A modern tánc szülõanyjaként számon tartott Isadora Duncan életének elsõ meghatározó állomása Budapest volt. Itt lépett elõször önállóan nagyközönség elé az akkori Uránia Színházban. A pesti fellépéseire õmaga így emlékezik vissza: „A temperamentumos magyar nézõk minden este tombolva ünnepeltek és éljeneztek. Egyik este jeleztem a zenekarnak, hogy ráadásul játsszák el Strauss Kék Duna keringõjét, amelyre aztán rögtönözve táncoltam. A siker frenetikus volt. A közönség felugrálva ünnepelt szinte szünet nélkül, és a táncot többször meg kellett ismételnem.” (Budapesti viharos sikere az elsõ beteljesült szerelmet is meghozta számára; Beregi Oszkár Rómeóként szerepel Isadora Duncan visszaemlékezéseiben, hiszen a táncosnõ ebben a szerepben látta színész szerelmét elõször színpadon.)

Az önkifejezés útjai

Mint ismeretes, a modern tánc eme emblematikus figurájának nem adatott meg, hogy életének és mûvészetének emlékét gyermekei és unokái ápolhassák. A tragikus sorsú táncosnõ gyermekeit korán elveszítette. Kislánya, a hétéves Deirdre, akinek az édesapja Gordon Craig, a zseniális színházi szakember, illetve kisfia, az ötéves Patrick, akinek az édesapja Eugene Singer, a híres varrógépgyáros egyik jómódú fia volt, halálos balesetet szenvedtek: az õket szállító autóval a Szajnába estek, és megfulladtak.
A tánc önkívületében élõ és alkotó Isadora mûvészetében keresett magának vigaszt. Édes gyermekei helyett tanítványokkal vette körül magát, akiknek igyekezett átadni a tánc iránti szerelmét, ami egyben az önkifejezés útját is jelentette önmaga és tanítványai számára. Szellemi gyermekei közé tartozott Dr. Dienes Valéria, magyar filozófus, író, mûvésznõ, táncelméleti szakember, az orkesztika mozdulatmûvészeti irányzat, azaz a Duncan-Dienes iskola megalapítója is, aki Párizsba ment, hogy ott a Duncan testvérekkel együtt tanulmányozza a görög kultúrát és mûvészetet.
A budapesti évfordulóhoz kapcsolódó rendezvénysorozatot Dienes Valéria fia, Dr. Dienes Gedeon, a Magyar Tánctudományi Társaság elnöke nyitotta meg Isadora Duncan elsõ nyilvános fellépésének egykori helyszínén, a mai Uránia Filmszínházban. Dr. Dienes Gedeon – aki egykor Nizzában és Párizsban maga is tagja volt a Raymond Duncan-kolóniának – nyitó elõadásában felidézte a világhírû táncosnõ életének és mûvészetének legfontosabb állomásait, s rámutatott életmûvének tánctörténeti jelentõségére.
A mai, ún. „modern tánc” irányzatok mellett a klasszikus balett is sokat – igazi megújulást – köszönhet Isadora Duncannek. A táncosno hatására vezette be Fokin, az orosz balett kiemelkedo alakja a balettban a hosszú, lágyabb esésu szoknyát, s finomította a balett szögletesebb karmozdulatait. Isadora hatását kell látnunk abban is, ahogy Fokin koreográfiáiban megjelentek a görög témák és a romantikus zenék, és egyre fontosabbá vált az érzelmek kifejezése.
A tánc Isadora számára a szabadságot, a tiszta érzelmek szabad és kötöttségektol mentes megmutatását jelentette. A visszaemlékezések gyakran említik kicsattanó egészségét, azt, hogy nem félt semmitol, nem akart semmiféle elvárásnak megfelelni, csak ment a maga feje után, bátran vállalva gyermeki ártatlanságát, az érzelmek erejébe és igazságába vetett hitét, amely hitelt adott és vonzerot jelentett forradalmi elképzelései számára. Bármerre járt, pártfogókra talált, akik egyengették útját. Muvészetét gyakran ihlették a legkülönfélébb alkotások. Táncolt Botticelli Primavera címu képére éppúgy, mint különféle költeményekre és persze zenékre. Gluck, Beethoven, Chopin, Brahms, Schubert alkotta repertoárjának a gerincét. Németországi tartózkodása során szótárral a kezében a német kultúra nagyjait, filozófusait és íróit is tanulmányozta, többek között Kantot, Hegelt, Nietzschét, Goethét. Bayreuth-ban Cosima Wagner meghívására eltáncolta a Tannhäuserbol a Bacchanáliát. Eldobta a fuzot és a spicc-cipot, el a merev balettszoknyát, a tütüt, jelmezeiben az állig begombolkozó noi ruhák helyett a görög khitonokat utánozta, amelyek – akkor meglehetosen botrányt kelto módon – szabadon hagyták meztelen karját és combját.
Egyéniségének és táncának nagyságát azonban ezen külsoségek nem magyarázhatnák. Közelebb kerülhetünk Isadora táncának zsenialitásához, ha Sztanyiszlavszkij gondolatait idézzük, akivel oroszországi útjai során találkozott. Sztanyiszlavszkij így írt róla: „Egy belso kényszer késztetett arra, hogy találkozzam vele… Világossá vált elottem, hogy ugyanazt keressük a muvészetek különbözo területein.” Kettejük beszélgetése Isadorát is inspirálta. Ösztönösen értette Sztanyiszlavszkij technikájának lényegét, amely a színészi munkában szintén a belso átélésre épül. Isadora saját muvészetének forrását testének egyetlen pontjára koncentrálva, a solar plexusban találta meg. „Kutattam, és végül rá is jöttem minden mozgás fo eredetére, a motorikus ero fészkére, a központra, melybol a különbözo mozdulatok születnek… kerestem a kifejezés lelki forrását, ami a test csatornáiba kerülve vibráló fénnyel tölti meg azt.” – írja önéletrajzában, a My life-ban. Késobb a motorikus energia forrásáról Sztanyiszlavszkijnak így vall: „Mielott a színpadra lépek, egy motornak kell a lelkemben beindulnia. Amikor ez elkezd muködni, a karom, a lábam, az egész testem akaratomtól függetlenül cselekszik. Ha nincs idom, hogy ezt a motort beindítsam, nem tudok táncolni.”
A berlini sajtóklubban egy ízben eloadást tartott A jövo tánca címmel. Gondolatait késobb Lipcsében is publikálta. „A jövo táncosa olyan lesz, hogy teste és lelke harmonikusan ölelkezik, és a test mozgása lesz ennek a léleknek a természetes nyelve… A táncos nem egy nemzethez fog tartozni, hanem az egész emberiséghez. Nem nimfa, tündér vagy egy coquette formájában fog táncolni, hanem mint no a maga legteljesebb és legtisztább formájában…”
A test tudatos ellazítására és felszabadítására, a fizikai és lelki energiák összekapcsolására irányuló kutatásait és felfedezéseit nem sikerült rendszerbe foglalnia. O maga sosem tanult táncolni – ha leszámítjuk azt a három balettórát, amelyet gyermekkorában vett. A balettot merev szabályaival nem tudta elfogadni, az ezen a téren szerzett tapasztalatai csak megerosítették ot saját, szabad táncának a létjogosultságában. Magányos forradalmárként küzdött az emberiség és a nok felszabadításáért a maga módján. Szabad táncával elképesztette és elbuvölte a közönséget – szónoklataival kevesebb hívet tudott toborozni magának. Azt sem sikerült világossá tennie, hogy vajon miért csak az általa elképzelt, mezítlábas „görög” tánc az igazán természetes, „szabad tánc”. A jövo tánca címu tanulmányában utal rá: „Az emberek azt gondolják, hogy amíg az ember ritmusban táncol, a forma és a vonalak nem számítanak, de ez nem igaz, mert ezeknek harmóniában kell egymással lenniük. Ezt a görögök értették.” A görög klasszikus kultúra szerelmeseként elvetett minden, a vad ösztönökbol táplálkozó, általa nem harmonikusnak talált mozdulatot, táncot. A dionüszoszi extázist csak bizonyos korlátok között fogadta el. Hazája, Amerika legújabb kori táncát és zenéjét, a jazzt, elutasította.
Életútját és a fennmaradt írásokat, fotókat tanulmányozva egy femme fatale, egy zseniális megszállott képe bontakozik ki elottünk, aki – akár mamája függönyeibe burkolózva, akár a görög színház komaradványai között járta táncát – nem a közönségnek, Istennek táncolt.
Tanításai sok esetben dogmaként, az általa táncolt és 100 évvel ezelott még frissnek és megbotránkoztatónak ható „szabad tánc” szolgai másolásával maradtak fenn. Pedig Isadora pontosan tudta, hogy a dolgok megismételhetetlenek. Szintén A jövo táncában írja: „Abból, amit eddig mondtam, azt hihetnék, hogy vissza akarok térni a régi görögök táncához, vagy mintha azt hinném, hogy a jövo tánca az ókori táncok vagy a természeti népek tánca lesz. Ez nem így van, mert a jövo tánca annak a fejlodésnek a következménye lesz, amelyen az emberiség végigmegy. Visszatérni a görögök táncaihoz éppen olyan lehetetlen volna, mint amilyen felesleges. Nem vagyunk görögök, tehát nem tudunk görögül táncolni.” Azok a társulatok, amelyek ezt a gondolatot felismerték és magukévá tették, nem akartak Isadorául táncolni. Inkább a harmonikus test és mozdulatok formálására helyezték a hangsúlyt, az ösztönös és tudatos mozgatórugók egybekapcsolásával az egyéni szabad tánc kialakítására törekedtek.

Az emlékfesztivál

Kétségkívül fontos és jó, hogy Budapesten megrendezésre került az emlékfesztivál, és büszkék lehetünk rá, hogy Budapest jelentos részt vállalt egykor és most is a Duncan-kultusz ápolásában. A szervezok óriási erofeszítéseket tettek Isadora Duncan hagyományainak életben tartására, a méltó ünneplésre és az emlékezésre.
A világszerte muködo Duncan-muhelyekkel a kapcsolatot már vagy tíz éve ápolja Dr. Dienes Gedeon. Az o kezdeményezésére született és valósult meg az ötlet: legyen Budapest a házigazdája egy Duncan-fesztiválnak. A meghívott társulatok három estén át léptek fel a Nemzeti Táncszínházban. A társulatok vezeto muvészei a fesztivál ideje alatt workshopokat is tartottak napközben, amelyen minden érdeklodo részt vehetett, táncos eloképzettség nélkül is. A workshopokat az esti eloadás elott egy órával demonstrációk követték a Nemzeti Táncszínház kis színpadán, a refektóriumban. Az emlékfesztiválon résztvevo hazai és külföldi társulatok tagjai két ízben a Nemzeti Táncszínház kávéházában, az asztalok mellett is összejöttek, és „szakmai konferencián”, azaz irányított beszélgetés keretében vitattak meg egy-egy fontosabb témát Isadora Duncan muvészetével kapcsolatban.
Az emlékfesztivál gerincét alkotó „Duncan-eloadások” huen orzik Isadora emlékét. A szórólapok tanúsága szerint elméletileg és szakmailag igen felkészült, sok esetben egyetemen oktató, Duncan módszerét a pszichológia felol megközelíto táncpedagógusokat és tanítványaikat láthattunk az estek folyamán. A nyolc külföldi együttes közül három New Yorkból, egy San Fransiscóból, Isadora Duncan szülovárosából, ketto Moszkvából, egy Londonból, egy pedig Prágából, a Duncan-hagyományokat talán a legmodernebb és legélobb szellemben orzo és folytató Duncan Központ Konzervatóriumból érkezett.
A meghívott társulatok többsége nagyrészt eredeti Isadora Duncan-koreográfiákat mutatott be, és a reprízek mellett musorra tuzött új muvekben is Isadora Duncan stílusának követése lebegett az alkotók szeme elott. Mivel azonban Isadora Duncan nem hagyott maga után eros formavilágot, a szellemiségét ápoló muhelyek egy cseppet sincsenek könnyu helyzetben. A – jó esetben – többé-kevésbé felszabadított lelku táncosok nagyon redukált táncnyelven szólaltak meg. A nok és lányok szinte kivétel nélkül tunikákat és fátylakat viseltek, melyek legfeljebb csak színükben tértek el egymástól. A zenei anyag sem ígérkezett túl változatosnak – ebben is Isadorát követték az együttesek –, Chopin volt a sláger. Ez a megközelítés bár bizonyos szempontból lehetett indokolt, a nézok figyelmét tartósan aligha tudta lekötni. Három nap alatt igencsak meg lehetett unni az ismétlodo mozdulatokból álló „repertoárt”: a szökelléseket, sétát, a néhány forgást, hajladozást, a mégoly kecses karmozdulatokat és a kedves és jellegzetes, indiánszökdellésre hasonlító ugrásokat – még akkor is, ha az egyes táncok eloadói között voltak jelentos, a test és lélek szabadságát valóban megidézo felvillanások is, mint amilyen például Lori Belilove-é.
Hogy a többségükben amator táncosokból és tanáraikból álló társulatok lelkes, ám Isadora energiáit és zsenialitását szükségképpen nélkülözo eloadásairól ne fogyatkozzanak el teljesen a nézok, a szervezok minden estére meghívtak legalább egy profi táncosokból álló együttest is, akiknek a tevékenysége összefüggésbe hozható Isadora Duncan munkásságával. Így az elso estét a Fenyves Márk és Pálosi István által vezetett Még 1 Mozdulatszínház, a másodikat Bozsik Yvette társulata, valamint a fiatal táncosokból álló és újító szellemben alkotó prágai Duncan Központ Konzervatórium együttese, a harmadikat Tatai Mária Orkesztika Mozdulatszínháza „vitte el”.
Bozsik Yvette In memoriam Isadora Duncan és Honour to Martha Graham címu koreográfiája messze túlmutatott az elodökön, akiknek muvét ajánlotta. Az emlékezés és a tisztelet jegyében fogant eloadások az egyenrangú muvész táncnyelvén fogalmazódtak meg. Ezek a darabok jellegzetesen posztmodern koreográfiák, melyek nem az átélés, hanem a stilizálás erejével hatnak. Bozsik Yvette, aki a kortárs magyar táncmuvészet kiemelkedo alakja, s aki számos hazai és külföldi elismerést is kapott már újító szellemu munkáiért, mára már igencsak távoli rokonságot mutat Isadora Duncan táncmuvészetével – ha tetszik, a legmesszebbre jutott az általa megkezdett úton –, s mint ilyen, kissé talán idegenül is hatottak munkái a többi együttes produkciói között.
Színpadi teljesítményüket illetoen a Duncan-hagyományok „hívebb” orzoi között egyértelmuen a modernebb szellemiséget képviselo és profi táncosokkal dolgozó együttesek emelkedtek ki. Ezek bátrabban rugaszkodtak el az eredeti, 100 évvel korábban ható mozgásvilágtól. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyományorzést, illetve a személyiségfejlesztést és a lélek felszabadítását középpontba helyezo mozgás-pszichológiai és pedagógiai irányzatok képviseloinek munkássága kevésbé volna fontos. De az mindenképpen megfontolandó, hogy ez utóbbi vonulathoz tartozó társulatok koreográfiái milyen körülmények között oszthatók meg a közönséggel.
Mindazonáltal úgy tunik, Isadora szellemét a múzeumi kellékeken túllépve is érdemes és szükséges is megorizni. A modern és alternatív tánc sokszínu világának muveloi ezt akarva-akaratlanul mindennapi munkájuk során meg is teszik. Ha a szürke hétköznapokban el is homályosul, attól még igaz marad, hogy gyökereik Isadoráig nyúlnak vissza. Isadora Duncan volt az, aki a görög hagyományt megértve a táncot újra élo és önálló muvészetté tudta tenni, és a balett „udvari” és a varieté „éjszakai” mufajain túlmutatva a táncot ismét bevezette a muvészet templomába. Nem véletlenül mondhatta neki elso próbálkozásai idején az egyik san fransiscói menedzser, akinek bemutatta táncát, hogy „kisasszony, ez a tánc inkább való templomba, mint színházba”. Isadora Duncan számára a színház volt a templom. Muvészetével új perspektívákat nyitott a táncmuvészet elott.
A szabad tánc gyökereihez való visszatérést, a múlt örökségének rendszerezett tanítását és tisztázását világviszonylatban számos társulat vallja feladatának. Prágában állami támogatással muködik a Duncan Központ Konzervatórium, amely egyfajta modern táncmuvészeti foiskolaként muködik, s a táncosokon kívül más színházi szakembereket is képez.
Hazai viszonylatok között Fenyves Márk és Pálosi István folytatja a Duncan-Dienes hagyomány orzését és tanítását. Munkájuk során az Isadora Duncan által megalapozott testtudatot és a Dr. Dienes Valéria által alkotott orkesztika kereteit tartják szem elott. Dienes Valéria éppen azokat a kereteket alkotta meg, amelyeket Isadora Duncan csak ösztönösen sejtett, de rendszerbe sosem foglalt. Az orkesztika rendszere az emberi test természetes helyzeteinek és mozdulatainak az elemzésére épül. A mozdulat törvényszeruségeit írja le a plasztika, a ritmika, a dinamika. Ezekhez társul a szimbolika (vagy mimika), amely a mozdulat indítékát és célját, és ezekkel összefüggésben megvalósuló jelentését tárja fel. Hogy ez a tanítás napjainkban egyre nagyobb elismerést kap, annak egyik jele, hogy a táncos szakma egyöntetuen javasolta, hogy Dr. Dienes Valéria poszthumusz állami elismerésben részesüljön.
A Duncan-Dienes vonal tanítványai – Dr. Dienes Gedeon, Mirkovszky Mária, Osztrogonácz Ágnes, Tatai Mária és a legfiatalabbak, Fenyves Márk és Pálosi István – révén ez a rendszer élo hagyományként van jelen a mai magyar táncéletben – még ha nem is reflektorfényben. Hogy Isadora Duncan és Dr. Dienes Valéria tanításai nyomán ez a fajta „klasszikus modern” tánc megmaradhat-e a magyar táncpalettán, az minden bizonnyal a külso támogatás függvénye is.
A fesztivál minden egyenetlensége és apróbb fogyatékosságai ellenére is nagymértékben hozzájárult a nemzetközi párbeszédhez a táncos szakmán belül, s mind a szakma, mind a közönség figyelmét Isadora Duncan egyedülálló egyéniségére és muvészi hitvallásának fontosságára irányította.

A mozdulatok természetességét és a nők szabadságát hirdette.

ARCKÉPCSARNOK

MŰVÉSZEK

ELŐADÓMŰVÉSZEK

MEGJELENÍTÉSADATLAP

Ír-skót felmenők leszármazottja, San Franciscóban született, költői hajlamú, üzleteléssel próbálkozó apa és zongoratanárnő anya negyedik gyermekeként. Szülei kapcsolata az apa hűtlensége miatt megromlott, de a válás nehéz volt. A kislány innentől fogva nem tudta a házasságot az elvárt idealizált fényben szemlélni, és szabadsága megőrzését mindig fontosnak tartotta. Az iskolát börtönnek érezte, az órák után rendszeresen lement a tengerpartra, ahol a hullámok mozgása táncra inspirálta. Miután észrevették a tehetségét, anyja balettiskolába iratta. Isadora szabad szelleme azonban tiltakozott a természetellenes mozdulatok ellen: ki látott már embert lábujjhegyen járni, háborgott például. Kimaradt az iskolából és saját meggyőződése szerint elkezdte tanítani a környékbeli gyerekeket, amiben olyan sikeres volt, hogy pénzzel is jutalmazták. A művészi hajlamú család végül egy egész koreográfiát épített fel, amivel sikeresen turnéztak a környező városokban.

1895-ben úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak New Yorkban. Ott egy kisebb színház szerződtette Isadorát, akit ugyanakkor nyomasztott a középszerű színvonal. Néhány év után felmondott. Felfedezte magának Ethelbert Nevin kortárs zeneszerző műveit, majd rávette a férfit, hogy dolgozzanak együtt. Nagy sikerrel léptek fel a Carnegie Hallban.

A nézőtéren hétpróbás sznobok tolonganak, és extázisba esve méltatják ezt a vakmerő ifjú barbár nőt, aki sutba dobta a tüllszoknyát és a balettcipőt, hogy egyszerű görög tunikában, meztelen lábán görögös szandált viselve, haját szabadon vállára eresztve táncoljon.”

Ezek után sorra kapták a meghívásokat az elegáns New York-i szalonokba. Isadora azonban itt is csalódott, érdekes látványosságnak tekintették, de nem részesült igazi erkölcsi és anyagi elismerésben. Úgy vélte, hogy a tánc feladata testvéri kapcsolatokat teremteni az emberek között, egyúttal felszabadítani őket, különös tekintettel a nőkre.

A család ezután Európába költözött, 1898-ban Londonban kötöttek ki. Isadora lelkesen tanulmányozta a British Museumban az ókori görög vázákon ábrázolt alakokat, ezekből merített inspirációt művészetéhez. 1900-ban Párizsban járt, megcsodálta a Világkiállítást. 1902-től Loie Fullerrel turnézott szerte Európában.1902-ben Budapesten, az Uránia Színházban is fellépett, zajos sikert aratva. (Szerelmi viszonyba bonyolodott  Beregi Oszkár színésszel, de a korabeli feleségszerep kilátásait riasztónak tartotta, így végül megegyeztek, hogy elválnak útjaik.) Végre felfelé ívelt a karrierje.

Egyik franciaországi fellépésre az írónő, Colette így emlékezett vissza:

Amikor táncolni kezd, egész valójából táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig (…) Táncol, fáradhatatlanul. A közönség őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain… Amikor ránézek az Isadora Duncant tapssal ünneplő nőkre, a női természet furcsasága jár a fejemben. Ahogy félig felemelkedve kiáltják világgá lelkesedésüket, összepréselve, befűzve, sisak alatt görnyedve, jóformán felismerhetetlenül hajolnak a fátylaiban jóformán meztelen kis teremtés felé, aki ott áll könnyed, érintetlen lábán, szabadon leomló sima hajjal… De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! Tapsolnak, de cseppet sem irigylik. Messziről köszöntik, és érdeklődve szemlélik, de nem mint felszabadítójukat, hanem mint szökevényt.”

Hamarosan azonban háttérbe szorította a fellépéseket a tanítás érdekében, amit fontosabbnak tartott. Első iskoláját 1904-ben nyitotta Berlinben: ide járt a későbbi „Isadorables” csoport, a hat táncművész, akik folytatták örökségét. 1914-ben visszatért az USA-ba, ám ott nem aratott nagy sikert. Nem sokon múlt, hogy 1915-ben felszálljon a Lusitania hajóra...  Baloldali szimpátiája miatt 1921-ben a Szovjetúnióba költözött, ott is iskolát nyitott, azonban nem kapta meg az ígért támogatást, így elhagyta az országot.

Magánéletében is fittyet hányt a hagyományokra, sokáig nem ment férjhez, és párhuzamos kapcsolatai voltak. (Maurice Lever diszkréten kifelejti a könyvéből, de a számos férfi mellett szerelme volt Mercedes de Acosta költőnő is.) 1906-ban és 1910-ben házasságon kívüli gyerekeket szült, akik azonban 1913-ban nevelőnőjükkel együtt autóbalesetben meghaltak. 1921-ben hozzáment a nála 17 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyinhez (elmondása szerint azért, hogy a költő el tudja hagyni Oroszországot). A házasság azonban nem sikerült, a költő ivott és erőszakoskodott, így hamarosan különváltak.

1927-ben kiadta emlékiratait. Még ugyanebben az évben balesetben meghalt: az autó kerekébe akadó sálja megfojtotta.

Filmfelvétel sajnos nem maradt róla (csak egy töredék).

1968-ban életéről film készült Vanessa Redgrave főszereplésével.