2 KUN ERZSÉBET Családmesék MAGVETŐ KIADÓ / BUDAPEST

3 Kun Erzsébet, 1986

ELŐSZÓ HÁROM FEJEZETBEN

5 - Úgy nem lehet könyvet írni, ahogy te ezt a könyvet írod - mondta. - Valóban nem lehet - ismertem el én. - De azért megírom. A kérdések Egyedül maradtam. Olyan váratlanul zuhant rám az egyedüllét, hogy testestől-lelkestől megtántorodtam belé. - Ne hagyd el magad - mondta valaki a temetésen. S nem értettem, mit akar. Hisz nem én hagytam el magam. Engem hagytak el. Mindenütt emberek álltak. Virágokat hoztak, és koszorúkat. Hülyeség! - gondoltam magamban. - Az egész, ami itt történik, hülyeség. Nem igaz, hogy a halál elsősorban kín és gyötrelem. A halál elsősorban abszurd. Mert a nemlét felfoghatatlan. Tudományon túli probléma, amilyen a matematikában is sok van. De a matematikában legalább be merik vallani, hogy ezek a problémák megoldhatatlanok. Istenem, hogyan tovább? Valahol kint az úton egy autó dudált. Olyan fájdalommal hasított az agyamba a hang, hogy majdnem felordítottam.

6 Aztán a temetés véget ért. Valaki hazavitt. Rám telepedett a csend. Jólesett, hogy rám telepedett és beburkolt. Akiket szerettem, többé nem szólhattak hozzám. Más szavára meg nem vágytam. Pár óra telt el? Pár nap? Nem is tudom. De egyszer csak csengők berregtek bele az áldott csendbe. Csilingelve riaszt az egyedüllét, mint a pestis - olvastam egyszer egy versben. Így lehet valóban. De csak akkor riaszt az egyedüllét, ha már áporodott. Az én friss egyedüllétem nem riasztott el senkit. És nem is csilingelt. Nálam az ajtón szólt a csengő, meg a telefonom csengett. Mert az embereket nyomban elönti a jóság, ha egy még ki nem hűlt tragédia hatósugarába kerülnek. De vajon valóban jók az emberek? Jöttek ismerős orvosok és régi barátok. Jöttek arcról is alig ismert látogatók, akik új barátaimnak vallották magukat. Kit az aggodalma hajtott hozzám, kit a kíváncsiság. Hisz minden tragédia kicsit szenzáció is. Csak egyben hasonlítottak egymáshoz a vendégek. Abban, hogy valamennyien roppantul okosak voltak. Teli volt a markuk tanáccsal. Azt szórták elém kéretlen gyémántként. - Ne révedj a múltba - mondta az egyik. - Az élet országútja egyirányú. Nem lehet visszafelé haladni rajta, csak előre.

7 - Vagy főbe lövöd magad, vagy tovább élsz, de normálisan, mint a többi ember - támadt rám a másik. - Harmadik variáció egyszerűen nincs. Bele ne éljed már magad, hogy a kettő között vegetálva, fél lábaddal az élet, fél lábaddal a halál zsámolyán időtlen időkig itt maradhatsz a fotelban ülve. Könyörögni szerettem volna, hogy hagyják abba. Hogy új még a seb, és a jelenlétük fáraszt, szavaik magja meg úgysem talál bennem termőtalajra, mert megkérgesedett bennem minden érzés, s a kéregről a szó lepattan. De tudtam, hogy hasztalan könyörögnék. Ezek az emberek úgy felfűtötték magukat jóindulattal, hogy le nem állítom már szándékuk mozdonyát, míg a gőzt magából ki nem ereszti. Jobb megoldásnak tetszett, ha bebújok az odúmba, és nem nyitok ajtót, nem veszem fel a telefont, így biztosítok magamnak nyugalmat legalább pár órára, aztán fokozatosan mindig többre. Mert lassan lehetett csak visszavonulnom. Becses kincs a jóindulat. Ha túlburjánzik, sem szabad kiirtani. Hálát érdemel még a vadhajtása is. A kíváncsiság rendjének lovagjai aránylag gyorsan elmaradtak. Mivel nem sírtam, nem toporzékoltam, látványosság híján tán el is unták nálam magukat. És apránként gyérült a szívbéli barátok látogatása is. Azt hittem, kezd elfogadni az emberiség új formámban, úgy, amilyenné lettem. De tévedtem. Hamarosan más megváltók jelentkeztek üdvözülésre alkalmas receptekkel, és ami még bosszantóbb volt: jól kidolgozott kérdéssorozatokkal.

8 Hogy nem volna-e jobb, ha újra férjhez mennék? Nincs-e kedvem óceánokat átszelő utazásokra legalább? Tulajdonképpen miért nem költözöm el a régi lakásból? Ha azelőtt jártam színházba, Operába, miért nem járok most? Nem vettem-e észre, hogy szúként eszi már csontomat a magány? Miért dolgozom annyit? Csak nem munkamániába menekülök? Miért nem vezetek háztartást? És ha nem főzök, mit eszem egyáltalán? Ugye csak altatóval tudok aludni? Ugye sok idegcsillapítót szedek? - és így tovább a végkimerülésig vagy még azon is túl. Vizsgálgattam magam a tükörben, mit láthatnak rajtam a cimborák, ami annyira a szívükbe mar, hogy folyamatosan szükségét érzik feltankolni magukat sorsomat féltő lelkesedéssel. De a tükörből nem tudtam meg semmit. A lelkem tükréből sem. Tény, hogy kifordult az életem, és nem fordítottam vissza. Nem is akarom rárángatni a régi sínre, mert a sín eltört, és semmi össze nem forraszthatja. De teszem, amit tennem kell, és jókedvűen teszem. Nem dolgozom többet, nem eszem kevesebbet, mint azelőtt. Az alvókám prímán működik, minden szer nélkül olyan mélyen alszom, hogy Morpheus még reggel sem enged ki könnyen a karjaiból. Idegcsillapítóra meg a legnehezebb óráimban sem volt mankóként szükségem. Másokat is nagy buzgalommal szoktam lebeszélni róla, régi elvem lévén, hogy baj esetén a belső tartalékokat kell mozgósítani, nem kívülről bedobálni pirulák alakjában a segédcsapatokat. Legalábbis amíg lehet. Amíg a gyógyszer nem parancsolóan szükséges. Ráadásul magányos sem vagyok, soha nem is voltam, mert kísérnek az emlékeim, és

9 az emlékeim gyönyörűek. Zsongásuk akár három emberöltőn át elszórakoztatna egy magános cellában, anélkül hogy unatkoznék. Szeretetből semmivel sem adósom az élet. Olyan gazdag belőle a kassza, hogy a kamatjaiból megélek. Akkor hát mi szúr rajtam szemet? Hogy olyan életformát választottam, ami nem egyezik az ízlésmodellel? De hát számomra jelenleg ez az életforma az egyedül lehetséges. Az egyetlen, ami úgy ad nyugalmat, hogy nem lustít el. Láttam jó darabját a világnak. Miért utazzak túl az Óperenciákon most, amikor abban a bizonyos fotelban kellemesebben érzem magam? Utazom én. Hogyne utaznék. Elég, ha behunyom a szememet, máris ott vagyok, ahol akarok. Azt ne higgyék, hogy ez valami egészségtelen állapot. Attól, hogy az ember nem sodródik együtt ángyommal-bátyámmal, még virulóan egészséges lehet. Ahogy a magatartásbeli divathullámok hátán tutajozó is lehet beteg. Valószínűleg csak arról van szó, hogy az egyedüllét tényleg csilingel. És kérdésekre ingerel. Vannak persze jogos kérdések is. Kérdezni mindig kell. Mert nem ismerjük egymást eléggé. Sok bajnak ez az eredője. Ebben a könyvben is áll a következő fejezetek mindegyike előtt egy kérdés. A témanyitó kis párbeszédek elhangzottak a valóságban is. Csak a fogalmazásukon esztergáltam, nem a lényegükön. De vajon feltették volna nekem ugyanezeket a kérdéseket akkor

10 is, ha tudják rólam mindazt, amit csak leírni mertem, elmondani nem?... Ha jobban ismernek? Hiba, hogy az ember nem beszél. Vagy legalábbis nem beszél eleget. És épp a fontos dolgokról hallgat. De hát kinek fontos, ami nekem fontos? Kit érdekelnek az én magánügyeim? Attól tartok, sokakat. Mert ma már tudom, hogy magánügy tulajdonképpen nincs. Ha engem felpofoz valaki, az mindazok ügye, akik pofonoktól félnek vagy már kaptak pofont, és kit nem legyintettek már meg így vagy úgy? Ha arról mesélek, hogy megcsókoltak, az én mesémen át mások újraélik saját elcsókolt csókjaik ízét. De mit pofon és csók! Akár csak annyit írjak, hogy egy kertvendéglő lugasában birkapörköltöt tett elém a pincér, máris lesznek kétszáztizenhatan, akiknek eszébe jut egy másik kertvendéglő és egy másik pörkölt. Nemigen történik az emberrel olyan, ami páratlan eset lenne a szakirodalomban. Akkor, amikor egyedül maradtam, úgy éreztem, összedőlt körülöttem minden. Lét és nemlét határán bolyongott a lelkem, tátongó mélységek felett egyensúlyozva kerestem az igazságot, a vigaszt, abban a fojtogató semmiben, amiben a gondolataim tapogatództak. És egyszer csak kikristályosodott valami. Örök érvényű bölcsességek törtek fel bennem, olyan már-már zenei tisztaságú igék, amelyektől felragyogott az elmém, mert minden sejtem azt visszhangozta, hogy én vagyok az első és az egyetlen, akiben mindez megfogalmazódhatott.

11 Már épp glória kezdett képződni a fejem körül a megdicsőüléstől, amikor belebotlottam valakibe, aki körül szintén akkor dőlt össze minden. És mit tesz az ég? Pontosan ugyanazok az örök érvényű bölcsességek kavarogtak az ő fejében, mint az én kobakomban. Pontosan ugyanazokat a frázisokat pufogtatta, mint kínom fennhéjázásában én. Képzeletem sárkánya hirtelen házimacskává töpörödött. És legszívesebben belerúgtam volna. Már-már elviselhetetlennek tűnt a sértés, ami ért. Hát más is igékre horgászva ül a Nirvána partján? Más is képes erre a megsemmisülésre és feltámadásra? Már a szenvedés sem egyedül az enyém? - Persze hogy nem! - mondom ma, tarisznyányival több tapasztalattal az életutamon cipelt poggyászban. - Az ember nem sajátíthatja ki magának a sorsot. Sem a kínt, sem az örömöt. Az a darab, amit kikanyarítunk magunknak az élet nagy sajtjából, lehet sósabb vagy lyukacsosabb másénál. De azért csak sajt marad. Aki hasonlót majszol, akár ezüstkéssel szeli, akár bugylibicskával, ugyanúgy falatozik belőle, mint mi. És jó, hogy így van. Mert ha egyazon asztalnál ülünk, akkor miért ne érdekelne mást is, hogy vagyok? Köszönöm, jól. Csak kicsit sok szék üres már mellettem. Az asztalnak ama sarkán, amelyet helyemül jelöltek, rajtam kívül nem ül már senki sem. Persze az egyedüllét nem privilégium. Nem egyedül élek egyedül.

12 Vannak az asztal mellett még sokan, akik nem súghatják meg senkinek azt, ami a szívüket nyomja, mert egy ember sincs már hozzájuk oly közel, hogy meghallja a suttogást. Ha észre akarják magukat vétetni, ordítaniuk kell. Hangosan üvölteni, hogy a távol ülők felfigyeljenek. És ordítani pokolian fárasztó. Örökösen ordítani nem lehet. Nem is ajánlatos. A szeretet hullámhosszán azonban még érintkezhetünk. Csak nem mindenki ismeri hozzá a kódot. Legyen hát ez a könyv a jelábécé. Legyen a szeretet tankönyve.

13 - Maga tudna külföldön élni? - kérdezte egy amerikás magyar, és jelentőségteljesen megfogta a kezemet. - Még másik kerületben sem! - mondtam én, és nem értettem, mit keres a kezében a kezem. A tónusok Négy földrész utazott Óbudára konflison 1920 őszének egyik reggelén, a pesti Veres Pálné utcából. S a földrészek mögé bújva, ugyanebben az ócska konflisban, ott utazott a szerelem. A négy földrészt négy nőalakban személyesítette meg fél lepedőnyi vásznon egy ismeretlen festő, abban az időben, amikor Ausztrália még nem volt felfedezve. A kocsiülésen kuksoló szerelmet pedig anyám és apám testesítette meg az arasznyi széles fekete keretbe szorított kép mögött. Egymáson kívül ez a kép volt akkor egyetlen kincsük. Kevéske pénzükhöz mérten egész vagyont költöttek rá. - Egyszerűen fülön fogta a lelkünket az a kép - mesélte később anyám. - Egy régiségbolt kirakatának hátterében állt, mi meg az üvegen túlról szemeztünk vele, naponta többször is. Mert akármerre indultunk, mindig arra vitt a lábunk. Eleinte eszünkbe se jutott, hogy megvegyük. Miből is, amikor még a szükségesre is alig tudtuk előbűvészkedni a fedezetet? Elég volt nekünk, hogy nézzük. Hogy a látványát

14 birtokoljuk. Ám egyszer csak belénk hasított a felismerés, hogy megveheti más, és akkor hová fussunk utána? Egész éjszaka nem aludtunk. Számoltunk, kalkuláltunk, és másnap már nyitáskor ott voltunk a boltban. Szinte reszketve loholtunk oda, félve, hogy épp az utolsó percben halássza el az orrunk elől valaki azt, ami a miénk. így követtük el életünk első könnyelműségét. De mi tagadás, máig sem ért utol érte a megbánás. Nem is volt mit bánni a vételen. Bármennyire képzavaros a lelken nőtt fül, amit még cibálni is lehet, igencsak találó a kifejezés, hogy ez a festmény fülön ragadja az ember lelkét. Mi másra vélhetném, hogy a látogatóimat mindig maga elé vonzza? Már többen meg is akarták venni tőlem, egész csinos summákat kínálva érte. Holott a képnek régisége ellenére sincs komoly értéke. Csak szeretnivaló. És mindenki számára van valami mondanivalója. Ezt érzik ki belőle azok a bizonyos lelki fülek. Különben annak idején sem volt drága a kép. Megvásárlása mégis a kívánatosnál romantikusabbá hangszerelte anyámék új életének nyitányát. Úgy költöztek ki Óbudára, hogy festményük már volt, méghozzá akkora, hogy őket magukat majd kiszorította a konflisból, amin vitték. De asztaluk, amelynél egyenek, még nem volt, és lábosuk is alig, amiben főzzenek. Persze a kép volt a fontosabb. Rá sem bízták volna másra, azért őrizték személyesen a nagy képek szállítására korántsem berendezett konflisban. Ha ugyan konflis volt egyáltalán az a konflis, és nem egylovas bérkocsinak álcázott időgép. Mert kiszállván belőle,

15 még ifjú szüleim úgy érezték, hogy nem más kerületbe érkeztek, hanem valahová a múltba pottyantak. És a következő napok tapasztalatai csak erősítették ezt a benyomást. A húszas évekbe fordulva Pest és Buda már kezdett fejlődni, modernizálódni. Óbuda azonban úgy festett, mintha fixírsóval rögzítették volna benne a biedermeier hangulatot. A házak zöme földszintes vályogépület. A szobákban berakott bútorok és almaszag. A falakon zenélő órák és gyönggyel kihímzett szentképek. Az udvarokon hepehupás kövek és leanderek. Az utcára néző ablakokban vakítóan fehér, csipkés vászonrolók. És az ablakok mögött tradíciókba merevedett emberek. Szabályos kasztokba tömörült a népesség. A szőlőbirtokos német telepesek, az úgynevezett braunhaxlerek voltak a patríciusok. Egykoron tutyinak becézett papucsban jártak, tavasz melegedtével harisnya nélkül. És térdig felgyűrt nadrágban dolgoztak a földeken, így a nap barnára sütötte a lábfejüket meg a lábuk szárát. Ebből eredt barnalábút jelentő braunhaxler nevük, amely eredetileg amolyan csúfnév volt, de hamarosan rangossá nemesedett, mert polgárjogot jelentett. Olyannyira, hogy sokan csak a braunhaxlert tartották igazi altofner Bürgernek, azaz vérbeli óbudai polgárnak. S bár a híres óbudai szőlők nagy részét már az ezernyolcszázhetvenes-nyolcvanas években elpusztította a filoxéra, a tekintély megmaradt. No meg a szőlőből is maradt azért valamicske. Sok braunhaxlernek volt saját borkimérése. Közülük kerültek ki a messzi földön nevezetes óbudai kiskocsmák tulajdonosai,

16 akiknek joga apáról fiúra szállt. Idegen akkor sem tudott a braunhaxlerek soraiba furakodni, ha német ajkú volt. Ka braunhaxler, der kommt mit Stiefel" - mondták megvetően a jövevényről. Vagyis hogy nem közéjük való, csizmában érkezett. Márpedig csizmát csak Buda túlfelén és az ország más tájain hordtak az ott élő németek, nem Óbudán. A mondat két utolsó szava idővel összeolvadt. Csak annyit kellett mondani valakire, hogy mitstiefel, és sorsa máris megpecsételtetett. A másik kaszt tagjai a Zichyek által Óbudára telepített zsidók voltak, akik szintén zárt körben éltek, főleg a hajdan Zsidó utcának nevezett mai Lajos utcában, amely csupán 1879-ben kapta a Lajos nevet az Óbudát a királynék városává tevő Nagy Lajos király emlékére. Végül volt egy harmadik kaszt. Ebbe tartoztak a keresztény magyarok, akikből meglepően kevés, mindössze öt ezrelék maradt a valaha színmagyar Óbudán. Pálffy Miklós esztergomi kapitány ugyanis 1596-ban, végvári csapatok oltalma alatt átmenekítette az akkor önálló mezőváros Óbuda tehetősebb polgárait Érsekújvárra a törökök elől, akiknek uralma alatt a virágzó város szegény jobbágyfaluvá nyomorodott. A török kiűzése után Württembergből hoztak telepeseket a területre. A közben másutt otthonra talált magyaroknak csak elenyészően kis része vándorolt vissza. Hogy a sokféle eredetű, de eleinte csak összefogva boldoguló lakosság mikor különült el, és miként alakult ki a kasztrendszer, arra eddig a helytörténészek sem leltek hiteles feleletet. De tény, hogy a három kaszt tagjai még századunk első évtizedeiben is szigorúan betartották íratlan törvényeik

17 szabályait. Csak kaszton belül házasodtak, saját orvosaik, boltjaik, társasköreik voltak. Egymást tiszteletben tartva ugyan, de csupán annyit érintkeztek, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt. És akkor jött apám, aki puszta megjelenésével megingatta a szépen felépített rend talapzatát. Ő volt ugyanis az első doktor, aki szakorvosi rendelőt mert nyitni Óbudán. Kockázatos vállalkozás volt ez akkor. Kevés sikerrel kecsegtetett. De hasztalan óvták a barátok, nem engedte lebeszélni magát. Kiszögezte saját kezűleg a tábláját, hogy szülész és nőgyógyász", az óbudai Fő tér egyik kis földszintes házának kapujára. Éppen világmegváltó hangulatban volt. Csak úgy buzgott benne a tettvágy. Már hogyne buzgott volna, amikor az egyetemről egyenesen a frontra dobták, s haza sem engedték, legfeljebb néhány napos szabadságra, az első világháború végéig. Kötelességtudó embernek nevelték. Tette, amit kellett a fronton is. így aztán - ami orvosnál, tehát nem harcoló embernél ritkaság -, gyönyörűen dekorálva szerelt le, látványos kitüntetések garmadával. De én még életemben nem láttam senkit a háborút úgy gyűlölni, ahogy ő gyűlölte. Mégis ennek a háborúnak az egyik epizódja határozta meg későbbi életét. Kellemetlen epizód volt: kéthetes inspekció a kolerakórházban.

18 Mit is csinálhatott 1915-ben egy csukaszürke egyenruhás fiatal kis doktor a lázárok eme dantei poklot idéző völgyében? Jószerivel semmit. Számadó juhásznak szegődni a halál nyájához! Még lelkesedni tudó aggyal, a friss diploma apostoli hitével a szívben ott állani "remegő felelősséggel kétszázötven betegágy előtt, amelyben fakó arcú, csontvázzá aszalódott emberek vívják kilátástalan küzdelmüket a röhögő kórral! Milyen nagyzási téboly volt azt hinni, hogy annak a kis muníciópótlásnak, amit egy-egy injekció vagy más gyógyszeres beavatkozás jelent, főszerep juthat ebben az apokaliptikus verekedésben. Még ki nem kezdett fiatalságú apámnak, aki bármi csoda tevésére képesnek hitte magát a gyűretlen diplomájával, büntető kín volt ez a meghasonlás a mesterségben. A megszégyenítő tehetetlenség a legfontosabbat ingatta meg benne: az orvos-novícius szűzi szent bizalmát a tudásban. Hány, de hány megdermedt test mellől ment el véresre harapott szájszéllel, botorkáló, megtört léptekkel, bűnbánó szerzetesi cellájába: az orvosi szobába. Egész nap szüntelenül szólt a lélekharang. Az öreg diakónus nemegyszer fáradtan elaludt a temetési szertartás alatt, és az ifjú doktor lelkében soha nem hallgatott el a de profundis. Minden nappal több és több omlott össze benne. Szinte torkában érezte a tudása és hite köveiből épült s most semmibe dőlő álompalotái romjainak malterszagát.

19 Ez már az őrület határa volt. De nem engedhette meg magának, hogy összeroppanjon. Valamivel horgot kellett vetnie az életbe, hogy belecsimpaszkodjon. A horog a szülészet volt. Ott, a halál árnyékában határozta el, hogy szülész lesz. S a temetéseken az apró kisgyerekekre gondolt, akiket majd ő segít a világra. Ettől kezdve a kassai bábaképzőben töltötte minden szabadságát. Hisz nem volt elég a szándék. Szaktudást is kellett szereznie. De véget ért a háború. Leszerelt, és a jövője teljesen bizonytalanná vált. A korra jellemző munkanélküliség az orvosokat is keményen sújtotta. Hogy fizetett státushoz jusson, arra kósza reménye sem volt, fizetés nélküli gyakornoknak szegődött hát az egyik szülészeti klinikára, hogy kitöltse a tudásán még meglévő réseket. Így lett szakorvos. S újabb hitekkel felpumpálva magát azt remélte, Óbuda boldogan befogadja majd. Az a bizonyos világmegváltó kedv csábította ki a városnak erre a perifériájára. A huszadik században páratlan kasztrendszer és a munkásnyomor. Mert Óbuda akkor már jó ideje munkáskerület volt, s a braunhaxlerek takaros, ósdiságuk mellett is minden kényelemmel berendezett vályogházai mellett egyre több nyomortelep nőtt ki a földből. Különösen kettőről beszéltek sokat Pesten. A téglagyár mellettiről, amelyet a téglavetők laktak, és a Filatori gát menti Hatházon létesültről, amely az első budapesti hajógyár munkásainak szolgált szállásul. Víz, gáz, csatornahálózat

20 még csak Óbuda szívében volt. Villany is aránylag kevés helyen. Ennek megfelelően alakultak a higiéniai viszonyok, amelyeket még a maradiság gyepén burjánzó szemérem is befolyásolt. Megmosakodott tisztességgel a régimódi óbudai asszony fej-búbtól köldökig és talptól térdig, de ami közbül esett, az retkes maradt és áporodott, mert kézzel érinteni még mosakodás ürügyén is több volt az illetlenségnél, már-már bűn. Vagyis Óbudán nemcsak az orvosi segítség, az orvosi felvilágosító munka is elkelt. Apámuram joggal gondolhatta, hogy ott a helye. De hát apám még 1920-ban is fiatal volt. Tapasztalatlan és naiv, így sok mindent nem vett számításba. Nem gondolt például arra, amidőn hivatásának választotta a szülészetet, hogy egy szülész az akkori Magyarországon nemigen tud megélni a praxisából, főképp Óbudán nem. És az a régi bölcselet sem jutott eszébe, hogy ne kívánd felebarátodnak ugyanazt, mint tenmagadnak, mert hátha neki más az ízlése. Azaz hiába akarja ő megváltani Óbudát, ha az köp a megváltásra, és jól érzi magát úgy, ahogy van. Ami a megélhetést illeti, a szülész csak akkor tudta magát és családját eltartani a korabeli Pesten, ha valami klinikán, kórházban vagy szanatóriumban legalább egy, a szűk létminimumát biztosító állást kapott. Apámnak ilyen állása 1952-ig nem volt. Mindazonáltal könnyen meggazdagodhatott volna. Nem a szülészetből, hanem az ellenkezőjéből, a terhesség megszakításából. Az úgynevezett abortőrökhöz, akik tiltott műtéteket végeztek a lakásukon, csak úgy ömlött a pénz. Apámnak viszont elvei voltak, és pont erre nem volt

21 hajlandó. Ő ott, a kolerakórházban kaszáló halál árnyékában arra esküdött meg önmagának, hogy kezdődő életek felett őrködik, dehogy is szolgálta volna újra az ördögöt. Maradt tehát a magánpraxis. Az ám! De hogyan? Alig szögezte ki a tábláját, a lányok és asszonyok máris arról kezdtek sustorogni, hogy aki nőgyógyásznak megy, annak valami röfög az agyában. Mert ugyan miért specializálná magát valaki egy szervre, amelyet tisztességes nő még önmaga előtt is szégyell, ha nem azért, mert malackodásban leli örömét? A gyanút apámnak az óbudaiak számára szokatlan életvitele is alátámasztotta. Elsősorban gyanús volt maga a felesége. Anyám sugárzóan szép asszony volt, és olyan temperamentumos, hogy szikráztak a kovakövek, ha megjelent. Az emberek nem ilyennek képzeltek egy orvosfeleséget. Inkább galamblelkűnek, amilyenek a falusi papnék. De gyanús volt a társaság is, amely a szüleimhez járt. Apám irodalom- és művészetrajongó volt. Már tizenöt évesen azért akarták eltanácsolni a minden más tekintetben dicséretesen kitűnő piarista gimnáziumból, mert az önképzőkörben Adynak toborzott híveket, holott a paptanárok épp e forradalmi hangú költő verseit tiltották olvasni. Medikus korában meg addig csetlett-botlott a Japán kávéházban, amíg le engedték telepedni a művészasztal végibe, hadd szippantson magába valamit a márványasztal felett röpködő szép, okos szavakból az a mohón figyelő

22 kölyök. Valahogy így lett megtűrt tagja Ady Endre még zártkörűbb asztaltársaságának is a Három Hollóban. Aztán meg a Galilei-körhöz csapódott a vele egy gondolaton pendülő barátaival. S mivel ilyen körben mozgott, társasága is főleg írókból, művészekből verbuválódott. Azok közül meg némelyik meglehetősen különös ruhákban járt-kelt akkoriban, mintegy tüntetésképpen a korszellem ellen, amelyet megvetett. Hogy kicsodák a vendégek, azt nemigen tudták az óbudai Fő tér környékén. Az öltözködésük azonban nyomban beszédtéma lett, és már kezdősebességgel jól pörgött a helyi pletykák kerekein. Főleg Kassák Lajos ingerelte a kandi kedvet, aki nem átallott feleségével együtt fekete rubaskában közlekedni a Fő tér macskakövein. És ki látott már Óbudán ilyen faramuci viseletet? Márpedig embert barátjáról, ugyebár... Ha ilyen barátaik vannak a doktoréknak, ugyan ki bízhatna bennük? Ráadásul este tíz után is gyakran ég náluk a lámpa, amikor már minden rendes ember alszik. Na hiszen, jófélék lehetnek! Hogy szüléshez hívják az új orvost? Ugyan már! Hisz ahhoz még a régit sem igen hívták. Az óbudai családok teljhatalmú szülészeti tanácsadói a tudós asszonyok, a bábák voltak. Bennük bíztak egyedül. Ha maga a bába ragaszkodott orvoshoz, hát el is szalajtottak érte. A szakmáját valóban nagyon értő, sok tapasztalatú bába viszont csak ritkán hívatott orvost. Legfeljebb ha életveszély volt, szánta rá magát. Hisz az orvoshívással saját tudását kompromittálta a család előtt, és a szülő nőt is kínos helyzetbe hozta, mert teste intim szféráit feltárni egy férfinak, legyen bár százszor orvos az illető, mindenképp szégyen volt.

Majdnem akkora szégyen, mint kórházban szülni, ahol szintén férfiorvosok kezére került a kismama. Aki kórházba kényszerült, jobban is tette, ha elköltözött a környékről, mert ujjal mutogattak rá, amíg csak élt. A furcsa csupán az, hogy nagyrészt mégis rendben folyt minden. Habár az asszonyok magánlakásokban szültek, elképesztően lehetetlen körülmények között, gyermekágyi fertőzés nemigen fordult elő, annak ellenére sem, hogy a kerületben általános gyakorlatot folytató és foghúzástól szülésig mindent vállaló orvosok nemegyszer skarlátos vagy más fertőző betegtől jöttek a szülőágyhoz, ha értük menesztett a bába. Tizenöt orvos praktizált 1920-ban a kerületben. Apám volt a tizenhatodik. Az ember azt hinné, hogy legalább a doktorok örültek neki. Annak, hogy Óbudán nyitott rendelőt. Hogy végre van egy szakorvos a kerületben, ahol akkor még fogorvos sem volt, és legalább a szülések miatt nem őket verik fel éjszaka. De a doktorok nem örültek. Ellenkezőleg! Agyon voltak rémülve, s meg is volt a jó okuk a rémületre. Ők ugyanis élénken emlékeztek még néhány kirívó esetre, amikor a braunhaxlerek egy-egy orvosa konzultálni próbált a zsidók orvosával, vagy az akart tanácskozni a keresztény magyarokéval. S arra is, hogy minden ilyen kísérlet csúfos kudarcba fúlt. Hosszú időre lesüllyedt tőle a kedélybarométer beteg és orvos, de még orvos és orvos között is, annyira renegát tettnek minősült a cselekedet. És Óbudán nemcsak

24 apámnak nem volt állása. A többi orvosnak sem volt. Óvták hát a magánpraxist, mint egyetlen megélhetési forrást. Tudták ők, hogyne tudták volna, hogy egy képzett szülész perfektebbül beszél a gyerekhordó gólya nyelvén, mint ők. Készséggel át is engedték volna állóhelyüket a szülőágy mellett. Csak egy dagasztotta bennük az aggodalmat, hogy szülni furcsamód minden kaszt asszonyai szültek, és szülész csupán egy volt. Csak nem fog egyik kaszt asszonyaitól a másik kaszt asszonyaihoz szaladgálni? Úristen, micsoda káosz! Még felrúgja ez az egy szem orvos az egész nagy nehezen kialakult rendet, és ki tudja, hogy ez a rebellió miként hat majd az évek nehéz munkájával kiépített, de most már aránylag stabil praxisra? A sok problémanyalábból összeállt, de valahogy mégis bohózati szituáció mindenesetre odavezetett, hogy apámnak sokáig két várószobája volt. Egy, amit a betegeknek rendezett be, és a voltaképpeni rendelő, amelyben ő várta a betegeket. De jó darab ideig hiába várta. Még véletlenül sem kopogtatott az ajtaján páciens. Valaminek végül mégiscsak történnie kellett. És történt is. Méghozzá a legváratlanabb. A bábák kezdtek bábáskodni apám felett. Ők karolták fel elsőnek. Kezdetben egyedül nyitottak be hozzá, amúgy tapogatódzni, ilyen-olyan ügyekben tanácsot kérni. Idővel aztán elhoztak a rendelőbe egy-egy beteget is. A hangulat egy csapásra megváltozott. A bába tekintélyén nem eshetett csorba. Ha ő hisz az új doktorban, hihet benne más is, döntötték el a boltíves

25 kapualjakban trécselő hangadók. (Ilyen egyszerű volt az egész.) Most már jöttek az asszonyok. Kíváncsiságból is ellátogattak hozzánk, ha semmi panaszuk nem volt, hát beszélgetni. Az anyám iránti idegenkedés is hirtelen rajongásba váltott. Milyen szép!" - suttogták áhítattal. Mint egy templomi szent." Akkor már csak nagyasszonynak szólították. Elterjedt róla, hogy mindenkin segít, aki hozzá fordul. Már-már kicsit sok is volt a jóból. Apámról meg az terjedt el, hogy kedves. S hogy egy orvos kedves legyen, az is szokatlan volt Óbudán. A többi ott praktizáló doktor mind jóval idősebb volt. Legtöbbjük hatvan év feletti. És ezt az orvosgenerációt még úgy nevelték, hogy a beteggel szemben tanácsos a merev, kissé mesterkélten rideg s méltóságteli viselkedés. Csak ezzel lehet kivívni a gyógyító munkához nélkülözhetetlen tiszteletet. Ettől alakul ki a páciensben az az érzés, hogy az orvos különb ember nála, épp ezért nyugodtan rábízhatja egészségét és önmagát. Apám korosztályánál ilyesmiről már szó sem volt. így hát nyugodtan viselkedett természetesen. S mivel alapvetően kedves fickó volt, ha úgy tetszik: kedvesen. Úgy tűnt, aránylag rövid időn belül csatát nyert. De ha a praxis nagy döcögve meg is indult, a helyzet még korántsem volt rózsás. Mint klinikai nevelésű nőorvos sehogy sem tudott belenyugodni a néhány területen már nem is biedermeier, hanem egyenesen középkori egészségügyi viszonyokba. Az

26 első beteg, akinek irrigációt írt elő, mintaszerűen elájult, amikor megtudta, hogy az irrigátor micsoda és mire használják. Egy másik, akinek hüvelygolyókra adott receptet, megkérdezte, hogy a golyókhoz való hüvelyt is a patikában árulják-e, mit sem sejtve róla, hogy neki magának van hüvelye. A harmadik meg azért tiltakozott, hogy gyári készítményt írt fel neki, mert, mint kiderült, Óbudán csak a rőf hosszú, legalább húszsoros, úgynevezett magistralis recepteknek van becsülete, vagyis az olyan orvosságnak, amit az ismerős patikus a beteg szeme láttára kotyvaszt és kever, mert ki tudja, a gyár abba az izébe mit tesz bele". Bizony nemcsak a betegeknek kellett megszokni az új doktort. A doktornak is szokni kellett az új betegeket. De miután már megvolt a bizalom, kölcsönös jóindulattal sikerült összerázódni. Ami felkavarodott, lassan le is ülepedett. A hullámzó bizonytalanságok között evezve apámnak szerencsére ott volt anyám. Ő volt az áramforrás. Mellette lehetett feltöltődni, ha lanyhult a hit. És volt még valami, ami erőt adott. A konflison hozott szerelem, amely velük lakott. Elnyűhetetlen szálakból szőtték ezt a szerelmet. Sok vihart kiállt, mielőtt az óbudai fészekbe betelepült. Anyám tornyos kastélyból költözött a penészes falú Fő téri lakásba. Nagybirtokos férjet hagyott el, hogy a peremkerületi orvos hű társa legyen. Apámnak vagyonos menyasszonyt jelöltek ki a szülei, az elől szökött a Veres Pálné utcai albérletbe, ahonnan Óbudára vitt az út. Prüszkölt a dühtől mind a két család. Anyámé is, apámé is.

27 Az esküvőre sem jött el senki, csak a tanúk. A beteljesült szerelem ragyogásában azonban a gondok minden göröngye szappanbuboréknak tűnt. Elég volt ráfújni egy-egy keserű gondolatra, máris szétpattant, semmivé vált. Hiszen olyan szép lett egyszerre a világ! Apám augusztus 25-én született. De hatvan éven át augusztus 8-án ünnepelte a születésnapját, mert ezen a napon ismerte meg asszonyát, és úgy érezte, akkor született meg igazán, csak e naptól él. Hát ilyen volt ez a szerelem. És ilyen is maradt. Érte nyert értelmet az első napokban, és később is minden küzdelem. Amikor befogadták apámat a bábák és a betegek, befogadták a kerületi orvosok is. Ő lett Óbuda első kaszton kívüli doktora. Bekopogtattak hozzá innen is, onnan is. Kihívták, ha baj volt, meghívták, ha ünnepi ebéd volt. S minél jobban megismerték, annál jobban áradt felé a jóleső - jaj, de menynyire jóleső - szeretet. Bőségesen jutott ebből a szeretetből anyámnak is, aki tárt szívvel viszonozta. Afféle lelki tanácsadójává vált a jó szóra szomjazóknak, de szükség esetén asszisztált is apámnak a rendelőben, és ami az akkori munkanélküliség gyomorra ható nyomorában szintén nem volt közömbös: pohárnyi meleg tejre vagy egy tányér tartalmas levesre bárki számíthatott nála, aki éhesen betoppant. Apránként elfogadták a humorát is. Megtanultak játszani vele, s vele nevetni, ha csúfolódik. - Be szép ma reggel! - udvarolt egy napon a házbéli hentes.

28 - Mint egy templomi szent - billentett huncutul egyet a szemén anyám. A hentes meg vidáman vigyorgott, hogy érti, miről van szó. Pedig éppen mert értette, pár hónapja még vérig sértődött volna. Eleinte másokat is nyugtalanított, hogy veheti valaki rossz néven, ha templomi szenthez hasonlítják. - Nem engem bánt a hasonlat - nevetett rájuk anyám. - Maguk a templomi szentek méltatlankodnak miatta. És jogosan. Mert amilyen szabadszájú vagyok, sehogy sem illek a soraikba. Volt valami igaza. Abban is, hogy lefaragta a túlzásokat. - Előbb a pokolba kívántak minket mondta. - Most meg az égbe akarnak föllökni. Mi lenne, ha a földön maradnánk, ami még mindig a legbiztonságosabb hely? Így hát visszaszálltak a földre, barátkozni a hétköznapokkal. Munkás hétköznapok voltak, tevékeny nappalokkal és mozgalmas éjszakákkal. Délelőtt a fekvő betegeit látogatta végig apám, délután odahaza rendelt, s ha lefeküdt végre, többnyire kiugrasztották az ágyból, mert a gólya néni gyakran dolgozott éjszakai műszakban, és a bábák már számítottak rá. De sokszor szaladt nehéz szülészeti táskáját lóbálva a Filatori gáthoz vagy azon is túl a gyéren világított, gidres-gödrös éjszakai utcákon... Busz még nem járt Óbudán, villamos és vicinális is csak nappal. Taxira, fiákerre meg sem az orvosnak, sem a betegnek nem telt. Őszintén szólva efféle

29 luxus eszükbe sem jutott. Gyalog indult a doktor, ha sürgős volt, futólépésben, s ha már orvosért küldtek Óbudán, többnyire sürgős volt. Indult, de hová? Az esetek jó részében bűzös nyomortanyákra, ahol petróleumlámpa, gyertya, esetleg pislákoló olajmécses fényénél kellett dolgoznia, és nemhogy vízvezeték nem volt, olykor még kút is csak jó távol. Hetedhét határból kellett a vizet hozni. S ha víz már volt, nem biztos, hogy tüzelő is volt, amivel felmelegítsék. Kemény teleken fűtetlen szobában feküdt a szülő nő. Nem ágyban, ó, dehogy. Földre terített pokrócon, szalmazsákon. S persze tömegszálláson. Apám ilyenkor a férjet visszaküldte hozzánk tűzifáért, egy-egy kis fazék sűrű rántott levesért, hisz táplálni kellett a kismamát szülés után, hogy ő is táplálni tudja a kicsit, szoptatni tudjon, erőre kapjon. A higiéniának azonban olykor a legprimitívebb feltételeit is képtelenség volt megteremteni. Félsötét földpadlós lyukban, alompiszokban, hidegben kellett komplikált szülések százait levezetni, szükség esetén kisebb műtéteket elvégezni, tetszhalott csecsemőket életre kelteni. S milyen rejtélyes defenzívái vannak a szervezetnek! Megint csak nem történt baj, sem gyermekágyi láz, sem egyéb fertőzés. Legfeljebb a babonák fertőztek. Egy-egy szülésnél összecsődült az egész rokonság. Alig lehetett őket kiparancsolni a szobából, ahol az asszony vajúdott. Ijesztő jelenet is adódott némely nap. Egyszer elhívták apámat egy görcsökben fetrengő nőhöz. Amidőn benyitott, azt hitte, eltévesztette az ajtószámot. Hogy

30 valami spiritiszta szeánszra vagy mágusok gyülekezetébe került. A beteg ugyanis sötét szobában, meztelen hassal feküdt az ágyon. Köldökére égő gyertya volt ragasztva (ennek kellett volna kiűznie belőle a fájdalmat), s körülötte, a gyertya lángjától kísértetiesen megvilágított arccal, fél tucat asszony mormolta rigmusban a ráolvasás szövegét. Mindez nem évszázadokkal ezelőtt történt, hanem 1923-ban, Közép-Európa Budapest nevű fővárosának egyik kerületében. Volt eset, ami a családi krónikába is bekerült, annyira bensőségessé színesedett. Pelyhes állú legényke jött apámért egy újévi hajnalon. A lakás, ahová vitte, mindössze egy helyiségből állt. Az sem volt szoba, csak kamra. A kályhát spór" helyettesítette, amelyen főztek is. Ha volt mit, és volt mivel. Ezúttal nem volt. A férj fél éve munkanélküli. A szoba jéghideg. A sarokban, egy szalmakupacra terített kétes tisztaságú lepedőn feküdt a vajúdó nő, sápadtan, kivérezve, alig tapintható pulzussal. Diagnózis placenta praevia, elöl fekvő méhlepény. Szülésnél az egyik legveszélyesebb komplikáció. Hasonló esetben a mentőket nem értesíteni ma súlyos műhiba. Akkor? A lakástól három kilométerre, az egyik téglagyárban volt a legközelebbi telefon. Ágy sehol. A világítást házilag öntött faggyúmécs szolgáltatta a szürkületben. Vizet a szomszédos ház kerekes kútjából hoztak, egy rozsdafoltos, kopott bádoglavórban.

31 A hideg szobában meglátszott a lehelet, de apámról csurgott a veríték. Lábra fordítással és jó adag szerencsével sikerült elállítania a vérzést. Reggelre egészséges fiúcskának adott az asszony életet, s néhány nap múlva felépült maga is. A férj pedig fizetett. Volt egy maga faragta furulyája. Azon eljátszott apámnak egy dalt. Ez volt a honorárium. Ez? Sokkal több! Mert ettől kezdve minden újévkor eljött apámhoz. Minden január 1-én eljátszotta ugyanazon a furulyán ugyanazt a dalt. Vagy tíz évig. Akkor elvitte a tüdőbaj. Nagy volt a szegénység Óbudán. A honoráriumok java része inkább az orvos lelkét táplálta, mint a zsebét. Mégis ment az orvos, ha hívták. Hóviharban, esőben, tűző napon, éjjel és nappal. Eszébe se jutott, hogy ne menjen. Mindez úgy hangzik ma, mint valami hőstett. Pedig egy orvos sem érezte magát tőle hősnek. Egyszerű rutinmunka volt. Akkoriban mindenki ezt vállalta, aki orvosnak ment. Nem is volt túljelentkezés az egyetemen. És az a mostanság sokat emlegetett kérdés sem okozott gondot, hogy mikor fogadhat el az orvos hálapénzt a betegtől, mikor nem. Gondot legfeljebb az okozott, hogy magának az orvosnak van-e pénze, amit a beteg párnája alá dughat. Mert mit ért a legjobb kezelés, ha nem volt betevő falat, vagy a magas lázzal küszködőt télvíz idején kilakoltatták családostól, betyárbútorostól, úgy, ahogy volt?

32 Elő-előkerültek persze fizető betegek is. Jómódúak, akik szekeret vagy hintót küldtek az orvosért, és fáradozása jutalmaként ropogós bankót csúsztattak a tenyerébe. Még egy olyan páciensünk is akadt, aki minden esetben hátaslovat küldött apámért, annak nyergébe pattanva vágtatott ki hozzá szép hosszú távon. De szegény beteg több volt, mint gazdag. Tán azért is, mert a nyomorúságban minden betegség könnyebben megtelepszik. Anyám annyifelé tudta egyszerre szórni a segítséget, mintha száz karja volna. És azt is tudta, kinek hogyan kell adni, hogy meg ne bántódjék. Mert nincs érzékenyebb lelkű annál, aki igazán szegény. És az érzékenységet tisztelni kell. Óbudán változatlanul nagyasszonynak szólították anyát. És ég tudja miért, illett is rá ez a megszólítás. Annál nagyobb bajban volt apám. - Kisztihand, Herr Doktor! - köszöntek rá nagyanyjának beillő tisztes nénikék. Amibe mindig belepirult. De hát nem volt mit tenni. Óbudán az orvosnak kijárt a kisztihand. És mi járt ki neki úgy húsz év múlva ugyane kézcsókos nénik unokáitól? Egy Hello, doki bácsi!". Mert közben új fejezetet nyitott a történelem. Velünk is sok minden történt. De hát a mi családunk sosem volt történések híján. Babányi gyerek voltam még, mikor a vályogfalú, dohos kis Fő téri lakásból átköltöztünk egy egészségesebb otthonba. Tágas volt és világos. Itt láttam először fürdőszobát, és itt léptem először vikszelt parkettre. Hogy nyomban hasra is

33 estem rajta, az csak természetes. Anyám meg nevetett. Kicsit meg is sértődtem feltápászkodás közben, mert nem tudtam, hogy a boldogságtól nevet. Nagy boldogság volt anyáméknak a lakás. Hisz amióta megesküdtek, most kerültek először emberi körülmények közé. Az új óbudai betegeknek és az új óbudai barátoknak viszont kemény próbatételt jelentett, hogy elpártoltunk tőlük. Mert elpártoltunk csakugyan. A Lajos utca és a Galagonya utca sarkán álló bérház első emeletén volt a lakás. Pont egy sarokkal túl az Óbudaország határának tartott mai Nagyszombat utcán, amit akkor még Határ utcának is hívtak. És az újlakiakat minden óbudai bennszülött megvetette kissé a szíve mélyén. Mert a régi óbudai ember több volt, mint lokálpatrióta. Megszállott volt. Ha rajta áll, tán lasszót dob az égen a napra, úgy tartja kötőféken, hogy másutt ne melegítsen. Tucatszám akadt öreg óbudai polgár, aki sem hajón, sem hídon nem kelt még át a Dunán. Aki sosem látta Pestet. S inkább választotta volna a halált, mintsem áthurcolják oda. Mert számára Óbuda volt az egész világ. És lehet-e kényszeríteni valakit arra, hogy saját világa határán túllépjen? Buda nagyobbik fele is kimaradt az átlag óbudai látóteréből. Már aki a szomszédos Újlakra ugrott át, arra is úgy néztek, mint valami kalandos kedvű világutazóra. S olyan gyanakodva tapogatták körül, mikor visszajött, mintha legalábbis kannibálok között járt volna. Mindezt anyámék is tudták. De akkor is lakáshiány volt. Nem lehetett válogatni.

34 És törvényszerűen megtörtént a csoda. Az óbudaiak megreszkírozták orvosukért azt az egy sarkot. Jöttek változatlanul. Társaságban és külön-külön. Mert volt ezeknek a furcsa óbudaiaknak egy ritka jó tulajdonságuk. Ha egyszer szívükbe fogadtak valakit, azt többé nem hagyták el. És apámat akkor már szerették annyira, hogy egy saroknyit megérjen. Aztán és mégaztánabb történt sok más is. Például átéltünk egy világháborút. Nekem az első volt, apáméknak a második. És átéltünk egy városostromot, amely közben apám hasmánt csúszva, fején rohamsisakkal közelítette meg a betegeket, de ment hozzájuk rendületlenül. Ahogy rendületlenül írta a háború alatt a hamis orvosi bizonyítványokat, mert akkoriban ilyen papírokkal több életet lehetett menteni, mint gyógyszerrel. A pincéből feljövet meg kórházzá rendeztük át a lakást. Gyógyintézetünk remekül szuperált. De szerencsére csak rövid ideig, mert gyorsan helyreállt a rend. Az emberek agyában is sok minden elrendeződött. A városostrom utáni tavasz frissítő szelei mintha elsöpörték volna Óbuda egész múltját. Ennivalót még nemigen lehetett kapni, valahogy mégsem éhezett senki. A kasztok összeolvadtak a tenni akarás nagy igyekezetében. Különben is megindult a népvándorlás. Más kerületekben kibombázott családok Óbudán kaptak fedelet a fejük fölé, néhány fiatalabb óbudai polgár meg minden hagyományt felrúgva máshová költözött. Szóval nagy volt a mozgás. A III. kerület kezdett úgy belesodródni a főváros

35 vérkeringésébe, mint a többi kerület, még autóbuszt is kapott, a hatost. S habár a régi városatyák azt jósolták, hogy heteken belül meg fog szűnni a buszjárat, mert az óbudaiak ugyan fel nem szállnak ilyen fránya gépjárgányra, bizony nem szűnt meg, sőt első perctől kezdve kifizetődőnek bizonyult. Az orvosi munkában is sok volt a változás. Az atyámuram ifjú korában még gyerekcipőben járó társadalombiztosítás egyszeriben általánossá vált. Megszűnt a kórháztól való irtózás. Alig volt már asszony, aki háznál akart volna szülni. Apám azért nem unatkozott. Ellenkezőleg, az ő élete is új értelmet nyert. Volt ugyanis a szülészeten kívül még egy szakmai szerelme: az onkológia, amellyel addig csak gondolatban kacérkodhatott ben, amikor onkológiai hálózat Magyarországon még egyáltalán nem létezett, megbízást kapott a III. kerületi rákszűrés megszervezésére. Ez még nem állás volt, csak folyamatos társadalmi munka. De amint belekezdett, tudta, hogy eldőlt a sorsa, újra csatasorba áll. Három év múlva, 1952 februárjában aztán - amikor a hálózat végre beindult - kinevezték négy onkológiai gondozó vezető főorvosává. Mivel 1892-ben született, kereken hatvan éves volt ekkor. Vagyis éppen nyugdíjra érett. És ez volt életében az első olyan fix állása, amelynek jövedelme már biztos megélhetést nyújtott. E tény azonban akkor már szót sem érdemelt. Mert másról és többről volt szó. Túl a hatvanon, ebben az onkológiai munkában teljesült be apámnak minden ifjúkori álma.

36 Végre intézményen belül dolgozhatott, végre támogatták, s nemcsak magára kellett támaszkodnia. Egészen új perspektívák tárultak ki előtte. Megannyi lehetőség, amelyre a perifériára zárt magánorvos, aki maga dacolt az élet viharaival, akkor sem gondolhatott, ha minden tettéből rugóként pattant ki a lelkesedés. Hisz a magános tudósok ideje már apám születése táján lejárt, már rég csak teamben, alkotó közösségben lehetett produkálni és előbbre jutni. Az a mondás járja, hogy nyugdíjas korban az ember ne kezdjen új életet, örüljön, ha a régit folytatni tudja. Az édesapám szerencsére nem ismerte ezt a mondást sem. Ő bizony teljesen új életet kezdett hatvanévesen, és akkora volt benne az ifjonti nekibuzdulás, hogy ősz haja tán eszébe sem jutott. Sőt, mivel ismét úttörő munkát kellett végeznie, újra elemében érezte magát. Hatodmagával kezdte kiépíteni Budapest onkológiai hálózatát. Helyiséget csak a szuterénben kapott, műszert sokáig egyetlen darabot sem, így hát saját, otthonról hozott műszereivel rendezkedett be és kezdett dolgozni. Beteg eleinte megint csak elvétve akadt, hiszen a betegek azt sem tudták, mi az onkológia. Miért is tudták volna, amikor az orvosok jó része sem értette, mi a patvarnak nyüzsög, mit akar, és csak nevetett az igyekezetén. Apám vidáman rájuk kacsintott, és visszanevetett. Tisztában volt vele, hogy is ne lett volna, hogy a kollégák nem hisznek a hálózat kiépítésének szükségességében, a rákszűrést afféle humbugnak tartják egyelőre. Hisz még onkológus szakorvos sem volt az országban, ő maga is jóval később lett az, és ami

37 új, az mindig gyanús. De hát a gyanúkkal szemben apám már alaposan megedződött. Dolgozott hát nyugodtan, és sértődés nélkül tovább, mert tudván tudta, hogy jó ügyet szolgál. Mi több, egyre lendületesebben vetette bele magát a munkába. Kellett a lendület, a kedv, hisz maga is tapogatódzott még. Pumpolta a tudást, halomszám falta a könyveket. Nagyon új volt még ez a munka. Nemcsak neki, mindenkinek. Ő volt a legidősebb az első hat pesti onkológus között. De a többi sem volt sokkal fiatalabb. És lobogó lelkű ember volt mind, hittel s tűzzel teli. Emlékszem, hosszú éjszakákat vitatkoztak át a lakásunkon, a szakma már tapasztaltabb tudósaival és professzoraival. Anyám meg én csak főztük nekik literszám a feketekávét, és - bár egyben-másban mi is megedződtünk az idők során - bizony olykor magunk is gyanakodva figyeltük őket. Hangzavar, csapkodás, szanaszét szórt könyvek és folyóiratok... Ugyan mi lesz, mi lehet ebből? Hát sok minden lett belőle, és aránylag hamar. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már nemcsak mi figyelünk, mások is kezdenek odafigyelni. Apám egy-egy előadásának már kétezer körüli hallgatója volt. Megtelt a plakátjaira télen a MOM kultúrháza, nyáron a városmajori színpad nézőtere, s a hallgatók kérdeztek, vitatkoztak, egész felforrósodott a hangulat. Hasonlóan jó hírek érkeztek a másik öt onkológustól. Apámat előadásra kérte fel a Rádió, a sajtó érdeklődését is felkeltette a hat deres hajú pionír.

38 Újabb pár hét múlva sorba álltak a betegek az onkológiai gondozók előtt, ahová addig egyenként is alig lehetett őket becsalogatni. A kollégák cinizmusa is felszívódott lassan. Mind többen szállingóztak a gondozók körül, mind többen kértek részt a munkából. Szükség is volt a segítségükre. És szükség volt a beteganyagra, amit küldtek. Mert ez azért még mindig a tapogatódzás korszaka volt. Tanulni kellett, tanulni és megint tanulni. S apám nem restellte ősz fejjel bújni a tananyagot. Egy-két könyvtárat végigböngészni a napi rendes programhoz tartozott. Tanfolyamra is beiratkozott, jegyzetelt, vizsgázott... Voltaképpen minden beteg előtt is mindig újra vizsgázott. A mai onkológusok ezt a korszakot nevezik a magyar rákgyógyászat hőskorának. És micsoda boldogság volt minden korai stádiumban felfedezett rák, minden egyes megmentett rákos beteg! Micsoda boldogság az az egész szent nagy összetartozás, ami ezt a pár embert egymáshoz s az ügyhöz fűzte. Íme így élt egy orvos Pannóniában. És sok orvos élt így. Bármennyi volt ebben az életben a sötét tónusú gond, színes élet volt. Apám onkológusként kapta az első kormánykitüntetést és az első tudományos elismeréseket. De amikor állása már kiemelte a kerületből, akkor is Óbudán lakott. Akkor is megmaradt óbudai orvosnak. Az a típusú doktor, aki ő volt, napjainkra már kihalt. Sebesebb lett az élet körforgása, megváltozott az orvosi munka ritmusa is.

39 Nem tudom, apám hogyan nyújtotta meg a napot, de betegek számára mindig volt ideje. És nemcsak a beteg betegsége érdekelte. A legkülönbözőbb problémákkal jöttek hozzá, a legkülönbözőbb napszakokban. Doktor bácsi, összevesztem a vőlegényemmel, most mit csináljak?" - nyitott rá az egyik késő este. Főorvos úr, drukkoljon, holnap érettségizik a lányom" - szólt be a másik. Egész dinasztiákat kezelt, dédnagymamától dédunokáig. A kórházban, ahol élete végén dolgozott, három olyan orvos is volt, akit egykoron ő segített a világra. Családok százaiba nőtt bele biztos támaszul, gyógyító munkáján túl sem fukarkodva a baráti szóval, ami mindig szívből jött. És ez valahogy gyönyörű volt. Kicsit még ma is az. Mert most, amikor már évek óta nem él, is sűrűn előfordul, hogy becsenget hozzám valaki egy kis csokor virággal: Tessék odatenni a főorvos úr fényképéhez, hadd tudja, hogy holnap lesz az esküvőm!" Vagy: A főorvos úrnak hoztam, mert kislánvom született, és folyton rá gondoltam a szülőágyon, hogy csak most segítsen..." Anyám születésnapjára is mindig érkezik virág a régi betegek családjától. Néha egymásnak adják az emberek a kilincset, mintha búcsújáróhely volna a lakás. Apránként térül vissza a szeretet, amit apám meg anyám szétoszlott. És engem tesz gazdaggá.

40 - Miért pont engem ér ennyi szerencsétlenség? Miért pont és éppen engem? - Vajon ha csupa szerencse érne, akkor is töprengenél, hogy miért pont téged ér? A név Ideje, hogy bemutatkozzam. A nevem Kunitzer Szonja. Azért lettem Kunitzer, mert apámat dr. Kunitzer Istvánnak hívták. És azért lettem Szonja, mert anyáméknak örök példaképe volt Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének Szonyája. Vagyis a keresztnevemet egy utcalánytól örököltem. De olyan utcalánytól, akinek a körötte szürkén gomolygó mocsokból patyolatfehéren világít ki a lelke. Akire büszke lehetek. Anyám Andreidesz Gizella Virág néven nyert anyakönyvezést. Sokáig az első keresztnevét használta, de mivel apám Csillagvirágnak becézte, a barátok is Virágnak kezdték szólítani. Így maradt aztán ötven évig Virág mindenkinek. Én viszont közben Kun Erzsébet lettem. Illetve az is. Hisz hivatalos irataimban változatlanul Kunitzer Szonjaként szerepelek. A Kun nevet Gádor Béla, a humorista találta ki nekem írói álnévül. Ugyanis hozzá kopogtattam be - amúgy utcán át, vadidegenül - életem első közlésre szánt írásával.

41 Nagy csodálkozásomra nem dobott ki, hanem leültetett, és elolvasta. Aztán ezt mondta: - Az írás használható. Meg is fog jelenni. De a név, amit aláírt, használhatatlan. - Mit csináljak, ha ez a nevem? - szeppentem meg. - Válasszon magának más nevet. Magyaros csengésűt. Mert a Kunitzer név idegen hangzású, és a Szonja is az. - Tudja mit, főszerkesztő úr? - bátorodtam neki. - Legyen a keresztapám. - Még csak az kéne - nevette el magát. - Hogy aztán magának is köteles legyek karácsonykor csokoládét venni, mint a valódi keresztgyerekeimnek. - Miért ne? - mondtam én, mert akkor már kezdett tetszeni a játék. - Tudok egy olcsóbb megoldást - így Gádor. - Válassza álnévül az édesanyja leánynevét. - Jó, jó. De az sem magyar. - Akkor rövidítsük le a Kunitzert Kunra. - Pompás ötlet. - És milyen keresztnevet parancsol a Kunhoz? - Amilyen önnek kedves. - Nekem az Erzsébet kedves. Ez a feleségem neve. Jeles színésznő volt a feleség. Somogyi Erzsi, a drága Bogyó. Így becézték országszerte, s becézték, szerették nagyon. Nekem meg kedvemre való volt a keresztelő, hisz ekként a keresztapa mellé mindjárt keresztanyát is kaptam. Tartottuk a komaságot, míg csak éltek, híven.

https://docplayer.hu/4926939-Kun-erzsebet-csaladmesek-magveto-kiado-budapest.html