SZEREPLŐK
ÉBER LÓRÁNT, orvos
ERZSIKE, a felesége
VIOLA, Éber Lóránt húga
HOLLY SEBESTYÉN, városi könyvtárnok
LONKA, a felesége
GABI, a lánya
MARI, mindenes Hollyéknál
PUBI, Gabi udvarlója
EGY RÉSZEG
ELSŐ FELVONÁS
Éberék lakása. A pesti születésű, fővárosból lekerült orvos a modern családi ház igényét is magával hozta; kissé megtollasodva ilyet ékelt a püspöki város régi, vasalt kapus házikói közé. A színt két félig elválasztott helyiség alkotja; a bal oldali: az utcai előkertre tekintő, sokablakos szoba, amolyan hallféle; az előszobából ide lép be a látogató, s a szobák is innen nyílnak. A jobb oldali úriszobának készült, de a betegei után futkosó orvos távollétében szalonná hűlt ki. A két, körülbelül egyenlő helyiség közt alig egy méterre előugró válaszfal, a fal tokjából félig előrevont üvegajtó, mely a két szobát szükség esetén egészen elválasztja. A „hall” bal fala csupa apró, kissé homályos táblából álló ablak; az egyetlen nyitott szárnyon a muskátlis előkert kerítésére s az öreg utca macskaköveit őrző lámpára látni. A helyiség mélyében két ajtó: egyik az üveges előszobába, a másik a lakószobákba vezet. Az úriszoba vak; ajtó nem nyílik belőle, ablaka nyilván az elvett negyedik falon lenne. A berendező a vidéki városkában feltűnő modernségre törekedett; de inkább csak külsőleg másolta le a Nemzetközi Vásáron vagy másutt megfigyelt bútorokat. A hall, ha nem is kirívón: magyaros, az ablakok alatt festett támlájú lóca, ilyenféle asztal, oldalt egy szék, a hátsó falon, a két ajtó közt egy felszögezett padkán, néhány magyar mintájú cserép. A másik helyiség sarkában egy csőbútor-szalon, hevederes nikkelfotelek, fölötte ordító aktok, dülöngélő vidéki utcák, köbösített csendéletek. A jobb fal mentén, fönn, szabad, alul zárt könyvállvány, melybe középütt ugyanabból a fából egy íróasztal van beépítve, úgyhogy az odaülőt a fönn sorakozó Pallas-lexikon s az előtte álló íróasztal valóságos gyóntatószékbe zárja. Nem valószínű, hogy ezen a helyen valaha dolgozna valaki. Ha most tele is van szórva az íróasztal egyik fele s körülötte a föld könyvekkel, ez valami jövevény garázdálkodása, aki oldalról állított, háttal a színnek egy taburettet az íróasztalhoz, s a gazda mappájára egy tavaszi nárciszokkal telt cserepet nyomott. Idő: közvetlen ebéd után. A hall x lábú asztalán még fönn a terítő, s a beszélgetők előtt ott áll az eltolt feketéscsésze. Éber Lóránt és húga a lócán ülnek; Erzsike, a feleség épp most kel fel házi dolga után látni az egyetlen székről Lóránt: jó negyvenes, vonzónak tartott férfi; az agyonrohant délelőtt és a jó ebéd után szája és szeme gyönyörűségére maga elé szivarozgat. Viola egyenes, kemény fesztelen nő, aki előtt az, hogy asszony-e vagy lány; férjnél van-e vagy nincs, értelmét veszti. Az utolsó feketekortyot leöntve, az újságba lapozgat. Erzsike, a háziasszony, legszívesebben kinn lenne már a konyhában, de úgy érzi, hogy a vendégtől még egy kis ácsorgással s néhány szónyi beszélgetéssel kell megváltania ezt a szökést…
LÓRÁNT a húgához. Igaz, Viola, szerettem neked valakit, aki mindent megmond, amit tőlem hiába tudakolsz.
VIOLA. Csak nem? Már azt hittem, én tudom a legtöbbet a várostokról, annak ellenére, hogy két napja vagyok itt.
LÓRÁNT. Nono, mi nem azért élünk, hogy helytörténetet vagy társadalomrajzot készítsünk a szemétdombunkról. Semmi közöm a jazigjaid és markománjaid itt feledt cserepeihez vagy a köszvényes Terézia korabeli bíboroshoz, aki azt a cifra erkélyt ragasztotta a püspöki palotára. Azt elébb, megmondom, hogy melyik kanonoknak volt májsorvadása, s melyik asszonynak szeretője. Hanem Sebő mindent tud. Mi, Kós városiak, nála tartjuk a múltunkat: ő a régészünk, városi könyvtárnokunk, múzeumigazgatónk, történetírónk. Ha meg talál halni, olyan lesz ez a város, mint aki elvesztette az emlékezetét… Nekem különben igen jó barátom.
VIOLA. Nem nagy eredményét látom a barátságnak.
ERZSIKE. Híres felesége van, onnan a barátság. A feketéskannát odakínálja. Kérsz még?
VIOLA. Nem, köszönöm… a bátyjához. Szóval, te inkább csak kutatnivalót adsz ennek a régész barátodnak. Nyilván az asszonyban is a múltját szereti.
LÓRÁNT. Erzsike csak rossznyelvűsködik… Hollyéknál, kivételesen, igenis a férfi a barátom.
VIOLA. Holly? Csak nem az a Holly Sebestyén, aki a „Kós város története a középkorban”-t írta?
LÓRÁNT. De, alighanem az, bár én a födelét sem láttam könyvének.
VIOLA. No, hallod! Én midig valami rég porladó papnak képzeltem ezt a Hollyt. Hisz a könyve is messze a háború előtt jelent meg, s azóta a nevét sem hallani. Vénséges ember lehet már.
LÓRÁNT. Mint magam; csak egy kicsi elhanyagoltabb.
VIOLA. Lám, lám! Az abroszt leszedő Erzsikéhez. S olyan híres felesége van?
LÓRÁNT. Kósi viszonylatban.
ERZSIKE. Mért mondod, hogy kósi viszonylatban? A lányának hizlal udvarlókat, s maga is jól jár közben.
VIOLA nevet. Szegény Sebestyén… Úgy látszik, megszolgálja a nevét. Szent Sebestyén. Az ajtóban álló Erzsikéhez. Ez az, tudod, akit agyonnyilaztak… Pedig a könyve nem rossz. Erzsike kimegy az abrosszal és a csészékkel.
LÓRÁNT a szivarját leveri, s hátravetve magát, a nyitott ablak fájára rakja a könyökét. Az ember még kevésbé rossz… Erzsike nem rosszul szimatolta, kezdetben csakugyan az asszony húzott oda. Az ilyen jámbor, háztartásba temetkező nők, mint Erzsi is, néha egész jól megérzik a delejességi viszonyokat. Van abban az asszonyban valami nyers, zaklatott. Gondolhatod, hogy nem fiatal, ha a lánya udvarlóival keveredik hírbe: de ez a folytonos szilaj türelmetlenség megfiatalítja. Nyers és sarkantyú után kiált minden mozdulata, s engem, emlékszel, mindig izgattak a betörni való nők.
VIOLA. Igen, ezért vagyunk testvérek. Te mindenkit betörnél, engem pedig senki sem tudott betörni. De mi volt a szerepe ebben a lovaglóiskolai epizódban Szent Sebestyénnek?
LÓRÁNT. Sebő? Megesett rajta a szívem. Ő tanított meg a férfiszolidaritásra. Szövetséges lettem az asszony ellen.
VIOLA. Bravó… Idáig azt hittem, én vagyok az egyetlen lény a világon, aki férfiszolidaritásra képes. Az egyetlen, aki nem mint nő, hanem mint ember, ha akarod, mint férfi tartok össze a férfiakkal.
LÓRÁNT. A te összetartásod, azt hiszem, inkább amazoni… Az emberek hideg, munkás, eszmei felével tartasz össze a zavarossal szemben. Én azonban ezt a Sebőt… Sosem hittem, hogy egy címeres papucshőst ekkora tisztelettel tudjak szánni.
VIOLA. Hát csakugyan olyan szánalomra méltó?
LÓRÁNT. Nagyon. Nem is az udvarlók miatt. Ez csak Erzsike és az oltáregyleti hölgyek borzalma. Sok asszony egész kellemesen csalja meg az urát, s én meg sem mernék esküdni rá, hogy azok a kölykök… Egész más van itt: Lonka egyszerűen rabszolgaságba taszította ezt a Sebőt. S nem is gonoszságból, nem gonosz asszony… Aminthogy a férfi sem csonttalan puhány… Egész más… Én a háziorvosuk vagyok, és sok mindent megérzek bennük és köröttük… De hát regényíró vagyok én, hogy az ilyen benyomásokat kimagyarázzam?… Egy orvos annál kevesebbet érez, minél többet magyarázza az érzéseit… Te mint városkutató, vagy mi is vagy?…
VIOLA. Én mint városkutató, attól félek, inkább a te Sebőd cserepeire leszek kíváncsi s nem a hálószobájára. Vagy azt hiszed, hogy az ilyesféle papucshős különösen jellemző Kósra?
LÓRÁNT. Nem. Azt nem. Inkább az emberiségre… Hirtelen kipillant az ablakon, melyen idáig is ki-kinézett. Halló, Sebő… Violához. Nem elszökött volna! Kihajol az ablakon, s úgy kiáltoz. Semmi kibúvó, be kell jönnöd. Megígértelek a húgomnak. Visszahúzza magát. Szerencse, hogy szemmel tartottam az utat. Minden délután erre kocog a takarékba, mert ott is van neki valami külön munkája.
VIOLA. Ha dolga van, mért nem hagyod futni?
LÓRÁNT. Á, nincs annak olyan komoly dolga. S ha benn van egyszer, a kedve is megjön. Csak húzódik. Abból, amit megtesz, mindig valami baj származik. Hát inkább elbliccel mindent, aminek cselekedet színe van. Például bejönni hozzám. Az előszobaajtón óvatosan benyitó Sebőhöz. Szervusz, Sebő. Lökd ki csak bátran az ajtót. Hadd hirdesse az urat, aki bejön.
SEBŐ kissé félszegen benyit, s körülnéz. Lóránttal egykorú, a vonásai talán még fiatalosabbak is; de míg az pirosra öregedett, Sebő megfakult; a bőr halványabb, haja az elszórt őszes szálaktól nem ezüstös, csak színevesztett, ruhája s a kezében feledt kalap gyűrött, a hangja kissé bágyadt, arca előtt a szomorú, magukba süppedt emberek diffúz homályossága. Nem feledkeztem meg az ígéretemről, csak azt gondoltam, este a takarékból jövet alkalmasabb lesz. Viola felé megy, s tétován meghajlik.
LÓRÁNT hátulról átöleli. S este, hogy holnap ebéd után. Ismerlek már. Pedig a húgomtól nem kell félned, a mitológiai időkben az ilyen nők lovon nyargalásztak, s előbb kiverték a nyeregből a férfiakat, mint hogy elcsábítsák őket.
SEBŐ mosolyt erőltetve. S te azt gondolod, hogy a hadakozó nőktől kevésbé félek? Olyan erősen ülök a nyeregben? Violára mosolyog. Ilyenek, akik erősen ülnek a nyeregben?
VIOLA. Ez mindig az összecsapásnál derül ki. Különben ne féljen tőlem, Lóránt túloz. Ha egy nő nem dorombol, neki azonnal a görögpótlón tanult szörnyek jutnak az eszébe.
SEBŐ. Nagyságos asszony a mi városunkról akar írni valamit?
LÓRÁNT. A markománokon kezdi, s az utolsó lapon az én OTI-rendelésem teszi botránykrónikába. El vagyok készülve rá, hogy kivernek a városból, ha a könyve megjelenik… Különben nem nagyságos asszony – hanem Viola. Dr. Éber Viola gazdaságtörténész. Nem férfitól kapta az asszonyságot, hanem önmagától.
VIOLA. Szép, hogy ilyen büszke vagy rám, és ennyire borzadsz tőlem, de Holly úr úgy tartja a kalapját, mint aki csak néhány percet szán ránk. Azt pedig én mégiscsak Kósra és nem magamra szeretném szánni.
SEBŐ zavartan leteszi a kalapját. Ó, rendelkezésére állok, máskor hosszabban is… Csak attól tartok, nem sok számottevőt mondhatok egy frissebb készültségű szakembernek.
LÓRÁNT. Idült szerénykedő. Minden miseruháról tudja, hol készült, s melyik pap csontjai tartoznak alája.
SEBŐ. Lórántot nem túlságosan nehéz elkápráztatni. Ő már azt is nagy tudománynak tartja, ha Ferenc császár diadalívén a feliratot lefordítják neki… Sajnos, nem sok időt szentelhettem a kutatásnak.
VIOLA. Nono, ha nem akar vesződni velem, mondja ki kereken. Csak ne tagadja. Bizonyítékom van. Átmegy a másik szobába, s felemel a zsámoly mellől egy könyvet. Ezt ismeri talán.
SEBŐ a válaszfalig utánamegy, egy ideig onnét beszél. Ó, az én ifjúkori kis elmebotlásom. Ha tudom, hogy ismeri, igazán elszököm Lóránt elől.
LÓRÁNT visszaül a hallasztalhoz, s az újság felvételével jelzi, hogy a „tudósokat” egymásra bízta. A tudós ibolya! A mi tisztiorvosunk egyszer lehőmérőzött vagy háromszáz iskolás gyereket, s idáig legalább húsz tanulmányt, értekezletet, rádióelődást, kiáltványt, felterjesztést készített a kutatásairól. Ez meg minden koponyához, amit a föld, utca, temető kivetett: fület, bajszot és nációt ragasztott, s nem győz tudatlanságán szégyenkezni. Tudd meg, hogy a húgom épp most dicsérte meg a könyved. Lefestettelek, ki vagy, s ő azt mondta: „Pedig a könyve nem rossz”.
SEBŐ. A fővárosiak elnézőek a vidéki dilettáns iránt. Annyira meglepi őket, hogy ezek az állati sötétségben élő lények is felemelnek egy-egy cserepet, követ, jegyzőkönyvet… Én azonban sokkal komolyabban készülődtem a tudományos pályára, semhogy az ilyen elismerés értékét…
VIOLA melegen. Először is: én még semmit sem ismertem el… Másodszor: maga nem dilettáns… Sőt, meg voltam győződve, hogy rég meghalt – vagy ha mégis fiatal volt, a háborúban esett el. Most sem értem, hogy akkora készültség húsz év alatt mért nem hallatott többet magáról.
SEBŐ kissé türelmetlenül. Készültség! Lajstromoztam, ami előttem volt. Összeállítottam a Kósra vonatkozó diplomákat, kivonatoltam a középkori városi jogot, s beállítottam az egészet a sablonos várostörténeti környezetbe… Csakhogy ezt a keretet nem lett volna szabad komolyan vennem. Nálunk senki sem foglalkozott komolyan várostörténettel. Amiket egypáran összeírtak, a gyermeki pillantás előtt sem áll meg. Csak az okmányokat látjuk. Egyáltalában fogalmunk sincs róla, hogy keletkeztek s mire szolgáltak a városok a középkorban. Közelebb megy Violához.
LÓRÁNT az újságja mellől. Úgy, úgy, Sebő, legalább a középkorban merj haragudni.
VIOLA. Látja, milyen igazságtalan a könyvéhez. Hisz ez az elégedetlenség már abban az „elmebotlás”-ban is ott van. Emlékszik arra a fejezetre, ahol IV. Bélát városalapításairól mondja el kételyeit? Nézze, mit írtam a margójára. Lapoz, s odamutatja Sebőnek. Ez az ember mer kérdezni. Werner Sombart ugyanezt írja a középkori városokról műve új kiadásában. Lehetetlen elképzelni, hogy a mi középkori városainkat a kereskedelem virágoztatta volna fel.
SEBŐ. Természetesen. Én összehasonlítottam a magyar, cseh és lengyel viszonyokat. A mi történészeink azt vetítették vissza középkorba, amit az orruk előtt láttak. Kós várost a püspök és néhány fal mögé húzódott főúr birtokainak a dézsmája tartotta el, nem a kereskedelem.
LÓRÁNT átszól. Akárcsak ma. Abból élünk, amit a falusiakból kiszívunk.
VIOLA Sebőhöz, hevesen. S mért nem dolgozta ki ezt az elméletet? Miért hagyta, hogy kívülről tanítsák meg rá – amit maga, a maga esze erejéből talált ki? Én nem hiszek abban, amit a regényírók fecsegnek, hogy az embert a vidék letöri.
SEBŐ. Tudja isten, nem a vidék s közvetve talán mégis. Aki az egész problémát látja, az nem firkálhat ilyesmiket, mint az az első volt… S az egészhez nem volt meg az anyagi lehetőség… Halkan, figyelmesen. Nem gondolt még arra, hogy egy nagy alkotáshoz nem is annyira nagy önfeláldozás kell – hisz' az gyönyörűség –, hanem önzés, elszánt, kérlelhetetlen önzés?
VIOLA. Ezt nem értem.
SEBŐ. Nem szabad más igényt ismernünk, csak a művet, a mi művünket – azt kell táplálni, mint egy falánk, nehezen hízó gyereket. S honnan, miből? Amit a hozzátartozóinktól, szóval istentől és természettől ránk bízott élőlényektől elveszünk. Igen, az alkotás bálványimádás. Akinek nincs ereje a véráldozathoz… Például a könyvek. Könyvtár nélkül, különösen egy ilyen vidéki városban… Hisz egyet-egyet a várossal, a piaristákkal meg-meghozatunk, de ilyen személyre szabott munkákhoz mégis nekünk, magunknak… Előbb Werner Sombartot mondta: látja, én még ahhoz az új kiadáshoz sem jutottam hozzá. Egy német, valami Schünemann is írt a délkelet-európai városokról. Csak a polémiát láttam. Aztán az a Dopsch, aki szerint a római városok a középkoron át sem pusztultak el egészen… Mennyi mindent kellene ismerni, hogy az ember némi bátorsággal nyithassa ki a száját… De hát hogyan?… Magánál a tudományos munkánál sokkal nagyobb küzdelem volna ezt a családtagjaink elől magunknak összeharácsolni… Debrecenben kaphatnék most egy könyvtárnoki állást. Ott, az egyetemen mégiscsak többet olvashatnék. De akkor megint csak a családomat kellene innen kiszakítanom, régi vagy készülő viszonyokat, barátságokat, megszokásokat feltépni. Ehhez már majdnem barbárság kell.
VIOLA. Én azt hiszem, csak egy kis egészséges önbecsülés.
LÓRÁNT. Az, az. Viola majd beléd harsogja, mivel tartozol magadnak. Micsoda nyámnyogás az, hogy te nem hozathatsz egy-két kiló német okosságot? Magunkfajta rablók közül is kevesen keresnek annyit, mint te a kényes lelkiismereteddel. Mit könyvelgetsz a rendes állásodon felül abban a takarékban, ha még ennyit sem engedhetsz meg? Violához, dühösen. Tíz hold szőlőt örökölt az apjától, házhely – hét pengőt is megadnak öléért. Hát eladok egy holdat magamnak: abból a városvédő szentek csontjait is megvásárolhatod, amilyen hitetlenség van, nemhogy azt a kis irodalmat…
SEBŐ. Te sokkal egyszerűbben képzeled el, mint ahogy van. Bár lehet, hogy nálad így is van. Nem zárt elég friss étvágyakkal össze a sorsod. Egy igazi, mohó, eleven igényben van valami szent. Megszenteli az élet, amellyel kívánják. Ahogy egy nő, egy sált, egy kirándulást vagy egy zsúrfélét kívánni tud, abban van valami mohó fény, ami elől ki kell térni… Hiába mondjuk, hogy a könyv nemesebb. Az ember csak a nyers, anyagi dolgokat tudja igazán meggyőző erővel kívánni… S még valami: hogy egy ruha egy nőnek mit jelent, azt én valahogy mégiscsak el tudom képzelni. Talán képzeletemnél fogva, talán mert maga is éreztem fiatalon – mosolyogva végignéz magán –, akármilyen nehéz ezt elhinni most rólam, hogy mi az, jó ruhában feszíteni. De hogy kívánjam én, hogy a feleségem vagy a leányom egy középkori szakmunkát… Violához. Látom, szinte ragyog a szeme a megvetéstől.
VIOLA. Nem, egyáltalán nem… Az előbb Schünemannt említette, itt van. Odanyom a kezébe egy könyvet.
SEBŐ átveszi. Csakugyan. Áhítattal megnézi, aztán mohón belelapoz. Viola mögéje áll.
LÓRÁNT az újságot ledobva elnyúlik. Szóval, az étvágy szemérmetlensége jog az elhabzsolásra. Mindig tanulok tőled, Sebő. De attól félek, hogy ha ez a teória elterjed, mi, szemérmetlenek, még szemérmetlenebbek leszünk. Azok ketten olvasnak, és nem felelnek.
SEBŐ a könyvre. Nem szeretem a tudóson a rohamsisakot. Ez a német, úgy látszik, könyvet ír, és városokat hódít.
VIOLA. De elég korszerű ostromágyúkkal.
Egy kavics repül az utcáról a hallablakra, utána még egy. Lóránt odaugrik a nyitott ablakszárnyhoz, kikiált.
LÓRÁNT. Hó, maguk azok? Nem mehetek lófrálni, vendégem van. Jöjjön be, majd meglátja ki… Csak hozza be a csecsemőket is. Bepillant a tudósokhoz, akik a csőasztalnál a könyvbe feledkeznek, s kisiet az előszobába; onnan néhány pillanat múlva hangos beszéd, üdvözlés. Lonka hangja: „De igazán csak egy pillanatra.” Lóránt mellé a konyhából előkerült Erzsike is odaszegődik a tessékelésével. A három vendég: Lonka, negyven felé járó, inkább belső, nyers erejével, mint külső ápolással összetartott asszony; Gabi, a lánya, már ma is lankadtabb; az anyjától tanult stílus és a fekete keretes pápaszem nehezen illenek össze; Pubi, jó nyakkendőjű s jó kedélyű OTI-titkár.
LÓRÁNT a vendégnőkhöz, akik teljesen egyformán vannak öltözve: szürke kosztüm, apró, csákószerű kalap, a kabáton ibolyacsokor. Mennyi tavasz, egy ajtónyílással. Két vadonatúj szürke kosztüm jobban meggyőz arról, hogy április van, mint minden hőmérő és harangozás.
LONKA. S nézze az ibolyáinkat. Kissé kihúzza a kabátjából, s az orra alá tartja. Pubitól kaptuk. Erzsikéhez. El akartam csábítani az uradat, kedvesem; ilyen szép napon nem akartam magam lődörögni ezekkel a gyermekekkel.
PUBI Lóránthoz. Be ne ugorj, Lóránt bátyám. A hölgyek nyakukba kerítik a rókaszőrt, de az udvarlónak felöltőben és meztelen nyakkal kell ebben a komisz szélben vacognia. A mi korunkban már nem olyan könnyű dolog tüzes ifjúként feszíteni. A hölgyek pedig megkívánják, hogy azok legyünk.
LÓRÁNT. Nézd csak a blazírt csibét. Az OTI-skribler barátai előtt onnan van egy kis tekintélye, hogy ilyen nőkkel feszít… Miért szabadítják így magukra?
ERZSIKE. Na, csak ne féltékenykedj… Lonkához, erőltetett édességgel. A Pubi már szinte a családhoz tartozik. Olyan, mintha csak a fiad volna, ugye?
LONKA. Fiam? Az sok. Voltaképpen még el sem döntöttük, hogy melyikünknek udvarol, a lányomnak vagy nekem.
GABI. Udvarolni csak neked udvarol… Velem kizárólag csak udvariatlankodik. Egyelőre azt nem döntöttük el, melyik a komoly szándék jele.
ERZSIKE egy tál sósrudat tesz a látogatók elé. Lonkához. Milyen fesztelenek vagytok ti, kedvesem. Engem kiirtana az uram, ha ilyeneket mondanék. Parancsolj. Sorra kínál, esznek.
LÓRÁNT. Az anyának udvarolni, a lányt nevelni: tulajdonképpen ez a legokosabb taktika. Ő is vesz.
A másik szobában ezalatt Viola és Sebő tovább nézegetik a könyvet. De Sebő, a beszélgetők közt a felesége hangját felismerve, szorongva, szórakozottan pillog a másik szoba felé.
SEBŐ elhúzza magát a könyvtől. Azt hiszem, vendégek érkeztek.
VIOLA. Nem zavartassa magát. Két nap alatt még más sem történt, mint érkeztek és mentek. Erzsike a tésztáival és gyümölcsleveivel beszívja a vendégeket. Lóránt pedig velük szökteti meg magát. Nézze, itt van, amit Kósról írt.
SEBŐ odahajol, olvasni próbál, de aztán megint kiegyenesedik. Azt hiszem, a feleségem hangját hallom.
VIOLA becsapja a könyvet. A feleségéét? Akkor menjünk, jelentkezzünk. Az ember olyan ritkán van együtt a feleségével.
PUBI. Ez a hájas kitűnő. Abból a meggyborból nem kaphatunk hozzá?
LONKA. Maga a szokottnál is szemtelenebb, Pubi.
ERZSIKE. Ó, dehogy, már akartam bontani. Kimegy.
VIOLA a zavarban topogó Sebőhöz. No, mi az? Csak nem fél kilépni a felesége elé?… Talán miattam? Ilyen betűmarkotányosnő…
SEBŐ. Az igazat megvallva, Lonka egyben-másban érzékeny, nem szereti, ha nőkkel szellemi dolgokról… Talán, mert ő az ilyesmihez… Nevetni próbál. Szívesebben látná, ha udvarolnék.
VIOLA nyers humorral. Hát most már mit csináljunk? Ez a szoba vak; ketten vagyunk benn, s én filozopternő. A könyveket sem tüntethetjük el. Rajtaértek bennünket. Rendelkezzék, hogy viselkedjünk. Húzódjunk a szoba két oldalába? Vagy vessem magam ebbe a cső-iszonyba; tegyem keresztbe a lábam, és cigarettázzak?
SEBŐ sértetten. Ne tessék gúnyolódni… Nem olyan veszélyes a dolog. Mondom, csak egy kis érzékenység, amilyen mindenkiben van… Szabad azt a Kósról szóló mondatot… Ez tévedés, nem német telepítés.
A hallban az étkezéssel járó nyüzsgés alábbhagy.
LONKA elhárítja a tálat, melyet Lóránt odanyújt. Nem, köszönöm. Azt mondta, vendége van: hova dugta el? Vagy csak kifogás volt?
LÓRÁNT. Nem, a húgom van nálunk. Az egész húsvéti szünetet itt tölti.
LONKA. Ja, az a tudós nő, akiről beszélt? Mivel is foglalkozik?
LÓRÁNT. Várost kutat.
LONKA. Igaz, emlékszem. Ebben a faluban csakugyan kutatni kell a várost. Város énszerintem az, ahol az emberek semmit sem tudnak egymásról. Itt folyton pletykálnak.
PUBI bekap egy hájast. Jó.
GABI elteszi a tálat. A hájas?
PUBI. Nem, a mama.
LONKA. És hol található a hölgy? Vagy egyelőre nem állhatunk a tudománya és a könyvei közé?
LÓRÁNT. A szomszéd szobában tanulmányoz egy urat.
LONKA. Á, egy urat, idevalót?
LÓRÁNT. Nézze meg. Eddig a dominikánusok kriptáját is kibontották.
LONKA belép a férfiszobába, meglátja az urát. Ó, maga az, kedves? Azt hittem, idáig a takarékban senyved.
PUBI Gabihoz, aki mellette ül a padon. A kedves papa s egy hug. Ezt megnézzük.
GABI ingerülten. Maga maradjon és egyék. Szájába rak egy hájast. A másik szobai jelenet alatt néma, játékos veszekedés, durcáskodás folyik köztük.
VIOLA mosolyogva kezet nyújt Lonkának. Én vagyok a bűnös. Úgy fogtuk ki az utcából, mint egy patakból valami elsiklani igyekvő halat. Szükségem van a fejére, annyi minden hever benn, legalább forog, ha megdézsmálom… Remélem, nem haragszik.
LONKA kissé túl édes nyugtalansággal. Sőt, hálás vagyok neked, kedvesem, hogy kissé foglalkozol vele… Mindig ez volt a vágya, hogy magához illő művelt hölgyekkel a tudomány dolgairól társalogjon… Sajnos, én olyan keveset értek a cserepekhez; még a spájzbeliekhez is. A cisztereket meg egyszerűen összekeverem a dominikánusokkal.
SEBŐ kínosan mosolyogva a keze után nyúl. Igazán nem tudom, honnan veszi, Lonka, hogy én ezekről a kérdésekről nőkkel szeretek beszélgetni. Nem emlékszem, hogy valaha is célzást tettem volna rá. Violára mutat. A nagyságos asszony meg is sértődött, hogy…
LONKA ingerültebben. Az kellene még, hogy célzást tegyen… Annál, természetes, sokkal udvariasabb. Violához. De te, kedvesem, bizonyára észrevetted rajta a kiéhezettséget. Nem tudom, mióta böngészitek itt együtt azt a könyvet… de már egészen biztosan csordultig vagy iránta szánalommal… Húsz éve él megértetlenül. Mindenről beszélhet, csak arról nem, ami érdekli. Ez súlyosabb, mint karthauzi barátnak lenni.
SEBŐ. Ez a te rögeszméd. Nekem egyáltalán nincs szükségem ilyen téren megértésre.
LONKA nevetve. Rögeszmém? Ahhoz nem törődöm vele eleget, hogy a rögeszmém legyen. Éppen csak a doktorkisasszonynak akartam megmutatni, hogy mi, vidéki asszonyok is értünk kicsit a gondolatolvasáshoz… No, ki vele… egész őszintén, nem sértődöm meg… Ugye, mélységesen szánod már ezt a buggyos térdű, zsilettel és hézagosan borotválkozó férfit, aki olyan nagy tudósnak indult, s nem lett belőle semmi? Leszívta a felesége. Az ura vállára dobja a karjáról a boát. Ezzel a boával, s ami vele jár… Talán már azt is tudod, hogy könyvekre sem telik szegénynek. Nem tud lépést tartani a tudománnyal… No, halljuk, de őszintén.
LÓRÁNT. Rajta, Viola, de őszintén. Előre élvezem, hogy ti milyen ellenségek lesztek.
VIOLA a hanghordozásban némi gúnnyal, a vidéki asszony hol macska, hol tigrismodorát utánozva. Nagyon hibásan képzelsz el bennünket, „doktorkisasszonyokat”, kedvesem, ha azt hiszed, hogy mi, mint valami alapítványi nő, óriási szánalommirigyeket hordunk magunkban, s ha egy keményebben tartott cselédet, napszámost vagy férjet találunk valahol, arra a szánalmunkat rögtön rányálazzuk. A pápaszemem ugyan most nincs nálam, de a hideg vízhez szokott bőrömön s a tartásomon láthatod, hogy nyers, rideg vénlány vagy valami hasonló, átmeneti lény vagyok, aki ahelyett, hogy szánná a világot, a szempontjaival és rubrikáival áll bosszút rajta. A te urad: az én szememben egy kósi egyed – nem is nagyon jellemző, inkább csak olyan határlény, aki azáltal válik jellemzővé, hogy még éppen kibírja; mint Abbáziában a citrom és nálunk a gyík.
LONKA. Nagyon érdekes. De ha vennél annyi fáradtságot s leírnád, azt hiszem, mégiscsak…
VIOLA. Egyelőre kevéssé ismerem. De így külsőleg: jó, kissé puhább emberanyag, túl sok skrupulus. A szakmájában széles, nagy képzeletre valló alapok s kevés szívósság, megtört önbizalom, indokolatlan rezignáció, méltatlan kispolgári boldogtalanság.
SEBŐ. Kötelező ez az élveboncolás?
LONKA. Engem rendkívül érdekel. Akárcsak a kiskósi jósnő vagy a pesti éttermekben a grafológus. S én? Én milyen típusba tartozom?
VIOLA. Drága tavaszi kosztüm, az ibolya üdébb, mint akit takar.
LONKA. Ó, ez már gorombaság.
VIOLA. Negyven évéhez különben csodálatosan feszes és izmos… mondhatnám elemi erő. S amellett magasabb lelki bonyodalmaktól sem ment. Egy jól öltözködő vidéki nőtől nem várná az ember, hogy annyira fájdítsa a műveletlenségét – ha ugyan csakugyan olyan műveletlen.
LONKA. Az, az. De honnan veszed, kedvesem, hogy én azt fájdítom?
VIOLA. Hisz valósággal nekem estél… pedig semmi mást nem láttál még, csak a doktorátusomat…
LONKA. Határozottan túlzol, kedvesem. Egész más dolgok hoznak ki a sodromból, mint egy női doktorátus… No, pá, nem akarom az eszmecserét tovább zavarni. Kiveszi a könyvet az ura kezéből. „Städtewesen Südosteuropas”… Süd, az ugye dél? A többit nem értem: ilyen könnyen veszem a műveletlenségem. Kifelé tart a hallba; Lóránthoz. Nagyon eredeti húga van, Lóránt. De azért mégis örülök, hogy maga s nem ő a háziorvosom.
SEBŐ a felesége után. Megy már? Várjon, én is magukkal megyek!
LONKA. Isten őrizz! Még azt hinnék, nem bírom ki, ha az uram művelt nőkkel társalog… Pubi! Megyünk, drágáim…
ERZSIKE a konyha felől most állít be a meggyborral s poharakkal.
PUBI. A meggybor, sajnos, máskorra marad. Indulataink friss levegőt kívánnak.
GABI. Ne szekálja a mamát. Az öreg fizeti meg.
LONKA Erzsikéhez. Valóban nem maradhatunk tovább, édesem. Kimegy. A nap minden percben elbújhat, s a magunkfajta dámának sietnie kell a sütkérezéssel… Pubi, azt mondta, hogy fázik a nyaka; tessék a fele boám. A fiú nyakára veti a boa végét, s belékarol, úgy vonul kifelé. Gabi és Erzsike a meggyborral megbotránkozva utána.
LÓRÁNT. Hohó, ha előbb mondja, hogy így kell kísérnem…
LONKA. Látja. Egy férfi sem tudja, mi vár rá. A vendégek és Erzsike az előszoba felé el.
SEBŐ a kalapját veszi. Megbocsáss, Lórántkám… már így is elidőztem…
LÓRÁNT megfogja a két karját, rámosolyog. Mit sietsz… Miért vagy úgy megszeppenve? Az ördög vigye el azt a… takarékot. Dacolj egy kicsit, Sebő. Meglátod, mindjárt másképp lesz.
SEBŐ. Sajnos, valóban. Visszaszól Violához. Kezeit csókolom, kedves kolléganő. Igazán nagy élvezet volt részemre. Remélem, lesz alkalmunk még. Idegesen elsiet.
LÓRÁNT fejcsóválva utánanéz, majd bemegy a húgához, aki a csőbútoron maradt könyveket az íróasztalra hajítja, s félig elképedve, félig elmélázva áll a férfiszoba közepén. No, hová teszed ezt? Igazam volt vagy sem, hogy vannak Kóson dolgok, amelyek nem férnek be a vidéki város élettanába? Vagy ez az én szegény barátom is valamilyen szociológiai okból rohant most el, mint aki az udvarlóval eltűnt feleség helyett az áprilisi szeleknek akarja mentegetni magát?
VIOLA. Szociológus kétféle van: az egyik a öszvérnél is makacsabb, a másik csak a szamárnál. Ha az előbbiek közé tartoznám, akkor ezt a mi Sebőnket egész könnyen megmagyaráznám neked. A mi középosztálybeli életünkben a férfimunka lassan minden értékét elveszti. Nem a hivatal betöltése a nehéz, hanem a hivatal megszerzése. Az ilyen társadalomban, ahol a férfi a megvetett munkát végzi, sosem lehet olyan befolyású, mint a here nő, aki parádéjával és intrikáival ezt a sok férfit társadalommá összeköti. Minél jobban behúzódik munkájába egy ilyen Sebő, annál inkább hozzáaljasul a munka fogalmához, annál inkább kuli, családfenntartó, rabszolga, ez a Lonka pedig annál inkább élvező, szerepvivő, családfő, zsarnok.
LÓRÁNT. Ebben van valami. Ezért mozgok én többet, mint amennyit dolgozom, s ezért választottam hitvesül a háztartási erényt.
VIOLA. Igen – te, noha cinikusnak látszol, tulajdonképpen csak a mi anyajogú társadalmunk ellen védekezel. Hanem azért igazad van: ezt a Sebőt mégsem lehet a társadalomból megmagyarázni. Ingerülten. Egyáltalán, mivel magyarázod, hogy egyik ember a másiknak, s rendesen a különb hitványabbnak, minden anyagi kényszerűség nélkül ilyen hülyén kiszolgáltatja magát? Nem felháborító ez? Neked mint orvosnak, kell rá valami elméletednek lenni.
LÓRÁNT. Erre kivételesen van. De ahhoz, hogy a szemedbe mondhassam, túlságosan körül kellene írnom.
VIOLA. Persze, valami nemi problémává öltöztetett malacság. A nemek harca: a gyengébb és erősebb…
LÓRÁNT. Akármennyire fölháborodsz: ilyesmi mégiscsak van. Vannak férfiak, sőt nők is, akik annyira meg vannak győződve a tulajdon hitványságukról, hogy valóságos bűntudatot éreznek, amiért egy másik egészséges emberhez oda merték magukat kenni. S én mint orvos ezt a bűntudatot nem is tartom egész alaptalannak. Bár Sebő esetében…
VIOLA. Nem hiszek ebben. Bámulatos, hogy ti, férfiak, ezekben a kérdésekben mennyire romantikusak vagytok. Romantikusan trágárok. A házasságban az, amit itt a nemek viszonyának mondtok, másodrendű. Noha nem voltam házas, azt látom, hogy a házasság elsősorban valami szerelemmentes dolog. Még a szerelem is mi benne? Hogy az ember becsületből, hűségből, gyöngédségből, gyávaságból hajlandó másba bele nem szeretni. A jó házasok sokkal inkább aszkéták, mint galambok. De tegyük fel, hogy a szerelem, ez a jellemző heveny dolog, valamiképp mégis idültté tud válni. Mit jelent ez? Vagy valami feneketlen, egy egész életre irányított, elpusztíthatatlan életvágyat, vagy pedig valami egész undok, alacsony egymásrautaltságot. Gondolod, hogy az ilyen ember, mint ez a mi Szent Sebestyénünk…
LÓRÁNT. Mondom, hogy nem. Ezt én sem állítottam. Voltam együtt vele néhányszor: született fakír. Képes tíz-tizenkét órát futni anélkül, hogy a szájában egy harapást vagy egy korty vizet megforgatna. Szinte szégyelli, hogy testi szükségletei is vannak. Az anachoréták ridegségével tépne el minden aljas láncot. Bár az emberek néha meglepőek tudnak lenni.
VIOLA. Nem – az én első pillantásom egyetért veled.
LÓRÁNT. De akkor mit hát? Mivel magyarázod ezt a jobbágyságot?
VIOLA. Nem tudom, mivel. Ami az embereket kiszolgáltatja egymásnak, több, mint helyzet vagy szerelem. Legalábbis a legsúlyosabb és legelképesztőbb esetekben. Megfigyeltem ennek az embernek az ijedt topogását, amikor a felesége hangja fölcsattant a szomszédban. Meg volt rettenve, hogy egy iskolázottabb nővel beszélgetésben találja. Erre a megrettenésre én csak két magyarázatot találok. A legközelebbi, hogy félt a huzavonáktól, kínzásoktól, szemrehányásoktól. De van egy fantasztikusabb.
LÓRÁNT. Éspedig?
VIOLA. Az, hogy valóban sajnálja a feleségét. Féltette a másik embert a fájdalomtól. Mert hogy ez az asszony, akár szeretője ez a Pubi, akár nem, rettenetesen féltékeny az urára, láthattad. Talán nem szerelem-, hanem hatalomféltő, de a torz érzés még mindig érzés, s lehet szánakozni rajta. Hátha csakugyan kíméli ez a Sebő a feleségét. Végre is a második keresztény évezred végén élünk; legalább egy elméleti vitában talán mégiscsak föl szabad tételeznünk egy embert, akiben a részvét és a felelősség nagyobb, mint a gyávaság vagy a nemiség.
LÓRÁNT. Ha így van, a mi keresztényünkbe sürgősen egy kis pogányságot kell oltani.
VIOLA. Én is azt hiszem. Ha csakugyan a barátja vagy, ki kell őt húznod ebből a házasságból.
LÓRÁNT elgondolkozva. Kényes. Ha ő egyszer megvan benne.
VIOLA. Persze hogy megvan, mert a maga ereje kevés. Nincs, aki fönntartsa benne az isten képét… Remélem, nem értesz félre. Sokkal gőgösebb ember vagyok, semhogy egy vénlányt láss bennem, aki elhullott férfiakat horgász… De én magamat érzem megalázottnak egy-egy ilyenféle megaláztatásban. Nem a nő – maga a világ gonoszsága az, ami ellen felborzolódtam.
LÓRÁNT. De mit tehetnék hát?
VIOLA. Mit tudom én? Majd adódik. Fölnevet. Ha egyéb nem, elraboljuk, s kolostorba zárjuk.
LÓRÁNT. Valóban, ilyesmit kell tenni vele. Szivarra gyújt, a zsámolyra veti magát, s a húgára néz, elneveti magát. Szegény Sebő – idáig csak a feleségével harcolt, ezentúl az isten angyala is a sarkában lesz.
Függöny
http://www.nemethlaszlo.eu/papucshos.html
p.s.:
A Villámfénynél témájának visszáját ábrázolja a Papucshős (Nemzeti Színház
Kamaraszínháza, 1938). Németh "a más ember iránti felelősségérzet drámájá"-nak nevezi művét, s a családja iránti felelősségérzet az a kelepce, amelyet az író – hősének vet. Holly Sebestyén a házasságát éppen olyan vállalkozásnak tekintette, mint Dr. Nagy Imre, s az ő vállalkozása is kudarcot szenvedett. Nagy szellemi ambíciók feszülnek benne, várostörténeti tanulmányát számon tartja a szakma, s képes lenne további nemes produkciókra, ha meg tudná tartani önmagát s nem szolgáltatná ki magát feleségének és leányának. Németh általános érvénnyel tudja megfogalmazni mondanivalóját: a nagy szellemi alkotásokat csak az tud létrehozni, akiben "elszánt, kérlelhetetlen önzés" van, – s megmutatja a Villámfénynél hősének ellenpéldáját: "ilyen sors vár a férfira, ha nincs ereje szakítani családjával." A Papucshőst a polgári úri komédiák langyos vizéhez szokott kritika és közönség érthetetlen, elhibázott műnek tartotta. Pedig kiváló tragikomédia, Holly Sebestyén alakja remekül felépített színpadi figura és nagyszerű tragikomikus szerep. Sebő nem pipogya ember, nemes tulajdonságokkal rendelkezik: felelősségérzettel, kiváló elmével. S éppen ezek a tulajdonságai – melyek más körülmények között esetleg pozitív hőst avatnának belőle – kelepcébe csalják, kiszolgáltatottá teszik, mert hagyja, hogy ellene fordítsák erényeit.
http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/440.html
Papucshős
magyar tévéjáték, 70 perc, 1983
Holly Sebestyén városi könyvtárnok azért, hogy a családjának jómódot biztosítson, abbahagyja kutatómunkáját. Felesége csak a szórakozással törődik és azzal, hogy lányának férjet toborozzon. Férjét állandóan megalázza. Éber Lóránt és húga, Viola arra akarják rávenni, hogy ne csak a családja rabságában éljen, hanem bontakoztassa ki tehetségét. Sebő megpróbál új életet kezdeni, fellázad felesége zsarnoksága ellen.
Szereplõk: Almási Éva, Haumann Péter, Koltai János, Schütz Ila, Tóth Enikõ, Cseke Péter, Csûrös Karola
