Szöveg Fareedoone Aryan, Alex Macbeth, Asghar Noor Mohammed és Khalil Rahman Omaid

Húsz perce megy a mérkőzés, az eredmény 1–0 a Tufan Harirod javára. A szurkolók Real Madrid- és Manchester United-mezutánzatokat húztak tipikus viseletük fölé, és minden egyes labdaérintésnél felzúgnak. Az esemény pedig? A világtörténelem első Afgán Premier League-döntője, ahol ötezer körüli néző követi az eseményeket. Ők akár életüket is kockáztatva jutottak el a helyszínre, keltek át a biztonsági ellenörzőpontokon. Mások őskori, autóakkumulátorokról vagy rozsdás szovjet generátorokról működtetett tv-készülékeken követik az eseményeket. A Rosan Afgán Premier League az ország médiaóriása, a Moby kezdeményezésére indult útjára – a cégcsoportnak részvényese többek között a Murdoch News Corporation is –, és Afganisztán legnagyobb mobilszolgáltatója szponzorálja. Azonnal milliók szívébe lopta be magát országszerte, bár hosszú út vezetett idáig.

Afganisztánban úgy száz éve dúlnak harcok kisebb-nagyobb szünetekkel. Először a Brit Birodalom, később a Szovjetunió elleni háború, jelenleg a tálibok felkelése keserítette és keseríti meg az ország életét. Az Egyesült Államok vezette NATO-támadás 2001-ben csapott le Afganisztánra, válaszul a szeptember 11-i New York-i merényletekre; hajtóvadászat indult Oszama bin Láden elfogásáért, és megdőlt a tálibok hatalma. Az elmúlt tíz évben az afgán kormány és nyugati szövetségei iszlám militánsok csoportjaival harcol, többnyire a sivatagban.

Ezért aztán az első nemzeti bajnokság bejelentését kitörő örömmel fogadták országszerte. És bár a tálibok azzal fenyegetőztek, hogy keresztbe tesznek az elképzelésnek, jó előjel volt, hogy a tartományi egyeztetések zökkenőmentesen zajlottak, és a Tolo TV is igent mondott a közvetítésre.

Afganisztán esetében aligha beszélhetünk létező futballinfrastruktúráról, ezért a televízió X-Faktor jellegű show-t rendezett, hogy felkutassák a tehetségeket (lásd keretes írásunkat). Jelentkezők ezrei tódultak az alkalmi pályákra, hogy beválogassák őket a csapatokba. Nyolc régióban egykori válogatott játékosok faragták le a jelentkezőket harmincra, innentől már a nézők szavazhatták meg a 18 tagú együttesek összeállítását.

Szeptember elején a nyolc régió egy-egy csapata Kabulba utazott. Két négyes csoportba osztották őket, és az első két helyezett játszhatott elődöntőt. Mindegyik alakulat a Rosan Plaza hotelban kapott szállást, a költségeket a névadó szponzor állta, és ez már önmagában is új élményt jelentett a játékosoknak, akik inkább ahhoz szoktak hozzá, hogy pulóverekből jelölik ki a kapufát. Az esemény kapcsán hazarák, pastuk és tádzsikok – gyakran ellenségeskedő etnikai csoportok – voltak kénytelenek kezet fogni egymással a meccsek előtt és után, a pályán és azon kívül is.

A SZURKOLÓK AKASZTÁSOKAT NÉZHETTEK VÉGIG A SZÜNETBEN

A Szimorg Alborzra, négy provincia és Mazar-i-Sarif város képviselőjére senki sem tekintett esélyes csapatként, amikor a sorsolást készítették. „Nem álltunk még készen a bajnokságra – emlékszik vissza a csapat edzője, dr. Fahim Sarifjar. – Amikor az első edzésen találkozhattam a kiválasztott játékosokkal, rögtön láttam, hogy nem a megfelelő posztra helyezték őket. Kilencen álltak csatasorba a védelemben, és mindössze egy csatárt jelöltek ki.”

Ez a magányos játékos a 25 éves Nunirulhak Nadim, a csapat egyetlen támadója. Amikor éppen nem a gólokat ontja, akkor egy trágyát előállító üzemben dolgozik.

„Kemény dolog vegyi anyagokkal dolgozni, és az egészségre is rendkívül ártalmas” – mondja. És bár halálosan mérgező gázokat lélegez be nap mint nap, mégis a liga avatószezonjának harmadik legeredményesebb gólszerzője lett. Ami még megdöbbentőbb, hogy munkájával naponta 700 forintnak megfelelő összeget keres. Ennek ellenére azt mondja, ennél sokkal rosszabb napokat is megélt már.

A csatár 12 éve futballozik, és a kezdetek kezdetén átesett a tűzkeresztségen. „A tálib rezsim utolsó évében, 2000-ben, néhány barátom meghívott, hogy játsszak velük egy meccset Seberganban. Tálibok is kilátogattak a mérkőzésre – magyarázza Nadim, aki szemmel láthatóan még most is az események hatása alatt áll. – Elkaptak, és meg akartak ostorozni.” Nadim barátai is közbeléptek, és a kialakuló zűrzavarban el tudott illanni.

A NEMZETI SPORT AMOLYAN LOVASPÓLÓ, AHOL VÉRZŐ BORJÚTETEMET HASZNÁLNAK LABDAKÉNT

Nagyon sok hozzá hasonló, futballozó afgán fiatal járt kevesebb szerencsével azokban az időkben. A tálibok, akik a Korán szigorú betartása mellett élik életüket, minden sportágat tiltottak, de a futballt valahogy elviselték. Ennek ellenére e gyönyörű játék is bemocskolódott, amikor a félidőben a szurkolók tekintetét rettenetes látvány ragadta meg: nyilvános ítélet-végrehajtás a Korán szellemében. Azaz amíg a Manchester United szurkolói épp csapatuk triplázását ünnepelhették 1999-ben, az afgán drukkerek a szünetben akasztásokkal nyomatékosított két félidőt nézhettek végig. Így hát érthető, hogy a nemzet lelkesedése némileg alábbhagyott.

„Ma már sokkal jobb a helyzet és a futball állapota is – értékel Nadim –, de a modern afgán labdarúgásnak még mindig akad néhány sajátos ismertetőjegye. Viszont a játék már kevésbé erőszakos. Az egyik első A PL-mérkőzésen egy távoli, északi provinciából a fővárosba érkező szurkolók a félidő végét jelző sípszónál elhagyták a stadiont, mert az hitték, hogy lefújták a mérkőzést. Olyan is előfordult, hogy egy rádiós riporter mikrofonjával behajolt a pályára, mert azt remélte, interjút ad neki a bedobást végző játékos. De a tökéletlenségek ellenére is az ország futball-lázban ég.

„A LABDARÚGÓ SZÖVETSÉG BEFOLYÁSOSAI A PÉNZJUTALOM REMÉNYÉBEN SAJÁT GYERMEKEIKET VÁLOGATTÁK A CSAPATOKBA”

„Régebben tízszer-hússzor is fel kellett hívnom egy játékost, hogy jöjjön el a meccsre – így dr. Fahim, aki az elmúlt évtizedben fociakadémiát vezetett szinte semmi pénzből. – Ma már a játékosok hívogatnak, hogy mikor jöhetnének edzésre.”

Afganisztán nemzeti sportja a mai napig a buzkasi. Ez amolyan lovaspóló, amelynek során a játékosok vérző kecske vagy borjútetemet használnak labda gyanánt. De déltől északig és kelettől nyugatig országszerte gyökeret vert a futball is. Legtöbben a kabuli Sahin Aszmaji végső győzelmére tippeltek volna. Ez a csapat adja a nemzeti ifi válogatott legtöbb játékosát. Kabulban egyébként már a 2001-es NATO-támadás után is elindult egy liga, olyan klubokkal, mint a Ferozi, ami a válogatott törzsét is adta. Így nem is csoda, hogy ezt a kabuli csapatot eleve meghívták a bajnokságba.

De a vidékről érkező klubok borították a papírformát. Amikor a dél-kandahári illetőségű De Maivand Atalan a nyitómeccsen 3–1-re megverte a Sahin Aszmajit, a média sokkot kapott. Olyan volt ez, mintha egy kocsmai társaság elverte volna az FA-kupa címvédőjét. Kandahár köztudottan erőszakos vidék, sokkal ismertebb öngyilkos merényletekről és útszéli robbantásokról, mint futballtrófeákról, csapata mégis bebizonyította, nem azért érkezett Kabulba, hogy egyszerűen csak a létszámot gyarapítsa. Az indulás a ligában pénzjutalommal is kecsegtetett, mert a szponzorok jelentos összegeket helyeztek kilátásba, azonban ez kétélű fegyvernek bizonyult. A csapatokat elvileg a nézők szavazatai alapján választották ki, de egyik forrásunk azt állítja, a politika is beleszólt a döntésbe. „Amikor a Rosan bejelentette, hogy kétezer dolláros pénzjutalom jár a győztes csapat minden egyes tagjának, a labdarúgó-szövetség minden egyes befolyásos tagja azon kezdett el munkálkodni, hogy fiaik, rokonaik kerüljenek be az együttesekbe” – mondja el az FFT-nek egy Sahin Aszmaji csapattag, aki inkább neve elhallgatását kérte.

Az Afgán Labdarúgó-szövetség illetékesei ennek ellenére tagadják, hogy befolyásolták volna a kiválasztást, de a Sahin Aszmaji gyenge teljesítménye – annak ellenére, hogy ők adják a legtöbb játékost a válogatottba – erre enged következtetni. A Transparency International vizsgálatai alapján Afganisztán a világ negyedik legkorruptabb országa, és nincs kizárva, hogy ez alól a futball sem jelent kivételt.

Akárhogy is van, a legtöbbre tartott kabuli csapat a második körben kiesett, a De Szpin Gar Bazan 1–0-ra gyozött ellene. Az a csapat, amelyik Dzsabalabádból érkezett, a pakisztáni határ mellől, és senki sem tartotta különösebben nagyra.

A névtelenségét kérő kabuli játékosunk ehhez még ezt fűzte hozzá: „Azon az estén, amikor kiestünk, egymáshoz sem tudtunk szólni. Akkorát csalódtunk, hogy még családtagjaink telefonjaira sem válaszoltunk.” Ahhoz képest, hogy az ország évtizedek óta nyögi a háborúkat, a futballisták igen érzékenyek.

Nem úgy Aszadullah Rezai.

CSATÁR 15 CENTIMÉTERES SEBHELLYEL

Rezai a déli De Maivand Atalan középső középpályása, neve egy száz évvel ezelőtt a britek felett aratott győzelem előtt tiszteleg. Lábán szokatlan sérülés éktelenkedik egy tizenöt centiméteres sebhely formájában. A 21 éves játékos Afganisztán egyik legveszélyesebb tartományából, Helmandból, ezen belül Laskar Gah városából származik. Csak hogy érzékeltessük, mit is jelent ez, a tálibok augusztusban 17 férfit és nőt fejeztek le, mert részt vettek egy házibulin. Rezai megúszta az efféle horrort, de a sebhelye azt sugallja, neki is megvan a maga története.

Nem is olyan régen Herattól nyugatra autózott barátaival, amikor egy út mellett elhelyezett bomba robbant fel mellettük.

„Kiestem a kocsiból, majd a kórházban tértem magamhoz” – emlékszik vissza. Azonban még ez sem akadályozhatta meg abban, hogy részt vegyen a bajnokságban. Korábban édességet árult, és nagyon boldog, hogy részese lehet a sporttörténelemnek.

Rezai csapata, az Atalan a harmadik helyen végzett, így 5000 dollárral gazdagodott, és vaskos összeg jött össze a szponzori pénzekből is. A meccsek során egyébként a hangosbemondóba is beolvasták a támogatók névsorát, a közönség hangos ovációval reagált. Ez volt Afganisztán történetének eddigi legnagyobb „showműsora”, ezért a helyi politikusok, üzletemberek és erős emberek is igyekeztek a csapatok körül sürögni-forogni, és bőkezű pénzadományokkal kedveskedni. Lalai Hamidzai például, aki egykor határőr volt, most pedig a problémás Kandahár tartomány képviselője a parlamentben, 5000 dollárt ajándékozott a csapatnak.

Ám az APL még így sem jelentett Eldorádót mindenki számára. „Észak-Afganisztánban mindenki a saját zsebéből fizet a hobbijához szükséges felszerelésekért – mondja Nadim, a csatár, akinek a csoportkör utolsó meccsén szerzett gólja tette biztossá az Alborz helyét a következő, már kieséses szakaszban. – Még senki sem ajánlott anyagi segítséget.” Az elődöntőben az ő két góljával győzték le a Maivandot. Az Alborzban erős a csapatszellem, és számos szurkolóval büszkélkedhet, ezért nyerhették meg történelmet írva 2–1-re ezt a mérkőzést. A másik ágról a Tufan Harirod jutott a fináléba, és rögtön küldtek is egy figyelmeztetést északi riválisuknak. Utóbbiaknak azonban súlyosabb, a pályán kívül felvetődő gondokkal kellett szembesülniük.

„ÉRZELMILEG LETTÜNK KIZSIGERELVE”

Az Alborz még mindig a döntőbe jutást ünnepelte, amikor a csapatot tragédia rázta meg. Október 17-én, a nagy meccset megelőző napon az egyik szurkolókat szállító autóbusz tartálykocsival ütközött, több tucatnyian meghaltak. „Érzelmileg zsigerelt ki minket az eset, játékostársaink családtagjai és barátai is utaztak a buszon – borzad el még most is az edző, dr. Fahim. – Aznap éjjel sem én, sem a játékosaim nem tudtunk aludni.”

Parlamenti képviselők és futballszakemberek kérték a fi nálé elhalasztását. „Másnap reggel tizenegyre toltuk ki az ébresztőt, utána azonnal indultunk a stadionba” – folytatja Fahim, és hozzátette, hogy játékosai a Kabulba utazó több ezer szurkoló miatt döntöttek a folytatás mellett.

A döntőre igyekezve több száz szurkoló próbálja magát átverekedni a gumibotos, ostorral felszerelkezett rendőrökön, és szeretne bejutni az Afgán Labdarúgó-szövetség stadionjába. A szomszédos Ghazi kísértetstadion, ahol nem is olyan sokkal korábban embereket akasztottak fel, arra emlékeztet, mennyi minden változott meg az elmúlt évek során.

A lelátón a kezdőrúgás előtt is síri csönd. Csak szórványosan hangzik fel egy-egy rigmus. „Nagyon sokat kockáztattam, hogy itt lehessek” – így Hamidi, a 23 éves diák, egyben Szimorg Alborz-szurkoló, aki nyolc órát utazott Mazar-i-Sarifból a fovárosba, és azt is hozzáteszi, újra vállalná a veszélyt, hogy ott lehessen a történelmi pillanatokban.

Eközben a pályán a narancssárga mezt viselő Szimorg Alborz és a kékmezes Tufan Harirod melegít erősen bizarr környezetben. Őrtornyokban álló, felfegyverzett katonák követik figyelemmel az eseményeket. A néhány tucatnyi női szurkoló emlékeztet arra, hogy a nemek közti egyenlőség enyhén szólva sem téma az országban. A nőket errefelé bebörtönzik, ha megerőszakolják őket, és gyakran fejezik le az olyanokat, akiket házasságtörésen kapnak. Ám az is igaz, hogy néhány nappal a bajnoki döntő után először lép majd pályára a női válogatott. A finálé mindenki számára nagy esemény. Ha az események elfajulnának, az első, akit elővesznek, a játékvezető. Irakban Szaddám Husszein fia, aki egyben a labdarúgó-szövetség elnöke is volt, gyakran börtönöztetett be bírókat, ha elégedetlen volt a döntéssel. A tálibok is képesek voltak hasonlóan kegyetlen döntéseket hozni 1996 és 2001 közötti rémuralmuk során.

A döntő játékvezetője Hamidullah Juszufzai, ha éppen nem meccset vezet, akkor a válogatott kapusa. Akár játékos is lehetne a bajnokságban. „Nem tudtam részt venni a válogatón, mert az apám aznap halt meg” – mondja a válogatott egykori csapatkapitánya, aki egyébként FIFA-licenccel ténykedő játékvezető is.

Juszufzai személyes története nemzetének kicsinyített mása: a kapus-játékvezető (mindkét posztot betöltheti az országon belül) a borén érezte a hazájában zajló összes közelmúltbeli eseményt. „1992-ben néhány napra Pakisztánba menekítettem a családomat, mert a közbiztonság lényegében megszűnt – emlékszik vissza. – Egy évtizedet maradtunk.” Most azonban hazája legjelentosebb sporteseményét dirigálhatja. A Tufan Harirod 2–0-ra vezet, és Juszufzai kénytelen kiosztani a csapat védőjének, Hamidullah Habibinek egy piros lapot. De a herátiakat tíz emberrel sem lehet megállítani, 2–1-es végeredménnyel szerzik meg a felbecsülhetetlen értékű címet. A meccs végét jelentő sípszóra megvadulnak a szurkolók, még azt is elfelejtik, hogy másnapra a sorozat már a múlté, és újra kezdődik minden az öngyilkos merényletek és az utak mentén elhelyezett bombák világában.

A következő idényben folytatják.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. februári számában.)