Az új osztású földeken az ötödik házrész új utcában. Az utca nincs kikövezve, a föld fekete ragadós, olyan mély sár van benne, hogy semmiféle kocsi nem bír benne járni.

A ház csinos kis ház volna, de a fala oly nedves, hogy szinte embermagasságig foltos.

Itt lakik az öreg pár ember. A gazda régebben suszter volt, aztán a vasúthoz került, és most, mint MÁV-nyugdíjas szerepel, bár semmi nyugdíja nincs. Végkielégítést kapott, abból vett egy kis házat, azt eladta, s most az új földeken kapott háromszáz négyszögölet, és épített rajta egy kis villautánzatot.

Van egy kis üvegezett tornác is. Mikor benyitunk, az asszony tésztát gyúr. Rettenetesen ócska slafrok van rajta, és ijedten néz a vendégekre. Ruhája könyökig felgyűrve, és csupa liszt és tészta a két keze szára is. A slafrok is, köténye nincs, úriasszony.

- Jaj, istenem - mondja ijedten, s őszesfekete haja úgy hull a szemébe, mint egy cigányasszonynak. Rögtön sürögni-forogni kezd, és ledörzsöli kezéről, az ujjairól a tésztát. A gyúrótábla csaknem fekete, súrolatlan. - Jaj, hova ültessem, tessék már egy kis türelemmel lenni. Nincs itthon az uram, de mindjárt jön.

Azért jöttem el ide, mert többször hallottam a nevüket említeni, hogy ezeknek jó, mert nincs gyerekük. Meg akartam nézni, hogy él egy gyerektelen házaspár, akit mindenki irigyel. A városházán is említették, hogy jó adófizető, persze, könnyű nekik, nincs gyerek.

Széket rámol le. Minden széken edény vagy ruha vagy valami szerszám. Belülről hoz ki egy széket, s itt teszi le a konyhában.

- Nem tudom bevezetni az urakat, tessék egy percre helyet foglalni.

Ezzel bemegy, és egy kis rendet csinál. A szoba ajtaja üveges, látni, ahogy tésztás kezeivel letakarja a vetetlen két ágyat. Délre jár, de még most is vetetlen. Csak úgy ráborítja az ágyterítőt, aztán rendesre rakosgatja a székeket, s már beinvitál.

Ilyen piszkos konyhát talán életemben se láttam. Minden edény elmosogatatlan, és valami csudálatos összevisszaság.

- Nincs gyerek - mondja barátom, az altiszt, aki idevezetett, és nevet.

- Annál inkább tiszta lehetne minden. A gyerekek nem rendetlenítenek.

- Á, ezek csak gyűjtenek. Mindig kint vannak a kertben, nincs idejük a flancra.

Különösnek találom ezt a magyarázatot, de meg kell nyugodnom benne, mert az altiszt komolyan mondja. Imponál neki ez a ház, ez a biztos élet, és úgy látszik, ez az anyagi biztonság a fő.

- Tessék már beljebb jönni, mindjárt küldök uramért, tessék csak.

Bemegyünk. A háziasszony kabátot vesz a slafrok fölé, mert hideg van kint, s elmegy.

A szoba éppolyan kietlen és rendetlen, mint a konyha. A feltúrt ágyakon a takaró durván hepehupás. De a két ágy úgy van a szoba közepére állítva, egymás mellé, s a végükben egy ócska sezlony, előtte asztal négy székkel. Két sifon. Olyan vásári úri bútor, tükröző-politúros betétekkel. Kishivatalnokszerű bútor. A képek a fal és a sifon mellé vannak állítva. Kályha is van, de nem fűtik, a konyhából jön be a tűzhely melege.

A két ablak közt kis asztal. Ezen sok fénykép. Régi képek. A szülők képe. Megsárgult, megfakult képek. Nedves lakások vakították meg. Olcsó dísztárgyak. Egy zöld üvegaufsatz, két törött tányérral, nászajándék lehetett, sajnálják kidobni. Díszpoharak és csészék, mind ütött-kopott. A szekrény ajtajára felakasztott kimenő felsőruhák, régi és kopott holmik.

Szomorú és kétségbeejtő lakás. Az ember beszélni sem tud ilyen lakásban. Ülünk az asztal mellett a székeken. Vezetőm megszólal:

- Mint a galambok. Úgy élnek, mint a galambok.

- A galambnak van ám fia. Kikölti a tojásait, és szárnyára bocsátja.

- Még a galamb se él ilyen szépen, mint Tivadar úrék - marad meg véleménye mellett az altiszt. - Majd meg tetszik látni.

De én csak a nedves falakat látom és a sivár rendetlenséget a nyirkos levegőjű házacskában.

Megjönnek a háziak.

- Jön már uram - siet be az asszony -, átkiáltottam neki, csak a szomszédba volt.

Leteszi kabátját, amely olyan, hogy a cigánynak se lehet adni ilyen jószágot, s újra ott áll tésztás kezeivel, és szorgalmasan súrolgatja lefelé a könyökéről, ujjairól a tésztát. Még elgondolni is rossz, hogy ha itt tartanának ebédre.

Bejön a férj. Rövidre nyírott bajusz, borostás áll, és szegényes úri ruha. Sáros cipőit leveri a konyhában, és ragyogó nevetéssel jön be. Rossz fogai vannak, és feketék a dohányzástól, de oly vidáman nevet, mint akinek se bú, se gond nem ül a lelkén.

- Isten hozta, van szerencsém - mutatkozik be.

- Szereti a gyereket, Tivadar úr?

- Ó, a gyerek, az a legszebb a világon, akinek van - nevet az emberke. - Én nagyon szeretem a gyerekeket, hát nekünk a jó Isten nem adott, mit csináljunk?

- Ej, ej, Tivadar úr! - fenyegeti meg nevetve az altiszt. - Tudjuk, amit tudunk.

- Hát mondja, Retek úr - szól a házigazda -, kell ide gyerek? Nem is férne el. Csak nyűg és baj. Még ha fiatalon kezdtük volna, de akkor se lehetett, akkor is csak a szegénység uralkodott. Ott kell a gyerek, a kastélyokban, ahol tíz szoba van, húsz szoba.

- De ott nincs.

- Mert ott is okosak az emberek. Már a művelt ember nem engedi, hogy az életét tönkretegye, mert mi tűrés-tagadás, a gyerek csak teher szegénynek és gazdagnak is.

- De mégiscsak kell jövő generáció.

- Persze, persze. Ó, hiszen vannak még elegen, akik...

- Ez nem bűn, kérem. Ezt nem tiltja a törvény. Ebbe nem is lehet beleszólani. Ez mindenkinek a legtitkosabb magánügye. És engem senki se vádolhat meg vele, hogy propagandát csinálok a gyerektelenségnek. Igen, ha valaki kérdi, én szívesen kitanítom, de csak a jó barátaimat. Mert én nem vagyok híve az erőszakos cselekedeteknek. Én a jellem híve vagyok. Ha férfi vagy, légy férfi, azt mondja a költő. Én tehát jellemre nevelem a barátaimat. Az már becstelenség, ha egy megtörtént dolgot meg nem történtté tesz valaki, és én minden orvost becsukatnék, aki életveszély hiánya nélkül beleavatkozik a természet munkájába. És én ennél többet nem is mondok az uraknak se. Én jó állampolgár vagyok, s az adómat megfizetem, a törvénynek az egész vonalon eleget teszek, köztiszteletben részesülök, és erre nagyon büszke is vagyok.

- De azért elvi ellensége a gyereknek - mondom én.

- Nem. Azt nem lehet rám mondani. Én a gyereket szeretem és becézem. Én egy gyereket nem tudnék megütni. Nekem a gyerek szent. De tessék rám nézni. Végigéltem az életet szegényen. Megélek? A kutya is megél. De hogy én ezt a szegénységet hagyjam örökségül két, három vagy egy tucat gyereknek? Akkor volnék bűnös, ha azt tenném. És tönkretegyem a feleségemet?

Az asszony beszólt a konyhából:

- Ugyan, uram, hallgasson.

- Hát igen - szól a férj -, én abból indulok ki, hogy ha engemet megkérdezne a jó Isten, hogy ma akarnék-e még egyszer megszületni, hogy ezt az életet végigéljem, akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy nem. Ha tehát én magam sem akarnék megszületni, miért büntessem ezzel azokat, akiknek a létrejöttét esetleg elő tudtam volna idézni?

- Sose volt gyereke?

- De. Az első feleségemnek volt egy fia, de a jó Isten súlyosan büntetett érte. Először is nehéz szülése volt az asszonynak, és soha többet nem lett belőle ember. Feküdt és nyögött, és oly szegények voltunk emiatt, hogy kimondhatatlan. El is formátlanodott. Előhasa lett. Ellenben itt a mostani feleségem, olyan alakja van, mint Erzsébet királynénak.

Ijedten néztem az asszonyra, aki sovány, magas nő volt.

- Erzsébet királynénak egy csomó gyermeke volt.

- Neki lehetett. Éppen azt mondom, a királynékat és grófnékat, a gazdag asszonyokat, a lipótvárosi bankárnékat kötelezni kellene a törvénynek arra, hogy gyerekeket szüljenek. Minél többet. Először is hadd oszoljon a vagyon..., ez egy természetes földreformot hozna létre, s aztán nekik semmi a szülés. Rendelkezésükre áll az orvostudomány, ma már lehet fájdalom nélkül szülni. Táplálniuk nem is kell, és egyszerűen egy élettani művelet számukra a gyerek létrehozása. De a szegény embereket meg kell menteni ettől a legnagyobb betegségtől.

- Nem érzi azt az olthatatlan vágyat, hogy a gyermekben újraéljen? Van annál szebb, mint a rózsás arcú csecsemő, van szebb muzsika, mint a gügyögő gyermekszáj? És nevelni, szárnyra bocsátani, jövőt adni a gyermeknek?

- Ez a színe. Kérem, ez a ragyogó színe..., de mennyi fonákja van. A gyerek az ilyen nyomorult kis házakban mindig beteg. Legnagyobb része elpusztul. Nem bírja a vizes falakat, a port, tüdővészt eszik, és vörhenyt zabál. Rossz koszt. Csenevész marad. A szegénység a legnagyobb átok a világon. Ezzel büntessük a gyerekeket? És mire nő fel? Hiszen ma folyton azt írják az újságok, hogy nincs állás. A harmincévesek semmi álláshoz nem tudnak jutni. Itt vannak a rokonaim, a barátaim, úriemberek, akiket tisztelek, meg vannak rémülve, hogy a gyerekeiket nem tudják semmi protekcióval elhelyezni. Micsoda gazember volnék én, ha ezt tudva, mégis arra teremtenék gyerekeket, hogy ilyen istentelen szenvedéseknek tegyem ki őket. Büszke vagyok, kérem, hogy én már idejében rájöttem, hogy egy tisztességes, becsületes dolgot cselekedhetek, ha... nem ítélek élőhalálra élő lelkeket. Én egy hitvány ember vagyok, kérem, mért legyen nekem hát hitvány gyerekem?

És rám néz nevető kék szemekkel, és büszke, mint aki a bölcsek kövét fölfedezte.

"Köszönetemet írom, minth szerelmes leányomnak - olvasta a levelet tovább az anya: - Értettem az embertűl, ki a levelet hozta, hogy gonosz kedvű vagy, igen bánkódol, sírsz is a te ott-maradásod miatt..."

- Megkeseredik a teje! - kiáltott fel bánatában az édes kis méltóságos asszonyka, s hálával volt eltelve, hogy az ő anyja még Bécsben is csak rajta s az unokán gondolkodik.

Most bejött a szobába az ura, a méltóságos és nagyságos gróf és várkapitány és egészben véve huszonnégy éves úr. Aki felől ülhet török, ahol akar, most csak egy fő gondja van: a gyerek. Akármit csinálnak, a dajka sír, a teje megkeseredik, s a kis gróf bőg.

- Jöszte csak - mondta felé repesve a felesége -, anyám ír, és levelet tett bé a dajkának is.

Sírva borult az ura vállára, mert nem bírja hallgatni a kicsi visítását. Hascsikarása van, csak attól tud ennyire éktelenül sivalkodni a szegény lélek. Keserű tej hascsikarást csinál.

Újra nekifeküdtek a levélolvasásnak, s némely szón el is vitatkoztak. Olvasni nem könnyű volt a levelet ez időkben.

"Azt is mondottad, hogy inkább akartad volna az porkolábné nevet viselned, hogysem, mint a dajka nevet."

A két szülő felcsillanó szemmel nézett össze. Igen, azt mondta a gaz dajka. Hiába látják el minden jóval, mégis nem akarja elfelejteni urát és otthon maradt kisgyermekét.

"Az porkolábné neven ne bánkódjál, jó leányom, mert most is ugyan porkoláb a te urad. Az dajka neven se bánkóggyál, hanem inkább hálát aggy az Úristennek, hogy ilyen fejedelem gyermekének kívánták szolgálatodat..."

- Híjjátok he Katus asszonyt - mondta a méltóságos asszonyka, mert már nem bírta kivárni a levél hatását. Már be akarta adni a dajkának a gyógyszert, hogy gyógyuljon meg, és legyen jókedvű, mert az lehetetlen, hogy egy ilyen egyszerű teremtés minden báját és bánatát el ne felejtse, ha a kegyelmes nádorispánnétól ily levelet kap, ily szép levelet és ily vigasztalást, hogy gondol rá, mikor oly sok dolga vagyon ott fel Bécsben, a királné oldalán...

Mikor a teletőgyű, morcos kis asszonyka bejött, nem bírta a fiatal úrnő, csak az első sort elolvasni neki, elöntötte a szemét a könny, s a levelet a keményebb szívű férfi vette át, s az olvasta. Mikor végig elolvasta, amit már ismertek benne, ránézett a dajkára, hát legnagyobb csodálkozására nem örvendett, és nem nevetett a dajka, hanem összehúzott szemmel és morózus pofával hallgatta. Még az ajkát is felduzzasztotta. Nem szólt rá semmit, csak olvasott tovább.

"Az nagyságos úr és az kegyelmes asszony a te szolgálatodat hiába nem hagyják, csak kérlek, jó leányom, ne sírj, és ne bánkóggyál, gonosz kedvű ne légy, hanem nagy jókedvvel, szerelemmel, vígan szolgálj a nagyság gyermeke körül..."

- Hallod? - mondta felzokogva a fiatal kegyelmes asszony. Ily fiatalon hogy tud valaki kegyelmes lenni, még alig tizennégy éveske múlt a drága.

De a dajkán még mindig nem látszott semmi megindulás. Közben az úr elolvasta a következő sort, s most már hangosan, könnyebben közölte, ami előtte volt:

"Én is hamarnak oda elmegyek, és az uradat is felviszem. . ."

Erre, mintha a nap kisüt, felragyog a dajka arca! Kis, kerek gömbölyűsége egész kicsillog, a két kezét összecsapja, és most már áhítattal fülel.

"...és ott minden jót megbeszélünk az kegyelmes asszonnyal, mert nektek mind uraddal együtt csak azt kell mívelnetek, amit én akarok..."

De a dajka csak avval az egy sorral maradt el, hogy "uradat is felviszem", s most azt kiáltotta el nagy örömében:

- Hodászit? Uramot?

- Igen, igen, te buta, hacsak nincs még egy urad.

De erre a Katus már a többire nem volt kíváncsi, elkezdett csapkodni két tenyerével, ahogy a kis madár veri szárnyával a kalitka falát, és csak kiabálja:

- Hodászit, uramot megkapom! És fiamot nem írja az öregasszony?

- Micsoda öregasszony, te ostoba! A főkegyelmes asszony!

- Fiamot nem írja, kis pujámat, a főkegyelmes öregasszony?

- Azt nem írja, de uradat írja. Uradat hozza. Pünkösdre elhozza uradat, ez nem elég? Olyan kis gyereket nem is lehet, az még nem is bírná ki a rázást az úton.

- Küldjenek érte engemet. Az én mejjemen...

- Te együgyű, és addig mi lenne a méltóságos kis gróffal?

- Igen, mi lenne?

Újra szomorú lett Katus asszony.

"...azért szerelemmel légy az úrfiú körül, hogy ezért én is mindenkoron jóval legyek tenektek. Isten minden jóval megtartson. Bétsben kelt, Szent Mihály-nap után májusban, 1556."

- Még most is gonosz kedvű vagy? - szólt rá keményen a méltóságos asszonyka, durcásan, hogy ilyen nagy jóságot nem siet meghálálni nevetésével és boldogságával.

De a dajka csak szemökbe pöki:

- Méltóságos asszonyka, maga nem is szoptatja a fiját, de azért nem sírna-e, ha elvennék magától, és elvinnék Körmendre?

A kis férj és a kis feleség megdöbbentek ezen a paraszt orcátlanságon, hogy a porkolábné hozzájuk meri tenni magát.

- Pedig lássa, jobb lett volna, ha inkább odahozzák a kis méltóságosat, és én mind a kettejüket örömest elszoptatgálom, mert van ám nekem tejem a kettejeknek is. Egyikre a kis kegyelmest, másikra a kis ejdest.

S rácsapott egy tenyerével egyik mellére, másikkal a másikra.

De a fiatal méltóságos nem nevetett vele, mert most a másik levelet olvasta, amit nekik küldött az anyósa, s abban azt, hogy: "Vigyázzatok, nem kelletik Katus asszonynak megmondani, hogy az ő fia már Istennél vagyon, mert ha megtudja, csak még jobban megkeseredik a teje, mitől Isten őrözzön. Csak legalább jókedvűen maradna az árva. Ha megyek, viszem urát csakugyan, hogy gondoskodhassanak új bimbózásrúl."

1937

*

AZ ORMÁNSÁG KINCSE A GYERMEK

(Kákicsi képek)

Először egy disznótoron tűnt fel.

A lakás tele volt felnőttekkel; jó, régi vágású magyarok. Szinte félve néztem őket, ahogy harapdálták, eszegették a sok húst, kolbászt, hurkát, töltött káposztát. Az Ormánságban vagyunk, s ez az a világ, amelyről ma már az egész ország tudja, hogy itt nem szeretik a gyereket. Már szinte az iskolában tanítják, hogy az ormánsági magyar valósággal gyermekfaló. Hogy ki akarja pusztítani magát, faját, hogy nyoma se maradjon annak, hogy itt valaha magyar is élt.

Most ugyan megjelent egy szép könyv, mely az Ormánság életéről a legnagyobb költői lelkesedéssel beszél, Kiss Géza kákicsi református lelkész könyve. Éppen ez a könyv hozott ide, mert feltüzelt, mint a jó baranyai bor, s látni kívántam azt a tájat, amely az író szerint a magyar népéletnek utolsó fészke. Az író megemlékezik a roppant veszedelemről, amit az egyke jelent falujának és vidékének, de ezt nem ismerteti, csak nemes szívvel keserűségét és a jövőért való rettegését kiáltja.

Szegény kicsik - gondoltam, s néztem a két sovány gyereket -, jaj, szegények, éppen ide kellett nektek születni!... A két iskolás kicsi a szobában lévő ágyban feküdt már, egy kisfiú meg egy kislány. Már aludtak, mikor kezdődött a vacsora. A lármára felébredtek, aztán fel is keltek, és ott bámészkodtak az asztal körül. Folyton úgy éreztem, hogy ezeknek itt nincs helyük. Láb alatt vannak, alkalmatlanok, minek is születtek... Ó, kis árvák, senki sem szól hozzájuk, s milyen soványak, sápadtak! Az itt meglátszik, hogy a gyerek igazán felesleges ezen a tájon.

Egyszer csak, úgy tizenegy tájban, látom az egyik fiatal, sovány asszonyt, hogy ott ül mellettük kisszéken, és az ölében a kislány. Úgy ül ott, hogy magához szorítja az álmosát, közben simogatja haját, becézgeti, ringatja. Pedig a gyerek már nem is olyan kicsi, akit ölben lehessen hurcolni. Lábai leérnek a földig, s a feje az anyja vállán feküszik. Úgy feküdt a kegyes anyai ölben, mint a Jézus teteme a megfeszíttetés után.

De ez nagyon meghatott. Az emberi hang, az emberi mozdulat mindig őszintébb, mint az emberi szó.

A felnőttek itták a zöld noabort, s az édesanya meg élénken figyelt a férfiak háborús emlékezéseire. Fáradhatatlan szeretettel simogatta, babusgatta leánykáját. Áradt belőle a jóság, a szeretet és szívbéli vonzalom, ahogy csak anya tudja gyermekét szíve boldogságába venni. Még dúdolt is alig hallható hangon, valami ősmelódiát, magyarok szimfóniáját.

Másnap elkértem a református egyház anyakönyvét. Azt már láttam, hogy az ormánsági asszony szereti a gyermekét, ezt eltagadni vagy elpolitizálni többé előttem nem lehet. Mária siralomzengésével imádja gyermekét... De mért nincsen annyi gyerek, amennyinek kellene lenni?

A legújabb anyakönyv, melyet ma is írnak, 1891-ben kezdődik. A múlt század utolsó nagy ünnepi évében, a millennium évében 12 gyermek született. Odáig is minden évben 10, sőt volt egyszer 17 is. De 1897-ben már csak 3.

Mi ez? A kákicsi nép csalódott az ezeréves magyar hazában, s éppen az ezeréves ünnepen levonta a konzekvenciát? Nem akar újabb ezer évet?

Vagy csak véletlen az egész?

1900-1910-ben, tíz év alatt, született 111 gyermek. A második tizedben, 1920-ig született 64... 1914-ben, a háború kitörésének évében csak 4 gyerek született. Ez azért mélyen megdöbbentő, mert az előző évben, 1913-ban váratlanul 17 gyerek volt.

Azt lehetne mondani, mind véletlen, ha a sor nem így folytatódnék: 1915-ben 6, 1916-ban 3, 1917-ben 1 gyermek.

Ez már csőd. Ez már a leghatározottabb állásfoglalás. A falusi magyarságnak más lehetősége nincs, így adja tudtára a Sorsnak, hogy megelégedett a földi léttel. Vele nem lehet elbánni: majd ő dönt. Egyszerűen nem terem tovább. Vége.

Ettől kezdve sohasem érik el a tízes számot. 1930-tól a következők a születési számok: 2-3-3-4-5-4-2. Tehát a múlt évben, 1937-ben született összesen két gyermek ebben a faluban. Minél kisebbek a számok, annál nagyobbat kiáltanak.

Ez egy községnek a gyászjelentése. Szívesebben írnám meg a magamét, mint ezzel a magyar kálvinista népét.

Elővettem a száz év előtti anyakönyvet:

1837-ben született ebben a faluban 30 gyermek.

Kevés a gyerek, de szeretik őket. Az oroszlán csak addig szereti kölykét, amíg szoptatja. Addig széttép, ha közelítel hozzá. Ha elverte magától, nyugodtan lelőheted a kisoroszlánt, az anyja már csak magát félti. Itt a gyereket mindvégig szeretik. Nem igaz, hogy láb alatt vannak, hogy nem törődnek velük. Sorra meglátogattam mind a tizenhét gyermeket, akik még nem járnak iskolába.

Első látogatásom egy háromhetes csecsemőnek szólt. Az apa nem volt otthon, csak az anyja. Az anya oly fiatal lányka, hogy megkérdezem, az ő kis húga a pici... Nem, ő az anyja, s büszke rá...

- Hány éves maga, kedves?...

- Tizenkilenc.

Nagyon bájos kis anya, egészséges és viruló. Körülveszi a népes család, fiútestvér kettő is, nagyszülők, sőt dédanya. A kisbaba, a bölcsőben, az egész család központja és szeme fénye. A baba szép, egészséges, és egészséges, normális a család. Csak egy baj van: szemmel látható, hogy a család irányát az erőteljes nagyapa diktálja, ez pedig nem idevaló, vőnek jött ebbe a faluba. Tehát nem képviseli a család tökéletesen magát a falu szellemi felfogását.

A másik baba is valami háromhetes. Itt azonban még nagyobb a baj a falu lelkét illetőleg, mert az apa Bajáról jött, s az anyát, a feleségét szintén más községből hozta, sőt még súlyosabb az eset, mert az apa nemcsak idegen, de katolikus is.

A falura ebből az következik, hogy legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítani, hogy 1937-ben az őslakosság, a falu ősi családjainak maradványai egyetlen gyermekkel sem járultak hozzá a jövőhöz.

Pedig rettenetesen szeretik a gyermeküket. Ha már megvan. Szinte sok, ahogy féltik, becézik.

Még ilyen református néppel nem találkoztam az Alföldön, ahol az emberek ennyire babonásak lettek volna. Itt közelebb vannak a kereszténység előtti állapotokhoz, mint a Tiszántúl. Három öregasszony összeül, éjfélig megállás nélkül folyik a tudomány. Ki nem fogynak a babonák és a babonás események előadásából. Gyógyítások és rontások, jövendölések, szerelmi varázslatok, a forgószél jelentésének ismerete, éjféli rémségek.

Miket nem tudnak, hogy kell a csecsemővel bánni!

"Három szöm cukrot, három görözd fokhagymát és egy darab szurkot kell bekötni a kisgyermök szeme kendőjébe. Sömmi úgy meg nem őrzi a kisgyermököt a rontástul, mint a fokhajma."

Ilyen ostobaságokat tanítanak az öregasszonyok, de én azt hiszem, azok a fiatalok, akik a templomba, illetve nagyon helyesen a fűtött iskolába járnak istentiszteletre, nem hisznek már ezeknek a banyáknak. De persze ezzel a butasággal együtt jár, hogy a vénasszonyok nem értenek a gyermekneveléshez, tehát ha a gyermek sír, azonnal arra beszélik rá a fiatal anyákat, hogy szoptassák a kicsit.

Itt eszembe jut, hogy még ilyen faluban nem is voltam, ahol huszonnyolc házban nincs örökös. Az egész faluban nincs csak valami nyolcvan ház (itt senki sem tud egészen pontos adatot, mert jegyző nincs a faluban, a pap pedig rettegő szerelemmel rejtegeti a falu hibáit). Tény, hogy a házaknak legalább a harmada vagy már egészen kihalt, úgyhogy egy lélek sem lakik benne, vagy aggok menhelye, és semmiféle ivadék nem várja, hogy a kedves nagyszülők szemét lezárja. Van néhány öregasszony, akik tökéletesen magukban maradtak, s mivel már felül vannak a hetven éven, képtelenek magukat ellátni. Így örökösökre vadásztak.

Milyen jellemző, hogy van egy hatalmas ház, ahol két testvér élt, míg meg nem halt. Ott születtek, onnan temették el szüleiket, oda házasodtak, s öregkorában mind a két férfi meghalt, éspedig gyermektelenül. Hagytak két öreg-öreg asszonyt, akik ott élnek a nagy házban, az óriási istállóval, pajtával s minden mellékhelyiséggel és rengeteg földdel. S nincs, aki megfőzze az ételüket. Hozzáfogtak tehát örökösöket keresni. Igen, de a saját oldalági rokonságuk nem fogadta el, hogy ötven holdért elgondozza őket. Az egyik vénasszony tehát, mikor Sári visszautasította, Julcsát hívta meg. Julcsa régi munkása, aki már évtizedek óta dolgozik nála, idegenből származott urával együtt. Hát most ez a derék Julcsa odajár hálni a szegény Mari nénihez, akit a világon senki rokon nem hajlandó ápolni. Ő maga nem gondoskodott több gyerekről, csak egykéről, az meg a háborúban elesett. Most aztán ott ül egész nap a hatalmas porta hideg szobájában, az ablakban, és nézi a hat méter széles udvaron túl a szemközti ház falát, és unatkozik...

De azt kérdeztem tőle: nem sajnálja, hogy nincs gyereke? Azt mondta: "Vót..." De nem sajnálja, hogy nem volt hat?... Azt felelte, hogy: "Hat gyerek sok..., azt nem, azt nem..." Inkább él ma is egyedül, mankón, nedves szemmel, éhesen, fagyoskodva, idegenekre szorulva, de azt nem vállalja, hogy neki hat gyereket kellett volna kihordani... Inkább táncolt abban az időben, mint gyereket szoptasson, neveljen öregségére.

A másik öregasszony se tudott a vér szerinti rokonokkal megegyezni, hát fogott magának egy csinos, fiatal idegenbéli legénykét, s arra hagyta a saját családi vagyonát és telkét, házát. Ezt meg is házasította, már kétszer. Igen, mert az első feleség nem tetszett neki. Szelíd volt, jó volt, nem feleselt, gyereket is szült, de el is temette, szóval szabályszerű meny volt, s mégis elzavarta, el kellett Pistának válni a feleségétől. De nem bírta a munkát, hát cselédet meg sem kapni nem lehet, sem tartani, mert idevaló lány inkább kukoricakenyeret eszik, azt is egyszer napjában, de semmi pénzért cselédnek be nem áll. Hát muszáj vót megházasítani "a vőkét". Hozott is egy kitűnő, egészséges, komoly, derék asszonyt a szomszéd faluból. De már ezt se állja az öreganyó. Ringatja ugyan a kicsit a bölcsőben, "idegen gyereket ringat az egykés öregasszony..." - de nem is szeret ránézni, mert az anyjához hasonlít. "Ez is olyan bandzsi lesz, mint az anyja!" - aki ugyan egyáltalán nem bandzsi, de fekete szemű s barna, és nem oly kedves szőke, mint az apja, akit azért fogadott örökbe a vén szülike, mert jó színű gyerök vót.

Hát itt érdemes egy kicsit eltűnődni. A kákicsi nép nagyon kedves, hozzám különösen igen kellemetes volt. Igaz, hogy ezt persze a tisztelendő úr iránt érzett jóakaratnak köszönhettem, de én nem tudom elhallgatni, hogy rettenetesen unatkozónak, szomorúnak, életkedv nélkülinek találtam a falu népét; néhány család kivételével.

Amilyen friss, egészséges, aranyos az első gyerekes, tizenkilenc éves anyácska, annyira sápadt, vértelen és bágyadott a néhány évvel idősebb, mind. Még az is, aki úgy fénylik, mint a rózsa. Mit tudom én, micsoda manipulációktól hervad el az arcuk.

Azt szeretném tudni, hogyan történik az, hogy az asszonyok boldogságot találnak abban, hogy nincs gyerekük. Én eddig egész életemben más tiszta örömöt nem ismertem, mint a gyermekeimmel való tiszta családi együttlétet. Úgy felszítja az emberben a tüzet a gyermek, annyi munkakedvet ad s oly vidám életérzést, hogy nem tudom megérteni azokat, csak sajnálni, akik meg vannak fosztva ettől a pompás érzéstől. Megvallom, én nagyon szigorú vagyok, a meddő asszonyt tehernek tartom a földön. Halálraítéltnek, aki felett a természet eltörte a vesszőt, s neki egy életen át kell viselnie a keresztet, hogy az Isten kiveszésre ítélte. Az ilyen nőnek hiába van gazdagsága, kényelme, jó férje, társadalmi szórakozása, ez mind idegbeteg nyomorék. De hogy valaki saját magát tegye hullává? Ezt nem tudom megérteni. S ráadásul úgy látom, Kákicson, s valószínűleg az egész Ormánságban, ez az igazi büszkeség, hogyha valaki el tudja érni természetellenes dolgokkal, halált okozó gyökerekkel és ördög tudja, miféle orvosi beavatkozásokkal, hogy halálleányát csináljon magából.

Nekem hiába beszél a tisztelendő úr, hogy ez a rossz gazdasági állapotok következménye. Hogy ez azért van, mert a környező uradalmak nem adnak harmados földet meg feleset, sőt még napszámot sem ezeknek a gazdáknak. Én magam láttam, hogy a kákicsiaknak annyi földjük van, amennyi nekik éppen elég. Az egész faluban csak három családot találtam, amelyiknek elég állatállománya van. Van gazda, akinek negyvenkét hold mellett két tehene és két lova van összesen.

Ezek nem szeretnek dolgozni. Ezek a gazdák, ne haragudjanak meg érte, de az egész telet átheverik. Disznót ölnek, és isszák rá a noát.

Kijelentem, hogy az egész kákicsi tartózkodásom alatt az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek, férfiak, nők, valami határtalan kárörömben élnek, és soha egyébre nem gondolnak, csak arra, hogy milyen nagyszerű, hogy nekik nincs gyermekük. Azt mondja az Isten a bibliában, hogy: "Dolgozzatok és szaporodjatok!..." Jöjjön ide, és nézze meg, hogy rajtuk nem tud kifogni a mindenható. Ők nem dolgoznak, és nem szaporodnak!...

Tisztelet a kevés kivételnek.

És ez annál különösebb, mert imádják a gyermekeiket. Fényképezést rendeztem a faluban. Képesek voltak felvenni a húszfokos hidegben a biklát... Megjegyzem, hogy mikor Kákicsra mentem, azt hittem, hogy ott még viselik a biklát, ezt az ősi, gyönyörű vászonruhát. Legnagyobb csodálkozásomra már egyetlenegy asszony sem jár benne. Városi konfekciós ruhában járnak, de úgy elnyüvik, hogy ragadnak a szennytől. Azt hiszik, hogy ha sötét kelméből készült ruhát vesznek fel, akkor azt többé nem kell mosni. De nem is tudnak mosni. Egy asszony bevallotta, hogy ők csak szapulni tudnak. Vagyis a kartont, a delént, a műselymet is hamuval akarják kiáztatni, s az ő mosásuk csak annyi, hogy a kútnál kicsapkodják, s még nem is sulykolják a fehérneműt.

Vannak díszruháik. Az istentiszteleten megbámultam a kis iskolás lányokat, hogy kettő kivételével mind bubifrizurát viselt. Fejükön svájcisapka vagy kis kalap. Télikabátjuk kivétel nélkül prémes, városi szövetkabát. Lábukon hócipőkben spanglis félcipő. De még a felnőttek és az idősebb asszonyok is így járnak. Csizma talán egy sem volt, még a férfiaknak is ritka. A férfiak úgy járnak, mint a hivatalnokok. S a fiúgyermekek, mint a kis mágnások.

De a fénykép kedvéért még egyszer felvették a biklát.

Azt ígérték, hogy lesz húsz-huszonöt biklás asszony, de nem volt, csak hat vagy hét. Ezek közül is kettő bevallotta, hogy most van rajta először bikla. Mit kezdjünk egy ilyen népviselettel?

De a gyerekekért csinálták, hogy a gyerekek hadd legyenek még egyszer az édesanyjukkal ott a képen, a szép viseletben, amely bizony úgy megszépíti a fiatal asszonyokat, sőt az öregeket is, hogy az embernek szeme-szája eláll.

Amint megjöttek biklában, a szokatlan helyzet egészen átalakította a kedélyüket. Akik tegnap sápadtak voltak és csüggedtek, egyszerre kivirultak. A régi szépséges Ormánság csillogott fel még egyszer a kákicsi utcán.

Én nem mondom azt, hogy a falu népe térjen vissza a kosztümhöz, drága és kényelmetlen, és szemben áll az élet fejlődésével. A mai munkához más ruha kell, a mai igényekhez a mai viseletre van szükség. No de ebben a viseletben is élni kell tudni! Ezt is gondozni kell, és a higiénia olyan valami, amiről Kákicson is tudomást kell venni. Például nem hajmeresztő, hogy ebben a községben a házak legnagyobb része be sincs vakolva! Úgy merednek a gyenge téglafalak, ahogy felrakta őket a kőműves, még be sincsenek pucolva. Harminc évvel kevesebb ideig fognak tartani. No de ők ezen nevetni fognak. Harminc év! Hát hiszen ők el vannak szánva rá, hogy harminc év múlva már egy magyar sem lesz Kákicson.

Addig azonban önmagukat csalják, hogy van még egy-egy édes kisgyerekük.

És szívesen ismerem el, hogy valóban tökéletesen bánnak a gyermekeikkel, úgy bánnak vele, mintha tudnák, hogy Kákicson ma már semmi sem ér semmit. Sem az emberek, sem az asszonyok, sem a házak, sem a szokások. Csak egy ér valamit, csak, egy kincsük van, s ez a gyermek.

Ebbe menekülnek be, s ezért imádják annyira a gyermeket.

1938

*

A VILÁG VÉGÉN MÁR SZÉP ÉS JÓ

A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.

De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.

Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni.

Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni valamennyinek.

Mint egy méhkas, úgy zsibonganak; mint egy madárfészek, úgy csiripolnak; mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azér is béreltek állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.

Kedvesapám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy a felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.

Rozi is le tudna vetkőzni, de csak néz, kicsit duzmaszkodva, hogy a kedvesanyám vele egy cseppet se törődik. Senki se törődik vele, mert a vetkezés olyan izgalmakat okoz, hogy éppen elég kinek-kinek. A legnagyobb lány tizennégy éves, a legkisebb még bölcsőben van. Rozi-forma, négyéves van még kettő, az ikrek. A sok nevet ki tudná megtanulni, még az anyjuk is összevissza cserélgeti, sose tudja, mék a Mari, mék a Juli, Sári, Klári, Cica-Maca - ezek az ikrek. A három picinek még nincs is neve, mit lehet egy féléves gyereken szólítani?

De csak az az egy az érdekes, hogy Rozi olyan kimondhatatlan jól érzi magát a testvérei között, sokkal jobban, mint azok egymással. Ennek a kicsiségnek már van múltja. Nem első hely ez, ahol családot tanul ismerni. Rövid kis életében már a harmadik helyen szopja a szülői szeretetet. Éppen azért csak neki fáj, hogy vele senki se foglalkozik. Se a kedvesanyám, se a gyerekek, se Mari, se Juli, se Sári, se Klári. Ő csak áll oldalt, elbiggyesztett szájjal, és várja, hogy hát ővele mi lesz.

A kedvesanyám kiönti az üstből a forró vizet a nagy kádba, amit behoztak kintről, s a leányok berakják egymást és saját magukat. Most olyan a kád, mint a szüreti puttony, tele szőlőfürtökkel.

De Rozi még mindig magában áll, ott külön, s nem tudja, mi lesz vele. Az ujját a szájához dugja, s néz, néz.

A gerendás szobát felveri, szinte szétveti a lárma, a kedvesanyám folyton kiabál:

- Ne kiabáljatok, megbolondulok!

S annál jobban kiabálnak, kacagnak a vízben, és kiabálnak.

Sok pucér lány. Marinak már akkora combja van, mint a kenyér. Duzzog a kis Rozi, de nem mer beleszólni, mert így van ez az evésnél is, ez a világ rendje, megszokta ő azt már nagyon, hogy ő kenyérből is csak akkor kap, a végén, ha már mindenki kapott, és ha marad. Ha nem marad, akkor nem is kap. És nem sír, és nem kiabál, és nem követel. Ez valami titokzatos dolog, hogy az állami gyerek, az úgy megtanulja, hogy neki nem kell sírni, se kiabálni, se kérni, csak várni... S Rozi is vár, mint egy kis koldus a kapu előtt, míg valaki ki nem visz neki valami alamizsnát. Már ebben a parányi kis négyéves lányban pontos érzék van a nincstelenség jogköre iránt. Neki joga van itt állani és végigvárni, míg a tíz gyerek megfürdik. Emlékszik, hogy már ő fürdött a télen is velük, és akkor még neki a kezére kellett verni a kedvesanyámnak, hogy maradjon sorra. Most már nem kell. Nagyon régen volt ugyan, de nem felejtette el, hogy az ő szerepe az, hogy várjon. Hát vár.

De nézni szabad.

- Egyél tejet! - szól rá a kedvesanyám. - Ott a tej.

Igen, de Rozi csodálatos módon nem szereti a tejet. Nem kell neki.

- Nem - mondja dacosan.

A kedvesanyám folyton elfelejti, hagy melyik gyerek mit szeret, hogy győzné ő fejben tartani, hogy az állami gyerek nem eszi meg a tejet. Mindig van, aki megeszi a részét, mire ő csak észre is venné.

- Nem kell a tej?

- Nem. Egye meg maga.

- Hogy a fene egye meg a gyomrodat! - ripakodik rá a kedvesanyám, és ronggyal kezdi súrolni egyik lányának nyakát, sőt homokkal; olyan fekete, mint az üszőé. - Lódulj ki! - kiált rá Rozira.

Büntetni kell a gyereket. A gyereket folyton büntetni kell, mert másképp elszilajodik.

Rozi nem mozdul, ez olyan elvetemedett, ez az állami gyerek, hogy ennek nem lehet parancsolni.

- Nem takarodsz rögtön ki? - s meglódítja, és a kislányka úgy kipenderül a megnyitott ajtón a hűvös konyhába, azt se tudja, hogy áll meg.

Most aztán kint áll a pitvarban. Az ajtó be van zárva. Annak a kilincsét eléri, de már van benne annyi nevelés, hogy csak nézi a kilincset, soká nézi, nézi, kitartóan, kis fekete szemeivel, csak néz, csak néz, de nem nyúl hozzá. De hogy a tejet emlegették, éhes lesz.

Nem teketóriázik, abban a percben megindul, otthagyja a szoba ajtaját, és megy a kamarába. Annak madzagkilincse van, azt meghúzza, s az ajtó ettől a furcsaságtól, hogy az ember egy madzagot megránt, kinyílik. Rozi bemegy, és ott van a kenyér az orra előtt, nagy félkenyér. Odamegy, és két kis fekete kezével nekiáll és belemarkol, és letöri a ducát. Sikerül. A markában marad a kenyér, azzal fordul és megy és billeg, közönyösen ballag, elmegy a szobaajtó előtt, bentről hallja a nagy lármát, kacagást, visítást, és csak megy tovább, hazamegy. A szalmába megy, oda, ahol az este laktak...

Mert az este részegen jött haza Tülkös bácsi, alig tudott menni, nagyokat lépett, és a fejével folyton a falba ütötte magát, amit a kis Rozi a világon a legrendesebb dolognak érzett, s Tülkös bácsi valami csuda dolgot kotort elő, amivel a búzát verték agyon a nyáron, a végén kisbot lóg a hosszú botról, és azzal a hosszúval kezdett ütni, s folyton csak a kedvesanyámat verte és ütötte. És akkor a gyerekek, akik most úgy kacagnak, éppen úgy visítottak. Úgy sikított a tíz lány, mint tíz darab trombita, csak a kis Rozi nem sikított. Kis Rozinak nem volt joga sikítani.

Akkor is ő már aludt, de kedvesanyám kiragadta a kuckóból, és kiszaladt vele az udvarra, pedig jó hideg volt, és elfutottak mind, mezítláb, a szérűbe, az udvar végébe, és bebújtak a szalmába meg a szénába. Ó, olyan nagy házak vannak ott az udvaron szénából, nagyobb, mint amiben laknak, s akkor a lányok mind fészket csináltak a kazalban, és bebújtatták egymást, és sétét volt, és csakugyan Tülkös bácsi nem jött oda, nem lelte meg őket, és ő is ott volt, bebújva Sárival egy lyukba, még szerencse, hogy úgy aludt el, hogy róla semmi ruhát se vettek le, s a kis cipőjét nem húzták le, ő csak aludt, de más nem történt vele. Így nem is fázott meg olyan nagyon, hát most szaladt és szaladt, és ment haza, a szalmaházba, és megkereste, de nem találta meg azt a fészket, ahol tegnap este bújtak, de nem is kereste, mert már védve érezte magát, és hozzáfogott megenni a cipót, amit hozott, a kenyérnek a ducát.

És a kis állami gyerek, mint a kiskutya, ha lopott, vagy a kisegér, ha talált valami majszolnivalót, csak ott állott, s a fejét bedugta a szénába, és úgy rágicsált, és nagyon szerette mindig a kenyeret, nagyon boldog volt, hogy kenyere van, és úgy ette, mintha az övé volna. Vót neki egy kis esze, olyan kis magához való esze, ha nagyon fiatal volt is. Tudta, hogy hol áll a kenyér, és törni is tudott magának, ha nem is volt kése, meg ha lett volna, akkor se vágott volna, mert azt még nem tudott...

Egész addig tartott az evés, míg a ház felől nagy lárma nem lett. Ez igen soká volt. A fürdés már befejeződött, és a kedvesanyámnak valahogy eszébe jutott a kis Rozi. Kikiáltott a pitvarba, hogy gyere be, de onnan senki se felelt. Muszáj volt kimenni, s azonnal látta, hogy a kamra ajtaja nyitva van, mert a kicsinek még odáig nem ért a kis esze, hogy a nyomokat eltüntesse. Persze, kedvesanyám azt is látta, hogy a kenyér meg van szentségtelenítve, s ebből már azt is tudta, merre kell keresni a kis Rozit, s csakugyan egy perc, és a szalmakazalnál járt, s fogta a nyakát a kislánynak, és felemelte, mintegy békát, s megrázta, és nagyokat ütött rá, ahol érte, az állami gyerekre.

- Nem fogsz megfürödni! - mondta. - Tolvaj disznó! Most aztán büdös leszel húsvétra, és dögölj meg!

De kis Rozi, kis állami védett, már ehhez hozzá volt szoktatva. Nem is lehetne az, hogy őtet ne verjék, őtet csak verik. Az már nem is fáj olyan nagyon, hogy visítson, fáj, de már hozzá van szokva, el van rá készülve, hogy neki minden falat ételért bizonyos verést kell elszenvednie, úgyhogy ő ilyenkor is csak hallgat, ha verik, mert minek sírjon, senki se vigasztalja meg, senki se menti meg, és nem is törüli le a könnyét, az állami gyereket csak verik. Ő nem tudja még, mi az, hogy ő állami gyerek, csak nála ez a dolog technikája, hogy ha verik, nem sír. Ha ételt lel, megeszi, ha ütik, hallgat.

De most valami csoda történt. Megjelent a helyszínen az állam.

A Néni jött, a felügyelő néni, aki meg van bízva a kiadott lelencnek a gondozásával, és kijött most a tanyára, és megnézte, hogy a kis Rozival mi van, s mi lesz a húsvétkor, és véletlenül éppen rajtakapta, hogy a kedvesanyám verte az állami gyereket.

Ebből nagyon furcsa dolog lett. A szelíd és csöndes Néni kiabálni kezdett, ellenben a nagy, fekete kedvesanyám igen hallgatott.

- Azt hiszi, nincs más, akihez a gyereket odaadhatom? - mondta a Néni. - Majd meglátja, hogy van... Hogy néz ki ez a gyerek? Hol vannak a ruhái? Hol vannak a ruháid?

Rozi az ártatlanság zsenialitásával azt mondta:

- Kedvesanyám mindig a Cicára meg a Macára adja.

- Mi az, maga a macskákat hálatja a gyerek ruháiban?

És a kedvesanyám csak hallgatott.

S a kis csodálatos megértette, hogy itt baj van, a Néni buta, s azt hiszi, hogy azok valami macskák, pedig azok az ő testvérei.

- Nem macska. Jány.

- Ahá! - értette meg a Néni. - Maga a saját gyerekeire adja az állami ruhákat? No, jó, hogy tudom. Azonnal összeszedni minden ruhát, s a gyereket viszem. Éppen van egy jó helyem a számára, bent a faluban.

Nem volt mit tenni, kedvesanyámnak össze kellett szedni a ruhákat, és a Néni kocsira rakta a kislányt, és egyszerűen elvitte magával. És a kis Rozi egy szót sem szólt, már megint a nagy bölcsességénél maradt, hogy neki nem szabad megszólalni, ha róla intézkednek.

S a kocsi végül is beért a faluba, és megállott egy szép ház előtt, ahonnan kijött egy piros arcú, kövér, vidám néni, és ölbe kapta a kis Rozit, és nagyon hálálkodott a Néninek, hogy ilyen szép húsvéti ajándékot hozott neki.

De kis Rozi már megint kívül érezte magát a világon, s újra hallgatott, és morózusan nézett apró, fekete szemeivel.

- Én kedvesanyámhoz akarok menni - mondta, s letörülte az arcáról a csókokat.

De a kövér néni csak nevetett, s bevitte a szobába, és nagy babát mutatott neki, hogy: "Nézd csak, ez mind a tiéd lesz, ha itt maradsz." Ám ő egyre jobban gyanakodott, és a Jézusért sem hitte volna el, hogy neki nem kedvesanyja a kedvesanyja, hiába mondták, hogy nem az szült tégedet, nincs neked anyád.

Ez még jobban megrémítette és megharagította, hogy most ezek az idegenek el akarják rabolni az ő kedvesanyját.

Már a Néni el is ment, s csak biztatta utolsó szavával is a kövér nénit, hogy: "Csak bánjon vele szépen, akkor majd meglátja, megszereti magát a kis Rozi."

Kis Rozi nagyon el volt bigyeredve, az a sok minden, ami ma történt, a fürdés, a sok meztelen lánytestvér, a kenyér, a szalma, a verés, a Néni, a szekér, ez sok volt neki egy nagypéntekre.

- Le foglak fektetni, kicsikém, úgyis rengeteg dolgom van - mondta a kövér néni, s lefektette kis Rozit egy nagy díványra, s betakarta úgy, ahogy volt, meleg kendőkkel.

De kis Rozi csak hagyta, azzal a fifikus kis ravasz eszével azt mondta magában: "Csak ereggy ki innen."

S mikor a kövér néni kiment, ő abban a pillanatban felugrott, és minden habozás nélkül kifutott a szép szobából, a nagy hajú babák mellől, és ki az udvarra, s ki az utcára. És olyan kutya szerencséje volt, hogy senki se látta meg. Az egész faluban mindenki húsvétra készült, senki se volt az utcán, s kis Rozi mehetett, amerre a szemével látott.

És ő szaladt az úton, a poros országúton, és ment, amerre az út ment, míg csak ki nem ért a faluból. Akkor ment tovább, és csak ment, csak ment, csak ment, s látta az eget, ahogy a földre ért, s azt gondolta a gömbölyű kis eszével, hogy ott van a világ vége, és ott már jó lesz.

És már néha azt hitte, hogy meg tudja fogni a kis kezével a világ végét, de újra jött az út mellett egy fa, azután jött egy kút, és a világ vége nem akart ideérni. Addig-addig, hogy végén jött egy falu, amilyet ő még sose látott.

De ő csak ment, csak ment a kis lábain, pedig már olyan fáradt volt, hogy folyton megállott és fázott. Lila volt a szája, és lúdbőrös az egész teste, de ő azt nem tudta, hogy mit jelent, azt sem tudta, hány hét a világ.

Egyszer csak megszólítja egy asszony:

- Hova mégy, te kislány?

Nagy, lompos kutyák voltak mindenfelé, és a kis Rozi meg volt szeppenve, s csak nézett a nénire.

Igen, de a néni hirtelen csak összecsapta a kezét:

- Én ismerem ezt a gyereket, ez a Tülkösné egyik lánya. Hogy kerülsz te ide?

No, most jött a kis Rozi nagyszerű csalafinta esze. Nem merte megmondani, hogy "elszöktem", hanem azt mondta:

- Bejöttünk kedvesanyámmal a piacra, és kedvesanyám elveszett. Kedvesanyámhoz akarok menni.

S most először egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, minden jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek, de persze csak idegenben, otthon nem fél senki attól, ha ő sír, otthon nem érdemes sírni.

Hát a sírás csakugyan használt. A néni kézen fogta, s mikor megérezte, milyen hideg a kis Rozi kis keze, ölbe vette, a kötényével takargatta, és bevitte a maga házába. Ott lefektették és faggatták és sajnálták.

És a ravasz kis Rozi elfogadott minden részvétet, s csak annyit árult el, hogy: "A világ végén jó."

Senki sem értette. Éccaka ott hált, s másnap reggel, húsvét szombatjának reggelén befogatott a bácsi a kocsijába, mert ezek is gazdagok voltak, és lovuk, szekerük volt és nagy házuk, és kocsin vitték haza kedvesanyámhoz.

No, ott nagy zsivajjal rohantak rá a gyerekek, és még a kedvesanyám is furcsán nevetve pislogott rá.

- No, te rossz kutya, letöröd még eccer a kenyérnek a pilléjét? Tudja, komámasszony, annyit kap, ami belefér, és megszökött a disznó a fürdetés elől a szalmakazalba, és ott zabálta a kenyeret... Csak kitapodni a belét az ilyen állami kölyöknek!

Evvel lehajolt kis Rozihoz, és megtörülte az arcocskáját. De azért nem állotta meg, hogy egyet ne düffentsen a kicsi hátán.

Kis Rozi fellesett, s meglátta a kapun keresztül a távolban az ég alját. Nagyon csodálkozott, hogy itt is van világ vége. Míg itt lakott, nem is vette észre...

- Na, jó itthon, te nyavalyás?

- Ott - nyújtotta ki az ujját, s a távolba mutatott.

- Mi az az ott?

- Ott... ott...

Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén... Ott jó lehet.

19381

Móricz Zsigmond

Válogatott elbeszélések

TARTALOM