Deák Andrisnak hívták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyköt, akivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öregapja is Deák András volt. Osztatlan családi birtokunkat bírták haszonbérben. Gulya, ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.

Azt mondja egyszer nekem nagy bizakodással a kis Deák Andris:

– Az én apám gazdag, a te apád úr!

Ő is hatéves volt, én is. Íme, a két hatéves kölyök a művelt világ legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között, s én megértettem az ő szavát. Hej, milyen sokra becsülném most, ha akkor megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az úr között, s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!

Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édestestvére a hiúságnak. A hiúság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb részét, melyek az emberiség történetében följegyezték. Igaz, hogy a nagy bűnök nagy részét is a hiúság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a hiúság.

Nincs hiúsággal teljesebb lélek, mint a költő, író és tudós lelke. Ez a lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiúságnak, tele van ezzel. Salamon Ferenc egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott Nagy Lajos magyar királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?

Bolondság volt ez?

Sehogy se az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesítése, valódi hősiesség. Mégis csak hiúság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét ragyogta szét a világba.

Egykor a magyar aranypénz volt az európai aranypénzek értékmérője. Még Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is, még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez mérték a többit.

Akkor is a pénz segítette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniuk kell, mit ért akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany, s mennyi volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?

Ezzel vesződött Salamon Ferenc álló egy esztendeig. Egy történeti és egy társadalmi igazságot akart földeríteni, s magyar nemzetének becsületét magasra emelni. El is érte célját.

Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar író, magyar költő, magyar tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne el lelke: sohase írná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomorú történetét, sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre, és sohase ölné Salamon Ferenc életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit nyomott Nagy Lajos aranypénze?

S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanítók és tanárok nem nagy buzgósággal lelkesítik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.

De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk azután, miként gazdagodott meg a sümegi kékfestő. Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos gazdag ember lett volna, meg nem emlékezném róla semmiért.