La Fontaine:
A tücsök és a hangya
Mit csinált a tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.
Szomszédjában élt a hangya:
éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télre.
"Búzát? - szólt a hangya sógor. -
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?"
"Mit csináltam? Kérem szépen
muzsikáltam - szólt szerényen
tücsök mester. - Aki kérte,
nótát húztam a fülébe."
"Nótát húztál, ebugatta?
Nohát akkor - szólt a hangya -
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok."
*
LA FONTAINE:
A HOLLÓ MEG A RÓKA
Holló úr ült a fatetőn
Csőrébe sajt volt, jókora,
S kit a jóillat csalt oda,
A róka szólt hízelkedőn:
„Á, jónapot, te drága holló!
Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
Nem tódítok, de hogyha hangod
Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
Akkor a madarak között első a rangod.”
A holló erre rendkívül örül,
Torkán egy hangot köszörül,
Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
A róka felveszi és egyre hajtja.
„A hizelgő, akármi fajta,
Azokból él, akiknek hízeleg:
Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”
A holló ámul, pironkodva, végre
Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
*
LA FONTAINE:
A KIS HAL ÉS A HALÁSZ
A kis hal felnő, hízni kezd,
s nagy lesz, ha élni hagyja Isten,
de visszadobnod s várnod ezt,
csinos kis őrültség szerintem,
hisz hogy megint kifogd, nem lesz tán alkalom.
Egy kisded ponty, ki még fikarcnyi sem vagyon,
halász zsákmánya lett s az nyúlt is már feléje:
«Több mint a semmi, – szólt, bár még kicsiny nagyon,
de majd asztal terül s ez itt kezdő vagyon, –
no itt a zsák, csusszanj beléje!»
S halnyelven, halkan szólt a rémült ponty, szegényke:
«Mit kezd velem ma még? kis húsom oly keszeg,
kevés vagyok a félfogára.
Ha visszadob, nagy ponty leszek,
kifog majd ujra s nem hiába,
jó pénzt ad értem egy kövér polgári sarj;
de míly vesződség s mennyi baj, –
mint én, olyanból száz egy tálnyi –
és szép kis tál! ilyent nem érdemes halászni!»
«Nem érdemes? lehet! – felelte a halász, –
de pontyom, szép öcsém, hiába prédikálsz,
ma este sűlni fogsz, akármennyit papolsz most,
vár rád a jól bezsírozott rost.»
.
A «lesz»-nél mindig több, bármily kevés a «van»,
ez biztos, az – bizonytalan.
*
LA FONTAINE:
EGY HOLLÓ, KI SAST AKART JÁTSZANI
Egy sas fent a levegőben
Repülvén, a zöld mezőben
Egy kis fürge báránykát
Vígan ugrándozni lát.
Lesuhan és hevenyébe
Orrát szegezi mellébe.
.
Egy holló a víg lakozást
A jó ízű falatozást
Kíváncsian szemléli
Magát körül nézkéli.
,,Azt én is megtehetem,
.
Nincs nekem sastermetem?
Nékem szinte mint annak
Orrom s körmeim vannak.” ~
Fogadja becsületére,
Ő is szert tesz pecsenyére.
Hogy ura legyen szavának,
.
Egy ürüt néz ki magának,
A juhnyájból, mely közel
A buja fűben legel.
Rá száll, bele kapaszkodik,
S elragadni iparkodik.
De nem bírván, ott maradt,
S a fürtök közé ragadt.
Körmei fogságba ejtik,
.
A várt prédától elejtik.
A juhász ezt észrevette,
Körmeit kifejtegette.
De esze veszett tettéért
Maga túlbecsüléséért
Méltóképp lakoltatá,
Kalitkába záratá.
*
LA FONTAINE:
FARKAS ÉS RÓKA
A MAJOM TÖRVÉNYSZÉKE ELŐTT
Egy rókának sikerűle
Egy tyúkot elberhelni.
Ezt az álnok farkas tőle
El akarná perelni.
A majomhoz folyamodott,
S hogy meglopták, panaszkodott.
A rósz lelkiismeretű
Elfajult gonosz életű
Róka gyanúba vétetek
És törvénybe idéztetek.
Muki rá néz a rókára
S bíróképet vesz magára.
Irgalmatlanul vallatja,
A tanukat kihallgatja;
De a róka azt állítja
S tanúkkal is bizonyítja,
Hogy a tyúk igaz jószága,
S farkasnak nincs igazsága.
A lármás patvarkodásnak.
Kölcsönös szitkozódásnak
Nem lett volna hossza vége,
De a bíró bölcsessége
Parancsola csendességet,
S így vette a pörnek véget:
,,Mindkettőket ismerem,
A büntetést rajok mérem,
A rókára, mivel lopott,
A farkasra, mert hazudott.
*
La Fontaine:
A teknős és a nyúl
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön.
“Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos, ki áll ki velem? – szólt. – Kezdődjék a torna!”
Nagy szerényen a teknős: “Megpróbálom” – mondta.
“Te? – kacagott föl a nyúl. - Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?”
“Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.”
Körülállja a pályát a közönség. “Rajta!”
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
Párat ugrik, van már fél pálya előnye.
“Buta teknős!” – Gondolja: csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
Majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
Nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
S addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
Elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
Holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant: “Hurrá!”
S rohan. – Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
Henceg, s még a teknős is előtte ér célba.
/Rónai György feldolgozása/
*
A Róka, a Legyek meg a Sün
Az úton cseppek: vér; sántikálva ott egy
Róka, ravasz és már vén, megy,
Rajt’ vadász lőtte seb; lefekszik — az ágy: sár.
Mert odacsalá szag, az a röpködő Dög,
Akit úgy hívunk, hogy Légy, jött.
Vad Istenek, bősz Ég, hát nekem ily sors jár,
Hogy még a Légy is sújt? Még az is énrám ront?
— Pórul járt volt ravaszdink mond.
Támadni? Éppen rám? Hát nem én volnék, én,
Az Erdőn a legbölcsebb Vad?
Hát újabban más lény Rókalakomát csap?
Farkam, mondd, mi vagy hát? Csak mint egy kúton gém?
Hess, dőljön rád az Ég, te kellemetlen, rossz:
Ne engem, köztulajdont fossz!
A szomszédságban egy Sün bújt,
Költeményeimben ő új.
Gondolta: vége legyen szebb,
Ne egye éhes légynép meg.
Szúrja át őket mind a testemen száz tőr.
Róka szomszéd, így ő: leszek néked én őr.
Felel az: Isten ments, ezeket el ne hordd,
Hadd fejezzék csak be ezt az iszonyú tort.
Ezek jóllaktak már: egy éhes nyáj, bősz, új
Az még dühödtebben vetné rám magát, fúj.
Hiszen épp elég van, aki harap, rág, mar:
Udvaronc van jó sok, s van Hivatalnok-kar.
Ez a kis tanmese, Arisztotelész már
Megmondta: emberekre vall.
Sok ilyen épp hazánkban vár.
A hasa ha szép nagy, már kevesebbet fal.
A fordítás prozódiájáról l. a Sully Prudhomme „Naplemente” című verséhez írott jegyzetet. — Ez a saját magam kitalálta prozódia, azaz a szabályai, rendkívüli mértékben megkötik a fordító kezét, még sokkal jobban, mint az egyébként semmivel sem kevésbé mesterkélt francia versírási szabályok a francia költő kezét; bizonyos fajta francia versek fordítására egyáltalán nem alkalmazhatatók (pl. Giraud Pierrot Lunaire-jének verseit magam is csak a hagyományos módon fordítottam le, a saját módszeremmel teljesen lehetetlen lett volna).
Hagyományosan, jambikusan (vagy trochaikusan) fordítani százszor könnyebb; a franciában nem létező jambikus lüktetést elkerülni összehasonlíthatatlanul nehezebb. Éppen ez a bajom a magyar jambussal: túl könnyen csinálható, túl fülbemászó, túl sztereotip. Mindazonáltal német, angol stb. jambikus (vagy trochaikus) versek fordítására nehezen tudnék elképzelni mást, mint ezt a megszokott magyar rímes-időmértékes verselést; a benne megnyilvánuló sztereotip lüktetés, ha nem ugyanolyan is, mint az angol vagy a német vers lüktetése, legalább emlékeztet rá; De a francia versben nincs semmiféle lüktetés.
Még ez sem volna túl nagy baj: hiszen sohasem lehet igazán megvalósítani az eredeti hangzást. De a magyar versfordító azt hiszi, hogy ő „formahíven” azaz „prozódiahíven” fordít; legkiválóbb fordítóink is azt hiszik. Ám ez óriási tévedés; lehet, hogy latin versfordításaink nagyjából tényleg úgy hangzanak, mint az eredeti latin versek, bár még ez sem tudható biztosan. Német, angol versfordításaink nem hangzanak úgy, francia fordításaink pedig még elvileg sem olyanok, mint a francia versek. A magyar versfordítás az octosyllabe-ból („nyolcszótagosból”), décasyllabe-ból („tízszótagosból”) stb. kilencszótagost ill. tizenegyszótagost csinál, ha nőrímmel fejeződnek be. Lehet erre azt mondani, hogy „na bumm, és mi van olyankor?”, és nincs is ez híján némi igazságnak, de mégsem tisztességes dolog, és főleg nem következetes, teljesen ellentmond álljtólagos formahűségünknek.
Módszerem nehézsége enyhíthető volna: például ha nem ragaszkodnám dogmatikusan ahhoz, hogy minden egyes verssor egyszótagú szóval végződjék, meg ahhoz, hogy francia hímrímnek mindig rövid, nőrímnek mindig hosszú magánhangzót tartalmazó szó (vagy szógtag) feleljen meg; hiszen úgysem érzékeli senki a különbséget. Ámde egyszótagú francia nőrímnek kétszótagos magyar nőrímet feleltetni meg, pusztán azért, mert ugyanaz a nevük, az abszurdum, akkor is, ha legzseniálisabb versfordítóink, Babits, Nemes-Nagy Ágnes stb. is így jártak el. A franciában nincs ún. „ereszkedő” (iktustalan szótagra végződő) verssor. Nincs! Az a bizonyos ki nem ejtett sőt sokszor egyáltalán ki sem ejthető -e hang nem szótag.
Tisztában vagyok vele, hogy soha egyetlen magyar versfordító sem tenné magáévá az elveimet, még ha egyáltalán hallana is róla; miért rejtenének el minden similabdába, mint Karinthy súlyemelője, aki kénytelen volt átképezni magát a zsonglőrködésre, egy-egy ezer kilós súlyt? A zsonglőrködés sokkal hatásosabb, mint a súlyemelés... Aranynak sem tetszettek Szász Károly hangsúlyos hexameter-fordításai. Világos, hogy Arany zseni volt Szász Károly pedig nem volt zseni. Ennek ellenére a hangsúlyos hexameterek dolgában Szász Károlynak igaza volt. Lehet, hogy Aranynak is igaza volt; de Szász Károlynak is. Nagy a világ, több igazság is elfér abban.
Íme a vers hagyományos, jambikus fordítása:
Háta mögött vérző lábainak nyoma,
Amit hagyott Róka koma
Vadásztól lőve meg és beesvén a sárba,
Sok szárnyas kis Izét őhozzá vezetett,
Miknek adánk a Légy nevet.
Vádolt Isteneket, és furcsának találta,
Hogy a végzet, a sors, így elbánik vele,
Hogy Legyeknek lett étele.
Mi?! nekemesni, így? nekem, aki az Erdő
Legbölcsebb lakója vagyok?
Rókát falatozni ki, mióta szokott?
S a farkam puszta dísz csak, súlyos és megejtő?
Hess, dőljön rád az Ég, te ronda, rusnya, rossz;
Ne engemet, a köztulajdont foszd!
Egy szomszéd Sül, egy Sündisznócska,
Verseim újdonsült lakója,
Így szólt magában: „Fel, mentsük meg őt, hahó!
A Néptől, mely faló, mohó.
Mindet felnyársalom, véget vetek a bajnak.
Szomszéd, szól, megölöm mind, ahány csak abajgat.
Ne tedd azt, Róka mond, ne tedd, te jó barát:
Csak végezzék be ők ezt a vérlakomát.
Jóllaktak már ezek; újonnan jött legyekben
Jobban döfne az éh, az volna csak kegyetlen.
E siralomvölgyben esz eléggé a frász,
Az egyik Udvaronc, másik Bíró, Jogász.
Arisztotelész ezt értette Emberekre.
Példa van erre sokezer,
Kivált sok belhoni berekbe’.
Aki már jóllakott, kevésbé rossz teher.
Israel Efraim
*
