Gerincesen vagy megalkuvóan? | Háy Gyula: Appassionata / Tesla Teátrum

Király Attila (Az Őrnagy)

Bedő J. István |

Van Háy Gyula darabjában egy idős, magát értelmiséginek és írónak tekintő fickó, aki alapállásként és alapigazságként fogalmazza meg: ha valaki rájön arra, hogy tehetséges, akkor azonnal hallgasson el, és ne írjon. Ez a gondolat elhangzásakor cinizmusnak és gumigerincűségnek hat (amúgy az is), de csak az Appassionata végignézése után vonhatjuk le a következtetést, hogy bizony, vannak olyan helyzetek, amikor jobb térdenállva élni, mint állva meghalni.

Háy Gyula darabja már önmagában is különös előtörténetű. A darab jelenideje 1957, tehát a megszilárdulásnak induló Kádár-rendszer, amikor a nagy el- és leszámolás már elindult, már őrizetbe vették azokat az értelmiségieket, akik műveikkel megmozgatták az emberek gondolkodását – vagyis rájuk lehetett húzni a „fennálló rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés” vádját. (Csak érdekességként fűzöm hozzá, hogy a vád szövege nem a BTK-ra [vagyis a büntető törvénykönyvre] hivatkozik, hanem egy BH jelzetű bírósági határozatra, vagyis értő jogászok rögtön kiszúrnák, hogy jogértelmezési jogsértés történt.)

Brigitta szereti elhagyott Viktorját (Fantoly Nikolett, Boronyák Gergely, Márton András)

A történet főhőse a hónapok óta fogdában őrzött Botka Viktor, akinek verse a felkelés/forradalom napjaiban röplapon jelent meg és vált mozgósító erővé. Viktor ugyanis meghasonlott: elrémült Rákosi-rezsimtől, és mivel mélyen azonosult a kommunizmus eszméjével, elrémült saját magától. A politikai rendőrség azonban még nem tudja – de még a rezsim sem –, mit is kezdjen vele. Kapóra jön, hogy 1951-ben disszidált, és azóta külföldön élő, koncertező zongoraművész felesége, Brigitta váratlanul hazalátogat, hogy kiszabadítsa. A szabad lábra helyezés egyaránt szándéka a fiú anyjának, jóbarátjának is – csak éppen a hatalom nem tudja, meg lehet-e zsarolni és mivel az acélkemény gerincű Viktort.

A kibomló történetben megrajzolt egyéniségek jobbára markánsak és összetettek, a régi barát, Viktor anyja, mégis a konfliktushordozó ellenpont a legérdekesebb: a politikai rendőrség őrnagya. Nehezen illeszthető bele a jó-zsaru-rossz-zsaru sémába, éppen a kocsonyás politikai állapotok miatt – hiszen még a „legmagasabb hely” sem tudja még, mit is kezdjen a rendelkezésre álló, örökölt erőszakszervezettel, legyen-e a párt ökle, vagy néphatalom védelmezője. (Ha még értik e szavakat a maiak, hat évtized után…) Az őrnagy mondja ki kertelés nélkül: „mennyivel egyszerűbb volt korábban, amikor megmondtuk, hogy mi az igaz és mi az igazság”. És aztán később arra a következtetésre jut – amit persze Viktor nem fogad el –, hogy az események megnevezése: ellenforradalom (oszt jónapot).

Épp ez az utolsó zárójeles megjegyzés vezet el a kérdésig: vajon ez a magán- és közéleti dráma megszólítja-e közönségét? Kétségtelen, az áthallásos színház katartikus erejű tud lenni az össznemzeti kötelező kuss idején. (Tessék utánakeresni a III. Richárd írnok-jelenetének visszhangjára, amikor a koncepciós perek valósága kezdett lelepleződni.) Kissé más ma a helyzet, amikor az országos és világraszóló disznóságok kipakolására még akad lehetőség, ha egyre kevesebb is a fórum.

A jóbarát Károly (Sághy Tamás) tette azt, amiért Brigitta (Fantoly Nikolett) férjét lecsukták

A színre vitel Vas-Zoltán Ivánt dicséri, aki annak idején Háy özvegyétől kapta a fióksírból kimentett kéziratot, és két alkalommal (1992, 2006) már életre galvanizálta.

Ebben az előadásban a zongoraművésznőt Fantoly Nikolett adja. Brigitta, úgy tűnik, csupán egyetlen dolgot tekint fontosnak, a saját karrierjét. Menet közben válik plasztikusabbá, derül ki, hogy van gerince és tartása, előbb nem hajlandó koncertet adni „ezeknek”, majd a férje megmentése végett még ebből is engedne. Brigitta külföldi sikerei mögött alaposan megtépázott lélek és gyilkos pályaépítés van. Ezeket cinizmussal takarja, de a néző ezt felszínességnek vagy önteltségnek érezheti. Csak a darab vége felé derül fény arra, hogy Brigitta a művészetbe szerelmesen, két hónapi házasság után hagyta ott a férjét, akit szeretett, de a művészetet még nála is jobban. Ezt a dramaturgiai bakugrást viszont nagyon nehéz hitelesen eljátszani.

A megtörhetetlen író-költőt, aki hamis vallomás vagy nyilatkozat helyett a cellamagányt és a (sejthető) börtönéveket választja, Boronyák Gergely játssza, némiképp ingadozva egy vívódó, még mindig szerelmes férj és a lánglelkű muszáj-hős között – pedig ez utóbbit még a vallatója sem tanácsolja neki.

A darab leghitelesebbnek tűnő főszereplője az Őrnagy – Király Attila alakítja (ő egy korábbi színre vitelben Viktort játszotta). Ez a rendőrtiszt a véres október előttről itt maradt szakember, akire minden rendszernek szüksége van. Feltűnően értelmes, a fejtegetései iskolázottságra, logikus gondolkodásmódra vallanak, ugyanakkor magát nem különösebben eszes embernek tartja. Övé az igazi főszerep, hiszen ő jeleníti meg a hatalom tanácstalanságát: bársonykesztyű vagy vasököl legyen. Ez az ingadozás jól jelenik meg Király játékában, és abban az érzékeltetett tehetetlenségben, hogy egyik szerep sem igazán tetszik neki. A vívódó, akár árulónak is tekinthető, a rezsim által megvásárolt jó barát, Károly (Sághy Tamás) figurája dramaturgiailag fontos ugyan, de nem kelt különösebb érdeklődést.

Kevés megszólalás jut Viktor anyjának (Tímár Éva), aki ugyebár Brigitta egykori zongoratanára és anyósa – ő is megmozgat minden követ a fia kiszabadítására, de ebben a játszmában alig észrevehető. Csak a jelenlétének van súlya, mert a szavába állandóan belevág egy idős hódolója, Marcell Marcellovics (Márton András). Az ezredesi rangig kapaszkodott, jószívű hazudozó, az elvetélt és hallgatást választó író itt önmaga karikatúrája. (Akiről Háy mintázta, Illés Béla [író, a szovjet hadsereg őrnagya] hasonlóképpen karikaturisztikus figurája volt a háború utáni világnak.) Marcell alig akarja meghallani a segítséget kérő hangokat, és álbölcsességekkel tér ki a valódi válaszok elől.

Marcell Marcellovics meg a Mami (Márton András, Tímár Éva)

Háy még egy fontos epizódszereplőt vonultat fel, a tehetségtelen zongorajátékos Matildot. Ő középmagas politikai polcra került, ezáltal dönthet élet és halál (vagyis koncert vagy elhallgattatás, közvetve kiszabadítás vagy bebörtönzés lehetősége) fölött. Farkas Petra szövege a mai politikai harmadvonalat idézi, a papagájkommandót, de a figura nevetségessége mögött nem érezni az ostobák keltette félelmet, pedig azt kellene.

Huros Annamária egy térben elhelyezett, alig stilizált díszlete kellő fényváltásokkal jól szolgálja a színváltozásokat, amelyekkel Háy operált. A politikai rendőrséget fekete, formájában semmi konkrétra nem emlékeztető jelmezekbe öltöztette, hogy időtlenné váljanak, de azért nagyon megmaradt ez a történet ötvenhatosnak. A sok pontos és találó jelmez között Matild piros kosztümje sajnos kifejezett melléfogás.

A különböző kezek által játszott zongoradarabot (az Appassionatát) Löwenberg Dániel játszotta – hibátlanul, sokféle szintű tehetséget megmutatva, sokszínűen és kitűnően.

Fotók: Tesla Teátrum

Részletek, szereposztás