Magasba csalogató, tiszta időben néha csodálatos panorámát élvez az ember a kitágult medence ezer meg ezer hajlása és türemlése fölött, a dombok és előhegységek hullámvonalain túl, hideg fenségben emelkednek az erdélyi látóhatár fejedelmei. Ez a sötétkék bálnahát – nem is olyan messze – az Öreg-havas, emitt az a merészen kiszökellő, sokszor fehér gúla: a Nagy-Bihar, az a sötét, irdatlan kolosszus: a Retyezát, azok a szelídebb kék hullámok a Suira hűbéresei, és amott, az a csipkés tetőivel hosszan elnyúló komor láncolat, önmagában is a titkok és szépségek kifürkészhetetlen és kiélvezhetetlen birodalma: a Fogarasi-havasok.

És az élet ajándékozó, zavartalan perceiben megtörténik néha, hogy másfajta tetőkre érkezünk. Körülöttünk a színek és vonalak, az alakok és egyéniségek szédületes változatosságában feltárul olyankor az emberi szellem birodalma. S a megszámlálhatatlan hullám feje fölött itt is óriások emelkednek a látóhatáron: ez a merészen felszökő karcsú piramis itt a közelben: Petőfi, az a hegyek és vizek egész rendszerét átfogó monumentális gerinc: Goethe, amott messze az a magányos, zordon óriás: Michelangelo – és legtávolabb, titokzatos szépségeit és fájdalmas arcélét szemérmesen sűrű ködökbe rejtve: az Dante Alighieri.

Nehezen megközelíthető, útvesztőkben, szakadékokban és rengetegekben leggazdagabb hegyóriás; magasságiban ki járt, mélységeibe ki látott? Országutakon és szelíd, virágos pázsitokon jár a kényelmes turista-olvasó, s megelégszik vele, ha ismeretei közé puszta nevét tudja beilleszteni nagyon homályos jelentéstartalommal a sokat emlegetett, de keveset látogatott nagyságnak.

A hatszáz esztendős fordulón, mikor szigorú és szenvedő aszkétaarcára az egész művelt világ tekintete szegeződik álmélkodó tisztelettel, álmélkodásunk és tiszteletünk mellett egy őszinte vallomással tartozunk az emlékének: nem ismerjük annyira, amennyire megérdemelné.

Íme, a vonások, melyek összességéből a Dante-fogalom áll még az irodalomban többé-kevésbé járatos olvasó lelki világában is: három szó, a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom, s egy összefoglaló olaszosan dallamos cím: a Divina Commedia; a Pokol kapujának szállóigévé vált felirata: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel; a Francesca csudálatos melankóliájú megállapítása arról, ami legfájdalmasabb a létben: nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időkre nyomorban…; egy furcsa geometriával berendezett alvilág ijesztő képei tornácaikkal és köreikkel, bűnös közönyösségért vagy gonosz cselekedetekért bűnhődő lelkeikkel: riasztó látomásai a középkori keresztyén képzeletnek a túlvilágról.

Amikor én ebbe a félelmetes hegységbe ma gyönge vezetőnek vállalkozom, nagyon is jól tudom, hogy erő, tájékozottság és idő hiányában nem tárhatom fel az egész rendszert, mely alapjául szolgált a világirodalom legrejtelmesebb alkotásának. Célt értem, ha sikerült belevilágítanom néhány sugárral a munka keletkezésének történetébe, vagy más szóval – hogy a hasonlathoz, mellyel talán már vissza is éltem –, még egyszer visszatérjek a hegyképződés geológiájába.

Nagyon régen történt, amit most elbeszélek. Több mint hatszáz esztendeje. Firenzében, a legszebb olasz tavaszok és legszebb olasz virágok városában – vagy amint akkor még színesebb és regényesebb szóval nevezték: Fiorenzában –, talán az Arno hídján találkozott egy kilencesztendős kisfiúcska egy kilencesztendős kisleánnyal. A kisfiú barna volt és valamivel komolyabb a többi kilencesztendősnél; a kisleánynak vérpiros volt a ruhája. A kisfiút akkor még Duranténak, a kisleányt Beatricének hívták. Durante abban is különbözött játékos társaitól, hogy a gyermekek különben is eleven képzelőtehetségénél is sokkal dúsabb és színesebb volt a fantáziája. Csak így történhetett az, hogy a kilencesztendős Durante lelkében olyan erős színfoltot tudott hagyni a kilencesztendős Beatrice vérszínű ruhája. Ezért tudta elhitetni magával, hogy az érzés, amit a Beatrice piros köntöse keltett benne, nem lehetett más, mint amit a komolykodó felnőttek úgy hívnak, hogy: szerelem. S ezt a hitet, ezt a titkot, ezt az érzelemmé izmosodó illúziót vitte magával tovább, koraérett gyermekkorból koraérett ifjúságba. Legelső szonettje ebből a hitből táplálkozik, versben bevallott első boldogságát és boldogtalanságát ez az illúzió magyarázza. És ehhez a boldogsághoz egy kedves köszöntés is elég, s a kedves köszöntés elmaradása is elég a panaszt fakasztó boldogtalansághoz.

Durante egyszer megbetegszik, s a betegség a sötétség irányába szokta terelni a képzelőtehetséget. A betegség vége halál is lehet, az élet vége halál is lehet, s milyen rettenetes még elképzelni is, hogy a szépség nem mentesít a mulandóságtól, s hogy egyszer a gyönyörű Beatricének is meg kell halnia. És a sors nagyon kegyetlen is tud lenni: bekövetkezhető szerencsétlenségek elképzelése még nem védelem a szerencsétlenség bekövetkezése ellen: Beatrice, annyi megszépítő illúzió földi hordozója, a Durante gyermek- és ifjúkori lelki tartalmának legerősebb színe, aki eddig is azt jelentette számára, ami legszebb és legvonzóbb a legszebb tavaszok és legszebb virágok Fiorenzájában: Beatrice csakugyan meghal.

És mert a halottak az emberek emlékezetében az eszményülés útjára szoktak lépni, és mert Beatrice már eddig is az eszmények világának homályos vetülete volt a testiséggel is birkózó ifjú lelkében – halálával Beatrice belépett a világirodalom akkor bontakozó legnagyobb képzelőtehetségének, Danténak – az egykori Duranténak – a tündérországába.

A halottak mindenütt a megszépülés útját követik: hibáik a megbocsáthatóságig elmosódnak, vagy egészen eltűnnek, jóságuk megnő, szépségük meggyarapodik. De Beatricét a Dante páratlan képzelőtehetsége idealizálta. Itt a különbség. Mert ez az eszményítő képzelet nem állt meg emberi gyarlóságok elhomályosodásánál, jóság és báj megnövesztésénél, ez az eszményítés lassanként túlnőtt a megszokott emberi méreteken, s a költő, s nem lényegtelen, hogy a középkori költő, és döntő fontosságú, hogy éppen a Dante belső világának méretei közé lépett.

„Beatricém elment a magas égbe…” Beatrice „már nem földi teremtés, de angyal” – így szólnak a fiatalkori canzonék és szonettek az eltávozottról. És ezek a szavak már nem pusztán a középkori, égbe néző lelkek sokszor tartalmatlan frazeológiájának szóalkotásai, hanem a Dante vizionárius képzelőerejének súlyos kijelentései.

S mert ő is ember volt és fiatal, emberi gyarlóságánál fogva ő sem tudott mindig hűséges maradni a halott szerelmes emlékéhez. A csapodárság kínzó vádja olykor súlyosan nehezedett lelkére. S mert védekezni kellett ellene és vigasztalódást keresni a megbánásban, a poéta hogyan vigasztalódhatott, és hogyan védekezhetett volna nemesebben, mint egy fogadalomerejű célkitűzéssel: „Reménylem, hogy olyat mondhatok el róla, ami sohasem volt elmondva egyetlen nőről sem.”

De addig sok időnek kell még eltelnie. Dante lelkéből hiányzik a terv kivitelezéséhez szükséges dantei feszültség. A nagy alkotásra hivatott léleknek nagy fájdalmakkal kell megteljesednie, hogy a kicsordulás megtörténhessék. A Beatrice-képnek sok ideje van még a fejlődésre. Előbb csak egy szín volt talán, azután egy szín ébresztette illúzió, egy erős képzelet szuggesztiójából táplálkozó érzés, melyet később sötéttel fest alá a fiatalkori halál, majd az apoteózis rózsaszíneibe mártja. Azután az elvonás magasba vezető útjára lép, és nemsokára azt jelenti, hogy minden női szépség, később azt, hogy minden emberi szépség és nemesség, végül az allegória színeiben a földiségtől elvonatkoztatott minden tiszta szellemi tartalomnak s így a Dante legtisztultabb szellemiségének is szinte filozófiai szimbólumává teljesedik.

Így viszi, alakítja és dédelgeti magában Dante a Beatrice-motívumot; keserves földi harcai és nyomorúságai között bűnbánattal szorítja a szívéhez, mert tudatosan vagy öntudatlanul az isteni üdvösség sugarát őrizte benne. Zenévé finomul benne ez a motívum, szűz magasságok üvegcsengésű, szférikus harmóniájává, amely fölötte lebegve, minden útján elkíséri, hogy egyszer más eredetű mozzanatokkal összhangba ölelkezve, beleáramoljon a hatalmas Divina Commedia beethoveni hangversenyébe.

Ezt a Dantét, akit a Beatrice-eszmény, mint egy magasan ívelő ezüsthíd kapcsolt össze a mindennapi élet vizei fölött az örökkévalósággal, Fiorenza városa nem ismerte. A város benne csak az esetleges, de nem az örökkévaló tartalmat látta, csak a külső embert. Kicsinyes realitások és kikerülhetetlen korviszonyok kényszerű meghatározottját. Ez az ember – úgy írják róla – komoly volt és csöndes járású, az orra sasorr, az arca színe barna. Az arckifejezése mélabús és gondolkodó, a haja és a szakálla göndör-fekete. Ez az ember egyúttal polgár, polgára a legrútabb meghasonlások és leggyűlölködőbb politikai marakodások csatazajtól harsogó Fiorenzájának. Ez a polgár tagja az orvosok és gyógyszerészek céhének, mert különben nem szolgálhatná a demokratikus firenzei köztársaság érdekeit. Ez a polgár tagja a százak tanácsának, s ha kell, az utcaszabályozások pénzkezeléssel járó felügyelőségét is elvállalja, hogy eleven szellemével eleget tegyen a jó polgár kötelességeinek.

De íme: felharsannak újra a város boldogságát egyfelől a pápa, másfelől a császár védelme alatt kereső pártok régi csatakiáltásai, s a Dante közért lelkesedő polgári mellének nekiszegezik a végzetes kérdést; guelf vagy ghibellin? És a polgár, aki a pápai hatalmat eredeti hatáskörére visszaszorítva szeretné látni, s aki a német-római császárság kezében egy pártok és városi torzsalkodások felett álló hatalmas Itáliáról álmodozik: a polgár a mélységes politikai meggyőződés önérzetével ezt kiáltja vissza: ghibellin!

Sorsdöntő állásfoglalás: a pártpolitikai tusakodások kockája nagyon könnyen fordul. Ma nekem, holnap neked. Ma még a pápához szító feketék vezérembere a száműzött, de holnap nyolcszáz francia lovas érkezik a pápai érdekek védelmére, rettenetes leszámolás készül, s az öldöklés halálhörgéséből és a fehérek felgyújtott házainak lángropogásából hat napon át süvölt ki a számon kérő kérdés: guelf vagy ghibellin?

Dante megmenekül. A háza és a lelke csupa rom. A Signoriában uralomra jutott fekete pártnak nagyon sürgős a bosszú. Ha a polgárt élve el nem érte, eléri még a becsületét. Dante egyéni és polgári becsületében megforgatják a tőrt: Dante sikkasztó és zsaroló, Dante hazaáruló, mert más úton kereste szülővárosa boldogulását.

Nem tér haza a kiszabott, megalázó büntetés kiállására. Képzeletében riasztó képek élnek még a politikai vérengzés részleteiből. Ezért örökös számkivetésre ítélik. Aki nem ismeri az életrajzát, ne reménykedjék: Dante csakugyan nem tért vissza többé a halott Beatrice városába. Feje fölött az ítélet pallosa egy életen keresztül: Igne comburatus, sicut moriatur. Tűzzel megégettessék, úgy haljon meg.

A földön járó Dante élete ettől kezdve az emigráns pártember története. A megalázkodásra képtelen, büszke lélek így emlékezik meg erről a szomorú időről:

„Kóborolva, majdnem koldusképpen jártam-keltem”… „Vitorla és kormány nélküli hajó voltam, melyet a gyászos szegénység szele más-más révbe, torkolatba és partra hány és vet, és silánynak látszottam sokak szemében, akik tán némi hírnevemnél fogva másformának képzeltek.”

Tragikus világ a száműzött lelki világa. Lelki egyensúlya nem térhet vissza, mert a számkivetettség sérelmének fojtogató emlékeitől a mindennapi nyomorúság figyelmeztetései miatt sohasem tud megszabadulni. Vérig sértett hazaszeretete olykor paradoxális visszájára fordul, s olyankor keserű szavakat talál a hűtelen szülőváros szidalmazására, mely kegyetlenül kitagadta magából. Ne értsük félre, amikor így beszél: nem a megbélyegzett hazaáruló bosszúvágya, hanem az ostorozáson keresztül is – ha szabad ezt a paradoxont használni – a sértett hazaszeretet gyűlölete beszél belőle. Szeretetgyökerében ez is megrázó, mélységes szerelem, amely a kitagadó várost és polgárait haragosan utasítja el egyik karral magától, de a másik karjával – a jobb karral – dédelgetve szorítja magához azt a Firenzét, melyet megrajzolt magának politikai ideálja.

A száműzöttek meghasonlott, összhangtalan emberek, mert elszakadtak a harmónia forrásától. A száműzött Dante is összhangtalan ember, csak távolról kíséri a Beatrice-muzsika harmóniája. Meghasonlott emberek között nem sokáig tart a szolidaritás. Dante nemsokára társaitól is elszakad, s úgy járja be társtalanul és tűzhelytelenül Itália városait. Szomorú megdöbbenéssel eszmél rá szörnyű árvaságára, arra, hogy minden nemesebb lélek örök „titok” s örök „idegenség”, s e ráeszmélés hatása alatt írja ezeket a mélyre világító, súlyos igéket: „Elhatároztam, hogy egymagamból fogok pártot alkotni önmagamnak.” Utolsó fellobbanó reménysége is kilobban – mint a száműzött Mikesé 1738-ban –: a haddal közeledő Henrik császár, a ghibellin remények messiása, akit elfogult rajongásában Dante Jézus Krisztussal hasonlít össze, hirtelen meghal, mielőtt még katonáival a büszke Firenze meghódoltatására indulhatott volna.

Íme, a külső ember: a polgár, a pártember és száműzött szomorú története. Szétszórtan bujdosó társai is így bolyonghattak, így átkozódhattak, vágyakozhattak és reménykedhettek, s végül elkallódtak a kilátástalanná vált számkivetésben. De Dante nem kallódhatott el, Dante poéta volt. És a poéta nem halhatott meg, anélkül hogy életéről hírt ne adjon boldogabb partok lakóinak. És a poéta élete titkát tömör szavakba rótta, s kemény palackra bízva, élete süllyedő hajójáról belevetette a haragos tenger hullámaiba.

A száműzött, akitől földi sorsa minden mulandó értéket megtagadott, a hiú földi esélyek kicsinyes világától saját kimélyített és a szenvedésektől csordultig telített lelke felé fordul, a végtelennel társalkodó képzelőereje, amelyben a Beatrice-emlék már régen szent szimbólummá légiesedett, a test rohamos mulandósága elől a transzcendentális örökkévalóságba menekül. Egy apokaliptikus terv méretei alakulnak ki benne, amilyenről még nem álmodott emberi fantázia. Nagyszerűeknek kell a munka kezdeteinek lenni, mert egy szenvedő óriás egész lelki tartalmát kell hogy befogadják. S ebben a zsúfolt lelki tartalomban ott van a filozófiai magasságig fejlődött Beatrice-motívum, az olthatatlan hazavágyás minden sóvárgása és keserűsége; ott a büntetésre vágyó gyűlölet a politikai ellenfelekkel s a jutalmazásra ösztönző hálaérzés a pártfogókkal és jó barátokkal szemben; ott van a költő rajongása a klasszikusokért, mitológiai ismereteinek egész sorozatával, lelkesedése az Arisztotelészen épült középkori filozófiáért; ott az ókori és középkori történelem s elsősorban Olaszország története a maga kiemelkedő eseményeivel, Dante politikai ideálja és szigorú etikai felfogása – egyszóval mindaz, ami a kor legnagyobb lángelméjében az ember külső és belső történetéből visszatükröződött. S ez a munka elsősorban alkalmul kell hogy szolgáljon arra, hogy a Dante önmagából teremtő képzelőtehetsége megörökíthesse benne a maga valóságerejű látomását.

Az ilyen teremtő szándék nem állhatott meg a földi kereteknél, ennek át kellett vennie s ki kellett építenie a népies köztudatnak és a középkori keresztyén filozófiának a lelkek túlvilági sorsára vonatkozó ideológiáját, hogy aztán a transzcendentális régiókban szabadon kiélhesse egy szertelen fantázia összes lehetőségeit. Így lett a Dante Divina Commediá-ja az emberi képzelet legnagyobb és legmerészebb lendülete a végtelen irányában.

A hármas szerkezetű munka terjedelme több mint tizennégyezer sor. Ezzel a terjedelemmel méltán sorakozik a világirodalom legnagyobb alkotásai, az úgynevezett hősköltemények közé. S mégis: az Isteni színjáték és amazok között óriási a különbség. Homérosz és Vergilius, sőt Tasso és Ariosto népek és eszmeáramlatok sorsdöntő háborúit énekelték meg a maguk élénk változatosságú külsőségeiben. Az ő hőseik kifelé hadakozó emberek. Az Isteni színjáték a magával hadakozó embert mutatja be, s ha hőskölteménynek tekinthetjük, akkor az emberi lélek hőskölteménye. Mint ilyen, nem elégedhetik meg a tenger színének felborzolásával, mint valami könnyű vitorlás, hanem leszáll a mélységbe, mint a búvárhajó. A legnagyobb titoknak, az emberi léleknek a hőskölteménye is csak titokzatos lehet. Titokzatosságát és nehezen érthetőségét tárgyának természetén kívül olyan tulajdonságok is fokozzák, melyekkel a költő a maga korának ízléséhez alkalmazkodott. Hatott rá az akkori költői ízlésnek az a követelménye, hogy a költemény az eredeti, szó szerinti értelmen kívül még három értelmezésre adjon alkalmat: legyen meg benne az allegorikus tartalom, a morális alkalmazás s az égi dolgokra vonatkozó értelmezés lehetősége. Az embernek az a népmese jut az eszébe, melyben a királyfi leterítette az elátkozott kastély udvarát őriző vad bikát, a bikából kirepült egy galamb, a galambban volt egy tojás, s ebben a tojásban rejlett az elátkozott kastély ajtajának a kulcsa.

De közelítsük meg végre magát a munkát. A szerkezete a legpedánsabb geometriával épült. Ha a Pokol bevezető énekétől eltekintünk, harminchárom ének jut a trilógia minden részének. A bevezető énekkel együtt tehát száz az énekek száma. A forma az azóta híressé vált olasz terzina: a háromsoros jambikus versszak, melynek középső ríme a következő strófa két szélső rímével csendül össze. Ebből a rímátszövésből egy szakadatlan zene keletkezik, melyet az ének különálló, legutolsó sora zár le egy, a megelőző versszak különben rímtelenül maradó középsorára csendülő akkorddal. A rímelésben nehézkesebb és szegényebb magyar nyelven ennek a virtuóz formának a megszólaltatásához a legfejlettebb technikai művészetre van szükség, s ezért meghálálhatatlan s érdeme szerint eléggé nem értékelhető teljesítmény a Szász Károly, de különösen Babits Mihály műfordítása. A Divina Commedia nyelvezete magában is forradalmi újítás volt az olasz irodalomban. Dante az első, aki ilyen mélyről választott tárgya számára az „édes új stílust”, az olasz köznyelvet merte kifejezőeszköznek – a hivatalos latin helyett – felhasználni.

A tartalom maga: a valóság megdöbbentő színeivel ábrázolt alvilági és túlvilági képek kifogyhatatlan sorozata, s ezért nem részletezhető. Aminek elmesélhető tartalma van, az inkább a keret, ez a keret azonban a leglényegesebben hozzátartozik a jelentéshez, a munka belső haladványra épített alapgondolatának és egész allegóriájának a megértéséhez:

„Az emberélet útjának felén” a poéta egy rengeteg erdőbe téved, ahonnan hiába igyekszik a dombra feljutni, mert három vad: egy párduc, egy oroszlán meg egy nőstény farkas állanak az útjába. Ebben a reménytelen helyzetben megjelenik előtte kedvelt költője, Vergilius, aki vállalkozik rá, hogy a tévelygőt kivezesse a vadonból. Mély jelentőségű szimbólumokkal állunk szemben már a legelső énekben: az erdőben eltévedt költő – a bűnök útvesztőjébe került ember, akit az érzékiség, a haragos indulat és a kapzsiság három fenevadja is gátol abban, hogy az erény dombjára eljuthasson. A szabadító Vergilius a megnemesítő tudomány és művészet klasszikus szimbóluma. A Dante lelkéért aggódó Beatrice küldte őt, hogy a pokol és a purgatórium rémségein keresztül, a bűneikért vezeklő lelkek szemléletének megtisztító hatású kálváriáján át elvezesse a paradicsomig, ahol aztán a pogány vezetőtől, aki a paradicsomba be sem léphet, maga Beatrice veszi át a vezetést. Beatrice pedig a maga legmagasabb jelentése szerint a teológiai tudomány, a vallás, mely a dantei felfogás szerint egyedül hivatott arra, hogy az embert elvezesse az üdvözülésig. És Dante Vergilius vezetésével rálép a katarzis útjára. Előbb a tölcsér formájúnak képzelt, kilenc körre osztott poklot látogatják meg, ahol Dante rendre megismerkedik a kárhozatban sínylődő lelkekkel: a keresztyénség előtt élt pogányokkal, a testi szerelem áldozataival, a tobzódókkal és fösvényekkel, pazarlókkal és öngyilkosokkal, eretnekekkel és istentagadókkal – s fárasztó volna mind felsorolni a bűnt, amit a bűnhődés e rettenetes helyein felhalmozott a Dante dúsgazdag középkori invenciója. A legsúlyosabb bűnhődés helyére, az utolsó körbe az árulókat helyezi el kategorizáló etikája.

A purgatórium szerves folytatása a szenvedések komor leírásának, nem lankadó leleményességgel. Ez is kilenc csoportra oszlik; benne az egyházi felfogásnak megfelelően a hét főbűn szerint helyezi el a lelkeket. Catótól a provençal trubadúrig szinte már fárasztó enumerációval vonulnak el előttünk és Dante előtt a tisztítóhelyen vezeklő lelkek, s végül, megkönnyebbülve e sorozatos lidércnyomástól, elérkezünk a purgatórium és a paradicsom határára: a földi paradicsomba. Itt a távozó Vergiliustól Beatrice veszi át a vezetést. Az üdvösség helye: a paradicsom misztikus filozófiai szemlélődéseivel legabsztraktabb és kevésbé változatos része a trilógiának. Hét bolygójában az üdvözültekkel találkozik Dante – milyen kevés a számuk a kárhozott lelkek légióihoz képest! Az álló csillagok egében Krisztus diadalmenetét is látja, mielőtt felszállana Beatricével a kilencedik égbe. Innen egy fényes pont tündöklik a szemébe, amely mágneses hatalommal vonja maga felé: az isteni dicsőség messzire sugárzó fényrózsája. Dante magát az Istent szeretné látni: hirtelen káprázat önti el, mintha villámcsapás nyitotta volna fel szemét. Kérése beteljesedett.

Gyarló vonásokkal ez az a keret, melyben Dante felvetette és megoldotta a legfenségesebb emberi problémát. Tragikus, de egyúttal felemelő gondolat: a száműzött, akit szülővárosa majdnem a koldus sorsáig megalázott, aki elszenvedte a legnagyobb emberi hálátlanságot, a Divina Commediá-ban a maga egyéni lelki problémáján keresztül egy hatalmas öleléssel átkarolta az egész emberiséget. Holta után gyönyörűséges útra lépett: kinőtt a politikai szenvedélyek szaggatta város pártítéletei közül, s Firenze büszkén vallotta a büszke toszkánt magáénak, Olaszország lelkesedéssel fedezte fel benne az olaszt, irodalma megteremtőjét s nemzeti egysége és nagysága első hirdetőjét, az emberiség pedig rokon érzéssel érezte ki művéből az átfogó szellemű örök embert, aki szikár öklével odaállt az örök emberi sors titokzatos kapuit döngető legnagyobbak közé.

Ravennában történt halálának immár hatszázadik fordulóján, most, amikor a bűneink rengetegébe tévedt emberiség a nyomor, hatalmaskodás és kapzsiság fenevadjai között hasztalanul várja a szabadító Vergiliust, Dante megérdemli, hogy minden tévelygő lélek megilletődve álljon meg az emlékezeténél. Mert sok értéket kínálhat az egyéni élet, erőt és edzést a politikai mérkőzés s az érdekek és ellentétek örökös harca, de legnagyobb hálánkkal mégis azoknak tartozunk, akik néha megszokott önmagunk és kicsinyes küzdelmeinek fölé emelve, alkalmat adnak arra, hogy befuthassunk az örök emberi értékek „nagy és szent óceánjába”

Befejezésül az utánam következő szereplés előtt néhány magyarázó jegyzettel tartozom. Elsősorban annak a kijelentésével, hogy Dante nem előadásra, hanem inkább lassú és elmélyedő olvasásra csábító poéta; terzinái tartalommal zsúfoltak és olyan szimbólumokkal viselősek, melyek minduntalan kommentárok igénybevételére kényszerítik az olvasót. Amikor egy csonkítatlan Dante-ének előadását, mely éppen a szöveg természeténél fogva spontán hatásra nem nagyon számíthat, mégis elhatároztuk, azzal a gondolattal tettük ezt, hogy a nagy száműzött szellemének megidézésére elsősorban mégiscsak a Dante-vers hivatott.

Az ének, amely itt a Babits Mihály fordításában előadásra kerül, a Purgatórium befejező részéből való, s megértéséhez legyen szabad a következő magyarázatokkal hozzájárulnom:

Dante, a Divina Commedia hőse, a pokol és purgatórium rémségeinek szemlélete után a paradicsom felé közeledik. Mielőtt odaérne, előbb át kell jutnia a földi paradicsomon, ahol bűneitől való megtisztulása teljes befejezést fog nyerni. A földi paradicsomnak két folyója van: az egyik a Feledés vize, a görög mitológiából ismert Léthé, a másik a Jóemlékezés folyója: az Eunoé. A Léthébe merítve fogja Dante a földi bűnök emlékét elfelejteni, a Jóemlékezés vizének itala pedig újjászületéséről gondoskodik.

Hirtelen elkápráztató jelenetet lát: különböző allegorikus alakok között Griffmadár által vont szekér közeledik feléje. A kíséret három hölgye: a hit, remény és szeretet megszemélyesítője, a szekér másik oldalán lejtő négy hölgy pedig: az igazság, erő, mérséklet és erény nemtői.

A szekér: az egyház szekere, a Griffmadár, melyet másutt Vadnak, Természetnek egy személyben és Dupla Lénynek is nevez a XXXI. ének, nem más, mint maga Krisztus. Virágok rózsaszínű fellege borul erre az angyali jelenetre, s a virágok záporában egy fehér fátyolos hölgy tűnik fel a szekéren zöld köpenyben, piros ruhában: a földről régóta eltávozott Beatrice. Dante döbbenve felkiált: „Ráismerek a régi láng nyomára!” De Vergilius eltűnt, kísérő szerepe a paradicsom küszöbén véget ért, s a magára maradt vezeklő reszketve áll, mint a szepegő gyermek az édesanya előtt. S ekkor kezdetét veszi, egyelőre Dante megszólítása nélkül, az a fájdalmas szemrehányás, melyet a második életében lélekké vált Beatrice végső büntetésül tartogat a megtisztulás utolsó lépcsőjén álló vándor számára egykori hűtlensége miatt. Kiérezzük a sorokból: Dante régi lelkiismeret-furdalásai keresnek végső elcsitulást ezekben a fájdalmasan jóleső szemrehányásokban. A hangulat, mely a XXX. éneknek ezen a részén elárad, a régi Beatrice-motívum finom muzsikája. Dante némán, leszegett fejjel hallgatja:

De ez nem elég: Dantének magának kell a bűnt bevallania, hogy üdvözülhessen, s erre a vallomásra vonatkozó felszólítással kezdődik a Beatrice leveti fátylát című XXXI. ének. A számon kérő kérdés lényege prózában kifejezve itt is ez: „Milyen földi bilincsek tudtak lenyűgözni annyira, hogy kísérletemnek, mellyel az Istenség, a Fő Jó fénykörébe akartalak vonni, ellent tudtál állni?” – „Rossz útra csaltak” – vallja Dante töredelemmel, de Beatrice nem elégszik meg a vallomással. Hogyan lehet, hogy miután ő, a legszebb testnek viselője porrá lett, Dante e minden földi szépség hiúságára figyelmeztető tapasztalat után is más földi szépségben keresett gyönyörűséget, ahelyett hogy a Beatrice halhatatlan része felé fordult volna szeretetével?

Azután Beatrice a Krisztust személyesítő Griffmadár felé fordul, s a szemeit végre felvetni merészkedő Dante a fátyolos arc láttára úgy érzi, hogy ami eddig legjobban csábította – Beatricét kivéve –, azt kezdte akkor legjobban gyűlölni. Ez az érzés egyúttal megérlelte a végső megtisztulásra; Matildának, Beatrice kísérőjének karján lemerül a bűnfeledtető Léthé-habokba, majd pedig iszik a Jóemlékezés folyójából. Az erények nemtői aztán körültáncolják a megújultat, s megedzik a szemét, hogy nemsokára a fátyoltalan Beatrice látását is el tudja viselni. Végre Beatricének a Griffmadárra tapadt szeme a nemtők felszólítására a költő felé fordul: s ebben a pillanatban előtte áll egész halhatatlan, most már fátyoltalan, második szépségével. Nincsen olyan költői lángelme, kiált fel befejezésül Dante, aki ezt a káprázatos pillanatot szavakban tudná megörökíteni!

Az egész énekben egyetlen latin idézet fordul elő a fürdés jeleneténél: Asperges me… Ezek a zsoltár szavai – Meg fogsz hinteni engem… –, ennyit jelentenek. A többit: a túlvilági hangulatot és a költői misztérium prózában feloldhatatlan árnyalatait a Dante-énekre és előadójára bízom.