A HAJLÉKTALAN EMBER

Szó van róluk — időszerű témává, gyakran emlegetett, nyugtalanító gonddá, a közfigyelem színpadán feltűnő szereplőkké lettek a hajléktalanok. Többes számban. Vagy a társadalmi probléma, a hajléktalanság elvont alanyaiként. így beszélünk róluk, a hazai új szegénység sztereotip módon megnevezettjei, a kisnyugdíjasok, a megözvegyült, elmagányosodott öregek, a falusi szegények, a tanyán felejtettek, az idült betegség vagy fogyatékosság miatt tartósan munkaképtelenek, a tartósan munkanélküli szakképzetlenek, a deviánsok, a lezüllött alkoholisták, a többszörösen börtönviseltek és más depriváltak sorában. Itt vannak, de mindig a sor végén, a társadalmi lejtő legalján. Kik is hát ők, a hajléktalan emberek; honnan sodródtak ebbe a véghelyzetbe, milyen egyéni és társadalmi erők hatottak rájuk, van-e az egyéni sorsokban közös szál? Ismerjük-e őket?
felebaráti együttérzés
A legerősebb személyes benyomást, érdeklődést talán a televízió képernyőjén megjelenő hajléktalanok keltették a pályaudvari riportokban, ahol látni lehetett őket földön fekve, alvás közben, összekeveredve persze a „bevásárló turizmus” kétes alakjaival és az erdélyiekkel, lengyelekkel, a legkülönfélébb tranzitutasokkal, akiknek szállodára, szobára nem telik. Mégis, a televízió érzékletesen villantotta fel az elhanyagolt, mosdatlan, földön alvó, a kinti hideg elől meghúzódni vágyó embert, a kiszolgáltatottan is megmaradt „szabadságát” féltő egyént, a valamilyen hatósági begyűjtéstől rettegők riadt mozgását, sötét arckifejezését. Ennyi személyesség is elég volt, hogy a tévénézők többségéből érzelmi választ, megrökönyödést vagy elutasítást, ellenszenvet vagy együttérzést, rendőri intézkedést sürgető indulatot vagy segíteni kész odafordulást váltson ki. A felebaráti együttérzést aztán hamarosan követi a felismerés, hogy az egyéni segítség irreális — és az egészből legfeljebb lelkifurdalás marad, egy-egy jótékonysági akció vagy az alamizsnát kolduló támogatása.

Ha valaki — akár foglalkozási „ártalomként” — mindennapi érintkezésbe kerül ezzel a sor végén tengődő, egyre növekvő létszámú csoporttal, rádöbbenhet, hogy milyen keveset tudunk a hajléktalan emberről. Nem is könnyű valós ismereteket szerezni róluk. Még azt is nehéz megbecsülni, hogy egy városban, különösen olyan nagy városban, mint Budapest, mennyien lehetnek. Nemcsak azért, mert a hajléktalanok — amíg tehetik — rejtőzködnek, hanem mert a hajléktalanság fokozatosan alakul ki, és nincs meghatározó ismérve. Nem lehet megállapítani a személyi igazolványból — sokuknak már rég nincs személyi igazolványa, semmilyen irata —, mert a lakcím fiktív, olyan lakást jelöl, amelyben rég nem lakik, vagy sohasem lakott. Ha valakinek nincs lakása, bejelentett albérlete, de rokonként, barátként, ideiglenesen, szívességből, rövid „élettársi” kapcsolatban fedél van a feje fölött, akkor még nem hajléktalan, bár az út erre vezet a pince és padlásfeljárókban meghúzódó, a várótermekben, aluljárókban „melegedő”, az elhagyott, jogtalanul igénybe vett lakásrészekben, mellékhelyiségekben, sufnikban meghúzódó, vagy a maguk eszkábálta „fóliasátorban” időző hajléktalanokhoz.

Nehezíti a meghatározást a különféle csövesektől, csavargóktól való megkülönböztetés. Ők nem feltétlenül a kényszerítő körülmények miatt váltak hajléktalanokká. A csöves fiataloknak csak egy része kerül ki az állami gondozottakból, sokan anyagilag kiegyensúlyozott vagy éppen jómódú családból származnak; konfliktusba kerültek a környezetükkel, és tudatosan, társadalmi oppozícióból választották a csövezést, némileg emlékeztetve a hippik alternatív életformájára. A csavargók, akik többnyire meglett korúak, és alkalmi munkából, koldulásból, a „tulajdon ellen elkövetett” vétségekből összehoznak annyit, hogy esetleg valamilyen lakáslehetőséget is biztosíthatnának maguknak, mégis a hajléktalanságot választják, mert nem akarnak például gyermektartást fizetni, nem akarják, hogy „megtalálják” őket, vagy mert így érzik „szabadnak” életüket. A tudatosan vállalt és kényszermásságból származó „aszocialitás” nemcsak szociológiailag, hanem a hajléktalanság szempontjából is különbözik.

Könnyebben felismerhető a „valódi” hajléktalan elhanyagolt külsejéről, borotválatlan arcáról, a kezében lévő, minden ingóságát, „vagyonát” rejtő reklámszatyorról, és sajátos, a mosdatlanságból, a testkipárolgásból származó szagáról, a rendszertelenül táplálkozó vagy éppen éhező ember ugyancsak jellegzetes „gyümölcsszagú” leheletéről, amit többnyire a pálinka, a bor vagy a sör szaga is „komplettizál”. A tapasztalt orvos küllemükből, arcmimikájukból, mozgásukból, korai fogatlanságukból, tekintetükből minden vizsgálat és laboratóriumi ellenőrzés nélkül is látja, hogy betegek, nagyon betegek, fiatalon is öregek.

Ismereteket szerezhetünk aztán a hajléktalan emberről az irodalomból, az alkohológiai, szociológiai, szociálpszichológiai irodalomból éppúgy, mint a szépirodalomból: az amerikai „Skid Row” irodalom sokszor idézett alakjai, a világ metropolisaiban lézengők, a párizsi metrótól a kairói temetőn át a délkelet-ázsiai közterekig mindenütt megtalálhatók; a hajléktalanok sajátos folklórja, mint couleur locale, bőséges okulással szolgálhat.
tört karrier
Ismereteim, személyes tapasztalataim a hazai hajléktalanok két nagy csoportjából származnak. A többség a falvakból, a modernizáció során a fővárosba került, munkásszállón lakó, ingázó embertömegből vált hajléktalanná. A kisebb rész a városi, iskolázottabb, deklasszálódott, vagy szakmunkásnak, szellemi foglalkozásúnak induló, majd tört karrierű emberek soraiból kerül ki. Kórházi, intézeti gyógykezelésük során ismerkedtem velük. Természetesen nem alkotnak reprezentatív mintát, és így jellemzőik alkalmatlanok szociografikus általánosításra, de emberismereti, orvospszichológiai látóhatáromat tágították. Sokat tanultam a hajléktalanoktól. Sorsukkal, életükkel, korai halálukkal hitelesített ismereteket adtak.

Pavol Funtál, ujszo.com

Két, szinte sematikusan ismétlődő út vezet a hajléktalansághoz, majd a betegséghez. Az egyik út Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Pest, Békés, Hajdú, Zala megyéből indul, de indulhat bármely, a nagyüzemi mezőgazdasági átállással felszabaduló és helyi ipartelepüléssel nem kompenzált, munkaerő-felesleggel jellemezhető megyéből. A hazai indusztrializáció és urbanizáció humán szempontokkal egyáltalán nem terhelt „modernizációs programjában” nem a kontraszelektált réteg indult el a városok felé. Sokkal inkább a törekvő, boldogulni akaró, nehézséget is vállaló fiatal, paraszti réteg. Elindult a jobb keresetért a városba, az építőiparba, a nagyüzemi fejlődést preferáló munkaerő-kereslet „hívására”. Vállalta a munkásszállói életformát, az ingázást, a családalapítás, a házépítés, bővítés reményében. De a család hiánya, a munkásszállói szabadidő sivársága és az alkohol megteszi a magáét. A családért vállalt erőfeszítés fordított eredményhez, a család széteséséhez vezet. S a késztetés az ivásra, az életmód beszűkítésére máris fokozódik. Munkaerőhiány címén a munkahely elnéző a rendszeres alkoholizálás iránt, s az jószerével elfogadott szokássá válik. Aztán — itt mennyire helyénvaló a képes beszéd —: betelik a pohár. Megkezdődik a lecsúszás a társadalmi lejtőn: üzemi munka helyett a kevésbé kontrollált építőipar, majd az alkalmi munka következik. A munkásszálló elvesztése után a család, illetve a munkahely elvesztése. Visszaút nincs, és tíz-tizenöt évi alkoholizálás biztosan elvezet a betegséghez, az alkoholbetegség pedig számos belgyógyászati, ideggyógyászati szervi károsodáshoz és szövődményhez. De az alkoholos életmóddal együtt jár sok kisebb-nagyobb baleset is, azoknak maradványai vannak, a poros, piszkos munkahelyek (szemétszállítás) vállalása, a kitettség az időjárási viszontagságoknak és az ehhez kapcsolódó légzési betegségek, a köhögéssel, köpetürítéssel járó gennyes hörghurut mind tovább rombolja a testet és a lelket, az egész embert. Az alkoholbetegek körében legalább tízszeres a tbc előfordulása — a normális átlaghoz képest —, a hajléktalanok körében pedig százszoros. Az alkoholbetegség legismertebb következménye, a leggyakoribbnak tartott halálok a májkárosodás, a májzsugor, de nem ritkább és nem kevésbé végzetes az alkoholos szívizomelfajulás, a heveny és idült hasnyálmirigy-gyulladás, az idegrendszeri szövődmény, és nagyon gyakori az öngyilkosság. Mindezek következtében országunkban tízezernél több — jórészt még produktív életkorú férfi hal meg évenként!
megindul a hajsza
Az alkoholos életforma — irodalmi adatok szerint Amerikában is 6–7%–ban hajléktalansághoz vezet. A hajléktalanság másik sematikus útja, illetve állomásai: érettségi — katonaság — bajtársi-társasági ivások — futó nőkapcsolat egyikéből házasság sikeredik — jön a gyerek — megindul a hajsza, a túlmunka a lakásért jön a másik gyerek — a feszített életmód hajlamosít a fokozott alkoholizálásra, megromlik az amúgy sem szilárd családi kapcsolat — egyik nő, másik nő — különélés — válás. Válás utáni osztozás: tied a lakás, a két gyerek, enyém az autó, az ingóság egy része — egyik élettársi kapcsolatot követi a másik, csak az alkoholizálás stabil, illetve fokozódik. Elúszik minden — esetleg ütközés a törvénnyel. Garázdaság, tulajdon elleni vétség miatt — börtön. Utána próbálkozás alkalmi munkával, ágyrajárással, mind reménytelenebbül, mind kiürültebben. A hajléktalanság itt is fordulópont.

A budaörsi Hajléktalanok Rehabilitációs Otthonában Oross Jolán felmérést végzett. Rendkívül értékes táborszociográfiájának néhány jellemző adata: 1990-ben a táborban megfordult mintegy 700 lakó 90%-a férfi, 10%-a nő. Életkor szerinti megoszlásuk azt mutatja, hogy 94%-uk 60 éven aluli (ebből 14% 18 és 25 év közötti) és csak 6%-uk 60 éven felüli; a tizenéves és az öregebb hajléktalanok a hagyományos, menhelyszerű intézményekben találnak szállásra. A produktív életkorú hajléktalanok tömeges megjelenése felkészületlenül érte a társadalmat — ők kerülnek leginkább kritikus helyzetbe.

A táborlakók 72%-a vidéki, 28%-a budapesti lakos volt; Borsodból 13, Békésből 8, Pest megyéből 8, Szabolcsból 7, Csongrádból 6%-uk került Budaörsre.

Az apa foglalkozását tekintve 25% paraszti munkát végzett, 18% ipari munkás, 9% segédmunkás, 9% kisiparos volt, 8% a közlekedésben dolgozott. A megkérdezettek 12%-a nem ismeri apját, 14%-a anyját; 66%-uk nem tart kapcsolatot családjával, 25%-uk állami gondozott, 89%-uk egyedül él, s csak 11%-uk élettársi vagy házastársi kapcsolatban. A gyerekesek 79%-ának egy vagy két gyereke van, 21%-ának több, de gyerektartást csak 15%-uk fizet.

Az iskolai végzettség mutatói közül legmeglepőbb, hogy a táborban lakó hajléktalanok 18%-a egyetemet, főiskolát végzett. A diplomások aránya a hajléktalanok közt meghaladja az átlag népességét.
mi volt előbb?
Milyen hát a hajléktalan ember? Tudunk-e olyan személyiségvonásokat felvázolni, amelyek — ha nem is általánosíthatók, hiszen minden ember megismételhetetlenül egyedi, és a hajléktalanságnak sok oka, eredete van — jellegzetesen gyakoriak? Szoros és gyakori a kapcsolat az alkoholizmus és a hajléktalanság közt. De mi volt előbb? Az életút megismerésével ez tisztázható. A hazai hajléktalanok többségében az alkoholizmus a meghatározó. Az alkoholos életforma, az alkoholos karrier vége igen gyakran a hajléktalanság. De a más okokra visszavezethető hajléktalanság is szinte megköveteli az alkoholfogyasztást. Ez az életforma elviselhetetlen alkohol nélkül. De szükség van az alkohol „kommunikációt segítő” hatására a lepusztult, minden szociális kapcsolatban minimumra redukálódott embereknél azért is, mert enélkül a hajléktalanok közül is kirekesztenék magukat.

Marc Brüneke, flickr.com

1972-ben Mezei Árpáddal az alkoholbetegek személyiségéről írt közös monográfiánkban két tünetegyüttest emeltünk ki: a multiplex traumatizáltság és az elviselhetetlenség szindrómáját. A többszörös traumatizáltság a korai személyiségfejlődés zavarát jelenti olyan súlyos, még gyermekkorban bekövetkezett megrázkódtatásra, mint a szülő elvesztése, a korai árvaság, a szülők válása, a családon kívüli (idegenben, intézetben) nevelkedés, a szülő, főleg az apa vagy a nevelőapa súlyos alkoholizmusa. Alkoholbetegeknél ezek a traumák többnyire tragikusan halmozódnak, a veszteségek váratlanok, és feltűnő, hogy gyakran az apai nevelés hiányát, az apa-imágo torzulását eredményezik. A korai személyiségfejlődés zavara retardált, infantilis, dependens, alacsony szintű frusztráció-tűréssel jár. Mindezt a szexuális szerveződés, a szocializáció jelentős zavara kíséri. Az elviselhetetlenség szociálpszichológiai jellegű tünetegyüttese az egyén és a szülő, az egyén és a társadalmi környezet viszonyára vonatkozik. Lényege, hogy a modern társadalmi beilleszkedés amúgy is nagy nyomása a rosszul szocializált, sokszorosan sérült személyiségnél az elviselhetetlenségig fokozódik, aki az oldást hajlamos az alkoholban, a mámorban megtalálni.
közös erőfeszítés
Az alkoholbetegek százain végzett részletes személyiségvizsgálat eredményeinek, a több ezer alkoholbeteg gyógykezelése során szerzett klinikai tapasztalatoknak az igazolását látom a hajléktalan embereknél. A korai és késői frusztrációk sűrűsödnek, egymást felerősítve drámaian, pusztítóan hatnak a személyiség szomatikus és pszichikus rendszerére. Az embermivolt torzulása, sorvadása a legmegrendítőbb. Az alkoholbetegek egész életvezetését végigkíséri az önpusztító tendencia. A munkanélküliség, a hajléktalanná válás fordulópontjain már nem az önpusztítás aktivitása, hanem az önfeladás passzív apátiája érzékelhető. Pusztulni hagyják mindazt a belső emberi értéket, ami még megmaradt. Már nemcsak a távolabbi jövő érdektelen számukra, hanem a holnap is. Az alkoholbeteget gyógyító orvosnak meg kell tanulnia, hogy az elvonási tünetek fűtötte, sokszor agresszív megnyilvánulásokat is tartalmazó kooperációs nehézségek kezelését lehetőleg ne kényszerítéssel, hanem a közös erőfeszítés partnerségével közelítse. A hajléktalan alkoholbeteg vezetése sokkal könnyebbnek tűnik, hiszen agresszióval sem kell számolni. Az önfeladás ,,szelídsége” azonban nehezebbé teszi az elmozdulást a holtpontról. Hiába soroljuk az alkoholizálás okozta károkat és fenyegető veszélyeket. Itt már csak azokra a csonkokra, torzókra támaszkodhatunk, melyek megmaradtak még a beteg karakteréből, személyiségéből, emberségéből. Az apátia nehéz akadály a gödörből való kikapaszkodásnál. A beteg legelőbb az emberlét, az értelmi, érzelmi élet elemi értékeit adja föl, ami a vegetáló létezés felé tolja. Ha ebbe a személyiség-involúciós folyamatba valahol nem tudunk fékezően, segítően beavatkozni, feltartóztathatatlanul zsugorodik, valósággal mumifikálódik a személyiség.

A másik mindennapos orvosi tapasztalat, hogy az önmagát feladó, idő előtt személyiség-involúcióba került ember szomatikus betegsége is — amely különben pszichoszomatikus tágítással jól befolyásolható — nehezen gyógyítható; ahogy sokan mondják: terápiarezisztens.

Szemléletesen mutatja a személyiség-regressziót a hajléktalan ember szexualitásának leépülése, sorvadása. Az ember szexualitása része az egész személyiségnek, annak érzékeny tükre. A szexualitás zavarai szinte monitorozzák a személyiségszerkezet zavarait, a személyiség integráltságának hiányát vagy elvesztését. A gyenge fejlettségű szexualitás rengeteg frusztrációnak okozója, hiszen az életigenlést tápláló örömforrás gyengesége, kiapadása már fiatalon is a személyiség involúciójának irányába hat. A szexualitás zavarainak negatív hatása az egész életvezetésben, a hajléktalanná válás tragédiát előkészítő fázisaiban jól követhető. A szexualitás pusztulása az emberi szexualitás ama többletének sorvadását mutatja legelőbb, ami a biológiai szükséglet kielégítése fölé emeli, és amit egyszerűen a szeretet és szerelem képességének gondolunk. A házastársát, családját vesztett ember szexuális lehetőségei rohamosan szűkülnek, a futó, dehumanizált, biológiai szükséglet kielégítésére redukálódó és ritkuló aktuson át a teljes ellehetetlenülésig, amibe a hajléktalan ember külső és belső feltételei hiányában lecsúszik. És itt következik be az önfeladásnak az a foka, amit ,,menhelyi szindrómának”, az ,,ingyenélés tünetegyüttesének” mondanék. Ez a hajléktalan ember rehabilitációjának, reszocializációjának egyik fő akadálya. Talán azért is, mert a jótékonykodó, karitász-szellemű szociális segítő önmaga lelki szükségletére és nem a megsegítendőre figyel — és fel sem ismeri az önfeladásnak ezt a szindrómáját. Pedig az infantilis, fokozott függőségi igény, a dependencia az alkoholbeteg személyiségében nemcsak az alkohol-addikcióban, hanem interperszonális kapcsolataiban is jól érzékelhető, sőt az intim családi, házastársi, partner-kapcsolataiban még kifejezettebb. Az alkoholbeteg személyiségében mindig ott van az infantilis hajlam a kapcsolatok egyoldalúságára, a hajlam a társadalmi parazitizmusra, az ,,ingyenélés”-re. Aki ezt nem ismeri fel, nem tud sem az alkoholbetegnek, még kevésbé a hajléktalan embernek segíteni. Aki pedig felismeri és a könnyebb utat választva jótékonysági gesztusokkal akarja megoldani, az nem a beteget szereti, hanem önmagát. A lezüllött, aszociális, társadalmon kívül került alkoholbetegek rehabilitációjának ez éppúgy kulcskérdése, mint a hajléktalan ember apátiából való kiemelésének. A fedél, az élelem, a megfagyás veszélyének elhárítása előfeltétele a rehabilitációnak, de távolról sem megoldása. A hajléktalan embernek a létezés szükségletei mellett testi, lelki rekreációjára, embermivoltának visszaszerzésére is szüksége van. Hogyan? Mik ennek a gyakorlati lehetőségei? Mik a kapaszkodók?

Karim Corban, flickr.com

Tapasztalhatjuk, hogy a lenézett alkoholbetegek — még a hajléktalanok is — talán legtovább a munka értékét becsülik. Ha már rendszeres munkára nem képesek, az alkalmi munkát keresik. Budaörsről, de máshonnan is eljárnak a Moszkva téri ,,köpködőre”, az emberpiacra, ahol a munkanélküliség arányában csökken a munkaerő ára, ellenértéke. Ha az alkoholbeteg alkoholizálását preventív kezeléssel biztosítjuk, teljesítménye, munkájának értéke növelhető. Az alkoholbeteg — ha nem iszik — jól dolgozik, mindent vállal, mert bizonyítani akar. Ezen alapszik a védett munkahelyek létesítésére irányuló törekvésünk. Ezt viszont megnehezíti a növekvő munkanélküliség. Az alkalmi munkán élők nem kapnak munkanélküli segélyt, a munkaerő-kínálat azonban nő, és ez beszűkíti még az alkalmi, a ,,fekete” munka esélyét is. Aki ismeri a munkáselbocsátások koreográfiáját, látja az alkoholproblémás munkások helyzetének hirtelen rosszabbodását. Azelőtt — hivatkozva a munkaerő-hiányra — károsan nagy tolerancia mutatkozott a munkahelyi alkoholizálással szemben. Most szinte a régi alkoholos epizódok adnak ürügyet a munkakönyvek kiosztására. Sok, még a munkahelyi közösség védelmében „kontrollált” munkás válik így munkanélkülivé, a munkásszállón lakók pedig hajléktalanná. A hajléktalanok számának „utánpótlása” a legkiszolgáltatottabb, legveszélyeztetettebb, szakképzetlen segédmunkásokból „biztosíttatik”. A munkaerő-gazdálkodás koncepciójában sem régen, sem most nem érvényesül humán szempont. Még a munkanélküli segélyezés formájú foglalkoztatási alap — egyénileg vagy társadalmilag — nem kerül rentábilis módon felhasználásra. A közérdekű munkák egyenlő esélyt adnának a legveszélyeztetettebb rétegeknek, míg a munkanélküli-segély megoldási kísérletében ez a humán mozzanat nem jut érvényre.
szolidaritás torz formában
A másik kapaszkodó az alkoholbetegeknél ismert, gyakran torzult szolidaritás-érzés. Túl a „szesztestvérség” enyém–tiedet átlépő viselkedési formáin, megfigyelhető, hogy az aznapi létet biztosító keresetből is adnak a másiknak, hogy enni és inni tudjon. Ezek az emberek utolsó falatjukat és italukat képesek hasonló helyzetben lévő társaikkal megosztani. Amikor munkára már nem képesek és lopni járnak az önkiszolgáló áruházakba, ott is három-négyszemélyes közösségben „dolgoznak”, és a zsákmányt (többnyire tömény szesz és kávé) megosztják, illetve ételre cserélik. Igen, ez már átmenet a kriminális közösségekhez, társadalmon kívüli közösséghez és morálhoz, de jelzi, hogy a szolidaritás, ha torz formában is, még az ilyen extrém életfeltételek között is létezik. Ezért vélem ígéretesebbnek az önsegítő, önfinanszírozó, kisközösségi formában szerveződő, védett szállás-programot a közköltségen, a közösségi karitászra támaszkodó menhelyi szisztémával szemben.

A faluról városba került és ott marginalizálódott, hajléktalanná váltak alkoholos delíriumainak, alkoholos hallucinálásának tartalmi elemzései hívták fel aztán a figyelmünket még egy fontos mozzanatra. A személyiségfejlődésében károsodott, labilis személyiségű, falusi eredetű rétegnél jelentősek a falusi közösségi kapcsolatok, a nagy család, a komasági viszonyokkal megerősített rokonsági hálózat kiesése éppen ott, ahol a szűkebb család protektív lehetősége elveszett. Ezért törekszünk arra, hogy ha faluból városba került embereket sikerül megállítani a társadalmi lejtőn — és ez pszichoszomatikus szemléletű komplex rekreációs alkohológiai kezeléssel remélhető csupán —, visszajuttassuk őket falujukba vagy arra a vidékre, ahol a rokonság még felkutatható. Az önkormányzatok fejlődésével, a mentálhigiénés preventív TÁMASZ hálózat kiépítésével még a közösségi segítségnek is nagyobb az esélye, mint a városi rengetegben.

Mindehhez új felismerés és szemléleti változás szükséges. A hajléktalanság nem az érintett ember magánügye, hanem a társadalom működési elégtelenségének tünete. Ezeket az embereket ki lehet közösíteni, lehet megvetéssel szegregálni, lehet rajtuk szánakozni, jótékonysági hajlamunkat kiélve, pillanatnyi segítségekkel helyzetüket tünetileg enyhíteni. De ezek az önpusztító emberek itt vannak. Létükkel, extravagáns, kedélyeket borzoló életformájukkal, elembertelenedésükkel nyugtalanítanak, emberképünket zavarják. Nyomorúságos életükkel, korai halálukkal figyelmeztetnek is: világunk állapota, a gyenge, a védtelen ember jövője nyugtalanító.

felső kép | Garry Knight, flickr.com