ÖNÉLETRAJZ

Nagykárolyban születtem, súlyos és letagadhatatlan harminckét esztendővel ezelőtt. Az apám ügyvéd, később a megye főügyésze - mondják: eszes, szelídlényű és emberekkel bánni tudó; - nem volt idősebb, mint ma én, mikor hirtelen támadt betegség pár hónap alatt megölte. Anyám újból férjhez ment - ismét megözvegyült; most is otthon, a szülővárosomban éldegéli már nagyon elcsöndesedett életét. Az apai családomból - állítólag hiteles adatok szerint egy Gawga Zdenko nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és - bármint is nehezteljenek, akiket ma kívülem érdekel - nem volt rablólovag, hanem békés és hasznos mesterséget űző, királyudvari cseléd. Sok jel és adat vall rá, hogy később nemességet kaptak itten; Biharban meghirdették a szépapámét, amikor oda átvándorolt - de az ismeretlen ősök álmatag csergésű, északi és jobbágyi vére az újabb időkig megtartotta a családot városi házban élő, kézművesi, iskolamesteri, biztonságos és tisztes sorban, kicsinyesen szigorú erkölcsökben; nagyapám volt közülük az első diplomás ember; bíró. Anyám vérei az Urayak, a Nagy Iván és egyéb csalhatatlan történelmi kútforrások tanúsága szerint, a megye legősibb nemzetségei, az Árpád vezérrel bejöttek közül valók; s igaznak kell lennie, mert a "Wrá"-nak írott, ősi zsombékos, lapos otthonban sok száz évekig annyira hitték, hogy - (heves, lobbanó, konok és nemes hóbortú kisúrhad) - leütötték, aki tagadni merészelte. Az anyámat én még ismertem olyannak, aki csupa dac volt, gőg és lázadozás minden ellen; mert ez a minden az élet volt, a fajták és osztályok felett álló törvény, mely megőrölte lassan és teljesen. Az előttem járt okoknak és nehéz, véres csatájú bonyodalmaiknak nemcsak a "Színek és évek" regény témáját köszönöm, melyért szülővármegyém - megizente - kegyetlenül csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni; - hanem bensőmnek folytonos és küszködő kettősségét főképpen; ez igen kétféle örökség tusáját, mit nagyon analizáló, tudatos voltommal minden, léptemben nyomról nyomra kísérek. Kissé azt is mondhatnám: ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története.

Mikor hatéves lettem - addigi viszonylagos nagy jómód után - hirtelen maradtam árván és szegényül, a gyerekkoromra nem szívesen gondolok; a fiatalságomban minden nagyon nehéz volt és küzdelmes. Írni húszéves koromban kezdtem népies versikéket Szabolcska és balladákat Kiss József hatása alatt, Erzsébet-nőiskolás koromban a Basch Árpád Géniusz-ába. Később Gellért Oszkár szerkesztette a lapot; az ő biztató, bátorító szerkesztői levele (egy nappal sem igen volt idősebb nálamnál) már vidéken ért utol, valamint ott jutott a kezembe készen, csinosan, friss nyomdafestéktől illatosan az első könyvem is; anélkül, hogy magam szedőt, korrektúrát, kiadót, kritikust a szememmel is láttam volna. Csak most, tizenegy kötet után tudom ésszel felérni, milyen nagy dolog ez; és elkésve megköszönni Gellértnek, akivel minap találkozva, tíz év után először - örömmel vegyes mélabúval állapítottuk meg, hogy akkoriban mind a ketten hosszabb hajat viseltünk.

Ez az első kötet, s a túlságosan is jó fogadtatás, melyben részesült - mégiscsak elkésett nekem. Akkor már nagyon is szövevényesen körülvett és behálózott, megkötözött volt sok-sok dolog, melyekből kibontakozni azután egy élet sem volt elég. Ha mindez hamarabb jön... igen, talán egész kis dolgokon múlik minden! Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból - egy állandó és folytonos kimenés azóta az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot, és lesz minden egyre könnyebb! Nem élek gondok, bajok és belső viták nélkül, de a mostani életem minden idáig volt éveimnél viszonylag jobb, fejlettebb és enyémebb; áldassék mindenki és minden - megtévesztések, hóbortok és szomorúságok, akármifélék - melyek e szabadabbá levésre, magamhoz közelebb jutásra akaratlanul is segítettek.

Ez a lényeges - tán még inkább, mint amit tehetségnek hívnak s melyben magamra nézve nem szűntem meg időnkint nagyon őszintén és szomorúan kételkedni. De ennek a kimagyarázására kevés itt a hely.

Szeretnék pár esztendőt még tűrhető egészségben megérni; a kis fiamat nőni látni; néhány álom-messziségnek vasúton nyomába szaladni; dúlásig lakni csak álmodhatóan pompás teliségű könyvesházakban; néhány kötelességnek érzett íráshoz szeretnék még magamban hitet; csak annyit, amennyi okvetlen szükséges! Vajon ráérek-e mindezekre?

Egy nagyon szegényes kis szobában, nagyon egyedül ülök, és várom Ervint, egyetlen, édes uramat, és úgy várom folyton, hogy mikor felém jön a jelzett órában nagyon ismerős és mindennél kedvesebb lépteivel, mindig úgy örülök fel a láttára, mint utolsó, ajándékul nyert napnak: "Ma még láthatom!" Minden órában jöhet a déli határról utolsó percig titkolt hadiesemény híre, mennie kell, s még jobb eset, ha sok sebesült jön, és őt itt tartják - de olyan elfoglaltságban, hogy látnom nem lehet. Mégis - ha így volna!

Nem tudok mást, másnak, másról írni; hosszú üres órákban is vele kell foglalkoznom, első, megtalált, egyetlen társammal, akit viszontláthatok-e és ha igen - megtaláljuk-e oly hosszú idő múlva egymásban ugyanazt, megváltozásaink összehangolhatók lesznek-e hiány nélkül, nem állunk-e idegenül egymással szemközt, nem áll-e közénk gátul az a néhány tett, szó, elmosolyodás, amivel sok-sok távoli napunkon megcsaljuk és megszegjük majd a fájdalmat? Mert egy hosszú évig a fájdalom egyetlen gesztusába merevülni, félpercnyi elszórakozás látszatával sem véteni ellene; ezt az ember lelkialkata nem bírja el, túl gyarló hozzá; - pedig ma szentségtörésnek érzem azt is, és éreztem az első tíz napján (Pesten) a válásnak, ha valakinek normálisnak tetsző hangon jónapot kívántam. És mégis beszéltem emberekkel (igaz, hogy mindig őróla) -, később tán el is mosolyodtam volna néha; ő első naptól élt, tréfált a többiekkel, sakkozott, társaságban vacsorált, vendégségben élt stb. Ezek pedig még csak az unalom és a várás napjai voltak. "Nem érzem a háborút!" - De mennyit és mennyifélét kellhet egymás nélkül, egymás kontrollja, befolyása, szerelme, tekintete nélkül megélnünk! Nem homályosul-e majd intenzitása annak a biztos tudatnak, hogy mi csak egymás lelkében, egymás érzésében, agyában, szeretetében, szerelmében, gondolataiban, méltánylásában, összhangjában vagyunk igazán otthon, önmagunknál? Hogy egymás törvénye vagyunk, leglényegesebb becsületkérdése - hogy soha, senki által különbekké nem lehetünk, hogy egy matériából vagyunk! Egy hosszú évig, tán tovább is nem értékelhetjük ezt közvetlenül: mindent az emlékekre és karakterbeli megrögzöttségre kell bíznunk; és Ervinem fiatal férfi; ha a legkülönb is; nem rögződhetett meg annyira az életben és önmagában, mert hiába az eltöltött idő, az életidő mennyisége is faktor, számon kívül nem hagyható egy ember és lelkiélete meghatározásában. Örült-e nekem igazán most, tíznapi hírt sem vevés után a kaszárnya előtt; - jött-é felém azzal az ellenállhatatlan, ösztönös vonzalommal, ahogy két mágnes összetart - nem volt-é máris zavarodás íze a csókjaiban, úgy élt-e ez alatt a tíz nap alatt, ahogy (tudnia kellett!) - egyetlen elbírható számomra; ahogy ígérte, bizonyos szempontból szilárd és feltétlen újrakezdéssel - szenvedélyes és túlzott vigyázassal, hanyagolás nélküli "Achtung" megfeszítettségével mindarra, ami köztünk bajt és fájdalmat okozott eddig, ami már (végre) feledett múltjában olyan gyötrelmes volt nekem, ami hozzá méltatlan dolgokra sodorta lépésről lépésre - ami egyetlen lényeges különbség köztünk? Hanyagság, ráengedés, hibás gyanútlanság, óvatlanság nélkül élt-e csak tíz nap alatt is?... Az első óráink milyenek voltak? Soha még (mint e látszólag kis okért) oly véglegesen le nem számoltam; soha oly meggyőződéssel és egyszerű természetességgel nem láttam és kívántam a halált, mint amikor azt mondtam: legyünk együtt öngyilkosok. Azt akarta: várjak! És váratlanul, ugyanazon pillanat vak kívánságával és mégis lelkesen és mégis belső törvényből estünk egymás karjaiba; s este a Tisza tutaján azt mondtuk mégis megint: "Boldogság! Jó! Most folytatjuk Itáliát!" S amint az Arno és a Tevere és sok folyó és a Forum ősi tere, e Tisza is tudja meg, hogy: csak mi ketten! - A csendes, poros, méla és egyszerű alföldi éjszakába; a lusta, nehéz lelkű folyó síkjába is belekiáltottuk egymás nevét. Most - míg itt vagyok, és naponta láthatom: megint feledkezők és boldogak leszünk, mi egymást hihetetlenül megtaláltak. Ma lesz-e vagy holnap, vagy egy hét múlva, hogy egy nap tán hiába várom; leviszik, és mehetek egyedül vissza Pestre.

Első napokban ideges, szörnyű vízióim voltak felőle, sorsáról; elképzeltem szörnyű testi szenvedésben, nélkülözésben, leromlásban nekem oly kedves, drága és mindent kifejező fizikumát - a szemeit, az erős és okos száját, szőke fejét, a kedvest. - Most valahogy nem gondolok ezekre; lehetetlennek, kirekesztettnek érzem; ormótlan, buta véletlennek, amivel nem lehet, nem szabad foglalkozni. De mi lesz lelkileg vele? Az úgynevezett "befolyásolhatóság"-ról még sokat kell gondolkoznom. Nem jelentheti azt, hogy az embernek nincs jellege; nem jelenthet felületes hatásoknál sokkal többet. Igen, van remény! Komoly változás csak fejlődés lehet, s a fejlődés iránya nem térhet el nagyon, lényegesen két annyira egylelkű embernél, mint mi vagyunk. A zavar csak percekig vagy órákig tarthat, ha majd találkozunk. De még ez is mennyire fájdalmas!...

Gondolni akarok a legelső kedves időkre. Évekkel ezelőtt láttam őt, egy elhanyagolt külsejű diákot Málinál; elhúzódott, csak Edittel beszélt nagy hévvel és érdeklődéssel sportdolgokról. Akkor mondták, ki a kedvese és hogy vannak. Akkor felőlem is lehetett volna regélni. A kis diák évekre eltűnt a szemem elől.

Múlt télen az őrületig ideges voltam. Karácsonytájt fejeződött be valami furcsa, lilás, érzelmes barátságom egy beteg fiúval, kit meg is látogattam Zürichben. Pestről már csak egyszer írtam annak; a többi levélre nem válaszoltam; - az idegbajom túlságosan lefoglalt és közömbössé tett. - Ervin már előbb volt nálam 2-3-szor. Különösen rokonszenvesnek találtam, de nem foglalkoztam sokat vele; néha kérdeztem a rokonait, miért nem jön a vasárnapjaimra gyakrabban. Ő akkoriban kiállhatatlannak talált - az akkori társaságomtól, íróktól, festőktől még jobban idegenkedett; csúfolt mindnyájunkat a testvérei előtt. Éreztem, hogy ilyenfélén van - nem volt valami fontos nekem, de mint sok-sok hasonló esetben, némi kedélyes humorral vártam, hogy feltétlenül barátságosan fog hangolódni és megkedvel, ha jobban megösmer. Nem is lepett meg, hogy így volt; - amikor negyedik vagy ötödik találkozásra az, előszobában kereken kijelentette ezt. Pillanatnyi örömmel, szívesen nyújtottam akkor kezet. Soha és sokáig még nem is álmodhattam, hogy szerelemre (és nemcsak barátságos szimpátiára) kerülhet sor egy nálam tíz évvel fiatalabb emberrel.

A Beck álarcosbálra készülőben ültünk néhányan egy este a Philadelphiában; ő is a rokonaival. Idegessé tett a sok ember és a sok szó, felkeltem, hogy elmenjek; Ervin váratlanul felállt, hogy elkísér. Gondoltam: - minek udvariaskodik - bántott, hogy háborgatom, kocsiba akartam ülni, aztán: mindegy! - gondoltam mégis. A kapuban Ervin szokása ellenére kezet csókolt, mégpedig rendesnél hosszasabban. Nem értem, hogy én, aki ilyesmiben elég figyelmes és hamar tájékozódó voltam mindig - ebben az esetben teljesen gyanútlan voltam. Igazán nem törődtem akkoriban szerelemfélével, teljesen letettem volt ilyenekről, idegileg sem voltam ilyenre hajlamos; - vagy mert akkoriban az új selyemruháim, a sok szabadidőm (szabadságom), sok szereplésem (felolvasások) révén több emberben is láttam udvarlási hajlandóságot, és nem sokra becsültem; - magamról is tudtam már, pár évi léháskodó, flörtölő múltamból, mennyit jelent egy szellős, felleges est hangulata s egy hosszabb kézcsók a kapunál... Nem sok napra, egy délelőtt - szép februárvégi nap sütött, elmentem a kávéház előtt; megláttam őt a sógornőjével, akit végképp nem szívelhetek; és minden gondolkodás nélkül, hirtelen ösztönből, mikor beköszöntem, betértem. Aztán elmentünk járkálni együtt - míg Edit egy látogatást tett, Ervin végignézte az ebédemet, fánkot evett is; intenzívebben, de tréfásan beszélgettünk; én megdobtam egy kenyérgolyóval. Már majdnem megszöktünk ketten Edit elől, de az lóhalálban utánunk szaladt, és aztán együtt jártunk alkonyatig. "Térjetek be még egy kicsit, olyan jólesne!" - mondtam, félve a magános estétől, de Edit kurtán megtagadta. Kezet nyújtottam - Ervinnek is -, meglepetésemre és örömömre azt mondta, hogy ő bejön, és búcsúzott Edittől, ki láthatólag dühös volt. Akkor este sokat szóltuk együtt ezt a nőt: ez volt cinkos barátságunk kezdete. - Még egy estére emlékszem, vasárnap, Tóth Árpád, Lányi Sarolta és mások voltak nálam, átmentünk vacsorázni a kis vendéglőbe. Tóth célozgatott valamit ránk tréfásan, és én komolyan leintettem. Aztán Ervin sétálni akart, én nagyon hívtam Halasit; - tudja Isten, igazán "nem akarózott" nekem flörtölni Ervinnel, s már akkor úgy sejtettem: ezt akarja. "Hát kell ez?" - kérdeztem kicsit lehangoltan, mikor merészen a karomba fűzte a karját. Akkor este olyan szörnyű katedrásan, professzorosan beszélt, hogy szinte elszomorodtam; holmi pszichikai problémákról.

Az álarcosbál előtt még volt nálam. Egy felolvasáson, a Nyugat-nál - emlékszem, azért olvastam verseket, mert a novella, amit akartam, nem tetszett neki. - A bálra mondtam, hogy tervezek ruhát neki; a sógornője és a családja azonban nagy hevülettel ütötték össze számára barátcsuháját. Nagyon kedves volt benne, és amikor karonfogott, becsületből, nobilitásból vittem oda másokhoz, fiatalokhoz; hogy foglalhatnék én le, ha tíz percre is, ilyen fiatal legényt? Én is - mondják - jóformájú voltam pedig a kártyaruhában; Ervin, azt mondta, szemmel kísért és őt is kedvetlenítette, ha más karonfogott. Egy ajtóküszöbön egy percig nagyon egymás szemébe mélyedtünk, nagy bátran a selyemálarc védelmében. Kedvetlen voltam, hamar levetettem a maskarát; azontúl vacsoráztam, s egy öreg asszonnyal beszéltem még egy óráig. Ervin előbb elment, a kávéházban iddogált és csevegett "intimusan" sógornőjével, ki iránt akkor lovagi érzései voltak. Az ilyet, megvallom, ma se értem nála - egyetlen hibájából, a hanyagságból ered az ilyen sajátszerű következetlenség. Engedi magát. - Egy órával utána én is elmentem. Másnap hozzám jött Ervin; megbeszéltük, hogy olvasni fogunk, és tudományos könyveket, egy régi, piszkos, német fizikát említett. Talán kétszer olvastunk belőle.

Aztán beszélgettünk magunkról és mindenről és jólesett. Egyszer úgy jött Ervin, hogy Cecile-hez voltam teára meghíva. Kisétáltunk; egyet gondoltam, és a hűvösvölgyi kocsiba szálltam. Hold sütött, és ez volt az első tavaszi éjszakák egyike. Arra gondoltam, lám, nem érzem kegyeletlenségnek, hogy itt járok vele, ahol a másik fiúval is jártam egyszer egy tarka, őszi délelőtt. Aztán a holdat néztem, a fekete fákat, a furcsa fényt, és vigyáztunk, hogy ne adjuk át magunkat a külső dolgok "hangulat"-ának nagyon. Nagy tisztás téren ültünk egy padon, és nagyon jól hallgattunk együtt. Nagy dolog jól együtt hallgatni! Később megkértem, jönne át velem, és nagyon csendesen, lábujjhegyen átmentünk a téren. - Visszajövet az erdőn át tréfáltunk, nevettünk: Ervin azt mondja, én kacérkodtam. Ő is! - Azt akarta, ne menjek ma Cecilhez; - én meg azt akartam, menjen ő haza, öltözzék át, és jöjjön oda velem. "Ha én egyszer hazamegyek, előveszek valami kórbonctant!"... Ezért kicsit megharagudtam. Békített - később újra a karomba akarta fűzni a karját; kihúztam -, akkor aztán őt szinte kényszeríteni kellett, hogy a kezét ideadja a zsebéből, és kéz-kézben jöjjön velem. A villamoson csakugyan "kacérkodtam" pár percig, de Ervin rám szólt érte; ez borzasztóan kedves volt. Hazamenet halat vettünk vacsorára; én szégyelltem csak úgy enni, de Ervin éppen ezt találta tetszetősnek. Murillo Halevő-je jutott eszébe, és egyéb ilyeneken mulattunk. A szép, zöldselyem ruha, a zöldselyem cipővel ki volt már készítve, néha megnéztem, de fölvenni kissé már unalmasnak tűnt - és nyolcvan-száz ismerős idegen közt tolongani benne éjfél körül két órán át. Olyan könyv nélkül tudtam már ezeket az embereket! - "Tudja mit - mondtam végre -, nem is megyek Cecilhez!" Akkor meg lelki vádat érzett, és nem is örült nagyon. Később mégis beszéltünk, oly jólesett nekünk egymással beszélgetni; annyira oldódott az idegességem, és úgy örültem, hogy ez a szótlannak vélt ember ilyen élénk velem. Személyes dolgokról is sok szó volt; éjfél felé mondtam: most már el kell mennie. Felállt, később odalépett, és megcsókolta oldalt fordított arcomat. Furcsa, vegyes érzésem volt, amikor elment. Meghatott, megörvendeztetett és megijesztett. Kicsit bántott is, hogy ilyen hamar és "csak így!" merte. Pedig régebbi években én sokkal léhábban is flörtöltem; ez a különös. De akkor én már megtért voltam ezekből; és pont akkor nem is voltam szerelemre alkalmas hangulatban - legkevésbé. Viszont tudtam, hogy Ervin nekem nagyon rokonszenves, hogy értékes valaki; sejtettem, hogy itt csak komoly dolog lehetne bennem, és ettől megriadtam, hisz sok rossz tapasztalatom volt már.

Pár nap múlva jött az első levele, K. M. kezdetű, nagyon, nagyon kedves, becsületes, átlátszó és megható sorok. Nagyon drága az a mód, ahogyan Ervin nem tud írni - és ahogy ezt egyáltalán nem röstelli. Ugyanaz, mint a "társaságbeli" viselkedése. Nem zavarja, hogy kedvesen ormótlan, darabos a stílusa, ez biztonságot ad bele és mindezek mélyén - írásban és viselkedésben -, ha az ember jobban megfigyeli, kitetszik sok-sok báj. Ezt a levelét, a K. M.-t - megőrzöm, ez nagyon böcsületes, drága, Ervines, ügyetlen, jó levél. - Válaszoltam: hogy mikor jöjjön, arról volt szó. A következő estén nem olvastunk már - nagyon intim volt a levegő; aztán megmondta, hogy már hetek óta szeret. Akkor csak nagy örömet éreztem, mondtam is ezt. "Úgy örülök!" - ez volt szinte minden, és akartam, hogy még beszéljen. Borzasztó drága volt, mikor megmondta, hogy nem tud. Megindultan és hálásan csodálkoztam mindenen, amit mondott az érzéséről. "Hát ilyen is van?" Később megmondtam, hogy én is szeretem; - és valami olyast, hogy ne kívánjon, inkább szeressen. Emlékszem, megdöbbent ezen, és elhallgatott; - de nagyon-nagyon drágán, felejthetetlenül csókolt meg akkor. Ilyen csókot - úgy éreztem -, én már nem reméltem soha, és nem is érdemeltem.

Mostantól fogva olyan idő következett, amit el kellett felejtenem, ki kellett ejtenem, mert nem tudok rá derülten és tisztán emlékezni. Nagyon gyakran, szinte mindennap együtt voltunk Ervinnel, és én napról napra jobban, komolyabban szerettem. Azt mondja: ő is. De nála egyéb dolgok komplikálták ezt. Lelki vád és küzdelem. Hátha bűn volt, hogy ilyen hamar és ennyire belement, hátha ártott nekem - nem vélve, hogy ilyen komolyan fogom venni -, vagy hátha nem is vagyok számára az, akinek hirtelen, meggondolatlanul beállított, s akiért érdemes ilyet tenni, elhagyni gyűrűs menyasszonyát. És megint lelki vád velem szemben, hogy egyetlen kívánságom és egyetlen ígérete ellenére nem volt őszinte, letagadta vagy eltitkolta, hogy egy éve vőlegény, s hogy eközben is - pár héttel előbb - nagy, izgalmas viszonya volt egy barátja menyasszonyával - s hogy mindkét nővel még akkor s azontúl csaknem 3 hónapig (minden bizonnyal két hónapig) - levelezett. A menyasszonya talán fokozottabb gyöngédséggel írt neki, megérezve leveleiből némi távolodást - évfordulót juttatott eszébe, hiszen maguk közt feleségévé tette azt; - és Ervinben küzdhetett még a régi szerelem s a régi gyöngédség is -, "tizenegy hónapig írtam neki, hogy szeretem!" - s a másik nő emléke még túl eleven. De mindezt nem volt ereje megmondani nekem, és el bírta viselni a kettősséget, s hogy feltétlen és kizárólagos szerelmet játsszék, holott nem volt ez. Dicséretére mondva: e küzdés nem volt egészen nyomtalan - velem szemben való lehangolódásban, hibák keresésében is sokszor nyilvánult. - Május huszonkettedikén pattant ki a dolog - bár még korántsem minden; akkor írt két szakító levelet; - (sokért nem adnám, ha azt, mely Weimarba ment, láthatnám!) - egyszerre, becsületes elszánással tisztázni akart mindent; döntött végre, és engem választott. Milyen szép, tiszta volna a múltam, múltunk, ha minden - csók, vallomás - ezen a napon kezdődött volna, és háromhónapi folytonos hazugság emléke nem tapadna ahhoz a képhez, mely felőle él bennem, és amely - (nem értem, de így van!) - oly távol áll minden álságtól, hamisságtól, zavartól, alacsonyságtól. Huszonkettedikén és azontúl ő is őszintén, mélyen, nagyon szenvedett e dolgoktól - ha másképp is, mint én. Nem láttam még férfit - annyira férfit, mint ő - úgy zokogni és összetörni. Mégis mennyi sok ideig visszaesett még a nem őszinteségbe, a hanyagságba. Igaz, hogy én most már görcsösen, kétségbeesetten követeltem mindent - teljes őszinteséget, nyíltságot. Mennyi sok időbe telt, míg zárkózottságát, félelmét, önmaga előtti szégyenkezését legyőztem; sőt, az ilyen megnyílás talán sohasem lehet tökéletes. Nekem hosszú és kimondhatatlan sok szenvedést hozott ez az idő, és néha nem is értem egészen, hogy mégis túlélte a szerelmem. Minden szavát, ami becses volt nekem és kedves, újra kellett értékelnem, elölről kezdenem és hányszor még azontúl! Nem lehetett vigasztalni, hogy ő is néha keservesen szenvedett. Sokszor kellett arra gondolnom, hogy herbertes, olcsó-donhuános, könnyelmű szerelmi-léhának, hazug nőcsábásznak, bűnös könnyelműnek kell-e látnom azt, akinek minden mozdulata, a tekintete, egy szájrándítása, egy kézszorítása, minden higgadt, kedves szava, egyszerű, tiszta mosolya és végtelenül egyéni és magas szempontú morális ízlése annyira, annyira az ellenkezőjét jelenti mindannak. Nem bírtam megérteni ezt a csalódást, és máig is csak bizonyos nagyon intim percekben tudta Ervin úgy megmagyarázni akkori lelkiállapotát, hogy meggyőződéssel mondtam; így most értem és megbocsátom! Rendes érzésem e szép pillanatok emléke, meggyőződéses vagy kötelességszerű bocsánat - hisz Ervin azóta hajszálnyit nem vétett az összetartozásunk ellen; - aztán vágy a bocsánatra, hisz nagyon szeretem őt - aztán feledés, hisz az idő lassan elmossa a fájdalmakat, és Ervin azóta olyan jó, drága, szent, kifogástalan velem szemben, hogy még én is feltétlen boldogságot kell, hogy érezzek. Annyi figyelmet, tapintatot, elképzelhetetlen belső, aprólékos jóságot, kedvességet, finomságot, gyöngédséget pazarol rám, amilyenben soha - a századrészében sem volt részem eddigi hosszú és rossz életem alatt összesen. Azt mondja (bár az ő modora a szerelemben kedvesség volt mindig), ennyire kedves nem tudott lenni egyikhez sem. Én soha, még hasonlóan sem bántam senkivel, bár a vágy és a hajlam mindig megvolt bennem, ilyen teljes, feltétlen és gyengéd, szenvedélyes odaadásra. Csak ez tud kielégíteni; ez az első igazi szerelmem, olyan, amit nem szégyellek magam előtt. Hihetetlen harmóniához, váratlan értékekhez jutottunk időközben, és ez máig csak nő és erősödik. Benne is talán; lehet, hogy őt is meglepi mindez; hisz ő sem ismert igazi és ilyen szerelmet. Minden apróságon érzik. Gondolkozásunk formai különbségei nem zavarnak többé, ítéleteink oly egymás szerint alakulnak, mint két párhuzamos, oly egyéni, egy irányú és egymáshoz örökkön viszonyló az egész pszichénk. És vágyni nem tudtam senki ölelésére még, testileg én még sohasem éltem; ő az első, igazi férjem; de mennyire másodlagos, lelki, kedélyi elragadtatásokon átszűrődő ez mindkettőnknél; - erről felejthetetlen emlékeim vannak. Csodának érezzük, és állandóan, boldogan csodálkozunk egymáson, magunkon s e szerelmen. Iszonyúan tudunk együtt lenni, hallgatni, beszélni, fél év óta egy pillanatra sem untuk egymást; soha én így még senkivel nem voltam. - És külső történésekben is oly sokat kellett átélnünk e rövid fél év alatt, milyen ellentétes váltakozódását helyzeteknek és viszonyoknak. Egy pompás nászút - egy világháború, válás, újra találkozás. Egyetlen életértékem, szerelmem - ha túl tudná élni, ami sok most majd következik; - csak akkor volna érdemes magamnak is túlélni; megmaradni.

Most itt alszik kicsit fejfájósan szegényem félórát a Siposné asszonyom dívánján; inspekciót tartott az éjjel a kaszárnyában, felverték néhányszor. Ma elment a Mars-kompagnie, egyik társát hirtelen, mit se álmodva vitték - ő is lehetett volna. Ma már elhitte, hogy van háború! Akik mentek, sejtelmük sincs - északnak-e vagy délnek; orosz vagy szerb ellen viszik őket? Most megint intenzíven látom és érzem a dolgok szörnyűségét, a nélkülözést és szenvedéseket, amiknek annyi épséggel, elszánt élniakarással, szívóssággal elébe néz. És sejtelmem sem lesz róla sok hosszú hónapon át esetleg, él-e és hogy van dolga. Nagyon bírni kell ezt az életet, hogy egyszer belefáradva, elfásultan, rémes ürességgel minden érzésben és gondolatban azt ne mondja az ember: egyszerűbben, rövidebben is lehet. Nehéz nem kívánni a gyorsabb leszámolást. Jó menekülni ebből!...

Reggel, kicsit felhős ég alatt érkeztünk Velencébe. Ervin álmos és fáradt volt, a hajón nagyon mereven néztünk az égen egy felhőt, nehogy baj legyen! De a gondola mégis kedvére volt és e meghatóan kedves kirakatváros szűk csatornautcái és apró, szép hidai. - Oly jó volt nekem, hogy csendesen, érdeklődve el-elnézegeti. Aztán lepihentünk a kis albergóban - délután találkozónk volt Aladárékkal, kikkel még a hajón összekerültünk. A Floriani kávéházban este a kis nő már méregette hegyes szemecskéit Ervinre - mindössze egy pillanatig vettem észre, hogy visszanézett Ervin kicsit merőn és zavarodottan. - Az én szenvedélyes, végletes örömtagadásomnak, az én rögtön lefegyverkező rezignáltságomnak, az én: "Mégis igazam volt! Minden csak piszok!" című tendenciámnak milyen jó ürügye lett volna egy ilyen léha kis szemjáték. De nem, tudatosan legalább nem viszonozta. Szívesebben lett volna Aladárral jobban, és rosszul érintette, hogy A. viszont az asszonykája miatt ösztönösen hűvösebb, húzódozóbb lett. Ervin minden más férfinál tisztességesebb ilyenekben.

Néhány gyönyörű óránk volt Venéziában, kettesben. Egy este a Giardino Publicóban jártunk, kicsit a fájós dolgainkat feszegetve; de aztán könnyekig megbékéltünk, és a lemenő nap játszott nekünk a vízben; gyönyörű volt. Este serenata a messze bárkákon; majd a San Marco egy ablakából koncertzene. Nappal sokszor csavarogtunk, ballagtunk, élveztük ezt a sok kis akvarell szépséget este beértük gyümölcsvacsorával. A Lidó rossz emlékű. Ott egyszer keserűen voltunk, nem is jutottunk el a fürdőig - Ervin ócska sétapálcája a tengerbe veszett. Az én "özvegy" fekete napernyőm egy más napon Murano felől hazajövet, Ervin kész volt értemenni; aztán másikat vettünk. Milyen jó volt akkor még!

Itthon folytatom. Ervin a férjem; Szegeden megesküdtünk, és két napig marad itt még; talán leteszi a doktorátust, és mintha akkor több volna a remény. Ma három tárgyból vizsgázik. Nagyon aggódom érte, és a gyerekem ügye is szorongat; az apja most el akarná pörölni tőlem. Mégis: örülök, hogy megtettem, hogy kedves jó urammal összeházasodtam; ebben a szörnyű időben egy kis nyugalmat ad az összevalók külső összekötöttsége.

Menekülni akarok mindentől, ami jelen; drága közelmúltunkat folytatom. Ferrara volt a másik állomásunk. Délután érkeztünk. A szálló régi, dohos, szűk folyosójú és komor patríciusi ház. Eső előtti, ideges, fojtott hangulat, forró levegő - a csukott redőnyű szobában dohos sötétség, mély, nyomott alvás. A múlt téli nyomott idegérzéssel ébredtem, s azt hittem: visszaesem. Kimentünk az utcára. Soha elevenebb érzésem nem volt, élesen fájtak a benyomások, s minden oly nehéz, fojtó volt; éreztem: ha egyedül lennék itt, szörnyű volna. De az én társam mindenkinél jobb, erősebb. Esőszagú utcákon a félkörű bástyafalig mentünk - alattunk mély, haragoszöld lapály, fehér tehenekkel. Nagy csend, vasárnap délután - néhány katona halkan beszélget a sáncárok szélén. Gyönyörű fasor, fák, berek - mint a játékkártya tájai vagy középkori portrék háttere, a Giocondáé. Apró, vegyes, játékszerű és komolykodó. Mindenből van rajta valami: s a "táj", a "város" szemlélhető, tiszta fogalmát, világos képét adja, szinte a fogalmat alkotni akaró gyerek fantáziájának megfelelőt - mint ahogy a "fa" tiszta, körrajzos, össze nem mosódható képzetét kapja, ki píniák és ciprusok között nőtt fel. - Meglepett, milyen friss az Ervin látása és milyen tiszták, meglepőek a hasonlatai is - az ítéletei. És oly összehangoltan utaztunk napi dolgokban, jövés-menésben, oly hihetetlen egyetértően, s folyton érdekelve egymást, folyton találva keresés nélkül beszédtárgyat, percre sem unatkozva ily összeutaltan most már, idegenek között, elszigetelten és zavartalanul. "Kisvárosi élet egy hajdani nagyvárosban: ez itt a lehangoló!" - mondta Ervin. Az Este-vár szögletes falait ma is látom, s a vizesárkokat körül a sík város közepén. Sok a gyilkos szúnyog, kininnel védekezünk és lizoformmal dörgölődzünk este. Zárkózott, tartózkodó, szinte komor csend van itt. Estére térzenét hallgattunk a katedrális előtt; rossz kedvem volt; Ervin, furcsa, herbertes módon "látott bele" szépséget, gazdag múltat, tiszta race-t, nemes tulajdonságokat, Isten tudná még, micsodát egy negyven év körüli, gyászruhás, komoly viselkedésű és egyszerű ruhájú polgárnőbe, aki urával, gyerekével a szomszéd kávéházi asztalnál ült. "Illik Ferrarához." Lesiklásnak érzem nála ezt a kedvtelést, túlzottan belemegy s eszembe jut, hogy így ment volt bele a "race" csapdájába és általa veszedelmes és hozzáillőtlen dolgokba, megbánt és megszégyellt szerelmekbe is fülig. Azt mondta: a ferrarai nő arcvonásai illenének az én belsőmhöz. Nagyon megharagudtam, de aztán kibékített. - Sok biciklist látni Ferrara utcáin, férfiak, nők, kirándulók, egyetemi diákok. - Nincsenek viháncoló, vasárnapi csoportok: magános párok, néhány férfi együtt, nők is inkább egymással. Különös ez, a veneziai elevenség, fecsegés után. Másnap délelőtt hetivásáros, vidékiekkel teli utcákat is láttunk, de csak néhány volt ilyen a piac körül. Ervinem olaszul biztosítótűt vásárolt nekem egy bódé előtt: de milyen szerencsétlen, mihelyt vásárolni kell, árut kérni valami árustól. Érthetetlen ez nála. Egyébként oly kifogástalanul, pedánsan, óvatosan adminisztrált egész úton, kezelte a pénzt, mindent tudott: mintha valamikor az idő kezdetén ő tervezte volna Itáliát és mindent. "Itt most egy híd jön, itt egy kolostor, egy templom!" - Kezelte a Baedekert, a kis olasz könyvet (szótárt), a menetrendet, s e hármat cserélgetve mindent el tudott intézni, kérdezni, mondani, egészen komplikált dolgokat is; és pompásan bánt a pénzzel, szelíden, megnyerően, úri szerényen a kiszolgáló személyzettel. Az utazó-adminisztratív képessége meglepett; ezt nem vártam - azt mondja: ő sem!

"Szikkadt város!" - mondta. Porzóan száraz, forró falak, szikár, sárga falú házak zöld zsaluikkal, egyenes, merev függélyesek simán le a gyalogjáróig - szárazon szikrázó színek; feledhetetlenül jellegzetes kép egy ilyen ferrarai utca. - Emlékszem a diamant-palotára, a kis egyetem udvarára, Savonarola apró szobrára; - idevaló ember volt.

Bologna. A b és o betűk kerekdedsége. Kövérke, öreg nagyváros, komoly, de nem komor. A sárga színei is melegebbek, nedvdúsabbak - mint a narancs. Sok a pirosas házfal, tömbös kupolatető - a főbb utcák során kétoldalt mindenütt árkádok, kövér, kerek, biztos oszlopokkal vagy vaskos pillérekkel. (Békéscsabán folytatom!) - Milyen kár, hogy minden apró, drága hangulatunkat most ide nem jegyezhetem! Az idő siettet, de mégis ez, ezerszer ez marad a legdrágább emlékünk, magunkkal hozott kincsünk, minket egészen egymásnak adó: Itália.

Bolognában zajos volt kissé a vendéglői szoba - de e nagyvárosi élet jól hatott itt. A kert a kis tóval s az öreg vendéglőssel - a tamarindo szörppel s az esernyős öregúrral. "Kávéház, villamos, boltok... mindez elveszi az egzotikumot", nem hat olyan mélyen, de könnyedebb impresszió. "Bologna a legszebb!" - mondta Ervin. Ott mondtam meg, hogy irigyen, csúnyán, gonoszul gyűlölöm volt női emlékét.

Pistoia - a kedves Pistoiácska - s a Hotel Kozaini, ahol néma személyes viszonyban voltunk a személyzettel. Sohasem felejtek egy kis teret a bástya alatt, a ciprusokkal s a márvány mosodával - egy másikat a kampaniléval, ahol a furcsa, patikai jelenet volt. "Receto... aromatico?" - S hogy megszaladt tőlünk a laboráns! Nem sok beszédű nép ez sem! S az esték - egy nagy pompás kocsizás, s a messze Appenninek (a pincér alkudott értünk a kocsissal), s az esték, a csudálatosak - a keskeny utcaköz a torony íve alatt, ahol mondta: "legfontosabbam!" Drága, áldott kis zuga a világnak - milyen messzire került!

Pisa. A Hotel Nettuno omnibuszán a hetyke tálján gentry - aki a nőjének hencegve, félig uram könyökére támaszkodva cigarettázott -, pimaszul számítva az "idegen" nehezebb helyzetére, hogy majd nem üti pofon. Milyen drága volt a gúnyos és fojtott fegyelmezettség-mosoly az én szép bajvívóm okos, emberes arcán! Iszonyúan szerettem ezért! - Pisa kis rongy város - a templom s a torony gyönyörű, s az utóbbi - ferde, ferde, ferde - olyan ferde, édes drága mindenségem, amilyen ferde egyáltalán valami csak lehet ezen a világon - a ferdeség prototípusa. De felmászni csak nem mertem ám! A Galilei háza - igen, igen, oda is érdemes volt elmenni, édes drágám!

Róma. Itt lettünk mi készen egymással; itt bomlott ki végképp nekem ez a lélek; itt váltódott hozzám, és itt tapadtam hozzá örökre. Nem voltunk itt vidámak - nehéz, nehéz órákat is éltünk át - egyszer 24 órát szobában, sőt ágyban maradva a legsúlyosabb csatákat vívtuk láthatatlan ellenfelekkel; majdnem végzetest. De mi győztünk; itt meghalt a múlt: Itt enyém lett Ervin egész lelke, itt megmondott és megmagyarázott mindent; itt megértettem. A szép, komoly örök városban láttunk mindent, amit én tavaly - a Forumra bekiáltoztuk egymás nevét -, a Castello Caseriban vacsoráztunk - a Via Appián kocsiztunk alkonyatkor, s a Quo Vadis kápolnába beléptünk; a Colosseumban azt mondta: "Ne haragudjék, ez nekem is nagyon tetszik!" Milyen borzasztó drágán egyszerű ez az ember! Ahogy a termák múzeumában az anciói leányt megnézte, az a póztalan, igaz, csendes elgyönyörködés. "Ez valóban szép!" ("No... és aztán?..." ez a kérdés van mögötte a hasravágódó Lipótvárossal szemben!) A Péter-templomban végighallgattunk közelből egy kismisét - megilletődve és kissé zavartan állt, mintha a templom megsértődne, és kegyeletlennek ítélné őt, mert zsidó. (Az olasz templom - ahová flörtölni, hűselni, enni, aludni betérnek!) - A vatikáni szoborcsarnok sok szép márvány daliája (ő sokkal szebb!), a gyönyörű, kutas, virágos, oszloprendes udvarai! (Miért is szebb az ábrázolt, a márvány kútja az igazinál!) - A Pál-templom oszloprendei közt a szerzetes feltétette a kalapom (Pál levele a Korinthusiakhoz). És mégis legnagyobb élményünk volt itt az az este, mikor ¹/₂ 5-től ³/₄ 12-ig ültünk két kávé mellett és mindent elértünk - egymáshoz teljesen egybeolvadva lelkileg -, kijött minden ok és minden magyarázat, a múlt, a gyerekkora, a belső, lassú, passzív rezisztenciája - az ő külön és rejtett gőgű karaktere. Most, hogy környezetét jobban ismerem, látom csak, milyen igaza van, mennyire csak olyanná fejlődhetett, amilyen; hibáival együtt; s miért éreztem mindjárt olyan rokonnak. Mennyire inkább testvérem, mint testvéreié - mennyire egy a törvényünk, mennyire egy matéria vagyunk. Szinte tapinthatóan. Akármi lesz - mint emberek és barátok soha el nem szakadhatunk! Ezek szent órák voltak.

Frascatiban még sírva és visszaesve, de kiderülve később, a hajdani háborúkról, Hannibálról beszéltünk. (A Száván már lövöldöztek egymásra az előőrsök; nem is álmodtuk - már a levegőben volt a világháború, amilyenről nem tud az ember története.) A kocsi drága volt - általában Rómában sokat és néha meggondolatlanul költöttünk, mert belső harcaink gátolták édes társamat, hogy drága és újon felfedezett adminisztratív tehetségével bánjon. Rómába kaptuk a Herbert s Hoitsy komisz leveleit - Nápolyról lemondtunk. Milyen nemesen, szolidárisan, kétkedés és ingadozás nélkül állt mellettem a bajban! "Majd én keresni fogok pénzt!" Soha semmi ilyen jól nem esett. És milyen hamar beteljesült!

Firenze. Miért hagytam ki az imént Firenzét, a gyönyörű várost? Egy délutáni, hosszú alvás után - már lámpák égtek -, az ablakon kinézve mondta Ervin: "Csakugyan gyönyörű ez a város!" Az "öreg-híd" az ékszeres boltokkal s a tarka, kétféle kép a parton. A pasztelles (vagy rézkarcos) tarkasága a régi oldalnak s a szolid, harmóniás, nemes új. - A dóm kívül majdnem ízléstelen nekem - de belül szebb, mint minden eddig látott - kőszínű, egyszerű nemes - (nem bíborarany és fényűzően katolikus) - s egy szép, megható, énekes gyászmisét láttunk itt, papokkal teljes, "operai" ornátusban - a kanonoki kar stb. - Egy kirándulást tettünk gyalog a csillagvizsgáló felé - gyönyörű ciprus (és "kőtölgy") allén át - egy kávéház előtt a magános Dávid az "Évszakokkal" -, az Arno alattunk s a gigantikus, körvonalas, különös olasz estében az ég és föld és víz tüzei! - Egy olasz utcaénekest követtünk, ki gitárral járt hotelablakok alá - a román lendület benne és résztvevő, vele játszó publikumában, s a gyönyörű beszédben, mely agyonfáradt, de erős torkából a drága, lengeteg és patétikus melódiával kiömlött! - És Ervinem mindent tudott - a kis olasz könyv, a Baedeker, az olasz menetrend - ez volt könyvtára, látom ballagni vaskos, kedves ujját a térkép egy utcáján tartva - mindent tudott -, mintha az idők kezdetén ő tervezte volna az egészet. Csak nagyon fárasztó lehetett ez, s én úgy átadtam magam a tétlen élvezésnek! Mégis gyönyörű idő volt az. A világháború semmi ehhez, amilyen élmény mi vagyunk egymásnak - mert a háború is csak egymás által s egymáson át élmény. Különben tán minden mindegy volna.

Perugia. Ez volt talán mégis a legjobb, legszentebb - itt ezer baj tapasztott egymáshoz. A Hoitsy levele az úton idegesített, lehangolt, de a Hotel Belle Arti csudálatos békéje felderített megint. A királynő képe a falon, az olajnyomatú tigris és oroszlánfej, az ebédlő ócska kredence, az angol és német libák s a hall kerek olvasóasztala - aztán gyönyörű, olcsó, drága szobánk, a kilátás, a bugyborékolóan hegyes vidék, a kártyaváros. Mint az olasz tájék a régi képek háttereihez hasonlóan - mint a ciprus és a pínia iskolás, jellemző típusa a "fá"-nak - a "fa" fogalmának felejthetetlen, jellegzetes, rögzülő szemléltetője - úgy egy ilyen kis olasz város "a város" összes jegyeivel bír és fejlődéstörténetét is szemléletesen bemutatja, mint egy magától lett és önkénytelenül világos iskolatérkép. - Első este vidáman ittunk Hoitsy egészségére. "Valamivel már mégis fiatalabb vagyok!" - "Most boldog vagyok!" - mondtam este az ablakban - s tán azért jött minden rossz! Másnap hajnalban egy ingben megálltam itt - és meghűltem, este beteg lettem. Ervin gyógyíttatott a két kedves egyetemi tanár "collegá"-val - mellettem ült és drága, szent türelemmel ápolt. A betegség presztízstelenségének hogy elvette élét - milyen drága, jó, megértő volt, mikor ő is...! - Harmadnap a sürgönyhivatalnok azt mondta: "la guerra!" - És én, ki nevetve feküdtem az ágyban - tréfálva a betegségen, bajokon, összetörtem most és sírtam, sírtam összetört világunkon, tönkrement boldogságomon, mindenen. - Rettentő út volt. Az anconai hajón hangos magyarok s nyugodt, tiszta apácák - lenn az ebédlőben már síró anyák a fiaikkal. Fiuméban szegények és züllöttek voltunk - egy kertben aludtunk délutáni álmot. "Margitka - van még háború?" - kérdezte egyetlenem a kék szemét felvetve álmosan. Hogy álltunk sírva és kimerülve fényképész elé! - Firenzei - római magyar családunkat újraláttuk itt. - Szörnyű, zsúfolt éjszaka - Ervin vagy kétszer kikel hevesen az "igazságtalanság", a "méltatlanság" ellen. Istenem! - Még csupa ellenérzés van bennünk - nagyon is egyénekké tett nagy boldogságunk. - A pesti szalmaláng lelkesedés utóhangjaira értünk haza, s a család erőszakos, tapintatlan, hangos és forszírozott viselkedése, előbbi rosszakarata még inkább lehangolt. Szörnyű búcsúzás volt ez - bizonytalanság, keserűség, belső dac és ellenállás, hogy mindennek vége. Nem tudtam nyolc napig, nincs-e már a szerb harctéren, hírt nem vettem, őrjöngve sírtam napokig, nem volt erőm elrakni kedves holmiját.

Végre jött egy sürgöny; még Szegeden van, s egy hétig ott is marad. Azonnal csomagoltam - lementem. Más út volt ez, mint az első szegedi - Újdombóvár előtt - mikor az édesanyja sírjához jöttünk. - Az úton őrült bizonytalan, ideges, szinte őrjítő érzésem volt, hogy valamiért gyanúsnak gondolnak és elfognak. Szinte biztosra vettem. - És mikor kiszálltam, üde reggel volt - két kórházban kerestem hasztalan, de tudtam, hogy mindjárt meglátom; végre a laktanyából elém jött még civilben, karszalagosan. És egyszerre Itália lett a lusta, magyar város - az Arno lett a Tisza és a tutajok, a hold, az utcák, a Belvárosi Kávéház, Újszeged; ő is úgy járta mint idegen, és minden más emléket, igen, tudom - elmosott benne Szeged iránt ez a szép, boldog hét. Ott, a Síposné kis szobájában kezdtem el ezt a naplót. A város csendes, megnyugvó, érett és lassú - nem lánglelkes és nem reménytelen, "Így kellett történni!" - "Nincs is háború, Margitka!" - mondta drágám. Oly távolinak tetszett. Csak mikor egy óra alatt beosztott társa csomagolt, hogy délre induljon, akkor döbbent meg. A hét végén házasságot kötöttünk, fél óra alatt az anyakönyvi hivatalban. Kicsit ijedeztem, de ő erős kézzel vitt és rendelkezett velem. "El is válhatunk!" hebegtem lelkiismeret-didergéssel, de ő nevetett, a drága: "tyu-tyu-tyu, most már caplizhatsz!" - És annyira az övé voltam már előbb is - mit árthat nekünk egy házasság! - Feljött velem tizenhárom napra, hogy levizsgázzék.

Ki tudja, hányadszor, mézesheteinket élve vizsgára készültünk; idegesítette, undorította, de akarta, nagyon akarta most és sikerült. Egy hét múlva a promóción esküjét hallottam. Hogy siet, hogy érlel ez az idő! Így lesz az emberből doktorné.

Már itt, e hét alatt sok mindenbe beletörődtünk - s oly jó, oly jó, hogy még együtt, párhuzamosan történhetett ez bennünk. Kezdtük sorsszerűnek látni, ami történik és elfoglalni helyünket benne. Még reméltük, de nem komoly hittel - hogy Ervin kórházba kerül. - Engem a gyermekem miatti aggodalom is megkínzott - de hogy mellettem, velem volt Ervin ebben is! "Majd én költök rá!"... Nagyon sírtunk utolsó délután, de Ervin látta, hogy erősebb vagyok már. De csak rezignáltabb voltam még - nem elszántabb.

Hildával néhány nap, csomagolni, egyebek. A gyerek felől egyelőre megnyugtatva! - Hilda modora nem könnyű nekem - az Ervin nyugalma után -, csak ő, csak ő az, akivel meg tudok lenni! - Néhányszor egyenesen felizgatott H. - régi nők emlegetésével, rossz levelet (s két-három bűnbánót nyomban utána) küldtem le Szegedre. Szerencse, hogy nem kapta meg, mielőtt engem látott. - Egy levélre, mely arról szólt, hogy még egy-két hétig, tán tovább is Szegeden marad - azonnal indultam.

A harmadik szegedi út e nyáron. Milyen más mindegyik. Hildával érkeztem, és nem éreztem - különös módon - semmi emóciót. A laktanya ajtajában mondtam: "Eredj be, és kérdezz utána; én tudom, hogy nincs itt!" Egy orvos jött s mondta, hogy a békéscsabai 101-esekkel az északi harctérre küldték. Minden elsötétült, minden egyszerre értelmét vesztette: a Tisza, a házak, az utcák, az ismerős kávéház. Hilda most jó és kedves, baráti volt. - Sürgönyt adtunk fel, de nem reméltem, hogy még látom. Elmentem a Siposné kis szobájába, és róla kérdezősködtem; az otthagyott hálóingen éreztem a bőre drága, megszeretett szagát. - Minden reménnyel felhagyva hazaindultam Kárászékhoz: ott várt a sürgönye - jöjjek Békéscsabára, néhány napig itt lesznek. Hajnali négykor a vonatnál várt, le sem feküdt. Ma együtt; - megint idegen város, hotelszoba, kávéház; de milyen más! Ma vagy holnap, vagy egy hét múlva vagy bármelyik percben viszik - innét már a harctérre egyenesen. De most valami különös, elszánt erő van bennem! Milyen jó, hogy még néhányszor láttam, hogy most még együtt lehetünk, hogy együtt érlelhetjük meg ezt az új érzést!

Ha ma felébredhetnék, mint ő Fiuméban - hogy nincs háború -, mindenkinél boldogabb volnék. De tudom, hogy ez nem lehet - ami így, ilyen robajjal indult, le kell végig görögnie. S mi két kis homokszem vagyunk a rengeteg emberi fájdalomban. - Ő orvos, nem öl, hanem más ütte sebeket gyógyít; milyen áldott, szent, idealizált nekem az ő munkája! És most látom, hogy látszólagos tartózkodásával, pátosztól félő egyszerűségével - milyen komolyan veszi ő a dolgát, mennyire egész emberségével és szívósságával rajta lesz, hogy az erején felül is dolgozzon! Eddig a l'art pour l'art tudomány s a laboratórium tiszta csöndje távol tartotta bizonyos elvont különségben az emberek együttesétől; de mindig tele volt könnyen megnyíló lelke jósággal, komolysággal - ezeket kihozza most belőle a súlyos idő.

Mi érheti legrosszabb? Hogy meghal. De akkor én is utána, s mióta erre elszántam magam, nyugalom szállt belém. "Testem a testével egy sírdomb takarja, vérem a vérével egy patak elmossa, lelkem a lelkével egy Istent imádjon!" - Ha sebet kap, tán visszahozzák, a műtét, a testi fájdalom szörnyű; - de én, aki szültem, tudom, hogy nyomtalanul múlik el - felépül, s ha csonka-bonkán, ha elrútítva - éppen olyan drága mindenem lesz, mint most. - De ha visszatér épségben vagy akárhogy; sokkal komolyabb, jobb, erősebb, tisztább, épebb, derekabb, becsületesebb, mélyebb emberek leszünk mind a ketten. Igaz, hogy "mi ketten" úgyis kibontakoztunk volna minden kis silányságból - de így tán mások is, tán tisztább levegőben élünk. Milyen jó, igaz, tisztességes ember leszek én, Ervin, ha te visszajössz!

Ma megint olyan hír jött, hogy tán egy-két hétig itt maradnak. Örülök, hogy még együtt lehetünk, de elgondolom, ha nem volnék itt - az ilyen tespedés jobban őrli az érzéseket s az emlékeket, mint a nagy veszélyek. És elgondolom - ilyen esély és véletlen hányszor jöhet! Beláthatatlan időkig tarthat a háborús állapot. De egy-egy csata nem soká - ugyanazon a segítőhelyen nem marad heteknél tovább. S ha aztán bekerül az első városba, ahol nők jönnek rá szembe az utcán, beosztják az első kórházba, hol "hivatalos nénék" vagy "előkelő hölgyek" ápolnak - szegény kiéhezett fizikumára (hisz férfi és fiatal) őrült hatással lehet az első szoknya - s ha még kicsit "beszélni" is tud az, aki benne van!... Drága Odüsszeuszom, visszajön-é szegény Penelopéjához úgy, ahogy elment; - befogja-é a fülét a szirének előtt, s nem vesztegel-é Nausikájánál? - A férfi érzékisége az ok, hogy érzelmei el kell, hogy lanyhuljanak a távollétében. S tán hosszú, hosszú időn át hírt sem vehetünk egymástól! - Ez az, ami kétségbeejtő; hisz ma ő is éppúgy érezne, ha lehetőnek tartaná, hogy én Pesten valakinek udvarlását elfogadom, valakihez közöm lehet. Csakhogy míg ő bennem biztos lehet - mi mindent elgondolhatok én hosszú hónapok alatt. És ő még írni sem tud úgy, hogy szerelme, szíve melege benne legyen; mihelyt ír, az agya kezd dolgozni. Mi vigasztaljon engem, mi biztosítson, hogy egyszer, mikor én még hozzátartozónak hiszem és érzem magam, nem fog-e már másról érzékien fantáziálni s nem mennek-é érzelmei is utána ennek a tévelygésnek? "Egy év, két év... az ember felejt" - ezt írta ő egyszer. Én egykor szerelmes voltam O.-ba: s ma sem Isten, sem ember nem tudná megtenni, hogy másképp gondoljak rá, mint vadidegenre. Az idő, a fiatal érzékiség s egyéb befolyások nem téríthetnék-e el Ervint is tőlem erkölcsi eltávolodás nélkül is. Hisz ő már "szeretett", igazinak hitte, búsult az elváláson - mégis felejtett. - S ez rosszabb nekem, mint mindkettőnk halála.

1915. február 10. Ma utazott a harctérre édes Uram. Nagyon fájva, váltunk, de mégis emeltebb szívvel, mint bármikor eddig. Nagyon közelkerültünk most egymáshoz - ezúttal végképp. Egymás otthona vagyunk, és nincs egyebünk. Most egymásért szenvedünk. - Hiszem, hogy ő is erős és hű marad. (Ha holnap sürgöny jön, holnapután még látom Csabán. Milyen drága, tevékeny, szent most.)

Február 11. Szörnyű rossz volt először megint egyedül elindulni az iskolába, elmenni a Doctor Adolf boltja s a Csokonai kávéházunk előtt. Délelőtt mint siettem, szokásból s minduntalan, eszembe kellett juttatnom, hogy - hisz senki sem vár a Csokonaiban! - Délután (jaj, nélküle ebédelni s hasztalan próbálni aludni!) sürgöny jött. Jobb kedvem lett - holnap még egyszer látom. Tésztákat sütöttem egész este.

Február 12. Délelőtt több kedvvel tanítok, tudom, hogy utazhatom hozzá. Egy kis levest ebédelek, sietek. Vasúton egy szolnoki bankfiú mulattatja a kupét háborús élményeivel. Lengyel nők. Ő "jön-jön" felém, édes Drágám a vasútnál. Boldog este. Valószínű, hogy viszik, hogy már nem látjuk egymást. Sokat írt, jegyzett a Drága.

Február 13. Délelőtt elérzékenyítő, lágy, napos, tavaszelő-idő. Most egy éve ismerkedtünk meg! - B. főhadnaggyal találkoztunk, együtt ebédeltünk, utána nála tea. Felesége tipikus paraszt úrinő! Szörnyű! - Vajon érzi-e Uram is intenzíven a differenciákat?

Február 14. Gyönyörű tavaszi délelőtt. Falusias, csinos utcákon járunk. B-ékkel találkozunk, de én egyedül akarok maradni Drágámmal. Ebéd után az Egy nap novellámat olvasom fel. Most tetszik neki, amit csinálok. Így magam is szeretni kezdem majd. Állomásnál vacsora, éjfél után vonaton. Gyönyörű, meghitt búcsú. Mi két elgyötört boldogok!

Február 15. Késve érkezett Budapestre a vonatom. - Az igazgató kellemetlenkedik. - Délután írok, sürgönyzök édes Uramnak. Istenem: a cselédem urát hazaküldték. Laci jön haza az iskolából... nagyon kedves. Este férjemtől pénz érkezik. Oly jólesik a gondoskodása, úgy meghat. - Általában mindennel folyton meghat. A legjobb ember! És drága, szép, kedves! Az Isten óvjon minket!

Február 16. Délelőtt iskola. Délután hosszú sürgönyt adtam fel és expressz-ajánlott levelet. Este egy könyvet kezdtem olvasni az élet értelméről. - Ennyire nyugodt még nem voltam. Az az érzésem, hogy a Drágám is most fenn ül a szobájában, és szintén olvas vagy ír.

Február 17. Ma csak két órám volt. Otthon drága levele várt. Déltájban jött Laci; tegnap ruhát kapott. - Délután eljött hozzám L. barátnőm. Sokat beszéltünk férjemről. Este jött iszonyúan finom, kedves üdvözlő sürgönye. Mi is válaszoltunk együtt. Ő ágyban van délután, oltástól lázas, feje fáj, s nem lehetek vele. Este még olvastam.

Február 18. Délelőtt fárasztó iskola - délre drága levele várt itt. Délután két levelet írtam neki, s feladtam 6-ig - este egy nagyon szép, finom sürgönyben tudat, hogy otthon ül a szobájában, s cikket ír, hát írjak én is cikket vagy verset. Utóbbit próbálok. Végtelen megnyugvással tud eltölteni minden sora.

Február 20. Iskolában csak két óra. Sürgős, válaszos, ajánlott sürgönyt adok fel. - Végre jön két válasz is. Repülök a vasúthoz, utazom, az étkezőben drága leveleit, sürgönyeit olvasom. Ő a vonatnál vár, szalad felém. Felhangoltság, öröm. Este kis diszharmónia megint, amit nagyon megbántam. De ez is jól végződött.

Február 21. Vasárnap. Reggel olvasni kezdi nekem jegyzeteit. Oly szépek. Néhol igazi író. (Isten ments!) A kávét felhozzák. Ebédhez lemegyünk. Feljön a takarítónőm a kislányával. Olvasom Uramnak a rólam írt kritikákat. Az uzsonnát felhozatjuk. Tíz tájban kimegyünk a vasúthoz. Nekem vissza kell jönnöm Budapestre. - Szinte testileg fájunk. Soká fut Drágám a vonat után.

Február 22. A vonatban külön fülkében aludni próbáltam, de nagyon fájtam. Szörnyű bús szürkület, a vonat késett. Hazajövet várt az ezredorvos kártyája a sok gránátról. Keserű, nagy sírás; utolsó öt koronámból dringend sürgöny. Délben mennek. Igazgatónak 9-kor izentem. Már feljelentett. Sebaj! Kölcsönkértem M.-től tíz koronát délután. Ő is kölcsönkérte, de mindjárt küldött. - Pár kísérő sora megenyhített kissé, hogy az ő ura is most bajokban.

Február 23. Ólmos idő - egyhangú, siket, üres nap; egyetlen szenzációja, hogy nem kapni lisztet, este már kenyeret sem. Este megjön egész nap várva várt utolsó expressz levele Csabáról, melyben küldte a háborús jegyzetek végét is. Vázlatosan - de nagyon értelmesen, s rajzokkal. Teát s krumplit vacsorázunk, nincs kenyér.

Február 24. Az iskolában az igazgató azzal fogadott, hogy bevádolt a tanácsnoknál. Délben itt leltem a meghívást a városházára, dorgálás-ügyben. De itt volt férjem két drága miskolci levele is. Végtelenül szuggerálók. Írtam választ, aztán mentem egy kiló lisztet kérni. Hazajövet egy csupa praktikus levelet írtam penziómról, pénzekről, szobáról stb. Bízó a hangulatom.

Február 25. Iskola helyett a városházához megyek, hova berendeltek a kétszeri csabai késés miatt. Ügyesen úgy fordítottam a dolgot, hogy még javamra szolgált. A jövő évet szabadságon töltöm, a helyettest fizetem. Csak e három hónapra nem kaphatok már szabadságot. Az iskolában az igazgató nyájasan mentegetődzik (nagy róka). Délután az iskolában hazafias színielőadás, én e helyett teázom a Vigadó kávéházban. Este férjemnek írok, naplóját olvasom.

Február 26. Négy teljes óra s még tantestületi gyűlés egyig. Itthon találom drága levelét, a Sárospatakon feladottat. Ma már Laborcon van biztosan. Iskolai gyűlés alatt a "tiszi" egy hágai lap nyomán közölte az egyes országok veszteséglistáját. Nálunk félmillió halott. Sokan mosthoz egy évig, jövő tavaszig jósolják a háborút. Most még nincs ott a drágám, még naponta kapok tőle levelet - még jól bírom. Este nagy szociális-individuális vita.

Február 27. Iskolában csak két óra. Fizetést kapunk, megyek tartozásomat megadni; fényképért, levélborítékokért (tábori). Hosszú levelet írok. - Délután ¹/₂ 2-től ¹/₂ 8-ig járok orvosi lapok, német patológiai újságok után. Utóbbiakat lehetetlen kapni. Orvosi lapokat egy-egy rövid levéllel még este becsomagolom, hogy reggel feladjam neki. Nagyon súlyos, sötét a hangulatom.

Március 1. Nagyon nehezen megadott négy óra; nem tudom, kire vártam, hogy úgy siettem kifelé. - Első úti levelét elkésve, most kaptam. Emberek ellen elkeseredve, idegesen kezdtem írni neki, de míg írtam, kibékültem. - Délután Itóka jött a vállas fényképeket csinálni. Estig itt volt, teázott; gyöngéden rosszakat mondott, nőkről és férfiakról. Este tovább írok Mindenemnek.

Március 2. Rossz érzésekkel ébredés. Délelőtt három óra, most tíztől tizenegyig üres; ilyenkor szoktam visszamenni a Csokonaiból. Délben kapom elkésve második úti levelét. Ebéd után elmegyek a Nyugat-hoz. Férjemhez megyek minden rossz gondolattal.

Március 3. Szerda. Két órám van, azután levelet írok. Délután megnézem M.-et. Beteg. Két fehér csészét veszek, hogy a szépeket kíméljem Férjemnek. Hozok főzővajat s makarónit is. Este verset írok, de rossz. Vacsorát főzök, makarónit füstölt hússal. Újra írok. Csak a levelekben élek. Takarítónőmtől levél, hogy vasárnap reggel felkeres, és hoz lisztet meg zsírt.

Március 4. Négy keserves óra. Utána itthon átöltözöm, hogy barátnőmhöz menjek kettőkor ebédre. Az iskolában órák közt rendetlen külsejű s fájós, de mégis szerelemben erős levelet írok.

Március 5. Levél ütközetből vasárnapról, kisnapló. Ma csak tizenegyig van óra, gyónás miatt. Felmegyek utána Itókához a fényképekért. Három sikerült, de nem nagyon. Egyet hazajövet mindjárt el is küldök levélben. - Ebéd után elkezdem olvasni Csokonai naplóját, ez mégis a legmegnyugtatóbb foglalkozás. Vasárnapi levele jön. Szenved, és nem lehetek vele. Ütközetben van. Nagyon lever. De erőt veszek, s kezdem írni a háború emlékeit a Nyugat-nak.

Március 6. Gyónás miatt nincs iskola. Egész nap háborús jegyzeteket írok. Este levelet. Csatakos, esős idő kinn. A fényképészig megyek, s térdig elázik a lábam. Az itthoniak képe szép lesz, kedden kész. Este, mikor már ágyban vagyok, jön takarítónőm, hoz zsírt és vajat, éjjelre nem marad itt. (Igaz! Reggel valami napfényest álmodtam, folyópartot, fürdő, gyerekek, töltés.)

Március 7. Vasárnap. Reggeltől írok takarítatlan szobában, háborús cikket. Megjön férjem két orvosi lapja, bepakolom. Takarítónőm jön, megebédel nálam, harminc forintot adok neki a holmikért. Délután moziba küldöm kisfiammal, de visszajön, hogy nincs kedve, hazamegy. Éjjel tizenegyig írok. Hajnalra csökkenő félhold benéz. Intenzíven fájok.

Március 9. A legrosszabb hangulat elmenetel óta. Egyszobás lakást veszek. Délután a Nyugat-tal. Nagyon boldogtalan vagyok. Sohasem lesz vége.

Március 10. Ma csak két órám volt, utána javítottam. Elmentem M.-hez, bementem vele a Philadelphiába, hét óráig ott panaszkodtunk egymásnak, nem mertem hazajönni, hogy hátha nincs levél; veszedelmes volt a hangulatom, kétségbeeséshez közel. Itthon várt drága levele. Most írok neki hosszan s még egy verset.

Március 11. A rendes nehéz négy óra. Szörnyű a posta, szörnyűek a kósza hírek. Kétségbeejtő. - Délután vásárolok, és feladok sok apró tárgyat. Ilyenkor alig élek. Szörnyű rosszakat álmodom. - Mára virradóra azt álmodtam, mondtam a cselédnek: délután temetik az Uramat.

Március 12. Javítani kellett volna a dolgozatokat, de nem bírtam. - Délután M.-val bumlizok a Philadelphiában, nem merek hazajönni s a levélszekrénybe belenézni. - Nincs semmi! Mit tegyek az idegesség ellen? Egy levelet írok este, aztán megfürdöm. Minden sötét; imádom, és nem élhetek nélküle.

Március 13. Őrült ideges, nyugtalan, bolond vagyok. Levelet várok, nincs. Este elmegyek M.-el, délután eljön, pénzt kap kölcsön.

Március 14. Reggel kétségbeesetten bőgök sógornőmnél, egész délelőtt bőgök, üres a világ, nincs levél. Délután Lacó megy moziba; futkosok fel-alá a szobában négyig, akkor elmegyek.

Március 15. Ünnepély az iskolában. Semmi stílus, semmi művészet. Borzalom, rosszul lettem. - Kinn gyönyörű tavasz. Itthon várnak drága levelei, boldog, boldog nap. Drágám most oly "különálló", félek baja lesz belőle. Küldök kártyát, cukorkát neki - majd levelet írok. Naplóját folytatom a Nyugat-nak. - Március 8-i levél bombáról, veszélyről.

Március 16. Reggel egy szabad óra. Ezalatt beszélgetés a férfijóságról; - iskolából mindjárt L.-hez; kevés idő, kórházba siet - "férfi-asszony", "szocietás"-beszélgetés. - Nagyon tavaszias délután, súlyos melankólia, jövőfélelem. A Nyagat-nál alkalmi szkepszis. Versemet dicsérik, drágám cikkét várják.

Március 17. Csak két óra. Enyhébb nap, levélkapás utáni. - Egy hosszú, tizenkét oldalas levélben felelek édes Uramnak mindenre, aztán jön L., hozza Z. B. halálhírét orosz fogságban, tífuszban. Jönnek barátok, nagyon kedvesek, kedélyesek, jók. Arcképeket adok drágámról, s a bibliáról beszélek, nagyon hálás közönség. Ide képzeltük a ház drága gazdáját.

Március 18. Négy nehéz óra. Teljesen üres nap. Még hosszú és jó levelet sem tudok írni. Délután megyek kölcsönpénzért. Minden szörnyű drága. - Úgy bánt, hogy nem spórolhatok eléggé neki. Leveleit olvasom. M. telefonál; gyereket vár; sorozástól fél ő is. - Sehonnét békehang! Este elkezdtem háborús jegyzeteim tisztázását. Húsvéti számhoz szép lesz.

Március 19. Jaj, de nehéz négy óra. Folyton féltékenységi gondolatok. Elküldöm ma Szent Ferenc Fiorettijét, s egy féltékenyes, bús levelet, nyolcoldalast. - Nagyon borús, céltalan, fáradt nap; szomorít, hogy most kapja az én kétségbeesett kártyáimat, s bizonyosan aggódik. Háborús jegyzetet írok.

Március 20. Csak két óra, javítok, el vagyok maradva. Izgatottan jövök, levél miatt. Volt. Örömmel ültem munkához, a háborús jegyzetekhez - levelet is írok. Pénzem nem sok van. Féltékenységek jönnek. Nagyon köhögök, szívem fáj, fáradt vagyok, és ennek a levelemen nyoma van. Hat szakasz kész a háborús jegyzetekből.

Március 21. Korán kelek, írok. Délelőtt két levelet. Korán ebéd. Megyek pénzt kérni kölcsön. Megint ideges féltékenységi levelek a jövőre vonatkozólag. Nagy vétek, mert Ő most tökéletes. Megbánom. Délután hosszú levél, és utána zsúrt rendezünk Lacóval, villamosfőzővel három szép csészével - mintha Ő is köztünk lenne, s elmondom Lacinak, hogy nézte ki innen drágám most egy éve az írókat.

Március 22. Iskolában vár drága levele, hosszú, zsíros, kimerítő, erőt adó. Istenem - most kapja keserves leveleimet. Milyen szent, mennyire mindent megérdemel. Délután késő estig, éjfélig írom a háborús jegyzeteket, pont éjfélkor fejezem be. Lacó lábfeltörés miatt itthon marad. Holnap megyek a Nyugat-hoz. Anyagi bajok is elmúlnak evvel. Hosszú levelet írok. Gyertyát küldök.

Március 23. Ma tíz-tizenegy között visszajövök Lacónak igazolványt írni. Przemyśl elesett. Nagyon aggaszt. Délután jön Drágám két hosszú levele. Annyira szenved, hogy levéltelen időben kétségbeeséseket írtam. Miért is tettem, mikor mennyit, mennyit ír szegényem. Azóta már kapott híreket. - Nyugat.

Március 24. Tízig tanítás, tizenegyig irkajavítás. Délben levél s két kártya, ami nagyon megnyugtat. De délután iskolai ünnepély - nekem a háborún kívül a leglehangolóbb szituáció. Ez is összefügg, ha háború nem volna, nem tanítanék. Jaj, de szörnyű volt. Ma van az első igazán tavaszias idő. Olyan súlyos ránk nehezedő, olyan züllesztő, sablonos tavasz, s úgy emlékeztet minden tavaly ilyenkorra! Mindenem nálad és veled.

Március 25. Délelőtt, befejezem édes Uram tegnap esti levelét. Ebéd után felöltözöm, s Lacival együtt megyek az utálatos iskolai ünnepélyre (ma felnőtteknek) - de míg a többi szám lemegy, én egy szertárban ott lelt nyomtatványokra levelet írok Drágámnak, s ezzel megelőzöm a tegnapi rossz hangulatot. Este is még írok hosszút, aztán bibliát olvasok, elkezdem Márkot.

Március 26. Négy óra javítással súlyosbítva, délben iszonyú drága levele jön. - Ebben ír arról a szép magános félóráról a pataknál. S ebben köszöni meg először, iszonyú generózus hálával, otthonunk képét. Ideges, aggódó vagyok. Sok ápolási, válás és házassághír. Megírom férjemnek, hogy én nem válok el soha; semmiképp.

Március 27. Két óra, csak tessék-lássék adva; hazajövet nincs levél. Nagyon kimerít a szenvedés. Délután társaságban zenéről beszélünk. "Semmi se meglepő nála, ha a fején jár is!" - mondják rólam. - Sokat sírok ott is, a szemem folyton ég.

Március 28. Csupa régebbi kártya. Esős idő, borzasztó magányra készülök. De eljön Lányi Sarolta, nagyon kedves.

Március 29. Hírek 21-ről. Akkor még nem volt visszavonulás. - Egész nap sírok, régi leveleit olvasom, postát lesem; nincs erről mit írni.

Március 30. Délután elindulok otthonról. Útközben átadja a postás 15-i és 16-i kártyákat. - Rém levert vagyok. Kocsin haza. Itt vár sátoraljaújhelyi sürgönye. A frontra való elutazása előtt még egyszer találkozunk. Végtelen boldogság.