KINSKYNÉ (hatvan felé járó asszony, de mozdulataiban még mindig van valami sedreség, modorában valami gyerekes. Rosszakarat nélkül böki ki, ami épp az eszébe jut - néha kellemetlen dolgokat is -, azok azonban az ő nyelvén élüket vesztik, inkább tréfaként hatnak).

FERENCNÉ (jó ötvenes, nyugodt, kiforrott modorú, kissé hízásra hajló, évek óta özvegy, sok gyermek anyja, nem elmés, de egy-egy tapintatos közbeszólásával ügyesen helyrezökkenti a veszedelmes irányt vevő társalgást). Egyedül? S a nővéred, Clary hercegnő?... Csak nem beteg?

KINSKYNÉ. Nem - elhajtottam érte a Herrengasséra -, de azt az üzenetet hagyta, hogy színházba megy, s onnét jön át Lichtenstein hercegnőhöz...

FERENCNÉ. Ah - ezt a hűtlenséget!... S mit adnak - valami olasz operát?

KINSKYNÉ. Nem - valami német drámát. Olyasfélét, mint az, amit az a Lessing titkár szokott írni.

FERENCNÉ (nevet). De Sidonie... Az a Lessing rég nem titkár már...

KINSKYNÉ. Ah - ez a sok német író -, ez valami olyan - amit az én agyam már nem tud rendben tartani... (Az atlaszra.) Mit böngészel itt... Ah - az öreg Hommais. Én is mit gyötrődöm a földabroszaival.

FERENCNÉ. Már egy negyed órája keresem (a papírra néz, elolvassa) ezt a Dublicát... Eleonora mindig valami Dublicát emleget... Gondoltam megkeresem...

KINSKYNÉ. Ja - az a vár, amit az ura nem tudott bevenni... Na, várj csak... (Ő is odahajol.) Semlin, Páncsova. Először Futakot kell megkeresnem. Én onnét kapom a leveleket... Itt van...

FERENCNÉ. De, Sidonie... Énnekem úgy rémlik, hogy Eleonora ura valahol Horvátországban volt... (Mutatja.) Erre a tenger felé. Hisz amikor megbetegedett, Zágrábból hozta őt haza.

KINSKYNÉ. Ja, igazad lesz... Teljes lehetetlenség ezeket a neveket megjegyezni. Karán-sebes, Temesvár. Miféle emberek, akik eszükbe vették, hogy városaiknak ilyen nevet adjanak. Jó gondolat volt a császártól a mi vén férjeinket ezek közé a mocsarak közé levinni...

FERENCNÉ (nevet). Katonák... ezt választották hivatásul.

KINSKYNÉ. Jó, jó... amíg fiatalok voltak, a hétéves háborúban... Ott mégis a poroszokkal háborúztunk - emberlakta földön, Csehországban, Sziléziában... De most tábornagy-korukban Szerbiában a törökkel... Tudod, hogy a császár most Ulrichra bízta az egész hadsereget, a fiatal Ferenc főherceget is, az most a fővezér...

FERENCNÉ (izgatottan). Mit nem beszélsz?... A császár otthagyta a tábort?

KINSKYNÉ. A te öreg barátod, Lascy tábornagy nem tudósított?

FERENCNÉ. Nem, mostanában nem ír...

KINSKYNÉ. Persze, neki is megvan a baja... A hadműveletek... Én tegnap kaptam a futárral levelet... (Kiveszi a levelet.) "A császár meg Lascy azóta Budán van. A sereg parancsnokságát Ferenc főherceg vette át, de valójában én irányítom az ügyeket"... Képzelheted, hogy megijedtem. Az a szegény Ulrich - egyedül a pogányokkal.

FERENCNÉ. De hiszen fegyverszünet van...

KINSKYNÉ. Az igaz - hogy fegyverszünet... De ki tudja - mindig történhet valami... Most majd őt fogják szidni - mint Lascyt. Bocsáss meg, nem akarlak az érzéseidben megbántani. Én tudom, hogy a mi Lascynk a legkülönb katona... de ismered a bécsieket, milyen türelmetlenek... Azt várták, hogy őszre Konstantinápolyban leszünk.

FERENCNÉ. Énnekem szerényebbek az igényeim - beérném vele, hogy úgy üljünk itt, a lámpa körül megint, mint a múlt télen: az "öthercegnő", Rosenberg, Lascy, a császár...

KINSKYNÉ. Előbb együtt lehetünk, mint gondolod...

FERENCNÉ. De az nem lesz már az. A férfiak teli lesznek gonddal. Én nem értek a politikához... De ez a hadjárat... Az a sok halott a kórházakban... S az egész világ! Csupa forrongás, elégedetlenség... A mi Rosenbergünk a világ legnyugodtabb embere; - tudod, milyen óvatos - igazi udvari ember, de ő is csak csóválja a fejét.

KINSKYNÉ. Én rögtön mondtam, amikor a császár Oroszországba utazott, hogy az a szörnyű nő - az a Katalin - lépre viszi... Ott főzték ki ezt az egész háborút... Majd szépen együtt... s most hagyja, hogy a szegény osztrákok vérezzenek... József - akármiIyen nagy despotának mondják itt Bécsben - ártatlan fiú ahhoz az ázsiai szörnyeteghez, meg az ő Potyemkinjéhez képest.

INAS (belép). Lichtenstein Eleonora hercegnő és Kaunitz hercegnő... (Már lépnek is be mögötte; látszik, hogy formaság a bejelentés.)

FERENCNÉ (különös gyöngédséggel csókolja meg Eleonórát). Ó - az én kedves sógornőm! (Kaunitznéhoz.) Te nem mentél - mint a mi Josephánk - az én szerény estélyem helyett a Burgszínházba.

ELEONORA. (Jó negyvenes már, öt gyerek anyja, de még mindig elég üde, van benne valami fiatalos lobbanékonyság, amely haragját durcássággá, jókedvét magával ragadóvá teszi. Noha a húga, Kaunitz hercegnő egy-két évvel fiatalabb nála, az öregedő hölgyeknek ebbe a társaságába kerülve ő maradt az elkényeztetett szoprán - a császár barátsággá hűlt vonzalma őt teszi a legérdekesebb asszonnyá). Ó, a színház és én!... Húsz éve járok ide, de még sohasem jöttem ilyen kényszeredetten. Ha a húgom nem beszél...

KAUNITZNÉ. (könnyelmű férje mellett szomorúbb asszonyi sors, mélyebb filozófia, bágyadtabb szépség néz le az arcáról). Prédikálnom kell neki, hogy az elkeseredésbe is túl fiatalosan veti magát... A mi korunkban már az érzésekkel is takarékoskodni kell... Még szükség lehet az erejére. S a bánatra is jó egy kis ablaknyitás.

FERENCNÉ (Eleonórához). Miért? Csak nincs rosszabbul az urad?

ELEONORA. Ah - mit tudom én. - Ismeritek Károlyt - nem panaszkodik... De rettenetes nézni, ha az ember mellett így gyötrődik valaki... Egy olyan igazi férfi, mint ő.

KINSKYNÉ. A májával van ugye baja? Baden sem segített?

ELEONORA. Ah, a mája... ha csak a betegség volna, abból én kikaparnám... de a szíve... a becsülete. Ez az, amikor egy embert halálra gyötörnek.

KAUNITZNÉ. Lóri - te hajlamos vagy a túlzásokra. Károlynak vannak kis sérelmei, de én beszéltem az orvosával...

KINSKYNÉ. Sérelmei? De hiszen most nevezték ki tábornagynak... Jövet még mondtam a lányomnak, csak el ne felejtsek Leonorának gratulálni...

ELEONORA. Az a cím... Miután az önérzetét összetörte. Károly nem az az ember, akit egy ilyen flastrommal ki lehet fizetni. Ha legalább nyáron jött volna - amikor még a hadseregnél volt. S most is - egy elismerő sor nélkül. Azután, hogy az uram szenvedéseit megírtam neki... Mint valami alamizsnát... Egy szívtelen ember...

KAUNITZNÉ. Eleonora - nem szeretem, ha igazságtalan vagy... József néha nyers, de szíve, az van... Sajnos, egy kicsit teoretikus szíve. Elméletben jobban szereti az embereket, mint gyakorlatban.

KINSKYNÉ. S úgy is főleg a szatócsokat, meg a parasztokat. - No meg a zsidókat. A nemességnek ott árt, ahol tud. Az uram azt mondja, ha a hadseregnél pótolni lehetne őket, írnokokból és tanácsosokbóI csinálna tábornokokat.

ELEONORA. Azt nem tudom, hogy a nemességgel mit csinált. De azt tudom, hogy az uramat ő gyötri halálra...

KAUNITZNÉ. De Lóri... Légy igazságos. Mikor kértél az uradnak olyat, amit végre is meg nem tett...

ELEONORA. De mikor kértem én tőle?... Csak amikor láttam, hogy annak a szegény embernek az ő gyűlölete miatt kell szenvednie. Mikor áthelyezte őt Pozsonyba, vagy amikor minden kortársa lovassági tábornok volt már...

KINSKYNÉ. Igaz - most is azt írta, hogy Popilla és Lichtenstein Károly - az ő tehetetlenségük volt az oka, hogy a hadjárat nem sikerült... (Eleonórához.) Nem is kellett volna mondanom.

ELEONORA. Mondhatod; - biztosítlak, hogy már Károlynak is fülébe jutott... Nem mondja - de én látom... Pedig ez is merő igazságtalanság... Mit kezdett volna azzal a pár horvát zászlóaljjal... meg néhány escadron huszárral... De boldog, ha ezt is Lichtenstein Károly nyakába varrhatja. Embertelen, az...

KAUNITZNÉ. De Lori - nem szeretem, ha...

KINSKYNÉ. Hagyd... Ha valaki, hát ő tudhatja, van-e szíve, meg embertelen-e vagy sem?

ELEONORA. Igen - szegény uram s én is drágán fizettük meg, hogy húsz éve egypárszor lóháton kísért be Waldeggből...

FERENCNÉ. De kedveseim... Tudjátok, hogy én nem szólok bele a politikába. De azt gondolom, hogy József nemcsak császár, de barátunk is, s most, amikor Ostendétől Brassóig mindenki ellene mormog... itt, ahol annyi szép estét töltöttünk vele, nem szabadna őt bántanunk.

ELEONORA. Épp ezért nem akartam eljönni, mert most, hogy minden órán várják, vagy talán meg is jött már, tudtam, itt is róla lesz szó.

FERENCNÉ. Azt mondod, meg is jött tán?

KAUNITZNÉ. Hát ti nem tudjátok? Ott van a falakon.

KINSKYNÉ. A falakon?

KAUNITZNÉ. Semmi biztosat nem tudok. Az udvarmesterem mondta, hogy a Wallner Strasse sarkán kinn van valami tilalom...

ELEONORA. Még itt sincs, már tilt. Hogy hű alattvalói ne állítsanak diadalkaput neki. Ez rá vall.

KINSKYNÉ. Amint látom, nincs is valami nagy kedvük diadalkaput állítani.

FERENCNÉ. De akkor csakugyan itt is van - vagy órákon belül meg kell érkeznie... Ó, hogy Rosenberg sem jön, hogy valami biztosat hallanánk.

ELEONORA. Tudtam, hogy egész este róla fogunk beszélni...

KINSKYNÉ. De hisz az egész város róla beszél. Nem csak mi: a mariahilfi házmesterek is. S ezt is önmagának köszönheti. Ő akarta, hogy az emberek szabadon nyilvánítsák a véleményüket. Sajtószabadság... Most megkapta. Láttátok: az a Wucherer megint milyen röpiratot adott ki. "Mért nem szereti a nép József császárt?"

ELEONORA. Hát hallott ilyet a világ, hogy ilyet írjanak róla a fővárosában. Képzeld el XV. Lajost.

KINSKYNÉ. Vagy csak édesanyját, a boldogult Mária Terézia császárnőt... Na - az ismerte őt... S féltette is tőle a birodalmat. Az utolsó éveit ez keserítette meg.

KAUNITZNÉ. Én olvastam azt a röpiratot... Alattomos - mint az ilyen írások mind... Dicséri a császár szándékait csak kisebb hibákat sorol fel - például, hogy a literátorokat nem pártolja, közben minden néprétegről elmondja, melyik mért nem szereti... És ez sajnos így is van... Amilyen sokat vártak tőle, olyan népszerűtlen ma...

ELEONORA. Nem lehet áldás egy korszakon, amely azzal kezdődött, hogy az apácák és papok, mint valami özönvíz elől menekülők hagyták el az országot...

FERENCNÉ. Igen - a jó szív és szándék nem pótolhatja a vallásosságot.

KAUNITZNÉ. A pápa, még Pius, megmondta, amikor Bécsben úgy megalázták. Ő, a pápa jön ide - s hogy bántak vele.

FERENCNÉ. Félek, próféta volt. (Kaunitznéhoz.) A pápáról jut eszembe... az apósod, Kaunitz herceg mit szól ehhez a mostani világhoz? Akkor ő is nagyon világiasan bánt vele. Azt mondják, megrázta a pápa csókra nyújtott kezét.

ELEONORA. Kaunitz kancellárt ne bántsd... ő Lascy szerint Európa legnagyobb államférfia.

KINSKYNÉ. Na ja - nagy, nagy. De én azért nem vezettem volna hálósipkában a képtárszobámba őszentségét. Amikor az mint jó atya Rómából fölzarándokol ide, hogy belátásra bírja őket...

KAUNITZNÉ. Az öreg Kaunitz kinn van Mariahilfen, s bogarasabb, mint valaha... Ha nem tudnám, hogy olyan nagy államférfi - azt mondanám egy öreg bolond... De az uram azt mondja, nagyon elégedetlen...

KINSKYNÉ. Azt írta valakinek, hogy aki háborút akar csinálni, értenie kell a csinálásához...

KAUNITZNÉ. Erről nem hallottam. De a francia királyra haragszik... hogy a rendeket tavaszra összehívta. Azt mondja, ezek az emberek a tulajdon sírásójuknak csaptak fel.

CLARYNÉ (lép be bejelentés nélkül. Hajdan híres szépség, ami tartásán, ősz haj kerítette nemes vonásain most is meglátszik. Ő a társaság legidősebb tagja - egy évvel öregebb a húgánál, Kinskynénál, de szellemileg ő a legfiatalabb, az új német irodalmat is megpróbálja követni, Józsefet ő érti leginkább, az "öthercegnő" nevében ő levelez vele. Kissé lihegve jön, ahogy a lépcsőn fölszaladt.) Ah! - ezek a lépcsők! Mindig elfelejtem, hogy ötven... azaz nem is mondom, hány éves vagyok...

FERENCNÉ (elébe megy). Na, mégis... Már meg voltam sértve, hogy végleg elfelejted azokért a németországi írókért a barátaidat... Mit adtak?

CLARYNÉ. Götz von Berlichingen... Egy fiatal frankfurti kereskedőfi írta... Tehetséges, tudod, de a paróka alatt égnek áll tőle a hajad... Most ezek a rémségek jönnek, úgy látszik, divatba... Eljöttem volna az első felvonás után. De az egész színház lázban volt, hogy a császár is megjelenik a páholyában...

FERENCNÉ. Hát itt van már?

CLARYNÉ (Ferencnéhez). A mi Lascynk is.

FERENCNÉ. Biztos?

KINSKYNÉ. Poldina azt mondja, csak most ragasztották ki a tilalmat, a diadalívek miatt.

CLARYNÉ. Egészen biztos, Ditrichstein ott volt a páholyomban. Délután érkezett meg Pozsonyból, egész csendben.

KINSKYNÉ. Nyilván félt, hogy a bécsiek mégiscsak fölállítják a diadalíveket... Amikorra az udvari kancellária átírt a városi tanácsnak, az leüzent a nyomdába - már be is suttyant a Burgba.

CLARYNÉ. Ditrichstein azt mondja: beteg. Állítólag a táborban szedett össze szegény valami betegséget.

ELEONORA. Hja, a betegséget nem lehet egy tilalommal betiltani, vagy, mint a kudarcot, a császári ház néhány érdemes szolgájára hárítani.

FERENCNÉ. Leonora - te úgy beszélsz, mintha örülnél a betegségének. De ha beállítana betegen, neked esne meg rajta legjobban a szíved...

ELEONORA. Azért, mert a sógornőm vagy, nem kell jobbnak festened... mint amilyen vagyok.

KINSKYNÉ. Ha beteg, jobb lett volna máshova utaznia, valahova Erdélybe, nem Bécsbe... Itt még betegebb lesz. Mi is épp a diadalívet szögeztük neki...

FERENCNÉ. De, Sidonie. Clary hercegnő még azt hiszi, hogy valami rosszat mondtunk a császárról.

KINSKYNÉ. No, jót sem... Bár én azért, tudja isten, örülök, hogy itt van... S megint itt fog vitatkozni velünk. Egy asszonynak nem mindennapi öröm - egy császárral feleselni.

CLARYNÉ. Szidinek igaza van... Csak ha nem lenne - akkor éreznénk, hogy megpezsdítette az életünket.

KINSKYNÉ. Képzeljétek el az unokaöccsét, azt az álmos Ferencet, mint császárt. Hol volna öt olyan fiatal asszony, mint amilyenek mi voltunk, aki nem húsz év, de egy félóra alatt el nem aludna a társaságában.

ELEONORA. No - én lemondtam volna róla, hogy az életem megpezsdítse. Különösen ezzel a háborúval.

KAUNITZNÉ. Ne beszélj. A te életed is szebbé... ne tiltakozz: költőibbé tette...

KINSKYNÉ. Lehetőséget adott, hogy Európa színe előtt vizsgáztasd le az erényeidet...

CLARYNÉ. S barátja légy egy császárnak, aki szerelmi vereségére emlékszik, ha rád néz. Erre csak nagy ember képes. Képzelj el egy keleti despotát, vagy akár egy francia királyt az ő helyében...

FERENCNÉ. Ne ingereljétek szegény Lórit. Ő el van ma telve szegény Károlya bajával...

KAUNITZNÉ. S mialatt duzzog... nagyon jól tudja mindazt, amit mondunk neki... Ez a duzzogás, ellenségeskedés, ez az ő titkos rangja köztünk.

FERENCNÉ. Ez teszi őt Ausztria legérdekesebb asszonyává.

ELEONORA. Nem, most igazán el vagyok keseredve. (Clarynéhoz.) Ha úgy érzitek, zavarom a magasztalástok, inkább el is megyek.

KINSKYNÉ. Ki akarja őt magasztalni, kedvesem... Visszatér belénk az élet, hogy szidhatjuk... Josepha annyi szép levelet írt neki a táborba, hogy nem akar köztünk sem a stílusából kizökkenni.

CLARYNÉ. Nem, ez nem tréfa. - Egy pont van - tudod - az egyház, amiben nem értek egyet a császárral. A templomból nem lehet államhivatalt csinálni. De azon túl - én minden művében egy nagy szív, józan ész művét látom... aki az embereket a maguk korlátolt belátása ellenére is boldoggá akarja tenni...

KINSKYNÉ. A nemességet is...!

CLARYNÉ. Ha a boldogsághoz az is hozzátartozik, hogy meg nem szolgált előnyeink ne legyenek, s ami van, azt megszolgáltnak érezhessük... a nemességet is.

INAS (belép). Rosenberg gróf!

FERENCNÉ. Ah, na végre! A mi Rosenbergünk. Legalább a legilletékesebbtől, a főkamarástól tudunk meg mindent. (A belépő Rosenberghez.) Csakugyan megérkezett?

ROSENBERG. Igen. Megérkeztek...

FERENCNÉ (kissé elpirulva). Lascy is?

ROSENBERG. Igen, a tábornagy is. Egy kocsiban jöttek Pozsonyból...

FERENCNÉ. S már beszélt is vele?

ROSENBERG. A tábornaggyal? Igen... Rögtön a hercegnőket kérdezték. Természetesen Lichtenstein hercegnőt elsősorban. Hogy Bécsben van-e, vagy Dorfbachban. Amikor mondtam, hogy épp nála vagyunk ma, a mi Ferencnénknél, megígérte, hogy mihelyt elszabadul, ő is eljön.

KINSKYNÉ. S mondja, kedves Rosenberg, milyen?... Nincs nagyon elkedvetlenedve... Amiatt a szerencsétlen háború miatt?

ROSENBERG. Nem... Lascy tábornagy sokkal fegyelmezettebb katona, semhogy az elkedvetlenedés meglátsszon rajta.

FERENCNÉ. Kívül nem - de aki ismeri az ő érzékeny lelkét... Én végigcsináltam már vele egy ilyen válságot még a császárnő s boldogult férjem életében... Amikor a haditanács elnökségéről lemondott, s a császár elfogadta a lemondását. Nagyon kérlek, legyetek gyöngédek hozzá. Szidónia, gondold meg a szavaidat. Nem tudod, mit tépsz fel vele.

KINSKYNÉ. Á, mit gondolsz - csak nem fogom egy szegény tábornoknak rögtön azt hozni elő. (Claryhoz.) Tudod, hogy a sok irka-firkájával ő férfiatlanította el a hadsereget...

KAUNITZNÉ (Ferencnéhez). Nyugodt lehetsz, Poldikám... Azt fogja érezni, hogy itten éppúgy, mint a waldeggi kertjében, amelyet ezen a nyáron te gondoztál - semmi sem változott.

ELEONORA. Legalábbis vele szemben.

FERENCNÉ. De feltűnően tapintatosak se legyetek... Nehogy azt érezze, hogy itt kerülgetni való van...

CLARYNÉ. Légy nyugodt - mint Scilla és Charybdis közt fogunk a tapintatlanság és tapintatosság közt feléje lebegni. (Rosenberghez.) S a császár?

FERENCNÉ. Csakugyan - őt nem is kérdeztem.

ROSENBERG. Borzasztó.

KINSKYNÉ. Olyan haragos?

ROSENBERG. Nem, úgy megváltozott. Arcára rászáradt a bőr, testén lötyög az egyenruha...

FERENCNÉ. Csakugyan olyan beteg?

CLARYNÉ. Ditrichstein is meg volt döbbenve...

KINSKYNÉ. Bizonyosan az a magyarországi láz. Én is ettől féltem Ulrichot... Tudja, hogy méghozzá most ő a főparancsnok is?

CLARYNÉ. A főparancsnok ugyanis könnyebben betegszik meg.

KINSKYNÉ. A császár a példa rá...

KAUNITZNÉ. Én azt hiszem, az ő betegsége inkább morális természetű... Olyan becsvágy, mint az övé...

ELEONORA. S ez az eredmény...

FERENCNÉ. Valóban nem szeretném, egy éjszakára sem, az ő gondjával hajtani le a fejem.

KAUNITZNÉ. S az ő felelősségével.

ELEONORA. Hja, aki azt hiszi, hogy gyóntatóra csak a tiroli parasztok lelkiismeretének van szüksége.

ROSENBERG. Kétségkívül emészti a gond is... De azonkívül teste is szemmel láthatólag beteg. Az orvostól tudom hogy lázát a kínakéreg is csak rövid időre nyomja el.

CLARYNÉ. Szegény ember. A gyöngédségetekből hagyjatok neki is.

ROSENBERG. Kétségkívül rászorul, hogy az öthercegnő - kissé felderítse...

ELEONORA. De csak nem jön el ide?

ROSENBERG. Nem. Agyontörte az út... Tőlem csak Erzsébet főhercegasszony felől érdeklődött...

KINSKYNÉ. Most ő a kedvenc. A trónörökösné. (Eleonórához.) A te trónodé is... Hja, megöregedtünk.

ROSENBERG. Ezek atyai érzések, hercegnő. A főhercegasszony úgy ragaszkodik hozzá, mint apjához.

KINSKYNÉ. Na elhiszem, a mellett az álmos Ferenc mellett legalább egy kis atyai vonzalommal kárpótolja magát.

KAUNITZNÉ. József vonzalmaiban éppoly rendkívüli, mint politikájában... Szívének a története egy furcsa rajongással kezdődött, nővére, a boldogult Josepha iránt s most, úgy látszik, egy ilyennel zárul unokaöccsének a feleségéhez.

CLARYNÉ. Ez azért van, mert azok közül a ritka szívek közül való, épp mi öten vagyunk a tanúi, akik tudják, hogy a barátság magasabb érzés a szerelemnél...

KAUNITZNÉ. S mert a szerelemben csak boldogtalanságot tudott adni... Szegény második felesége, hogy megalázta...

ELEONORA. És szegény első, akit szeretett...

INAS (belép). Lascy tábornagy kérdi, hogy a hercegnő fogadhatja-e?

KINSKYNÉ. Hogy fogadhatja-e?... (Az ajtóhoz megy.) Öt nő húzná be a lépcsőről, ha el akarna menni... (Behúzza Lascyt.) Jöjjön, jöjjön, kedves hősünk. (A többi nő is az ajtóhoz tódul, Ferencné leghátul.)

LASCY (a szláv országokból származó császári katona, aki egy gyors karrierben mindent elért, s utána húsz éve maradt rá, hogy az udvarnál a műkedvelőt, sőt az érzékeny barátot is kifejlessze magában). A nők tanácsa... Az embernek a haditanácsból kell jönnie, hogy érezze a különbséget...

KINSKYNÉ. (a háttérben álló Ferencnéhez). Kissé megszikkadt de nem beteges a színe.

CLARYNÉ. A háború - a műkedvelő kertész és barát arcára megint kihozta a húsz év előtti marcona vonásokat. (Ferencnéhez.) Nem találod?

FERENCNÉ. Nem is tudom... Az öröm rossz megfigyelő.

ROSENBERG. S még rosszabb filozófus, hercegnő...

LASCY (kezet csókol a hercegnőnek). A kertészetről, a műkedvelő barátról jut eszembe: Rosenberg gróf elmondta, milyen szépen gondját viselte az én Waldeggemnek... Alig várom, hogy kimehessek...

FERENCNÉ. Ó, most minden olyan tar odakinn... Ha csak a citromokat nem nézzük a pálmaházban... Hanem tudjátok mit, legközelebbre befűtöm Dorfbachot, egyúttal átmegyünk a mi Lascynkhoz is...

KINSKYNÉ. Nagyszerű.

KAUNITZNÉ. Remélem, nem egyhamar megy vissza - a mi kedves tábornagyunk?

LASCY. Azt hiszem - egyáltalán nem...

FERENCNÉ. Ó, de örülök...

LASCY. Az én hadi pályám - a hétéves porosz háború volt. Most csak barátom, a császár kedvéért vállaltam a hadsereg irányítását.

FERENCNÉ. Igaza van; maga rendet teremtett a hadseregben, megorganizálta.

KINSKYNÉ. S a szegény Ulrich verekedjék vele... (Ferencnére néz, s ujját a szájára teszi.) Na de legalább jól meg van organizálva.

CLARYNÉ. S a császár?

LASCY. Ő persze visszamegy. Tavasszal, ha olyan állapotban lesz... Erről jut eszembe: lehet, hogy ő is a vendégünk lesz. A haditanács ülésének a végén odaszólt: "Mi a programja, kedves Lascym? Kimegy Waldeggjébe?" - "Nem, Felség, Rosenberg gróftól hallom, hogy az öt hölgy együtt van Ferencnénél." - "Ah, csakugyan?" S itt hadd szerezzem meg a hölgyeknek ezt az elégtételt - egész utunk alatt először ömlött el egy kis derű őfelsége arcán. "Mit gondol, nem veszik zokon, ha ilyen törődötten odamegyek közébük?"

KINSKYNÉ. Milyen kedves... Olyan beteg s vágyik közénk...

LASCY. Tán alszom egy félórát, mondta. S megdörzsölte a homlokát.

ELEONORA (Lichtenstein és Kaunitz hercegnőhöz). Akkor én megyek...

FERENCNÉ. De Lóri!

ELEONORA. Észre fogja venni, hogy van a bögyömben valami... Kumauban nem ez volt - tudjátok, amikor Károly azt a kaszárnyát építette - s mégis észrevette... Este jött, s reggel elhajtatott...

ROSENBERG. A hercegnő jó szívét nem féltem; a császár látványa megvédi a gyöngédtelenségtől...

ELEONORA. Ma mind a jó szívemről beszélnek. Mint egy tarsolyról, amelyet elvesztettem...

CLARYNÉ. Hagyjátok Lórit. Inkább arról beszéljünk, hogyan derítsük fel a császárt.

FERENCNÉ. Igaz - muzsikáljunk talán...

ROSENBERG. Alig hiszem, hogy kedve lenne a zongorához.

FERENCNÉ. Küldjünk el a kis Mozartért, ő olyan kedvesen játszik.

KINSKYNÉ. Isten őrizz, amióta azt a Don Juant írta - kibírhatatlan, miket csinál.

FERENCNÉ. Akkor hát küldjünk el az olaszainkért. (Az inashoz.) Menjen át Salieri úrhoz, s kérdezze meg, nem lenne-e szíves a szokott kamarazenészeket a hazatért császár tiszteletére összeverbuválni? (Inas távozik.)

CLARYNÉ. Én azt gondolom, hogy okosabb volna az öreg Solomot készenlétben tartani.

LASCY. Él még a néger bölcs?

FERENCNÉ. Igen, mióta a felesége meghalt, itt él a házamban, a fiamnak ő a nevelője.

CLARYNÉ. A császár szeretett elfilozofálni vele.

KINSKYNÉ. S a Práterben karonfogva menni...

ELEONORA. Hogy lássák, milyen nagy emberbarát.

FERENCNÉ. Ss, Lóri! (Az inashoz.) Valaki menjen föl az öreg Solomért... Kérem, jöjjön le ide, s legyen készenlétben, ha a császár beszélni óhajt vele...

INAS. Ide kérjem?

FERENCNÉ. Nem, tán a fogadóba.

INAS. S a muzsikus urakat is?

FERENCNÉ. Igen, s ha itt vannak, jelentse. (Az inas visszahúzódik. Abban a pillanatban a küszöbön már ott áll a császár. Az inas ijedten húzódik ki mellette.)

A CSÁSZÁR. (ötven felé járó férfi, hajdan szép arca, amely inkább tündöklő volt, mint férfias, most beesett, szeme mélyen ül, a táborban lesült bőr a csontra száradt s a betegség zöld színe üt át rajta; - erőltetetten katonás, sőt könnyed tartása még jobban kiemeli az egyenruha alatt a test hiányait. A hölgyeket még jobban megdöbbenti a változás, mint Rosenberget. Egy percig mindenki némán néz a küszöbön álló alakra. Magát a császárt is meghökkentik a rámeredő szemek. Megmered, aztán erőt vesz magán s Lascyhoz fordul). A tábornagy nem figyelmeztette a hercegnőket?

FERENCNÉ (barátja helyett felel). Dehogynem... Csak a meglepetés... (Kijavítja magát.) Az öröm - felség...

A CSÁSZÁR. (a régi, kedélyes, kissé csipkelődő modorát próbálja fölvenni). A meglepetés öröme hangosabb szokott lenni, hercegnő...

CLARYNÉ. A meghatottságé azonban néma... Az a nyolc hónap...

A CSÁSZÁR. Értem... De hát a barátaim majd megszokják, hogy megvénültem egy kicsit... Beteg is voltam az utóbbi időben. Fő, hogy az öt hölgy - s a mi Bécsünk... a régi maradt... Egy kis ellenszegülési láztól eltekintve... (Ferencnéhez.) Sokat gondoltam ott lenn, abban a zimonyi söntésben a mi kedves Ferencnénk estéire... A polgárias lámpa az asztal közepén s körülötte a Monarchia legvonzóbb asszonyai... (Lascyhoz.) Úgy látom, nem töltötték be közben a hölgyek a helyünket...

FERENCNÉ. Felséged helyét más nem tudja betölteni...

A CSÁSZÁR. Hercegnő nem is tudja, milyen igazat mond... Ha nem így volna - most elmennék Badenbe vizet inni, mint valami kvietált tábornok... (Eleonorára néz, észreveszi, hogy kellemetlent mondott.) No de itt? Nem járok úgy, mint szegény Durand követ... akit a hölgyek szabadkőműves módra - bevettek hármónk mellé (Lascyra és Rosenbergre mutat.) próba-tagnak. Aztán egy nap értésére adták, hogy a promoció, de még a próba-tagság is elmarad.

CLARYNÉ. Felséged rég föl van avatva - húsz esztendeje...

A CSÁSZÁR. Igen, ez egyike életem kisszámú büszkeségeinek... S főként, hogy nem despota koromban értem el, hanem mint trónörökös. Bár sokszor a törzsökös tagok mellett némileg olyan volt a helyzetem, mint a Durand követé. (Clarynéhoz.) A hercegnőnek külön is köszönetet kell mondanom a leveleiért... Az öt hölgy nem is tudja, milyen tökéletes titkáruk volt. Remélem, ő is beszámolt az én leveleimről. (Nevetése köhögésbe megy át.)

FERENCNÉ. De mért nem ülünk le... a lámpa köré?

KAUNITZNÉ (leülés közben). Hogyne, többször is felolvastattuk őket Josephával.

CSÁSZÁR. Hímzés és teázgatás közben...

KINSKYNÉ. Még Wartensleben levelét is a karánsebesi zűrzavarról. Nagyon büszkék voltunk felségedre.

CSÁSZÁR. Nem tudom, miért?

KINSKYNÉ. Hogy amikor minden ló megbokrosodott, minden szekér felborult, a katonák egymásra lőttek - felséged egy szál karddal rohant szembe a csapatokkal... S visszafordította őket.

CSÁSZÁR (Lascyhoz, nevetve, de kissé keserűn). Látja, kedves Lascy, Bécsbe csak ez jutott el a mi hadjáratunkból. S félek, hogy a hadtörténészek képzeletét is ez a nem túl jelentős epizód fogja lekötni. Hogy a híres császári sereg önmagát szalasztotta meg... Mégiscsak jobb lett volna támadni, ahogy én akartam: legalább a jó hír megmaradt volna. (Kinskynéhez.) Örömmel látom, hogy a hercegnő nem vesztette el ezt a tulajdonságát, amely annyi mosolyt csalt az arcunkra ennél az asztalnál is...

KINSKYNÉ. Nem tudom, mire gondol felséged? Hogy kotyogok, s nem számítom ki, hova lépek a nyelvemmel?

CSÁSZÁR. Sikerült úgy magasztalnia, hogy a hadjárat legkínosabb emlékét juttatta eszembe... De azzal, hogy a hercegnő szájából hallottam, mintha már nem lenne olyan elviselhetetlen. De ne beszéljünk a háborúról. (Kaunitznéhoz.) Az apósa, Kaunitz kancellár hogy van? Igen gyéren tisztelt meg levelével...

KAUNITZNÉ. Azt nehéz megmondani, felség, hogy ő hogy van... Az ő hogyléte s élete nehezen hasonlítható össze másokéval... Mintha még zárkózottabb lenne - s a környezetét még jobban gyötörné a közömbösségével.

CSÁSZÁR. Kérem, ne mondják el neki, hogy beteg vagyok. Különben még egy esztendeig nem lesz szerencsém hozzá. Pedig ha békét akarunk kötni - s azt akarunk -, nagy szükség lesz rá.

KAUNITZNÉ (nevetve). Az igaz... Jó beteglátogató az öregúr...

KINSKYNÉ. Azt mondják, a boldogult Mária Terézia temetése volt az utolsó, amin részt vett. De ott is a kalapjába dugta az arcát. (Nevetés.)

CSÁSZÁR. Ő - Hadik, Laudon meg az én Lascy barátom, ők az én igazi anyai örökségem. (Rosenberghez.) Tudja gróf, miben különbözik a herceg a normális emberektől? Hogy azok kifelé viselkednek józan emberek gyanánt, s ha jól megnézzük, belül hordanak valami őrültséget; míg ő kifelé fordítva hordja az őrültségét - mint a magyar parasztok a bundát -, s belül a legnormálisabb ember...

KINSKYNÉ. Ez a mondás a császárra vall. S aki kívül-belül bolond? (Mindenki nevet.)

CSÁSZÁR. Azokról csakugyan megfeledkeztem. (Miután a beszélgetés alatt többször is odapillantott Eleonórára.) Eleonora hercegnő miért nem nevet velünk?... Az Aloiz fiúval van baj? Megint valami Nanedlija akadt, mint három éve? (Eleonora csak egy pillantást vet rá.)

FERENCNÉ. Nem, a férje búsítja.

CSÁSZÁR. Ah! Annyira meggyógyult már, hogy búsítani tudja? Hogy van az én öreg tábornokom?

ELEONORA. Ahogy egy testileg-lelkileg elkínzott ember lehet, felség...

CSÁSZÁR. Csakugyan? (Clarynéhoz.) A hercegnő mintha azt írta volna, hogy teljesen összeszedte magát... Volt fürdőn is...

ELEONORA. (hangsúllyal.) Csak Badenben... velem...

CSÁSZÁR (észrevéve előbbi elszólását.) Ah, Badenben... De a marsallbotnak, remélem, örül. Mankónak ugyan kicsit rövid, de gondoltam, mégis valamivel vidámabban fog sétálni vele, ha megkapja...

ELEONORA. Felséged tudja, hogy én szókimondó természet vagyok... S ez az óra... s felséged megviselt állapota...

CSÁSZÁR. Beszéljünk tehát inkább másról... Értem... A hercegnőben megvan az a kivételes asszonyi erény, hogy sosem tud elfogultatlan lenni - ha a férjéről van szó. Más asszonyok túlságosan is elfogulatlanok. (Mindenki nevet.)

ELEONORA. Megbocsásson, felség, ha nem nevetek a többiekkel. Férjen állapota nem olyan, hogy az érzéseimen iránta - akár felséged szavára is - mosolyogni tudnék...

CSÁSZÁR. Ah, értem... A világért sem akartam megbántani ezeket az érzéseket... De hisz a hercegnő tudja legjobban, mennyire tiszteltem mindig őket... S a jó Lichtenstein Károly, mint férj, bizonyára meg is érdemli ezeket az érzéseket...

ELEONORA. Vannak emberek, akik mint katonáról sincsenek rosszabb véleménnyel.

CSÁSZÁR. Az én véleményem ebben az ügyben - a marsallbot volt. Nem akarom azt hinni - amit a hercegnő viselkedése sejtet - hogy elkéstem vele...

ELEONORA. Egy olyan nagybeteg embernek, aki annak a címnek sose fogja hasznát látni... S közben úgy beszélnek róla, mint valami tehetetlen, semmirevaló tábornokról - az egész hadjárat bűnbakjáról...

CSÁSZÁR. S hogy beszélnek rólam, kedves Eleonora? Azt hiszi, rossz császárnak, egy Nérónak, Caligulának lenni - az én helyzetemben - sokkal jobb, mint rossz tábornok hírébe kerülni? Maga mellett - egy szép család körében... (Eleonora hallgat, Lascy felé fordul.) A hercegnő persze azt gondolja: attól függ, melyikünk mit érdemel - és ebben tökéletesen igaza is van. (Nevet.)

INAS (a szomszédos szoba felől, halkan jelenti Lichtenstein hercegnőnek). A muzsikusok itt vannak.

FERENCNÉ. Salieri úr?

INAS. A teljes zenekar... Meg Solomo úr.

CSÁSZÁR. Kamarazene?

FERENCNÉ. Azt gondoltuk, felséged rég nem hallott az ágyúszón kívül más zenét... S az út fáradalmai után nem lesz kedve személyesen muzsikálni.

CSÁSZÁR. Személyesen muzsikálni... Ah, nagyon kedves a hercegnőtől... A zene... Valóban ez is olyasmi, ami kimarad lassan az életünkből. (A hölgyekhez.) Csak vonuljanak át a hölgyek és kezdjék el... Énnekem néhány percnyi beszédem volna Rosenberg gróffal. (Lichtensteinnéhoz.) Megbocsát a hercegnő, ha ilyen modortalan vagyok... De sosem voltam olyan tökéletes világfi, mint Lascy tábornagy; neki csak le kell mosnia a tábor porát s a régi gavallér máris. Engem a betegség is kissé nyersebb és sietősebb módszerekre kényszerít. (A hölgyek és Lascy átvonulnak a fogadóba.)

CSÁSZÁR (erőltetett természetességgel). Csak arra akartam megkérni, kedves Rosenberg gróf, legyen szíves, Lichtenstein hercegnőnél gyors távozásomért kimenteni...

ROSENBERG. El akar menni, felség?

CSÁSZÁR. Túlbecsültem az erőmet... Úgy kell lenni, betegebb vagyok, mint hittem. Hiába iparkodom a régi modort erőszakolni, fáraszt, hamis. Csakugyan nagyon megváltozhattam... vagy talán a világ.

ROSENBERG. A hölgyeket nagyon boldogtalanná tenné felséged távozása. Úgy megörültek, hogy a hosszú út után rögtön eszébe jutottak. Ferencné még az öreg Solomóért is elküldött - itt vár a zenészekkel...

CSÁSZÁR. Ah, nagyon kedves; - érdekes is volna egy emberrel beszélgetni... (kiegészíti a nyelvhibát), aki az afrikai őserdőkből hozta a bölcsességét, mert itt Bécsben keveset szerezhetett. De majd máskor... Az út csakugyan jobban összetört, mint hittem... (Indulni készül.)

ROSENBERG. Legalább egy negyedórára, felség... A hercegnők azt hinnék az az egy-két ártatlan célzás...

CSÁSZÁR. Amit Kinsky hercegné tett a bánáti futásunkról, amely a Schwäbische Türkeit a török martalócok áldozatává tette. A világért sem... A hercegnőnek kedves privilégiuma a kotyogás. Nyugtassa meg a hercegnőt.

ROSENBERG. Vagy Eleonora hercegnő...

CSÁSZÁR. Lichtenstein hercegnét is megnyugtathatja, kedves gróf...

ROSENBERG. Az ura, a mi dr. Quarumunktól tudom, csakugyan igen beteg. S ő, mint igazi asszony, szíve fájdalmát néha igazságtalanságokkal csillapítja.

CSÁSZÁR. Tökéletesen megértem őt, kedves gróf... Egy igazi asszony, akinek olyan igazi férfi az ura, mint Lichtenstein Károly - hisz ön is tudja, hogy alantasai nemegyszer a lányaikkal kedveskedtek neki - egy szerelmes asszony, megértem, ha keserűségében megbánt egy húsz esztendős barátot... aki az ő igényeit ezzel a nagybeteg férjjel kapcsolatban, lelkiismerete s az állam rovására is, igyekezett kielégíteni. Ezt én - megnyugtathatja a hercegnőt - tökéletesen megértem. (A másik szobában megszólal a zene, Haydn G-dúr gordonka-versenyének a második tételét játsszák.)

CSÁSZÁR (egy pillanatra oda fülel). Ah, a derék Haydn. (Kissé enyhébben.) Kérem, mondja meg Ferencnének, hogy nem a fogadtatás ellen van kifogásom. Sőt, nagyon meg vagyok hatva. (Megint a zenét figyeli.) Eszterházy herceg estélyén hallottam először. (Sóhajt, s legyint.) De ennek a zenének - az efféle mulatságoknak vége. Legalábbis az én életemben.

ROSENBERG. Azt hiszem, épp felségednek van a legnagyobb szüksége rá...

CSÁSZÁR. Igen, a gondok, az emberi erőhöz mért gondok megkívánják a szórakozást. De van egy fok, amelyen túl nem tűrik meg többet. (Megint a zenét hallgatja.) A mi Clary hercegnőnk ült mellettem. Mind a ketten el voltunk ragadtatva... (Rosenberghez.) Önnek nem kell mondanom, milyen súlyos helyzetben van a birodalom. A mi orosz szövetségeseink egyszerűen ránk hagyták a török háborút, amelyben segítséget ígértünk nekik. A láz megtizedelte a csapatokat, tábornokaim tétovasága elvette az önbizalmukat. Az államadósság a kétszeresére ugrott. Az úton elkeseredett, kifosztott parasztokat láttam. A háború anyagi terhét ők viselik... S régi ellenségeink, a poroszok csak azt lesik, mikor ugorjanak a háborúba. Franciaország, mint szövetséges, ebben a pillanatban a nullánál kevesebb. Mielőtt idejöttem, a párizsi követem levelével gyógykezeltem magam. Tudja, mit ír Mercy gróf? Hogy a francia monarchia összeomlását csak csoda háríthatja el. Sógorom, a király a rendek összehívásával maga idézte fejére a végítéletet. A rendi utasítások ürügyén képtelen izgatás folyik.

ROSENBERG. Ezek talán túl sötét képek.

CSÁSZÁR. Nem, a grófnak jó szeme van... S én ezt már tizenhét éve megjósoltam, amikor még mint Falkenstein gróf néztem szét Párizsban... Azok az emberek, a királynő s környezete elvesztették az eszüket... S most ugyanezt látom itt... (Rosenberg mozdulatára.) Tudom, tudom - a mi arisztokrata asszonyaink erényesek s halálra untatják a gyóntatójukat. De ugyanazok a jogosulatlan igények - a többség érdekét figyelembe nem vevő duzzogások...

ELEONORA (az utolsó szavak alatt halkan belép. A császár Rosenberg arcáról veszi észre, hogy heves szavainak tanúja van.)

ELEONORA (arcán bosszúsággal s ugyanekkor túlzott alázatossággal). Nem zavarom a beszélgetőket... A hölgyek meg vannak már sértve, hogy felséged ily soká megfosztja jelenlététől őket.

CSÁSZÁR. Igen, belemelegedtünk egy kicsit a gróffal... Rég nem láttuk egymást - s a férfi-szenvedély, a politika... (Tüntető kedvességében, a megjátszott világfiasságon túl a szív némi reménykedésével.)

ELEONORA. A hercegnőket is rég látta felséged.

CSÁSZÁR. De láttam, és boldog vagyok... Sajnos, testem s még inkább a világ állapota olyan, hogy az én gondolataim vagy inkább gondjaim meg az ő gondjaik közt nehezebb a kapcsolatot megtalálnom... (A második tétel után a zenekar belekezd a gyors tételbe is, de nyilván valakinek a figyelmeztetésére elhallgat. Észrevéve, hogy Rosenberg a fogadó ajtaja felé húzódik.) Tehát, amint kértem, kedves Rosenberg gróf... Mondja meg Clary hercegnőnek, hogy köszönöm emlékezetében azt a foltot, amelyről a gordonka beszél...

ELEONORA. De mért üzeni ezt felséged? Itt akarja hagyni a társaságot? A hercegnők sose bocsátanák meg nekem...

CSÁSZÁR. S a hercegnő önmagának?

ELEONORA (hallgat, arca közben dacossá válik). Felséged ismer engem. Az udvar csak illemre nevelt - nem képmutatásra.

CSÁSZÁR. Épp ezért helytelen olyasmire vállalkoznia, amit nem a szíve diktál. A hercegnők különben is rosszul ismernek engem, ha azt hiszik, hogy itt valami engesztelnivaló történt... Még nem vagyok olyan beteg, hogy a véleménynyilvánítási szabadság helyett, amelyet nemcsak itt, de a trónon is megszoktam, a tettetett kímélet alamizsnájára szorulnék...

ELEONORA. Ha egyszer a szívével gondolkodik, felséged is beláthatja, hogy énnekem jogos sérelmeim vannak.

CSÁSZÁR. Hogyne - itt mindenkinek vannak jogos sérelmei... csak nekem nem szabad sérelmemnek lenni, meg persze a parasztnak, aki ezt az egész eldorádót tartja, s aki a maguk eldorádóját is meg akarom valahogy menteni. Persze úgy, mint a Prátert, s az Augartent, az én privát paradicsomomat. Hogy megnyitom a nagyközönségnek is.

ELEONORA. Ez politika, felség - ezzel én most nem tudok foglalkozni.

CSÁSZÁR. Dehogynem, hercegnő. Csak a gyóntatója szemén át. Mással se foglalkoznak, csak politikával... Az egész nemesség mást sem tesz, csak politizál. Ahelyett, hogy úgy mint én, - az államot szolgálná... A csatatéren és a hivatalokban is azt nézik: okos dolog-e a rendeleteimet végrehajtani. Mert jaj - a császár el akarja pusztítani az előjogainkat...

ELEONORA. Felség mindig csak a nemességben keresi a bajt... Szegény uram...

CSÁSZÁR. A nemesség nem látja, hogy mint az állam minden polgárának, neki is én védem okosabban az érdekeit.

ELEONORA (harapós gúnnyal). Nehéz valakinek az érdekeit a kedve ellenére védeni.

CSÁSZÁR. Nem is tudja, milyen bölcsességet mondott, hercegnő... Nehéz... De nekem ezt kell tennem. S ezt fogom tenni - akár tetszik önöknek, akár nem... (Szelídebben.) Értse meg, hercegnő, én az osztrák nemesség körében nőttem föl, amely nemcsak egy kevert népű birodalom, de amióta a francia elzüllött, bizonyos fokig Európa nemességének is a színe-java... Én szerettem az önök muzsikálásait. S bár tudom, elég közepes zongoristának tartanak, élveztem ezt az édességet, a maguk társaságában is... Amikor még nem voltak, mint a méhraj, megkavarva... Láttam, hogy veszi át a bécsi polgárság a nemesség sok jó szokását. A jómodor hogy forr össze bennük az iparűzők szorgalmával és kedélyességével... S azt akartam, hogy a maguk kis tündérszigetének a varázsa fokról fokra az egész népre kiterjedjen... De ahhoz az kell, hogy fokról fokra a jogaikat is megosszák velük. Jobbágytartókból az ország legműveltebb, példát adó tisztviselőivé legyenek. Én nem eltörleni akarom a nemességet; én mindenkit nemessé akarok tenni.

ELEONORA. De az lehetetlen, felség...

CSÁSZÁR. Nem - nem lehetetlen...

ELEONORA. Felségednek éreznie kell, hogy a természettel száll szembe... Ez a szánalmat érdemlő mindabban, amit csinál.

CSÁSZÁR. Várjon, hercegnő, a szánalommal. Én még nem adtam föl e harcot... Azt mondja: lehetetlen... én meg azt mondom: vagy-vagy... Vagy úgy alakul át a birodalom - ahogy az én reformjaim kívánják, vagy úgy, ahogy a Rousseau-juktól megkótyagosodott francia fiskálisok elképzelik... Mercy gróf elküldött nekem néhányat a rendi utasításokból, amiket Franciaországban a polgári követeknek adtak. Meg ami röpirat ebből az alkalomból a derék magánfilozófusok elképzeléseiként megjelent... S akkor a hercegnő is tapasztalni fogja, hogy nagyobb ok is van a világ elleni duzzogásra, mint hogy én ülök a trónon...

ELEONORA. Ausztriában az ilyesmi lehetetlen, felség.

CSÁSZÁR. Lehetetlen, lehetetlen... Mért lehetetlen. Mert az úristen a mindenség lehetőségeinek határkövét a Lichtenstein Károly vagy Kinsky Ulrich gróf fejében tette le... Az a lehetetlen, hogy akiknek megértésből vagy hálából... vagy legalább becsületből szolgálniuk kéne, szembeszállnak velem. S nem engedik, hogy az államot, amely oly sok meg nem érdemelt jóban részesítette őket - megmentsem a fiainknak.

ELEONORA. Mindketten izgatottak vagyunk, felség.

CSÁSZÁR. Igen... S kérem, bocsássa meg, hogy szokásom ellenére ilyen soká s nem a szokott tréfálkozó modoromban vitatkoztam a hercegnővel... Ez is azt mutatja, hogy állapotom és feladataim száműznek a női társaságból... Még az önökéből is. (Meghajol, s el. Ferencné, Kinskyné, Lascy majd a többiek is átjönnek a fogadóteremből.)

FERENCNÉ. Az isten szerelmére, mi volt az a kiabálás?

KINSKYNÉ. Elment?

ELEONORA. Amit mondtam nektek... Jó, hogy az isten gátat vet az erejének... Elpusztítana bennünket.