Sajó Sándor:

A VÉN BOLOND

Emberek, asszonyok,

Itt vagyok, ragyogok;

Gyertek ide, verset mondok,

Ne féljetek, nem bolondot,

Csak egy kicsit eszelőset,

Csiklandozva reszelőset….

Kerekecske, dombocska,

Hargita meg Tátra –

Sokezernyi gombocska

Gurul, gurul hátra;

Ezer ördög hempereg,

Valahol egy domb van,

S én már sírni sem merek

Bolond bánatomban;

Ezer ördög rám mered,

Attól van ily nagy meleg

E magyar pokolban…

Asszonyok, emberek,

Nagykunság, Kiskunság!

Gyertek, no, közelebb –

Tudjátok, mi ujság?

Tudjátok meg: nincs már víz a Dunában,

Fönt elapadt, lent leszaladt bujában;

Minden vizünk leszaladt,

Minden hegyünk elszaladt –

Néztem, néztem – szívem majd hogy megszakadt…

Égszakadás, földindulás –

Egy a csárda, sok a dudás.

Tisza vize tán ezért oly zavaros,

Így legalább – magyaros…

Ki vagyok én, itt akárki megmondja:

Vagyok én egy okos falu bolondja;

Falum, falum, okosom,

Hol van az én somfa nyelű fokosom?

Szegény fokos, leolvadt a nyelérül,

Szegény nyele, kirothadt a helyérül,

Pedig azon, hejh! sok volt a rovás már,

Azt se tudom, mennyi veszett Mohácsnál…

Kalapom szememre vágom –

Elhervadtál, szép virágom;

Virág, virág, gyöngyvirág…

Volt itt régen szebb világ,

Nap is sütött fönt az égen –

Édesanyám is volt nékem…

– Ha bemegyek a templomba,

Ott zokogok bánatomba',

Mért öltem meg az én édesanyámat,

S mért nem öl meg engemet a búbánat!

Ha bemegyek a kocsmába,

Nóta kell a bú borába:

Húzd, cigány, a búsat –

Sirasd azt, hogy magyar vagyok,

Árva vagyok, szegény vagyok,

Koldusnál koldusabb…

Aki búsul, menjen ki az erdőbe,

Bús gerlice lehet ott kint belőle;

Ha nem illik bús gerlicemadárnak,

Válasszon egy jó faágat magának –

Én is mennék, hej, de mire kiérek,

Csak azt látom: egész erdő leégett –

Erdő, erdő, ég az erdő!…

Hajhó, csudaszép volt!

A pokol tüze szétfolyt

A sötétben,

Riadás a nagy éjben,

Odafönt vörös égbolt!

– Ég a magyar erdő!

Magyarok, befelé!

Nincs út kifelé!…

Nyaldosva közelgnek az álnok

Kígyószemű lángok:

Sziszegnek a szörnyek,

Reccsennek a törzsek,

Pattognak az ágak,

Sír az avar –

Benn ég, aki benn van,

Jaj neked, magyar!…

Félrevertem száz harangot,

Riadozva szállt a hangjok,

Kongva-bongva, zengve –

Elolvadtak a harangok,

Elnémultak mind a hangok,

Üszkös kötél maradt a kezembe'…

Leégett a magyar erdő,

Benne égett múlt, jövendő,

Minden kincsem ott veszett az erdőbe',

Magam mért is menekültem belőle?

Fecskeszárnyú gyászkabátom

Mással én már föl nem váltom,

Bár a színe zöldbe sárgul – jaj be kár!

Így vall most a szegény úrra,

Ez tanultság, ez kultúra,

Svábbogárból így lesz lassan cse'bogár.

No, bolond – mit nevetsz?

Vigasztalj meg, ha szeretsz,

Ha hiszed, hogy kivirul még valaha

Ez a magyar Szahara.

Csitt!

Jer közlebb egy kicsit,

Titkot mondok:

Temetésre szólt az ének,

Nem hallották, csak a vének,

Vén bolondok;

Nagy halottat vittek, vittek.

Tudjátok-e, kit temettek?

Engem, téged, mindnyájunkat:

Ezeréves országunkat;

Beleölték vérfolyóba,

Tették hármas koporsóba,

Mint egykor a hun királyt –

Sírba vitte saját népe,

S azt se mondja: be kár érte –

Senki egy jajt nem kiált…

Én se!… én már kacagok,

S ha kacagok, kinek arra mi gondja?

Nincsenek már magyarok,

Én se leszek halott ország bolondja!

Ejhaj, igyunk rája!

Úgyis elnyel a sír szája;

Gyáva népnek nincs hazája –

Világ népe mind megveti,

Még az ég is kineveti –

Úgy kell neki, úgy kell neki! –

Így kell szegény vén bolondnak

Sírva porba hullni,

Sírni, jaj, hogy ilyen népnek,

Ilyen jónak, ilyen szépnek

Mért kell elpusztulni…

(1923)