Ugye ismerjük a mondást, amely szerint belepisilt Lőrinc a dinnyébe? A hagyomány alapján ez annyit tesz, hogy az augusztus 10., Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Ebből kiindulva most kedd óta már nem érdemes e jellegzetes nyári gyümölcsöt (termesztéstechnikailag zöldséget) fogyasztani, amit azért jómagam még egy ideig megkockáztatnék, hátha a népi bölcsesség születése óta minden mással együtt a tökfélék világa is változott ennyit. Ráadásul számomra eleve egy héttel korábban, augusztus másodikán és harmadikán tartották a Lőrinc-, akarom mondani Lőrincz-napokat, amikor Cegléd két büszkesége, Lőrincz Tamás és Viktor Tokióban végleg, kitörölhetetlenül beírta magát a magyar birkózás, a magyar sport, a magyar olimpizmus aranykönyvébe.
Személyes élményekkel folytatnám, de higgyék el, nem öncélú hencegésből vagy bennfenteskedésből, hanem azért, hogy érthetővé váljon különleges kötődésem. Többször írtam már róla, hogy annak idején, a nyolcvanas-kilencvenes években magam is birkóztam (majd bíráskodtam), így olyan klasszisokat volt szerencsém testközelből megismerni klubomban, mint az olimpiai bajnok Sike András, a háromszoros világbajnok, olimpiai ezüstérmes Komáromi Tibor, az Európa-bajnok Bíró László és Balla József, s még sokan mások. Szakmai szempontból természetesen a cipőjüket sem köthettem be, azzal viszont nagyjából tisztába kerültem, mi a lényege ennek a nagyszerű ősi küzdősportnak, s mi minden kell hozzá, hogy sikeres legyen benne valaki. Ennek a tapasztalatnak aztán később a munkám során nagy hasznát vettem, konkurencia híján a sportújságírók között én lettem a legjobb birkózó (hiszen ez nem olyan, mint a foci, hogy mindenki ért hozzá), a birkózók között meg a legjobb sportújságíró. Eme együttállás segíthetett hozzá, hogy immár hatodik éve betöltsem a Magyar Birkózószövetség (MBSZ) sajtófőnöki pozícióját. Elődeim zöme példa arra, lehet ezt a munkát úgy is jól végezni, ha csak kívülről láttunk szőnyeget, nekem mindenesetre segített a sportági berkeken belüli elfogadottság kivívásában a közös múlt, újságíró kollégáim pedig örülnek a speciális tudásomnak. Jönnek is minden versenyen, hogy „ez milyen dobás, az milyen fogás?”
Hiába, a birkózás itthon „tömegvonzását” tekintve kis sportág, amely sosem lesz ott a legnépszerűbb látványsportok között, viszont múltbéli eredményessége miatt folyamatosan meg kell felelnie az elvárásoknak. Miképp lehetséges ez? Könnyű a válasz, elérni viszont annál nehezebb, mert egyik elem sem hiányozhat: sportsikerek és népszerű, „eladható” egyéniségek felmutatásával, négyévente kiemelkedő olimpiai szerepléssel, hazai világversenyek rendezésével, illetve a hozzájuk kötődő média- és marketingmunkával, amely folyamatosan fenntartja a közérdeklődést. A házigazdaságot erősen ambicionálja is az MBSZ, amely minden évben megszervez valamilyen nagy korosztályos viadalt, 2005-ben, 2013-ban és legutóbb 2018-ban a három szakágas felnőtt-világbajnokságot, jövőre pedig jönnek az öreg kontinens legjobbjai a budapesti Eb-re. Szerencsére van egy nemzetközileg is bizonyító, tapasztalt rendezői csapat, vele a szakmai know-how, a forrást pedig jelentős részben biztosítja az állam, amely a stratégiai ágazattá emelt sportban fontosnak látja a hazai világversenyek tető alá hozását. Ráadásul Magyarországra szívesen jönnek a külföldi birkózók is a vendégszeretet és a kalkulálható magas színvonal miatt, így mindenki jól jár.
A kiemelkedő olimpiai szereplés azonban már nem csak az ambíciókon vagy a forrásokon múlik. Tokió előtt tizenhét évvel szerzett legutóbb aranyérmet magyar birkózó (2004, Athén, Majoros István), utána 2008, Peking egy medáliát (Fodor Zoltán ezüstje), 2012, London hármat (Lőrincz Tamás ezüstje, Módos Péter és Hatos Gábor bronza), 2016, Rio de Janeiro egyet sem hozott. Itt és ekkor lett azonban országszerte ismert a korábban vb- és Eb-harmadik helyig jutó Lőrincz Viktor, a sors fura fintoraként nem újabb dobogójának, hanem elcsalt bronzmérkőzésének köszönhetően. Keserű könnyein átsejlő dacos elhivatottsága olyanokban is mély nyomokat hagyott, akik szőnyeget addig csak a nappaliban vagy a porolón láttak. Az MBSZ végig érmesként kezelte őt, elérte, hogy eltiltsák a mérkőzésén közreműködő bírókat, kipótolta az olimpiai jutalmát úgy, mintha valóban dobogóra lépett volna. Maga Viktor pedig a lehető leghatásosabban bizonyított: összeomlás és önsajnálat helyett megnyerte a következő nagy viadalt, a 2017-es újvidéki Európa-bajnokságot! Ez volt az első Eb, amelyen közösen szerzett érmet bátyjával, Tamással, korábban vb-n ez már sikerült nekik 2014-ben Taskentben. Tomiról (pontosabban Szöcsiről, ahogy becézik őt) akkor már mindenki tudta, hogy a sportág egyedi klasszisainak egyike. 2006-ban, mindössze 19 évesen a moszkvai Eb-n diadalmaskodott, s utána gyakorlatilag folyamatosan gyártotta az érmeket, például a már említett londoni olimpiai ezüstöt. Rio rajta is kifogott, valószínűleg a túlzott fogyasztás miatt, de isteni sugallatra – s öccse kapacitálására – végül a visszavonulás helyett a folytatás mellett döntött, viszont rögtön felugrott két súlycsoportot. S milyen jól tette! 2017 óta amelyik világversenyen elindult, mindig dobogóra állt, ám amikor 2018-ban hazai pályán, a Papp László Budapest Sportarénában vb-ezüstig jutott, azt mondta, lehet, soha többé nem lesz ekkora lehetősége a világbajnoki címre. Erre 2019-ben Nur-Szultanban az olimpiai kvótával együtt megszerezte, ráadásként Viktor szintén finálét vívott, s végül második lett. Mert ők soha nincsenek egyedül, minden nyilatkozatukban, rezdülésükben ott a másik fivér, kitörölhetetlen örök élmény, ahogy Tamás diadalmas vb-döntője után összeborulnak a kazah főváros Barisz Arénájának alsó szintjén, s percekig zokognak örömükben egymás vállán.
Nyilván még egyszer hasonló nem történhet meg, gondolhattuk, a sors azonban túlírta a hollywoodi forgatókönyvet is. Először jött a pandémia, amely megakasztotta az olimpiai álmok megvalósulását, ám a Lőrincz fiúk vettek egy nagy levegőt és végiggürizték a kényszerszünetet. Viktort megtépázta a vírus, és térdműtéten is átesett, Tamás pedig 34 évesen azon meditálhatott, neki aztán úgy kellett a halasztás, mint púp a hátára. Erre mi történt? Az idén tavasszal mindenkit kidobált a varsói csarnokból, és megnyerte karrierje negyedik Eb-aranyát, másfél évtizeddel az első után. Ilyen nincs és mégis van, citálhatnánk a híressé vált riporteri beszólást, ha nem tudnánk, innen is felfelé vezetett az útja. Regnáló világ- és Európa-bajnokként érkezett Tokióba, ahol minden rutinjával, tudásával felvértezve pályafutása utolsó meccsén megszerezte a magyar birkózás huszadik olimpiai aranyérmét. Ki más, ha nem ő? Minden idők legeredményesebb, sőt, mondjuk ki, legjobb magyar birkózója, 15 év alatt 15 világversenyes medália büszke gazdája. Eközben persze Viktor sem tétlenkedett, egyebek mellett revansot vett a riói csalásért akkori német riválisán, s a dobogó második fokáig menetelt. Testvérpár egyéni sportág egyéni számában még sosem lett érmes a magyar olimpizmus történetében. Az MBSZ épp ebben az évben ünnepelte alapítása századik évfordulóját, a jeles jubileumra ennél szebb ajándékot nem kaphatott volna birkózásunk, amely visszakapaszkodott a vívás, az úszás és a kajak-kenu mellé a hazai sportági csúcsra.
Itt vannak tehát a sikerek, itt vannak az eladható egyéniségek, ráadásul kettő az egyben, „2 in 1”. Cegléd hősei, kiváló katonasportolók, szerető családapák, kompromisszum nélküli példaképek, igazi férfiak, nyílt, tiszta egyéniségek, mint a mesében. Valljuk be nyugodtan, manapság, amikor az értékek relativizálása tort ül az élet minden területén, isteni csoda kell az ilyesmihez. Már csak az a kérdés, mit kezd a magyar birkózás ezzel az egyedi lehetőséggel, két legendájával. Kezdetnek természetesen megünnepli őket, több száz vendég ovációja közepette erre került sor szerda este a Kozma István Magyar Birkózó Akadémián, ahol Lőrincz Tamás tiszteletére átadták az olimpiai bajnokok tribünjének legújabb, huszadik székét. Ha valaki megérdemelte, hát ő az. A folytatás majd kiderül, de ahol ilyen hősök teremnek, ott nincs gond a példaadással, s talán a jövővel sem.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
