Éjfellegekből jött; - sasmódra szállva Tört a szívemre első, lázas álma. Viharszegett szárnya felém borult, És mit ezeregy éjszakán tanult Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül, A boldogsággal ámított szivekbül, Lángoló szóval lihegte felém, Míg tehetetlen rabul estem én.
- Csak jőjj velem! Odavezetlek téged, Hol zabolátlan kavarog az élet, Emelkedő-eső, szilaj hulláma Vad szirten permeteg-sugárra válva. Kálváriákra, hol virág terem, S kígyófulánk virágok kelyhiben. Vérző tövis közül kell fölemelned, Mi ott terem szívednek, - a szerelmet. Akit szeretsz, - majd sírnod kell miatta, Követned kell börtönbe, gyalázatba, Aztán sugáros magasokba fel - S a királynője ott is te leszel. Hát jőjj, - siess! - - S míg félig öntudatlan, Kiszáradt ajkkal utánasusogtam A viharok dalát, - habozva, késve, Nem mertem őt követni - mégse - mégse. S egyszerre, - gyilkos bosszusággal telve Keselyű-karmát vágta a szívembe. - Verdeste, - tépte, - csattogott a szárnya, S messzenyilazott a vad éjszakába.
Nehéz, halálos, álomtalan álom, Meddig tartott az éj? - már nem tudom. Most hajnal. Most a virradatot várom, Lábadozón kitárom ablakom. - És bemosolyog az ég teli kékje, Tavaszi légben halk hullámu béke. Enyhe sugárok tiszta balzsama. - Májusimádság egyszerű szava Körültem, tán e könnyű, méla nesz? - Valaki néven szólított. Mi ez? Egy szürketollú, formás kis madár Jött észrevétlen, - s valamire vár. Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe. Regfuvalom száll halkan a szívemre, S szavától mintha engedne a fagy!
- Te mégis árván, egymagadba vagy! Vár, készül, tervel minden, ami él, Te ülsz a bomlott fészek szélinél! Tavaszidő van. Sugaras, szeles; - Vigyázz! A többi rendre párt keres, - Sietve épít új, meghitt tanyát. S te itt maradnál egész nyáron át?
Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes! Hátha valaki ép téged keres! Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért, De megfelezné véled életét Egyszerű izenettel aki küld. - - Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült. - Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak Közt holnap gondja vet a mának ágyat, - Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van Fehértornácos, szép falusi házban Egy ember. - - Jőjj velem! Leszel úgy-e Őszhajú asszony hallgatag menye?
Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek Valami rég félbenszakadt dalon. S miközben a fagy halkan, egyre enged. Én hallgatom, csak egyre hallgatom. - Űznöm kellene. Szólni hangosan: - Nem jó helyen jársz, édes madaram! Ki hozzám küldött, én - nem ismerem. Űznöm kellene és - - még nem merem. Az éjszaka, - a félelmes, a vad, - Félek, hogy akkor újra rámszakad.
1903
*
A fiú anyja elhalt még a nyáron, - Hat éves volt. A lány alig mult három, Örökbe tartott kicsi koldusok, A hajuk borzas, szemük mosolyog Talán, - mert senki sem vigyázott rájuk - Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, - Valahogy összeszoktak rosszba, jóba, Foltos ujjasba, tépett viganóba, Nem ártott nékik hideg, se meleg, Együtt kószált mindig a két gyerek. Egyszer, - hogy tavaszodott nálunk épen, Kék volt az ég, - a fű kiserkedt szépen, Hogy kézenfogva ballagtak előre A várhegy oldalán, a temetőbe, Honnét alig tisztult le még a hó, - Csak úgy betévedt Andris meg Kató.
A meredeknél, - túl a kőkereszten A kisleány ijedve visszaretten, És meglapulnak egy sirdomb tövébe, - Ott fenn, - az útnál, - talpig feketébe Egy asszony ül útszéli kis padon, Az arca sápadt. Annyi fájdalom Van a szemébe. - Igy van festve épen Az Isten anyja a templomi képen, - Tudja Andris. Ő iskolába is járt, S míg kézenfogja a szepegő kislányt, Biztatja: Ej no! Én vagyok veled! Ha félsz Kató, - magam odamegyek.
S a szép úrasszony oly szelíden nézett, - Dehogy bántotta a két kis cselédet, - Feléjük nyujtá kis, fehér kezét, Megsimogatta a Kató fejét, S Andristól megkérdezte csendesen - "Ki fia vagy te, - édes gyermekem?" Hozzásimult a lány, - a fiú bátran Felelgetett, - s barátok lettek hárman. Súgta Andris: "Az érnél, - túl a réten Színes kavics van, - jöjjön néni vélem! Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!" S Katóka szórt ölébe ibolyát. -
Eljöttek másnap, - s nem kószáltak el, Csendben maradtak a szép nénivel. Harmadnap esdekelt Andris gyerek: - "Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg, Mért jött ide, - a mi falunkba épen? Honnan való? Tündérek erdejében Gyémánt csudavárban lakott talán? Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám." S felelt mosolyogva: "Ahol én lakom, Sűrű a köd, - hideg van ott nagyon, Azért nem tudnék meggyógyulni ott; Idejöttem, - keresni a napot. Itt fényesebb, - de nem elég, - sohse..."
Kiált Andris: "Van arrul egy mese A zöld király legkisebbik fiárul, Kétfejű sárkánnyal viaskodásrul, Ki ezüst felhővárba fenn lakott, - De elrabolta tőle a napot Az a vitéz. - Biz én is elrabolnám! Ha elmegyek, - Kató, - te várakozz rám. A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, - Nem baj, - hogy az ember nem ép királyfi?" - Aznap este - szegényes szalmaágyán, Hogy elpihent, - az a hétfejű sárkány Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, - Éjfél is volt már, hogy elaludt végül. Egyszer csak, - ablakán a kis kamrának Hall koppanást, - egyet, - majd kettőt, hármat, - Kinéz. - Nagy fényesség tűn a szemébe, Kinyitja gyorsan, - hát csak jön elébe Toporzékolva, tűzesőt okádva Minden meséknek táltos-paripája. - "Ülj fel, - kis gazdám! - Széna, zab se kell, Ne fordulj hátra, - csak én rám figyelj! - -"
S hegyen, völgyön repül a csodamén, Azután meg a felhők tetején Egyik csillagrul másikra szökell, - A teleholdat gyorsan érik el, Aztán a Göncöl szekeréhe' jut, Patái alatt porzik a tejút. Körültök egyre növekszik a fény, S míg egyet dörzsöl káprázó szemén Andris vitéz, - már ott, elötte áll A kacsalábon forgó csodavár, És szól a táltos: "Most gazdám, elébb Kérd el a Nyilas csillag fegyverét".
Andris hallotta már az iskolába, - A tudomány is elkel itt, hiába, - Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon A Nyilas csillag mi tájban vagyon, Meg is találta, - ráköszöntött szépen: "Minden jót, bátya, - az Isten nevében!" Rámordul az őrcsillag: "Terrringettét! Hogy bátyádnak mondtál, - ezer szerencséd, Ki máskép szól, mindenkit lelövök, Hát a fegyverem kell neked, kölyök? No, már a lelked rajta, - én nem bánom, Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom: Volt azok közt vitéz akárhány, - Téged is fölfal a hétfejű sárkány."
Jön a fiú, fegyverrel a kezébe, Szól a táltos: "Gazdám, semmit se félj te! Csak ha a sárkány szembe jön veled Kiáltsd: ,Irgalom, jóság, szeretet!' - Aztán lőjj rá a nyillal!" Úgy esett, A sárkány bömbölt, futta a tűzet, Nagy dérrel-durral úgy indult neki, - Ám a varázsszót ez sem feledi, - Rálő, - s a szörnynek felszökken a vére, Fel a várkastély tornya tetejére, A kacsaláb megáll nagy hirtelen, A hármaskapú meg nyitva terem. Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, - Körülte van tündérország csodája. A szóló szőlő szólítgatja szépen, Mosolygó alma mosolyog kezében, Csengő barack is csendül csodaképen, Mintha angyalpár ministrálna épen, - S középütt, - színes vizű szökőkútnál Talpig fehérben, mosolyogva ott áll Aranyhajú pici tündérleány, S szól hamiskodva: "Félsz tőlem talán? Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád? Velem játszani mindig fogsz-e hát?" A fiú nézi és szól csendesen: - "De már, kisasszony, - én megkövetem, Ahol én járok, - velem nem jöhet, Hogy enné meg a száraz kenyeret, Mit rektor-nén' sütés előtt ha ád, Azzal szoktam kínálni kis Katát. Üvegliliom-köntöse meg épen Széjjelszakadna a virágszedésben. Játsszék csak a magaformájú társsal, Én beérem az árva kis Katával." E szókra a lány eltűnt, - semmivé lett A kert, - s az egész boszorkány-igézet. S a fiú bátran, büszkén, délcegen Tizenegy szobán keresztülmegyen S a tizenkettedikbe is belép. Ott ül a király. Ékes, csodaszép Palástja, trónja: - mind csupa arany Csillog, szikrázik káprázatosan, S a koronáján, - fehér ragyogásban Izzik, tüzel a naptányér csodásan. Az Andris száján elhal a beszéd, És betakarja mind a két szemét.
S szól a király: "Akárki a neved, Olyat míveltél, mit senkise tett, Odadom önkényt, ha - ép akarod - A tarisznyádban vidd el a napot; Vitézi munka, - bére a tied, Isten neki! Odaadom, elvihet'd, Ha kedved tartja. Egy a bökkenő, Kinek szántad, - a szelid arcú nő Nincs már a földön. Ott meg nem leled, Talált azóta sokkal jobb helyet; Odament, ahol milljó nap ragyog, Hozzá képest kolduskirály vagyok. Téged valamikor majd elvezet Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. - A rendet most ne bolygatnók, öcsém! Maradjon a nap a régi helyén, Hajolj a szóra, az Isten megáld, S a kedvedért megáldja kis Katát. Jó tettedért jót várhatsz, - higyj nekem!" S felelte Andris: "Amen! Úgy legyen!" Hogy ezt kimondta, felhő jött felé, Sűrű fehér köd arcát elfödé, S amikor nagysokára észhe' tért, Ámulva dörzsölte meg a szemét. Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén. Virradt már, s a fehér hajnali fény Széles csíkban a tűzhelyre esett.
Az nap, - meg másnap is még, - keveset Látta Katót, - s játékra rá nem ért. Aprócska dolgot, meg picinyke bért Kapott már néha, - s győzte emberül. Vasárnap, - hogy újból összekerül A két kis árva, s megy a temetőre, Katóka észrevette már előre, Hogy a sírkert szélin, - közel az érhez Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett, S a temetőőr halkan szólt megettük: - "Az idegen úrasszonyt eltemettük!" A két gyerek elhallgat meglepetten, Aztán egymásra néznek mind a ketten, "- A sáros földbe? - Kacagni való!" Dehogy is hitte Andris meg Kató. Az égre néztek, ahol felhaladt Sugárpompában a tavaszi nap, Belenéztek sokáig, önfeledten, És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.
1904
*
Kilenc kis táviró-kisasszony Oly aggódalmas reggel óta; Lesik a jelzést: "Semmi, semmi!" "Ah, jönne bár! Fordulna jóra!" És illan a perc, száll az óra.
Egy tiszti szolga hozta reggel, "Válasz fizetve..." - a szöveg: "Ha nem jő hír, hogy megbocsátott Ma délig; - jól van! Nem szeret! Egy kis golyó... Adieu! Megyek!"
Ah, - tízre jár! (A hadnagy úr most Gyujt káromkodva egy szivarra, Biztatja bőszen a szakaszt, hogy: "Át! Jobbra nézz - és indulj balra!") "- Tíz óra, hajh!" - "Ma délre halva!"
"Beszterce!" - "Semmi! Gabnaárak!" "Ez az! - Ujsághírek csupán!" Az arcuk ég, a szemek könnybe, Úgy les szorongva mind a hány, - Kilenc kis szorgos, szürke lány.
"- Tíz óra!" (Valaki e percben Hölgyére gondol - mosolyog.) - "Oh, végre!" És megcsuklón, félve, Mint síró asszony remegése, Zörren a gép, - s kopog, kopog: - "Nem haragszom! Rád gondolok!"
A fülledt terem egy sóhajtás, A zörgő munkazaj pihen... - S villanó, - fátylas szárnyon szállva Átcsillan a regény varázsa, - Rejtett, szerelmes, idegen - Kilenc szegény, jó kis szíven.
1908
*
- "Jó estét asszonyom! A bálon Hiányzott, mondhatom!" - "Nem gondoltam, hogy itt találom, De - örülök nagyon!"
- "Egy zugból oly régóta nézem. A férje nincsen itt?" - "Az uram? Igen - a vidéken Valahol utazik!
De... holnap délre visszavárom!" - "Ki hitte valaha... Hogy megszépült a lagunákon!" - "Milyen gyerek maga!"
- "Az öreg urat láttam tegnap, Haragszik még reám?" - "Dehogy! Mióta férjhez adtak, Jobbkedvű az apám!"
- "És mióta nem jártam arra Mi újság a tanyán?" - "Ottkinn? Csak a lugastól balra Kidőlt a körtefám."
- "A virágos? hisz nincs egy éve, Hogy ott ültem veled!" - "Valami titkos betegsége Már akkor lehetett."
1902
*
Úgy-e, most jól áll a hajam megint! És úgy-e, jól van szabva a ruhám? Színes szalag, - csokorba szedve mind, - Ilyen a szívem is, - könnyű, vidám. El innen csak! Sokadalomba vágyom, Ahol repkednek balga kacajok, Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. - Nagy, halálos jókedvet adjatok! Mulatni akarok!
És mégis, mégis, - e homályos zúgban, Csillapító csendben jobb volna tán, - Itt csak valami néma, tompa bú van És béketűrő, mélységes magány - - Jobb volna itt maradni minden este S az éjszakán, míg jön a virradat - Behúnyni a szemem és várni egyre Az idő, az idő míg elhalad És betemeti azt a holt nyarat.
1902
*
Fehérzimankós téli éjszaka Éjféli miséről mentünk haza, S járt legelül, csuda hallgatagon, A jegyző úrral Mária hugom.
A férfi szólt az erdő szélinél: - Hallotta-é, kisasszony, mit beszél Kettőnkről együtt a falu? - Tudom! Sietve mondta Mária hugom.
A rozsvetés dűlőjin szólt megint: - A szóbeszéd igaz lehetne mind, Ha jönne vélem, - mindig egy úton... - Igen! - felelte Mária hugom.
Mégegyszer szólt a szérüskert megett: - Édes kis madaram! Fáradt lehet! Adja a karját! - S ment hallgatagon, Hozzásimulva Mária hugom.
1902
*
Robotra megyek setét hajnalokon. Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb. - (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni, Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni, Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. - Ilyesmi kellene nagyon!) De nyakamba veti a csikorgó igát, És hajszol tovább a gaz porkoláb Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkózom. - Gond, pénz, gyerek - ma kinnreked, - s te vad való világ! - - - - (És akkor jönnek régi órák, - sereg hiénák, - sírt rablók, És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót, És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.) - - - - Milyen nyomorúság! - "Kelj inkább, - zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd! Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták. Menj múltakon, útakon, szíveden is át!" Akkor a sokadalmakat keresem. (Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek. - Be fontosak egyszerre piciny sikerek! - Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, - - - És emberek, emberek, - mennyi idegen!) - De otthon - idegenekkel a kicsinyem, Most sír utánam - és vár reám, Minden perc vesztesége tán; Pedig valóság csak ő, - a gyerek. Már fájva, lihegve hozzásietek. (Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem; Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem, - És ünnepet szentelek kis életében.) -
Játszítom estig, bújócskán nevetek. - Dalolom a kiságyon: "Haj, levendula, - levendula ág!" Nyájas, tarkabarka világ, - mesevirág, Angyalka, - madár, - csillagseregek! - - - - - "Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!"
Itt keverem tusakodva a sápatag színeket. - ("Írni világot, mely fennmarad!" - s nyűtt agyam zakatol. Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol. - Jobb szónak, oszlatóbbnak - kell lenni valahol!) Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. - - - - Most kacajok ütnek az ablakon át! - (Fejem lecsügged, - nincs tovább, - ma nem bírom tovább!) Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ, Ölel, - dalol, - rajtam nevet: "Szegény beteg!"
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg. Robotolni megyek.
1912
*
Két harcsaszájú, picike jószág, Butácska, édes gyerektopán, Tétova, együgyű, - tündéri nesszel Most tipeg átal egy ócska szobán. - Ébred a szívem játékos kedve, Elborít hófehér virágeső. - Amikor látom a kacagásom Hangosan, édesen csapkod elő. Sok régi holmin, szürke íráson Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: - Tip-top! Megindult. Petike jár!
Még fogja erősen az asztallábat, És nyitva az ajka és úgy kipirul! Hős emberi lázzal, tüzes akarással E rózsarügyecske megállni tanul. Most, - most! Elhagyja és indul előre, Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! Tip-top! S aprózva, közbe megállva Koppan vitézül a törpe cipő. Már ideér. Most nyújtja a karját. - "Csak lassan, okosan, Peti fiam!" S megered szaporán, - elesni nem ér rá, Előre hajlik - s az ölembe van.
Tetszik a játék. Kezdeti újra. A karszék mellé kerülök én, Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne, S fölbillen szegényke az elején. Remeg a szája, sírni szeretne, Szétnéz: sajnálja-é valaki? Gondolkozik... majd felkél szepegve, S új erővel fog újra neki. Rózsaszín ujját előre tartva, "Tip-top" - így indul óvatosan, Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: - "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"
S elnézem hosszan, homályos szemmel, Borús káprázat száll le reám. ...Tűnnek az évek... Megöregedtem... Egyedül lakom ócska szobán. S ím néha erős lépés zaja hallik, Jön egy daliás, ifjú legény, - "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" - Tip-top! Öregesen járom körül én. S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését Sorra beszéli, kacagva, vígan, - Reszketve, ijedten suttogom én el: - "Csak lassan, Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
1903
*
Igazad van: simítni a gyürődést, Visszafésülni ellazult hajat, - Még azt hihetnék körül az emberek: Valami bolond "íróné" ül itt, Ki este verslábaktól dúlt fejére Csak így-úgy csapja fel a kalapot, S biztosító-tűt vesz kapocs helyett. - Az ura? - Az tán még-figurább szerzet! Csőbe kuksoló, halvány mániákus, Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint, S azt hiszi: ezen nyílik a világ. - Pedig ments Isten! Semmi baja néki! Rendes kis úr, - komoly, szakállas úr!
És aztán illendően, vontatottan Kell társalogni, - régi hitveseknek. Egy kicsit egymást jóerkölcsben únni! Mint akik szépen, kifogástalan, Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt, Kétszer beszéltek ablakrácson át, Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt, Meglátogatta délben a papát, S az szólt: "Leányom, nagy szerencse ért, Megtisztelés házunkra..." és a többi: S a szende lélek irult-pirult okosan, S míg esküvőről vissza nem kocsiztak Dehogy! A világért se! Még kisujját Sem adta volna csókra, úgy ügyelt. Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek olyat. Azoknak kell a házmestertől félni. Éjnek évadján mit koncsorognak Budán? Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk (báli angyalkák,) házasságlevéllel. - Ki emlékeznék közülünk olyan Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen Húzódásra, hogy: "Tán mégse! Hagyd! Sorsodra végleg mért kössem magam? Becsüld meg jobban drága ifjúságod! Gondold meg jól, vagy - ne gondolj vele!" - No már ki hallott íly bolond vitát? - Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül, Halvány homlokkal és komoly szakállal? De kék szeme sarkából rámragyog Hitetlenül is hites tisztasága, És kikacag, akárhogy komolykodik, Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság, - (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!) - És aki most úgye ne-e-em, dehogy is Szeretné megverni a feleségét? -
1918
*
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe' Kései langyos, nyári délután, Sok tarka szálat öltésnek eresztve Babrált egyszer egy haragos leány. Nem egymagában volt, - ez a baj épen! - Mellette is meg szembe, szörnyűképen Figyelve, gyanakodva egy a másra, Egy mókás öreg ember meg a társa Fölöttébb komoly ifjú húzogat Tarka ostáblán furcsa bábokat. Fogy a futó, menekül a király, Itt még a bástya rendületlen áll; Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek Az ördöngős fehér-fekete mének, S bár egyre hull a sok vitézi báb, Új nemzedék jön és tüzel tovább. Harc, melybe' nincs szenvedély, csak ész, Melyben, ha minden elhull, mi se vész. Ám egy redő az ifjú homlokon Jelenti: az eset komoly nagyon! A lány csak ölt, csak tűz, - kifejti egyre... Csodálkozó haraggal várva, lesve: "Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer? Beh ócska játék, beh unalmas ember!"
Mult napra nap, telt lassan hétre hét, S a kerti asztalon terítve szét A harcmező; rajt' sárga-barna kocka Következetes híven váltakozva Most is a régi. Talán odabent Van felbomolva a bölcs hadirend!? A harcos bábú lézeng oktalan, Meg visszatér, majd ész nélkül rohan. A király egy csikót vesz üldözőbe, Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe, S a királyné, rézsút tipegve fogytig, Az ellenséges fővezérbe botlik. ...És kit okolni kell a sok bajér', Két nyugtalan kéz néha összeér, S két ifjú szempár, amikor lehet, Találkozik a csatatér felett... Nagyapó nézi hosszan, meglepetten: "Olyan komoly, derék fiúnak hittem, S bomlik immár ez is oktondi lázban!... Nincs tartalom a mai ifjúságban!"
1906
Kaffka Margit összes költeménye
Tartalom
Versek
Műfordítások
|
Kaffka Margit (1880-1918)
|
|