Szöveg Veszprémi Linda Grafika Hudi Dániel
Fantasztikus élmény volt Európa-bajnoki mérkőzéseket látni Budapesten, hiszen már kezdett elszállni minden reménye annak, hogy ilyesmire valaha is sor kerülhet. Korábban ugyanis zsinórban háromszor is megpályáztuk a rendezést, de két kudarc után a harmadik már nem csupán kínos és sokkoló volt, de szégyenletes is. A 2004-es tornára Ausztriával közösen, a 2008-asra önállóan jelentkeztünk, a 2012-esre pedig Horvátország partnereként. Úgy érezhettük, ekkor van a legnagyobb esélyünk, mivel az egyik rivális az éppen a Calciopoli-botrányból lábadozó, rossz közbiztonsági helyzetben lévő, régi stadionokat felvonultató (mintha nekünk lettek volna új stadionjaink…) Olaszország volt, a másik pedig Ukrajna és Lengyelország közösen, és bár az UEFA a kommunikációjában a keleti nyitást emlegette, nem gondoltuk, hogy ennyire keletit… Sikerült annyira felszítani a várakozásokat, hogy elterjedt a sajtóban: az UEFA végrehajtó-bizottságának tizenkét tagja közül kilenc már a zsebünkben van.
A magyar küldöttség óriási várakozásokkal utazott ki Cardiffba a 2007. április 18-i eseményre, ahol a jelölteknek prezentálniuk kellett, majd a testület zárt ajtók mögött szavazott a kérdésben. Bevetettük mindenünket, amink volt: régi nagy futballistáinkat (Buzánszky Jenő, Mészöly Kálmán, Albert Flórián, Dunai Antal, Esterházy Márton), Szepesi Györgyöt, Puskás Ferenc özvegyét, Erzsébet asszonyt, aki betegen is vállalta a hosszú utazást, és Öcsi bácsi madridi futball-labdáját vitte ajándékba, majd adta át könnyek között Michel Platini UEFA-elnöknek, és a pályázati anyagot az akkor épp friss, pikáns fotói miatt is felkapott Demcsák Zsuzsára bízták. A 30 perces prezentációkon küldöttségenként nyolc ember vehetett részt, és kissé bizarrnak tűnik mai szemmel, hogy ez a nyolc ember tőlünk a két miniszterelnök (Ivo Sanader és Gyurcsány Ferenc), a két szövetségi elnök (Vlatko Markovic és Kisteleki István), a két pályázati bizottság elnöke (tőlünk Gyárfás Tamás) és a két ország aktuális szépségkirálynője volt. Persze, a riválisok is nagyágyúkat vonultattak fel, az olaszok az 1968as Európabajnok Gigi Rivát és az egy évvel korábban világbajnok szövetségi kapitányt, Marcello Lippit, az ukránok és a lengyelek pedig Andrij Sevcsenkót, Jerzy Dudeket vagy Vladimir Klicskót. A szlogenünk is meglehetősen szánalmasan hangzott („Adják meg nekünk az esélyt!”), mint ahogy az is, hogy csak makettstadionokkal jelentkeztünk. A pályázati anyagot pedig alaposan túllihegtük, egy 13 500 oldalas dokumentációt tettünk le az asztalra. De mint kiderült, több vb-tag fel sem vette a számára elhelyezett csomagot.
A mértékadónak számító külföldi médiumok olasz és magyar-horvát versenyfutásról számoltak be, és mindenki elhessegette a La Gazzetta dello Sport értesülését, amely szerint egyetlen szavazatunk sem lesz, pláne azután, hogy Gyárfás Tamás azt közölte: az UEFA illetékes bizottsága (amelynek egyébként semmilyen döntési jogköre nincs) a mi pályázatunkat találta a legjobbnak, és azt ajánlotta a döntnökök figyelmébe. „Csak a győzelemben gondolkodom, úgy, mint a pályán. Szerintem az a profizmus dönt majd, amely ezt az egész pályázatot jellemzi” – jövendölt a Nemzeti Sportban Várhidi Péter szövetségi kapitány, Esterházy Márton pedig úgy fogalmazott: „Magyar-horvát, olasz, ukrán-lengyel sorrendet várok. Az ok? Profi munka, profi csapat, profi pályázat.” Aztán másnap a cardiffi városháza dísztermében helyi idő szerint délelőtt fél tizenegykor Michel Platini előlépett, jobbulást kívánt az épp betegségéből lábadozó Diego Maradonának, majd előhúzta a nagy borítékból az Ukrajna és Lengyelország nevét tartalmazó papírlapot.
„Végtelenül szomorú lettem – válaszolt Kisteleki István MLSZ-elnök a Nemzeti Sport kérdésére, hogy mi volt az első érzése, amikor meglátta kibukkanni Lengyelország és Ukrajna nevét a borítékból. – Nem a munka minősége döntött. Más kommentárt most nem tudok hozzáfűzni.” Gyárfás Tamás könnyekkel a szemében nyilatkozott, és elhintette az újságírók körében, hogy nagyon szoros volt a verseny, öt szavazatot kapott a győztes, négyet mi, hármat az olaszok. Csakhogy aztán az UEFA módosított a korábbi gyakorlatán, és közzétette a végeredményt: nyolc szavazata lett a lengyel-ukrán pályázatnak, négy az olasznak, a miénknek pedig nulla. A végeredmény mindenkit letaglózott. A vereség benne volt a pakliban, de ez az arcpirító eredmény nem. A sporthíreket napokig, hetekig uralta a téma, mindenki kereste az okokat, a magyarázatokat. Megjelentek az összeesküvés-elméletek, „ukrán maffiamódszereket” is kezdtek emlegetni, de a legkínosabb az volt, hogy a horvát és magyar fél részéről megindult a sárdobálás egymásra. Gyárfás Tamás konkrétan Vlatko Markovic horvát elnököt nevezte meg bűnbakként, aki még a szavazás előestéjén is azzal nyugtatta, hogy kilenc szavazat már zsebben van. A magyar vezetők olyannyira sértve érezték magukat a döntés miatt, hogy küldöttséget terveztek meneszteni az UEFA-elnökhöz, adjon magyarázatot, szerencsére erről sikerült lebeszélni Kistelekiéket, mielőtt végképp kinevettették volna magukat és az országot. Mindenesetre követeltek utólag valamilyen „bánatpénzt” a csalódásért, a lapok arról írtak, hogy az ennek következtében elnyert UEFA-pénzekből épülhetett meg a telki edzőcentrum és az MLSZ új székháza a Kánai úton.
Mindenesetre érdemesebb lett volna az immár mesterhármassá érő bukás okait kutatni. A sportnapilap pontokba is szedte a hiányosságainkat: nincs futballunk, nincsenek híres sportolóink, kevés a néző a stadionokban, nincs infrastruktúra, nincs sportdiplomáciánk, nincsenek a futball mellé álló erős üzleti körök az országban. Hogy nem a pályázati dokumentációra kellett volna a legnagyobb hangsúlyt fektetni. No meg persze illene nem kikapni pár éven belül Cipruson, Máltán és Montenegróban. És az sem árt, ha a hazánkba érkező norvég szövetségi vezető, Per Ravn Omdal vagy a török vb-tag Senes Erzik nem áll órákig a dugóban a Ferihegyről a városba vezető egysávos gyorsforgalmi úton. A költői kérdést is feltette a Nemzeti Sport: a megígért stadionok azért felépülnek így, Eb nélkül is? Persze, hogy felépültek, csak kellett hozzá három évvel később egy kormányváltás. És azóta már Eb is volt itt.
ÁT LETTÜNK VERVE
Azért is érezhetett óriási csalódást a magyar pályázati delegáció, mert Gyárfásék hittek a szép ígéreteknek, így tényleg biztosra vettek szavazatokat. Mint utóbb maguk is a nyilvánosság elé tárták: úgy kalkuláltak, hogy Dunai Antal „begyűjtötte” a spanyol szavazatot, Mészöly Kálmán a ciprusi és a török voksot, míg az ukrán szövetségi elnök, Hrihorij Szurkisz magyar segítséggel jutott be a vb-be, és azzal etette a magyar pályázókat, hogy minket támogat majd, hiszen ők úgyis esélytelenek és valójában csak a 2016-os rendezésben reménykednek. Nem csoda, hogy hazatérve, a ferihegyi repülőtéren Mészöly Kálmán kifakadt, és azt kiabálta: „Át lettünk verve! Át lettünk verve! Mindenki tisztességgel és becsülettel dolgozott ezért a programért, bármennyire is balhéznak, fiatal barátaim. Dobjanak ide követ, vagy üssenek agyon, a büdös Úristenit neki!”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)