MAGA A SZERZŐ történelmi korrajznak nevezte el a Háború és béké-t, de nem mint ilyen érdemli meg e nagy mű azt a díszes helyet, mely az elbeszélő irodalomban mindenkorra biztosítva van számára. Történelmi részletei nem nagy érdekűek az idegen olvasóra, mert nagyon is kiérzik belőlük az elfogult orosz, aki mintha csak azért írta volna ezt a nagy terjedelmű munkát, hogy bebizonyítsa, milyen kis ember volt I. Napóleon. Regénynek sem mondható a Háború és béke, mert nincs sem egységes szerkezete, sem igazi hőse, sem az események végtelen sokaságából kikerekíthető meséje. Az alakok roppant tömegéből a Bolkonszkij és Rosztov családok és egy Bezuhov Péter nevű sajátságos orosz típus válnak ki legélesebben, a hatalmas és megragadó részletek hosszú sorának megírására adván alkalmat Tolsztojnak. Mert részleteiben a Háború és béke csaknem páratlanul áll a modern elbeszélő irodalomban.

Melyik regényíró festett igazabb, drámaibb, változatosabb s ha úgy tetszik, mondjuk, naturalisztikusabb képet, mint amilyen Tolsztojnál a dúsgazdag öreg Bezuhov gróf halála. Mennyi élet e haldoklás leírásában! Megelevenedik előttünk az egész palota, folyosóin, előtermeiben az orvosokkal, a cselédséggel, a végrendeletről suttogó kapzsi rokonokkal, a ravasz, közönséges, kifent Vazul herceggel és a mindebből semmit sem értő, naiv, esetlen Péterrel, akit, mint egy kisgyereket, egy édeskés, szemforgató, kikopott hercegnő igazgat. Vannak-e Turgenyevnél üdébb, kedvesebb lapok, mint a Rosztov-ház fiatalságának: Szonjának, Rosztov Miklósnak, Drubeckoj Borisznak és a tizenhárom éves Natasának rajza! S mily édes álmokba ringatja a lelket az az otradnojei éjszaka, melyen Andrej herceg véletlenül tanúja lesz Natasa szeszélyes ábrándozásainak a nyitott ablaknál! A pszichológia mesterműve az öreg Bolkonszkij herceg; megrázó realizmusú Andrej herceg nejének halála gyermekágyban, épp akkor, midőn férje, aki a dicsőségért hagyta el családját, az austerlitzi csatában kapott sebéből kigyógyultan, de egyszersmind kiábrándultan, a nyugodt családi élet után vágyakozva visszatér. A francia naturalisták talán sohasem értek el oly megrázó hatást, mint Tolsztoj néhány lapon, midőn leírja, hogyan találkozik a borogyinói csatában halálosan megsebesült, tátongó sebével a rögtönzött tábori kórház véres és mosatlan boncolóasztalára fektetett Andrej herceg halálos ellenségével, a még nyomorultabb állapotban levő Kuragin Anatollal. Ez a Kuragin Anatol egy üresfejű, léha, hazug, jellemtelen, csinos piperkőc, akibe Natasa, Andrej herceg jegyese beleszeretett, úgyhogy csak véletlenül lehetett megakadályozni az elámított fiatal lánynak vele való szökését éj idején. Natasát később felvilágosítják, hogy Anatol egy becstelen, hazug ember és már nős, amit annyira szívére vesz, hogy mérgezési kísérletet követ el. Anatol, nem sikerülvén terve, elpárolog, s Andrej bosszúját szerencsésen kikerüli, míg végre a két férfiú, mint a boncasztalon fekvő sebesült, egymás mellé kerül. Andrej herceg akkor ismer Kuragin Anatolra, midőn ez siránkozó hangon kéri, hogy látni akarja a lábát, mire felmutatnak neki egy térden felül levágott lábszárat, melyről még a véres csizmát sem húzták le. Éppily hatalmas realizmus van abban a jelenetben, midőn a fogságba került Péter társait előtte lövöldözik agyon sorba.

Annál erősebb hatású ez a realizmus, mert az egész terjedelmes munkában nem találkozunk, csak egy némileg kiemelkedő alakkal, aki nem tartozik a felsőbb körökhöz, s ez Karatajev Platon paraszt, az orosz becsületesség, jószívűség, őszinteség típusa. Voltaképp ez is csak epizódalak, mert mindössze két-három fejezetben fordul elő, de egy megindító nagy szépségű jelenet megírására adott alkalmat Tolsztojnak, amidőn a francia fogságban levő s betegsége közben, menet közben elmaradozó Karatajev Platont egy francia katona lopva agyonlövi... Hát Andrej herceg halála! Soha igazabban nem láttunk költői műben embert meghalni. Itt minden konvenció megszűnik, s Andrej herceg oly közönyös hangon mondja Máriának: "Köszönöm, hogy eljöttél!", mint ahogyan egy pohár vizet szoktunk megköszönni.

Sűrűn követik egymást a műben ezek a megragadó szépségű részletek, de csak mint többé-kevésbé önálló epizódok, anélkül, hogy elválaszthatatlanul összefüggnének az egésszel. A naturalisták minden eszköze, összes fogásai feltalálhatók ebben a munkában, s mégis Tolsztoj sohase kelt undort, visszatetszést, mint a naturalisták vajmi sokszor. A Háború és béke feltárja előttünk a háború minden kegyetlenségét és borzalmát, a sebesültek nyögését, a csatatéri halottak bűzét, fosztogatást, gyujtogatást, foglyok embertelen kivégzését, a tábori élet minden nyomorát és szennyét. Éjjeli tivornyákat, tolvaj katonatisztet, fosztogató kártyást, lehető élénk színekkel hosszan leírt operaelőadást, partivadászatokat, házasságtörést, párbajt, szaloni léhaságot, lázító parasztbutaságot, dorbézolást, a csillogó hónál szemünk előbb jobban csillogó álarcos játékot, titkos női bűnöket, nyomort és halált, piszkot és bűnt csodálatos gyorsasággal látunk elvonulni szemeink előtt, a tárgyilagosság egy egészen sajátos és új nemével előadva. Nem a naturalisták impassibilité-je ez, hanem valami egészen öntudatlan, naiv objektivitás. Tolsztoj a világot és az embert leírja úgy, ahogy van, anélkül, hogy bizonyos tartózkodó tudatosság vezetné, mely megakadályozná egyéni nézeteinek szabad nyilvánításaiban. A homéri naivitás egy neme ez, s nem emlékszünk, hogy találkoztunk volna vele más elbeszélőnél is.

Nézzük például azt a farkasvadászatot, melyet a szabadságon otthon levő Rosztov Miklós rendez. A naiv époszok terjedelmes leírásait, nyelvét, hasonlatait, színezését, hangját, levegőjét találjuk itt. Miklós lelkét egészen elfoglalja a fölvert farkas űzése, s imádkozik az Istenhez, hogy a farkas feléje jöjjön. Mikor a kutyák megragadják a fenevadat, a költő így ír: "Rosztov életének legboldogabb percei közé tartozott az, mikor látta a farkast vergődni e számtalan fej közt, amelyek majd szürke szőrét, majd megfeszült hátsó lábát, majd lihegő orrlyukait vagy a rémülettől meglapult füleit engedték látni." Mikor a farkas kisiklik, és a kutyák űzőbe veszik: "Miklós rémülten látta mind inkább csökkenni a távolságot köztük és a sűrűség közt, ahol a farkas biztosan megmenekülhet." S mikor csakugyan megmenekszik: "Isten! Milyen szerencsétlenség! - kiáltá Miklós kétségbeesve." Úgy viseli magát Miklós, mintha élete boldogsága forogna kockán.

Mindezt azonban Tolsztoj nem az egyéni vélemény nyilvánításától tartózkodó ama fölénnyel teszi, melynek műneve impassibilité, s mesterei Stendhal, Flaubert és a Goncourt-ék; nem is az angol mesterek nagyon is szubjektív iróniájával, hanem teljes naivsággal és komolysággal. Soha naivabb elbeszélőt Tolsztojnál! Ily naiv módon jellemez is. Vegyük például Natasát, akit tizenhárom éves korától tizenöt éven át van alkalmunk kísérni. Ez a nő már tizenhárom éves korában szerelmes Drubeckoj Boriszba, azután belebolondul táncmesterébe, később egy Gyeniszov nevű, már idősecske katonatisztbe; még mint egészen fiatal leány, menyasszonya lesz az özveggyé vált Bolkonszkij Andrej hercegnek, de arasága közben lángra gyúlván Kuragin Anatol herceg, egy ostoba, hitvány, piperkőc iránt, visszaküldi a jegygyűrűt Andrej hercegnek, és csak a véletlen akadályozza meg, hogy meg nem szökik Anatollal. Megtudván, hogy Anatol nős és szerelmére különben is méltatlan, nagy megbánás vesz rajta erőt, s mérgezési kísérletet követ el. Midőn Andrej herceg halálosan megsebesülve véletlenül házukba kerül, nagy odaadással ápolja, s teljesen meg van törve és vigasztalhatatlan; de alig temetik el szegény Andrejt, ennek húgával, Mária hercegnővel már Bezuhov Péter gróf iránti szerelméről beszél. Péter később el is veszi Natasát, s boldog életük rajza zárja be a regényt.

Ez a Natasa szeszélyes és változékony, hiú és kacér, önző és élvvágyó. Már mint serdülő lány, folyvást unatkozik, s nem tudva mivel eltölteni idejét, képzelt munkák elvégzését parancsolja meg a házi személyzetnek, mintha már asszony volna; egyszerre tud sírni és nevetni, tetszelgő és gúnyolódó, felületes és szenvedélyes, s ha vigaszra van szüksége, csak a tükörbe néz, hogy megbizonyosodjék szépségéről. S mégis, ez a leány igaz életet lehel; se nem rossz, se nem romlott; nő, amilyen sok van, s ment minden írói intenciótól. Minden más író, ha máshol nem, a mese fordulataiban éreztette volna velünk saját szubjektív véleményét Natasáról. Vagy ugyanazt a sorsot szánja neki, mint Tolsztoj, s akkor lépten-nyomon iparkodik tarka szövedékű lelki világában a jó tulajdonságokat erősebb színekkel kiemelni - vagy úgy vélekedik, hogy ily életű nő nem juthat a családi boldogság csöndes révébe, s akkor lelke szövetében a foltokat, a sötét színeket teszi uralkodóvá; vagyis, minden más szerzőtől vagy jobb, vagy rosszabb Natasát kaptunk volna, erkölcsi lényének megfelelő végsorssal. Tolsztoj utánozhatatlan tárgyilagossággal magát a természetet adja, s nem habozik a fentebb leírt Natasát boldog anyává tenni.

Nézzük most a mű két más kiemelkedő nőalakját: Mária hercegnőt és Szonját. Mind a kettő rokonszenvesebb, hibátlanabb, tisztább lelkű Natasánál, s mind a kettőnek élete merő szenvedés, megpróbáltatás és lemondás. Mária ugyan végre szintén boldog anyává lesz; de a szegény Szonját, a Szentírás "magtalan virágát", ahogy nevezik, a sors nem kárpótolja semmivel. Vénleány marad; első és egyetlen szerelme, Rosztov Miklós elveszi Máriát. Erre a Szonjára, aki Rosztovéknál nevelkedett mint rokon, s egész életében maga a hűség, jóság, szelídség és nemeslelkűség volt, ráillenek - mint Natasa mondja - a Szentírás szavai: "Aki gazdag, annak adatik; de aki szegény, attól elvétetik az is, amije van." A lemondásban gyakorolja magát, s szelíd arca csak akkor mosolyog, ha mások boldogságán örül.

Ilyen szomorú élete van Mária hercegnőnek, a Háború és béke legnemesebb nőalakjának is. Ez még hozzá rút is, s kénytelen tűrni különcködő atyja szeszélyeit, indulatoskodásait; látni, mint kérik meg a kezét számító világfiak, akik rútsága miatt ugyan majdnem undorodnak tőle, de mégis gazdag hozományra vadásznak. Az első ilyen léha uracsba, Kuragin Anatolba (ugyanabba, aki később Natasát akarta megszöktetni) még szerelmes is a tapasztalatlan Mária, bár fél őt szeretni. Midőn egyszer rajtakapja Anatolt, amint Bourrien kisasszonyt, a társalkodónőt ölelgeti, lemond róla, s atyjának - aki Anatolt, az igaz, ki nem állhatja - azt válaszolja, hogy nem megy hozzá nőül. Nem azért teszi ezt, mintha Anatolt megutálta volna, mióta megtudta, hogy a társalkodónőnek udvarol, hanem mert ártatlanságában azt hiszi, hogy Anatol szereti azt a nőt - hiszen megölelte! -, s ez őt viszont. Sőt annyira megy, hogy Bourrien kisasszonytól könnyezve bocsánatot kér, amiért útjában állt.

Ez a Mária a megtestesült tisztaság, ártatlanság és tapasztalatlanság. Atyja földrajzra, matematikára tanítja, szeszélyből lehetőleg megkeseríti az életét; bátyja is csak fél vállról veszi; tűr, lemond, nem érintkezik, csak babonás szegényeivel, imádkozik, és a vallás csodatevő balzsamában keres vigasztalást. Szeplőtelen, hótisztaságú lélek, s mégis oly mindennapinak látszik, mint akivel lépten-nyomon találkozunk az életben. Nem vezeti az eseményeket, még csak befolyással sincs rájuk; a költő nem teremt számára helyzeteket, hogy erénye méltón ragyoghasson; Mária mindvégig egy észre nem vett nő marad, aki bizony nem sok vizet zavar, s akiről a társaság nem beszél. S az olvasó érzi, hogy Tolsztoj valószínűleg öntudatlanul, minden célzatosság nélkül rajzolta így, mint ahogy minden célzatosság nélkül lett végre Miklós nejévé s maradt szegény Szonja "magtalan virág".

Az élet átlagos képét akarja nyújtani Tolsztoj. Elkerüli a kivételes helyzeteket, nem szedi szét, mint az analízis mesterei, az érzelmeket parányaikra, nem állít semmit élére, s nem megy a végletekig. Nem minden összekoccanásból lesz párbaj, nem minden civódás vezet szakadásra, nem minden kirúgás végzetes következményű, mint ahogy ezer villám közül legfeljebb tán egy sújt agyon embert. Így okoskodik Tolsztoj, s kényes helyzetekben úgy szövi a párbeszédet, hogy a válságos pillanatban, mikor valami erős fordulattól tartunk, hirtelen meglazítja a feszült húrt.

Andrej herceg táborba készül, s áldott állapotban levő neje, akit atyjához küld falura, panaszkodik Bezuhov Péter jelenlétében, hogy férje elhanyagolja, hogy minden sajnálkozás nélkül hagyja bizonytalan sorsára, s megy maga is bizonytalan sors elé. Andrej herceg, bár ingerült és türelmetlen, egyetlen szóval felel. Ezt a szót: "Liza!", neje nevét ismétli többször egymás után; ezzel küldi őt ki szobájából. A vihar ki nem tör.

Más példa a következő heves párbeszéd Dologhov, egy merész kalandor s degradált katona és tábornoka közt, tábori szemle alkalmával. A tábornok rárivall Dologhovra: "- Hol a lábad, hol a lábad? - Dologhov lassan visszahúzta a lábát, s élénk, merész tekintetét a tábornokra szögezte. - Mire való ez a szabálytalan felöltő? Le vele! Őrmester, vetkőztessétek le ezt az embert. - Tábornok úr - válaszolt Dologhov közbevágva -, nekem kötelességem a vett parancsokat teljesíteni, de nem tartozom tűrni a... - Egy szót se, midőn a sorban áll, egy szót se! - Nem vagyok köteles - folytatá Dologhov fennhangon - bántalmakat tűrni... - És a parancsnok és a közkatona szemei találkoztak. A tábornok vállövét ingerülten ráncigálva elhallgatott. - Öltözzék át - mondá neki. - S félrefordult."

Így fordult félre az író is, mikor egy helyzet válságos pontig ér. Legérdekesebb példa a Rosztov Miklós és a tolvaj Tyeljanyin hadnagy közti párbeszéd, melyet csak azért nem idézünk szó szerint, mert nagyon hosszú. Miklós fölkeresi Tyeljanyint, aki Gyeniszovtól pénzt lopott. Kérdőre vonja őt, s ez elsápadásával, zavart magaviseletével s kérésével, hogy ne tegye őt Miklós tönkre, elárulja, hogy ő a tolvaj. Az ellopott erszény már Miklós kezében van, mikor erkölcsi oktatást kezd adni a hadnagynak. Tyeljanyin erre felfortyan, támad s úgy viselkedik, hogy Miklós bántalmazástól tart. Visszadobja neki az erszényt azzal a kiáltással, hogy ne nyúljon hozzá, és sietve távozik.

Még egy példa a tábori életből. Andrej herceg találkozik egy tiszttel, aki a visszavonulásnál egy katonaorvos nejének a kocsiját nem akarja előremenni hagyni.

"- Hagyja előremenni azt a kocsit, nem látja, hogy asszony ül benne? - szólt Andrej herceg a tiszthez. Ez ránézett, de nem felelt, hanem a kocsisra kiáltott: - Ó, igen, majd éppen előre hagylak menni!... Hátra, barom! - Mondtam már, hogy hagyja előremenni - mondta Andrej herceg. - Hát te ki vagy? - kérdé a tiszt magánkívül, s a te szót erősen hangsúlyozta. - Te vagy itt a parancsnok? Én vagyok a parancsnok, nem pedig te, értetted?... És te amott, hallod-e, hátrább, mert palancsintává lapítlak! - kiáltá, ismételvén e kifejezést, mely kétségkívül nagyon tetszett neki. - Jól odavágtak a kis hadsegédnek! - mondá egy hang a tömegből. - A tiszt elérte a düh paroxizmusának azt a fokát, mely megfosztja az embereket tetteik öntudatától. Andrej herceg egy percig érezte, hogy közbelépése határos a nevetséggel, amitől legjobban félt a világon; de szenvedélye felülkerekedett; rajta is erőt vett a düh: odalépett a tiszt elé, felemelte a korbácsát, és minden szót megnyomva mondá: - Engedje előremenni! - A tiszt egy bosszús mozdulatot tett, és sietett eltávozni. - Mindig ezek a törzskari tisztek az okai a rendetlenségnek és minden zűrzavarnak - dörmögé. - No, hát tessék, tegyen, amit akar!"

Valóban ez a mindennapi, a közönséges élet, mindennapi, közönséges embereivel s nem a kivételes helyzetek és szenvedélyek rajza. Egészen sajátságos ösztön az, mely megóvja Tolsztojt, hogy a szenvedélyek rajzánál túlmenjen az átlagos, a középmértéken. Balzac vagy a vele rokon Kemény Zsigmond, Dosztojevszkij vagy Zola a rendes mértéket meghaladó, túltengő szenvedélyű embereit itt hiába keresnők. Pedig főalakjai közt többen élénk véralkatúak, de kitöréseik csak pillanatnyi heves rángásokban nyilvánulnak. Valódi tárcaregénystílben minden semmiségért rémültek, halálsápadtak, fülig pirulnak, ajkaikba harapnak, zokognak stb. Úgy tetszik, mintha villamosság rángatná őket. Egy pillanat, s arcuk eltorzul a nagy izgalomtól; egy másik pillanat, s apátiába esnek. A szláv szilajság, puhaság s petyhüdtség e sajátos vegyüléke még Turgenyevnél se látható ily tisztán.

Az alakok babonával kevert vallásos hajlamai szintén hamisítatlan szláv eredetükre vallanak. Sejtelmes világ ez, melyben az események, legalább a fontosabbak, titokszerűen előrevetik árnyékukat. Nagy nyomorúság, halálos veszedelem megmagyarázhatatlan szorongásban előre nyilatkozik; minden nagy örömet, nagy bút szimbólum előz meg. A csata előtt fürdő katonák meztelen húsa az ágyútöltelék; Andrej herceg lázálma az austerlitzi csatasíkon felismerése az emberi hiúságnak és kicsinyességnek. Péter még mesterségesen is táplálja babonás hitét, s kártyavető cigányasszonyhoz méltón hozza ki, hogy ő lesz Napóleon megbuktatója. Ez is szimbólum: az élettel való megbékülés szimbóluma. Ilyen világ vesz körül az egész műben. Sajátságos fatalizmus, mely megbénítja a cselekvést, s a jövőről gondolkozva, tétlenségre kárhoztat a jelenben; kicsapongó képzelet és fáradt akarat; mámoros kedv, mely meggátolja az egyenes járást; robbanó indulatok, melyek után a lélek visszaesik tétlenségébe; időszaki fellobbanások, egyszóval: orosz jellemek.

De a történelmi érzék fogyatékos Tolsztojban, s ez a Háború és béké-nek, mint "történelmi korrajz"-nak fő hibája. Hogy Napóleont Tolsztoj, mint jó orosz, gyűlöli: értjük; hogy elfogult vele szemben: nem lep meg; csak gyönge érvelése, kritikájának felületessége bosszantó. Tolsztoj, a hazafi, oly száraz, lapos és homályos, hogy szinte hajlandók vagyunk kételkedni őszinteségében, azt tartva, hogy lendület és lelkesedés együtt járnak. Az oroszok vereségeit magyarázza ugyan, de meg nem magyarázza, se javukra, se rovásukra. S ahogyan Kutuzovot igyekszik tisztára mosni, arra a teljesen elfogulatlan olvasó, aki soha semmit se hallott Kutuzov viselt dolgairól, akinél tehát a lelkes védő nem talál semmi akadályt, nem mondhat egyebet, mint: "Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs." Érdeklődni nem fog Kutuzov iránt, s nem áll pártjára.

Az egyéni nagyság megítélésében igazi nihilizmust árul el Tolsztoj. Így okoskodik: "Az állítólagos nagy emberek csupán a történelem fejezeteinek címlapjai: nevüket adják az eseményeknek, anélkül, hogy azokkal csak annyi összefüggésben állnának, mint a címlapok. Állítólagos szabad akaratuk egyetlen cselekvénye sem önkéntes cselekvény, hanem már a priori összefügg a történelem és az emberiség fejlődésével, és a helye öröktől fogva ki van jelölve. "Metafizikai erejű és szépségű elmélkedés ez, melyre Tolsztoj ismételve visszatér, de gyanakszunk, csak azért, hogy Napóleon kis voltának a konklúziójára jusson. Hogy Napóleon is csak címlap volt? Az ám; de oly munkának a címlapja, amelyben az austerlitzi és a borogyinói csaták vannak vérbetűkkel megírva; persze, Moszkva égése is.

A korfestés, a színezés heve, ereje, élénksége nem éri el ama véres és nagy időket, amelyeken minket Tolsztoj végigvezet. Művében megtaláljuk az austerlitzi és borogyinói csaták leírását (az előbbi, mint mondják, Stendhal mintája után készült) és Moszkva égését. Világtörténelmi nagy események ezek, s a géniusz bátorsága kell hozzá, hogy szépíró leírásukba fogjon. Tolsztoj, akit hangulatai vezetnek, hamar megunja a leírásokat, nem sok színnel rendelkezik, s egyáltalán mentül kevesebb van benne a festőből. Ezért csatafestései Flaubert régi Karthágója vagy Manzoni pestise mellett bágyadtak, hézagosak, élettelenek. Tolsztoj csak lelkeket, érzelmeket tud leírni s ezeket is csak a mindennapi élet keretében; de itt aztán versenytárs nélkül áll, mint utánozhatatlan elbeszélése, a Családi boldogság, vagy a Háború és béke epilógjának az a része, mely éppúgy, mint az az elbeszélés, a családi boldogság kis hullámokat verő folyását festi. Mihelyt e csöndes érzelmi világból kilép, láthatólag nehezére esik a járás, minden mozdulata szögletes s támaszt keres. Goncourt méltán állította, hogy a Dologhov és Péter közti párbaj a Renée Mauperin-beli híres párbaj után készült.

Annál inkább sajnálható, hogy Tolsztoj csupa hazafiaskodásból ilyen nem az ő tehetségének való "történelmi korrajzot" írt, s a műve idejében lezajlott nagy eseményeket nem vette tisztán csak hátterül; mert a tábori élet zaja, a katonák vonulása, a lőporfüst és ágyúdörgés elrejtik előttünk a művön áthúzódó szép etikai eszmét: az emberek megtisztuló folyamatának rajzát.

Mert nyilvánvaló, hogy Tolsztojnak a Háború és béké-ben ez volt a célja. Natasa rejtélyes alakját például csakis e magyarázó kulcs segélyével vagyunk képesek megérteni. Elsősorban azonban a férfiak, különösen Andrej herceg és Bezuhov Péter képviselik ezt az eszmét. Bolkonszkij herceg a mű elején dicsvágytól űzött fiatalember, aki elhagyja otthonát, családját, várandós állapotban levő nejét, s elindul harcra, háborúba "hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba". Maga így nyilatkozik: "A halál, a sebek, családom elvesztése, mindez el nem rémít, és bármily kedvesek előttem azok a lények, akiket szeretek, az atyám, a húgom, a nőm, és bármily sajátneműnek tűnjék ez fel, odaadnám valamennyit egy percnyi dicsőségért, diadalért és amaz emberek szeretetéért, akiket nem ismerek és nem fogok ismerni soha." De mikor a csatatéren sebesülten fekszik, s elhagyatva, tehetetlenül, félig eszméletlen állapotban bámulja a világhírű austerlitzi csatatérre mosolygó kék eget, mikor tapasztalja, hogy Napóleon is csak olyan közönséges ember, mint bárki más, egyszerre kialszik benne a dicsvágy, s felgyógyulva siet övéihez. Későn érkezik; nejét haldokolva találja gyermekágyban. Liza elvesztése teljessé teszi átalakulását. Ettől kezdve nem a dicsőségnek, hanem a hasznosságnak él. Jobbágyaival törődik, s harcba is csak azért megy újra, hogy hazájának szolgáljon, hogy tegyen valamit. És megsebesül másodszor is. Látja, átszenvedi a háború minden iszonyát, miután már előbb tapasztalta volt, hogy az a béke is, melyet mindennapi életnek nevezünk, a leggonoszabb háborúnál nem jobb, s lassanként megérti a nagy titkot, hogyan kell az életet megértve, a halállal kibékülni. Mintha csak a buddhisták tanát hallanók: "Ha a szív minden köteléke szétszakad, a halandó halhatatlanná lesz."

Péter másfelől indul, de Andrejjal egy célhoz ér, s ez a magábaszállás: kivetkőzés mindabból, ami az egyéniséget meghamisítja. Pályája dorbézolások, érzéki gyönyörök között indul. Az érzékiség ragadja egy hozzá méltatlan nő bűvkörébe; párbajba keveredik miatta, menekülni kénytelen; ez megtisztulásának első állomása. Elfordul a konvencionális, léha nagyvilági élettől, s szabadkőművessé lesz. A szabadkőművességben hiszi feltalálni azokat az erényeket, amelyekre törekszik: a türelmet, a felebaráti szeretetet és a mértékletességet. Tolsztoj sok teret szentel a szabadkőművesség szelleme, szertartásai, szokásai leírására, mely azonban száraz, költőietlen, homályos és mindenekfölött unalmas. Nem csuda, hogy a szegény Péter sehogy se találja fel magát ebben a zavart, kabalisztikus világban, s miután jobbágyai felszabadításával tett kísérletei nem sikerültek, s tapasztalta, hogy testvérei vizet prédikálnak és bort isznak: elérkezik megtisztulásának második állomásához. Ő is tenni, hatni akar, de kevesebb erély és tetterő lévén benne, mint Andrej hercegben, fantasztikus terveket sző, s a fatalizmus árjába veti magát. Így kerül francia hadifogságba, s e harmadik állomáson válik megtisztulása teljessé. A gondtalan élethez, henye dőzsöléshez szokott Péter a nélkülözések, bajok és veszedelmek egész sorozatát állja ki. Piszkos környezetben, ronda helyeken lakik és hál; koplal és fázik; szennyesen és mezítláb gyalogol a franciákkal; haditörvényszék elé kerül, s hajszálon múlik, hogy nem lövik főbe; megférgesedik, álmatlan éjszakákat tölt, és - csodálatos! - mégis jól érzi magát: kezdi becsülni az életet s ami jót az élet ád. Andrej herceg kibékül a halállal; Péter kibékül az élettel. A célnál mindkettő nyugodt és megelégedett, mint aki hosszas háború után elérte a békét. Tolsztoj szelleme abban különbözik a többi pesszimistáétól, hogy kiengesztel, kibékít. Neki a föld se nem pokol, se nem mennyország, hanem tisztítóhely, mely szenvedések közt vezet a lélek nyugalmához. Így érthető meg Natasa is. Neki is sokat kell szenvednie, hogy jó feleség és szerető anya váljék belőle. És Mária hercegnő se jut ingyen családi boldogságához. Ő is megvezekel rútságáért. Csak a szegény Szonja, aki rokonainál, Rosztovéknál tölti szenvedések és örömök nélkül napjait, egyetlen álmának, Miklós iránti szerelmének élve, változatlan egyhangúságban, mindig egyforma lelkiállapotban - csak Szonja nem megy át a megtisztulás e folyamatán: "magtalan virág" marad, oly életet élve, ahogy a katolikus vallás a "limbos infantum"-ot képzeli.

Tolsztoj sokféleképp magyarázza személyeinek hangulatát, eszmejárását, cselekedeteit, lelkiállapotát, de magyarázatai ritkán világosítanak fel. Ha például valamely kedélyhullámzást ír le, rendesen figyelmeztet, hogy ez az érzelem nem az, aminek látszik, hanem valami egyéb. Ez a valami egyéb kedvenc frázisa; de hogy mi ez a valami egyéb, nem tudjuk meg. Ott értjük őt legjobban, ahol öntudatlanul jár el s elfelejt magyarázni. Mennyi zagyva, egészen köznapi okoskodást hallunk Isten létéről! Mihelyt magyarázza őt, elveszti szemei elől. Pedig ami Tolsztojt élteti, ami szellemének erőt, ihletet ád, az a hit. Nem a dogmatikus hit, hanem azok a homályos, leküzdhetetlen érzelmek, azok az apokaliptikus látományok, melyek az első próféták lelkét járták át. Még a fanatizmus se hiányzik belőle, s már a Háború és béké-ben fölmerül az a Tolsztoj, aki később szánt és vet és cipőt foldoz. Ez az a vonás Tolsztoj egyéniségében, mely elüt nemcsak minden modern realizmustól, hanem egyáltalán minden újkori költészettől. Néha az új, a jövő költészet előhírnökét sejtjük benne. Aligha lesz ugyan a jövő poézis atyja, mint Goethe az összes modern irodalomé, hanem előhírnöke, amilyen előhírnöke volt a keresztény erkölcsnek Virgil.

Míg Zola az anarchizmus apostola, s azt tartja, hogy a munka átok, a szegénység lealjasít, és a szenvedés csak démoni vonásainkat fejleszti: Tolsztoj azt hirdeti, hogy egyedül a munka az, ami távol képes tartani a henye gondolatokat, melyek az életet kellemetlenné, sőt kínossá teszik; hogy a szenvedés a legjobb edzőszer a viszontagságok ellen, s hogy a szegénységnél semmi se tanít jobban amaz erények gyakorlására, melyek e szóban foglaltatnak: felebaráti szeretet.

Ez csakugyan egészen új költészet: az evangéliumok költészete. Sokszor elementáris erejű; maga a természet szól itt hozzánk, mint a bibliában. Mindez azonban gyakran a művészet rovására megy. Tolsztoj nem törődik a művészettel, mihelyt egy etikai kérdés foglalkoztatja. Ha annyi művészet volna benne, amennyi prófétai ihletet sugároz: ő volna az újkor legnagyobb költője. Turgenyev így is Oroszország legelső írójának mondhatta őt; mi azonban, akik az ő (Turgenyev) műveit is ösmerjük, csak a még mindig igen díszes második helyre tesszük a Háború és béke nagy erkölcsű íróját.

A neten/MEK-en olvasható:

Lev Nyikolajevics Tolsztoj
Háború és béke