Fabricius Gábor filmje, az Eltörölni Frankot hangulatokon és a főszereplő rezdülésein keresztül próbálja megragadni a politikai pszichiátria poklát és a gulyáskommunizmus sötét oldalát, a kísérlet azonban nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
A rövidfilmek rendezőjeként, reklámszakemberként és íróként is ismert Fabricius Gábor évtizedes elmaradást pótolt, amikor első nagyjátékfilmje, az Eltörölni Frankot témájául a szocializmus egyik kevésbé ismert bűnét, a politikai pszichiátria gyakorlatát tette meg. A keleti blokk országai közül elsősorban a Szovjetunióban és Romániában alkalmazott módszer itthon inkább elszigetelt esetekben jelent meg, de tény, hogy pontos adataink nincsenek, mert a dokumentáció eleve nem létezett vagy megsemmisült. A politikai pszichiátria lényege mindenesetre az, hogy a hatalom számára kellemetlen embereknek, elsősorban értelmiségieknek, művészeknek kényszergyógykezelést írt elő például paranoid skizofréniára hivatkozva, a kegyetlen módszerekbe pedig sokan belerokkantak vagy belehaltak.
Az orvosetikailag vállalhatatlan helyzetet nemcsak az adatok hiánya, hanem azok szenzitivitása és a pszichiátertársadalom bezárkózása miatt sem boncolgatták még eléggé sem a közbeszédben, sem műalkotásokban. Fabricius egy fiktív történetet kerekített probléma köré, az Eltörölni Frankot azonban meglehetősen megfoghatatlan alkotás lett: sem a főszereplő „eltörlésének” drámája, sem a korszak alternatív művészvilága, sem a hatalom működésének elméleti és gyakorlati oldala nem domborodik ki belőle igazán – miközben a film kísérleteket tesz mindezek ábrázolására.
Az 1983-ban játszódó Eltörölni Frankot egy fiatal punkzenész kálváriáján keresztül vezet be a nyolcvanas évek sötét, ismeretlen bugyraiba,
azonban a hangsúlyosan művészfilmes nézőpontja nélkülözi a kalandot és az akciót, miközben az atmoszférája sem olyan erős, hogy ezt ellensúlyozni tudja. A történetmesélés helyett az alkotók hangulatokat, eszméket, energiákat próbálnak közvetíteni, pedig egy hagyományosabb, a motivációkat tisztázó, következetes cselekményvezetés jót tett volna a filmnek – és ez nem egyenlő a hollywoodias, lekerekített, könnyes drámákkal. Az Eltörölni Frankot könnyen pozícionálhatta volna magát valahová a Száll a kakukk fészkére és A mások élete közé, helyette viszont az új hullámokat idéző, azonban azok erejét és kifundáltságát nélkülöző formanyelvi játék és filozófiai etűd lett. Mintha Fabricius megtalálta volna ezt a korszakot és témát, de valódi történetet már nem talált volna ki hozzá abban bízva, hogy az újdonság ereje és a kérdés stílusos felmutatása önmagában is elég.
A Velencei Filmfesztivál Kritikusok Hete-szekciójában bemutatkozó Eltörölni Frankot szándékosan mellőzi a történelmi keretezést, nem ad objektív információkat feliratok, párbeszédek vagy narráció útján, így viszont a látottak kontextus nélkül maradnak. Ez ugyan növeli a film disztopikus, orwelli hangulatát, ám ez talán pont annak ellenébe megy, ami Fabricius célja volt: nem egy megtörtént eseményeken alapuló egzisztenciális drámát, hanem egy sci-fit látunk. A film lebegő, lázálomszerű hangvétele néha képes vinni magával, de tárgyszerűen keveset nyújt, így a bemutatottak jelentősége sem domborodik ki eléggé. A rendhagyó módon, kiegészítésként készült rövid dokumentumfilmek ugyan valóban profik és informatívak, azonban nem változtatnak azon, hogy immanensen mi van és mi nincs benne az Eltörölni Frankot-ban, ami így
önmagában álló műalkotásként mindenképpen hiányérzetet kelt.
A filmtörténeti utalások sem feltétlenül jönnek át a mai nézőnek – interjúnkban ugyan a rendező arról beszélt, hogy a Budapesti Iskola és Gazdag Gyula körének hagyományát kívánta követni, betöltve azt az űrt, amit ők a cenzúra miatt kénytelenek voltak kimondatlanul hagyni, de kétséges, hogy a hardcore, magyar filmtörténetben mélyen járatos filmesztétákon kívül bárki is rájön, hogy az Eltörölni Frankot első jelenetében azért dübörögnek katonai járművek, mert annak idején tilos volt a szovjet hadsereget filmen mutatni.
Az Eltörölni Frankot belső törvényszerűségei sem állnak össze koherens egésszé. Nehezen érthető, hogy ki és miért küldi először a pszichiátriára Frankot: milyen kapcsolatban állnak egymással a fiatalok, a lányt az őszinte segíteni vágyás, a felsőbb hatalom, a személyes bosszú vagy valami más mozgatja-e. Ehhez hasonlóan később sem követhető, melyik fordulat miért történik, hogyan kerülünk egyik jelenetből a másikba, mi a szereplők célja és funkciója. Emellett érzésem szerint a film csúsztat is: egy utalásból úgy tűnik, hogy Frank apja magas rangú katonatiszt, ennek ellenére a hatalom nem „kivételezik” vele, hanem az elpusztítása mellett dönt, ami vagy szenzációhajhász, vagy megalapozatlan összefüggés.
Fabricius filmjének egyik csapdája, hogy az összes terhet a főszereplőre, az amatőr Fuchs Benjáminra helyezi,
akinek viszont nem elég erős a jelenléte ahhoz, hogy elvigye a hátán a produkciót. Az ő arcának rezdüléseiből, a tekintetéből kellene megértenünk a motivációit és a történet jelentőségét, viszont nem egy James Dean-kaliberű színésszel állunk szemben, akinek egyetlen pillantásából érthető volt, milyen érzés haragban lenni a világgal. Frank a leginkább egy nemtörődöm, polgárpukkasztó tinédzsernek tűnik, aki szilárd ideológiai meggyőződés és magasztos cél nélkül tesz-vesz és sodródik az eseményekkel. Fabricius szándéka szerint ő egy emberfeletti, krisztusi karakter, aki önfeláldozásával felhívja a figyelmet a rendszer bűneire, ez azonban nem tükröződik eléggé – így az egész film dramaturgiája is logikátlannak, átgondolatlannak hat, miközben Frank tragédiája sem átélhető. A legemlékezetesebbek a srác Lénárt István „Papival” közös jelenetei: a magyar kultfilmek gyakori mellékszereplője 99 évesen, élete utolsó szerepében játszott el egy kommunista kultúrpolitikust, aláhúzva azt a képzetet, hogy a korabeli vezérkar menthetetlenül elöregedett és eltávolodott az aktuális valóságtól.
A film tehát szorosan Frankot követi, aki azonban nem elég hihető és élő karakter – emiatt a fókusz miatt azonban a politikai pszichiátriáról és minden másról is keveset tudunk meg. Látunk értelmiségi házibulit, felvillannak a pszichiátria lakói, az orvosok módszerei, beszivárog a kultúrpolitika és a két rövid jelenet erejéig megidéződik az illegális punk szcéna is – elmélyülni viszont egyikben sincs lehetőség, mindegyikbe csak belekap az Eltörölni Frankot. Így azonban a film egy elvesztegetett lehetőség marad: ugyan a marketingkampány üzenetével szemben dokumentumfilmekben a közelmúltban már feldolgozták a politikai pszichiátriát (például: Levelek a bolondokházából, Az idegek játéka), de játékfilmben még tényleg nem került elő – ezután pedig valószínűleg sokáig nem akad más, aki ismét felkarolná a témát.
Az Eltörölni Frankot hazai bemutatója: 2021. október 7.