Ami célzás volt arra a hírlapi hírre, hogy egy odatévedt cigánybandának, mely kihallgatást kért, azt izente volna Kossuth, hogy szívesen látja őket, de a hegedűiket ne hozzák el.^[81]

Jókai nagy tisztelője volt Kossuthnak, de konkolyhintő emberek elhitették vele, hogy Kossuth ellenszenvet érez iránta, ebből a balhitéből csak a Kossuth halála alkalmával szabadult meg, azt a hitet merítvén bizonyos jelekből, hogy a nagy ember őt, mint írót magasra értékelte.

Az olaszországi út jót tett neki, úgyhogy megint visszatérhetett a régi koszthoz és a jól fűtött kazán jó kazán, a fokozott munkához is. Csak az imént fejezte be »Az élet komédiásai«-t, a »Szép Mikhál«-t s mintegy huszonöt-harminc beszélyt szanaszét a négy lapjában s máris belekezdett az »Egy az isten«-be, melynek nagy részét a Svábhegyen írta, kedves zöld fái és virágai között s bizony kicsiny híja, hogy már az »Egy az isten« címlapjára nem így került a neve »írta: báró Jókai Mór«.

A király ugyanis a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, s ekkor még a bárói rang járt e kereszttel (ha kívánta a rend tulajdonosa); egy darabig oda is biggyesztették a lapok jóakaratú előlegül a »b.« betűt neve elé, sőt a »Milton« előadásakor a színpadra felhozott koszorú »báró Jókai Mórnak« szólt, de Jókai nem kérte a báróságot, ami furcsa is lett volna.

E rendjel alapjában jelentéktelen ahhoz a pozícióhoz képest, melyet Jókai Magyarországon elfoglalt, egy-egy főispán szokta megkapni tíz évi csibukozásáért a megyeházán, de a királynak más metódusa van az emberi tulajdonságok és foglalkozások megítélésében és jelzésében (itt Shakespeare is, képviselő sem lévén, csak a Ferenc József-rend kis keresztjét kaphatná). Ebből a szempontból ítélve a dolgot, e kitűntetés bizonyos előnyomulását jelentette az írói foglalkozás jelentőségének arról a helyről, ahol a tollak közül azt a kakastollat tartják a legtöbbre, mely a generálisok kalapján van; annál inkább jelentette ezt, mert Arany János szintén ezt a rendet kapta, és ezt fogja megkapni, ha egy kicsit jobban megöregszik, a Jókai kritikusa, Gyulai Pál is.

A Svábhegyen Jókai sokkal korábban kelt mint a városban. Ha szép idő volt, már reggel négy órakor künn sétált hálóköntösben, nagy szalmakalapjában, kampós botjával a szőlőlugasában, melyre a szeszélyesen kúszó indákat maga kötözte fél. Ha a járkálást megunta miközben nyesegetett, gyomlált, megpihent a lugas közepén levő gyeppadon s elindítá álmait az ünnepies reggeli csöndességben. Minden fa súgott neki valamit. A kukacok, pondrók, gyíkok, hernyók, muslincák mind szóltak őhozzá: a varangyos békáról eszébe ötlött egy csúf öreg banya, a keringőző lepkéről, hogy volt annak egy szép leánya, a csigáról, hogy elment azt megkéretni egy ezüst páncélruhás királyfi, amint megy-mendegél, találkozik egy óriással (már mint ővele), akinek olyan kampós bot vala a kezében, hogy egy egész napi út elejétől végeig s így keverednek mesékké szemében falevelek virágszirmokkal, összeboruló ágak, csúszó-mászó állatok a röpülőkkel.

Legjobban a körtefáit szerette, ezeket többször nézegette végig naponkint; diófái is voltak, mint Kisfaludy Sándornak Badacsonyban. Kiválasztott kedvence mégis a gránátalma a piros virágaival, ezt órákig elnézte s irigyelte a méhet, mely a virágkehelyben kedvére hempereghet.

Reggeli után a dolgozószobájába vonult, melynek ablakai kívülről örökzölddel voltak benőve. Itt dolgozott délig. Ha nem ment az írás, az egyik kis asztalon rendesen ott hevert a francia kártya, közbe-közbe pasziánszozott egy kicsit - ez volt a fölfrissülése. Itt készült »Egy az Isten« 1876-ban, s ezzel egyidejűleg írta pihenésből »A vaskezű« című drámát Erzsébet királynéról, Róbert király feleségéről, kinek kezét Zách Felicián vágta le s annak helyébe vaskezet csináltatott neki a király; ennek a darabnak az első kész felvonása elveszett a költő asztaláról, keresték mint a tűt, de egyetlen lapot se találtak meg belőle soha, megfoghatatlan volt, miként tűnhetett el, s Jókai bosszúságában nem folytatta tovább.

Déli harangszókor nyárspolgáriasan megkövetelte az ebédet, a munka már akadozott, várta, hogy a tálalást jönnek jelenteni, s ilyenkor rendszerint megkérdezte, lesz-e ma kapros túrós lepény, ez volt a kedvenc tésztája s majd mindig volt ilyen a »kredenc«-ben a Jókai-háznál, hol Szigligeti szerint a kutyák is bifszteket ettek.

Délután lepihent egy kicsit s megint bezárkózott dolgozni esti szürkületig, vagy olvasott végig fekve a verandán levő szalmaágyon. A rózsák közt is volt egy ilyen fekvőhelye.

Este szürkületkor végigjárta még egyszer a kertet s aztán kiült a verandára és onnan nézte az alant nyüzsgő-zsongó, lélegző nagyvárost, amint apránként elnyeli a szürkeség, mely folyvást barnább-barnább, míg végre kezdenek kigyúlni a gázlángok, egyik csillag a másik után fent is, alant is, rengő tüzek a Dunán, pislákoló lámpácskák az égen összefolynak egyetlen kápráztató képpé, feledhetetlen pompájú látvánnyá.

Itt és felváltva Balatonfüreden így folytak a költő napjai, sőt évei majdnem egyformaságban. Az élet most körülbelül egy volt, csak a regények voltak mindig mások, amiket írt. Nagyobb esemény vagy fordulat nem állt be életében, néha egy-egy váltó-óvatolás zavarta meg a fészek csendjét, majd egy kis utazást tett, vagy egy megírandó regényhez keresni hangulatot, vagy egy kis mandátumot verni fel valahol a szép bérces hazában, mert a Józsefváros felől, mely 1875-ben választotta meg, hidegen fújt a szél.

Még ott látszott a Dorottya utcai klub homlokzatán az 1875-iki fáklyák füstje, korma, egyszer se meszelték azóta, és már vége van a nagy népszerűségnek. A Tiszáéval együtt megcsappant a Jókaié is. Ő talán észre se vette volna, ha nincsenek rá félreérthetetlen jelek. Ezekből való volt a tanulóifjúság ellenséges irányú tüntetése ablakai alatt, a törökbarát mozgalmak kezdetén, 1876 őszén. Ez nagyon lehangolta Jókait, mert semmi egyebet nem tett, mint hogy csillapító beszédet tartott az ifjúságnak, mikor az nem akart csillapodni. Még ennél is kellemetlenebb tapasztalatok állandó forrása volt az, hogy a választókerülete közepén lakott s a sok bejáró elvtárstól apróra értesült napról-napra, hogy az is, ez is elpártolt mellőle. Az embernek egyszerre is elég bánatot okoz a kerületét elveszteni, de látni apródonkint, hogyan csöpög el alóla a piedesztál, kipróbálja az idegeket. Mire az 1878-iki választást kiírták, már akkorra világosan látszott a bukása, ami annyira elkedvetlenítette, hogy sehol se akart többé föllépni, s bejelentette Tiszának teljes visszavonulását a politikától. Pedig még akkor nagy becsben állott. Ő volt a pártban a kohinor. Őt rángatták mindenüvé, ahol mutatni kellett kifelé. Delegációba, díszküldöttségbe, keserű dolgoknak ezüst kanállal cukorporban való beadásához vezényelték. Őérte versenyeztek a főispánok, akik valamely nehéz kerületből mameluk behozatalával akartak Tiszának tömjénezni.

Ejh, dehogy is ereszti el a párt Jókait. Hiába fenyegetőzöl jó poéta. A generális félrehúz valamely ablakszögletbe, egy-két nyájas szóval megveregeti a válladat, meleg tekintete benyomódik viaszk-lágy szívedbe és maradni fogsz. Hanem iszen csak várni kell még, majd megjön az ideje annak is, hogy már nem marasztalnak...

A Józsefvárosban csakugyan megbukott Szilágyi Dezsővel szemben, 69 szavazattal, de elfogadta az örmény metropolis, Erzsébetváros egyhangú mandátumát, melyért a kisujját sem kellett mozdítani.

Kár is lett volna ebből az időszakból kortes-utakon sok napot vesztegetni. Termékenysége most éri el az emberfölötti méreteket. Még leírni is sok, ami tőle megjelenik. Egy másoló tönkre tenné a kezét, írási görcsöket kapna. Hát még kigondolni azt a sok szép dolgot? Hát még hozzá olvasni a forrásokat? Mert mind olyan művek következnek, amelyeket nem szophat az író a kisujjából.

Hogy csak a nagyobbakat említsük, A Honban megjelent »Egy hírhedt kalandor a XVII-ik századból«. A franciák által ostromolt Coblenzben elfogtak egy Hugo nevű tüzértisztet, az ehrenbreinsteini Montalambert-torony ütegeinek parancsnokát. E gazfickó (minthogy a Jókai kezéből fogták el), rendkívüli módon elmés, szeretetreméltó és lebilincselő elbeszélő, azonfelül úgy tud hazudni, mint egy bakancsos; törvényszék elé állítva, hosszan diktálja be a protokollumba kalandjait s elkövetett gonosztetteit azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kibeszélje az időt, míg esetleg a franciák beveszik a várost és kiszabadítják. A bíróságban elnöklő kedélyes nagyherceg jól mulat a kalandokon, sőt a szigorú soltész is napról-napra kíváncsibb. Öt hónapig húzza így ki a tárgyalást, a Seherezade sehol nem végződő meséire emlékeztető vallomásaival. A forma kényelmes keretében szabadjára eresztheti meseszövő tündéreit Jókai és sok kedves költői epizód vegyül össze hihetetlen bohóságokkal. De a könyvet nem lehet letenni.

Sokkal szebb ennél a »Névtelen vár«, a titokzatos francia hercegkisasszony bájos története, a Napóleon elleni nemesi fölkeléssel a háttérben, melyben a költő atyja, Jókay József is részt vett. 1801-től kezdve napról-napra beírta napi élményeit és az eseményeket, melyeket hallott, naplójába; e becses forrásból van merítve a regénynek egy része. Mint érdekes epizód játszik bele a múlt század egyik európai hírű csodájának, a Fertő-tavában élő halembernek, Hany Istóknak különös szereplése. Mester Jókai annak a sok csecsebecsének s mellékalakoknak ügyes összehordásában is, melyekkel regényeit fölcicomázza.

Egy-kettőre megírja a »Szabadság a hó alatt« című regényét négy kötetben. És mindig följebb; még ennél is szebb az Üstökösben 1899-ben megjelent »Rab Ráby«. Maga se tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak. Ráby Mátyás udvari hivatalnok, József császárnak kedves embere, aki tele van az ő liberális eszméivel s keresztül akar törni egy pörös ügyben az alkotmányos vármegye konzervatív formáin. Pest vármegye ellen támad fel a császár védpajzsa alatt, a császár akaratával és hatalmával a háta mögött, de az összeütközésben a rövidet húzza és Pest megye börtönébe kerül. Roppant szerencsés leleménnyel van beállítva a liberalizmus harca a konzervativizmus ellen, mely minden időben egy volt, csak különböző alakot cserélt ezer éven át. A császár ki akarja szabadítani rab Rábyt, de minden ereje megtörik a vármegye ellenállásán, a paragrafusaikba és megrögzött szokásaikba burkolózott vármegyei urak makacsságán. A megoldás éppenséggel fönséges. A császár ostrom alá veszi a megyeházat, hogy kedvencét kiszabadítsa, a vármegye bezárja a kapukat és halálos ítéletet mond a szegény rokonszenves népapostol fejére, már mindjárt le is fejeznék, de ismét megharsan kívül a kürt s már nem a császár, de »a király nevében« dörömbölnek a kapun - mire megcsikordul sarkaiban, megnyílik s kiderül a láthatár minden vonalon, a császár visszavonja pátenseit s a király akaratának meghódolnak a magyarok. Mosolyog minden, nevet a nap, s ami nehéz ágyuk dübörgésének hallatszott a császár uralma alatt, azok daloló szekeresek, akik gabonát szállítanak és ami hadi sátoroknak tűnt fel a mezőkön, ott fehér bárányok legelésznek...

»Rab Ráby« meséjének azonban van egy mellékcselekménye is, mely itt-ott belekapcsolódik s együtt jár a főmesével. Olyan benyomást tesz, mint a Hartens-címer egzotikus oroszlánja, melynek a hátából, oldalaiból mókusok nőnek ki. Megrontja a gondolatot, tönkreteszi a hatást és ellenkező hangulatot kelt. Érdemes volna átdolgozni a »Rab Ráby«-t (ha egyszer arra méltó nagy író vállalkoznék), illetve elválasztani a hozzá nem illő részektől, hogy a regények között is legyen olyan, melyet a nemzeti érzések átfonnak glóriával, mint aminő »Bánk Bán« a színművek, a »Rákóczi-induló« a zeneművek és a »Szózat« a költemények között.

E szédítő munkássághoz hozzá kell adni novelláit, útirajzait, apróságait, ezek magukban is két írónak szereznék meg a »szorgalmas« jelzőt. S gyakran van köztük irodalmi remek is, mint például »Az egyhúszasos leány«.

A Petőfi-Társaság kedvéért kifogyhatatlan a Petőfi-reminiszcenciákban. Hogy lángol, hogy szereti, hogy dicsőíti most ezt a Titánt! Egész lelkét megint Petőfi foglalja el. Néha azt is elhiszi a saját fölajzott képzelőtehetségének, hogy él még. A csaló Manasses meséi megbolygatják. Aztán megint elcsügged, majd ismét remél s keresi, váltig keresi a rejtélyes eltűnés különböző nyitjait. S amit egyszer a fejébe vesz, az ott motoszkál szüntelen ezer alakban. Ha csigát eszik, kínálja otthon a két Rózát s ha azok visszautasítják, csodálkozik fölötte. Hogy lehet azt nem enni? Mikor pedig Petőfi is hogy szerette!

Minden szavára visszaemlékszik, mint egy szerelmes, akit halottjának árnyéka mindenütt körülleng, mindig vele foglalkozik, jelentéktelen apróságok jutnak eszébe, amelyekre eddig nem gondolt; bálványimádás ez már, félig betegség. Csak neve nincs, orvosok nem ösmerik. Költőket és írókat szokott meglepni, kik egy személlyel sokáig foglalkoznak, annak a lelkébe magukat helyezik s ezáltal egyéniségük egy darabig amazéval olvad össze. Macaulay »Morbus Boswelliana«-nak nevezi ezt a lelki állapotot.

A Koszorúba, a Petőfi-Társaság rövid életű lapjába többnyire Petőfi-tárgyú műveket ír. Még a lantját is előkeresi s »A holt költő szerelme« című csodásan szép és misztikus költeményben hagyja legérdekesebb nyomát e lázra magasodott Petőfi-imádásnak. De egyéb helyütt is számítanak rá. Az Athenaeum Nagy Naptára dehogy jelenhet meg Jókai-novella nélkül. Nagy Miklós se az az ember, aki ki ne szorítana tőle néhány közleményt évenkint a Vasárnapi Újságnak; addig ciripel, mint a házi tücsök, míg a hatalmas termőfa neki is megrázkódik. Pozsonyba felolvasást kérnek. Megírja »A látható isten«-t s május 11-én felolvassa. Nagy ünnepséggel fogadják s örömmel tölt ott három egész napot Samarjay Károlynál, bejárva a helyeket, a várat, a ligetet, ahol kisdiák korában fordult meg utolszor. Pozsonynak azonban csak a földalatti részéről ír ezúttal egy kis cikket A Honban. A Palugyai-pince ragadja meg, hol a borok arisztokratái és királyai pihennek nagy hordókban, hosszú földalatti utcákban. Iszik a »sanctuarium«-ban abból a tokaji esszenciából, melyről azt szokta mondani Palugyai: hogy ettől a hetvenéves ember is házasságra gondol.

A következő hónapban Szegedre utazik. A paprikák városa Velencének álmodja magát. Ezt a szomorú álmot megy megnézni. Mert egy jó témáért sohase rest elmenni még messzebbre sem. Minden városban van egy »bratyinkója« (ő szokta így nevezni), egy bizalmas major domusa, mint a fejedelmeknek. Pozsonyban Samarjay volt, Szegeden a kis köpcös Keméndy Nándor; annak a társaságában járja be ladikon a vízborította várost és környékét a Jókai utcától kezdve egészen a makkos-erdőig. Megdöbbenti az ár által felszaggatott temető, honnan a koporsók beúsztak a városba. Bármily rendkívüli is volt a látvány, a nagy költőt nem hangolta valamely munka megírására, melyben e világrázó katasztrófát megörökítette volna - nem ösmerte jól Szegedet, és eredeti népét, nem volt alkalma megmelegedni iránta jobban húzott szíve a maga kálvinista Debrecenéhez s azt használta helyszínnek az alföldi ízű szüzséihez. Mindössze néhány forgácsszerű jelentéktelen apróságot írt A Honba, mint ennek a csónakázásnak az emlékeit.

Szegedről hazatérve, nemsokára ismét a Vág völgyében utazgat Samarjaival, tiszteletére fellobogózott városokon keresztül. Itt a kis Kubicza főispán az úti marsallja és a ciceroneja, aki minden romról, minden öreg fáról tud neki egy regét mondani. Itt szerzi az anyagot a »Páter Péter« regényéhez, holott még be sem végezte és útközben is írja, ahol megszáll, reggelenként, mikor a háziak még alszanak, »Akik kétszer halnak meg« című regényét s javítja az utána küldözött négy kötetes »Szabadság a hó alatt« kefelevonatait.

Azt lehetett volna jósolni, hogy e túlságos termékenység végre is megbosszulja magát, hanem hát ez a jóslat se teljesedett volna be, mint a jóslatok nagy része. A következés megmutatta, hogy nem írta ki magát sohasem, hogy tehát e tekintetben nem ártott neki a szakadatlan tevékenység. Igaz, hogy nem is használt. Mert e túlfeszített munkával sem lehetett az adósságoktól menekülni, melyek életét nem kis mértékben keserítették. Az írói tiszteletdíjak ha emelkedtek is, de csak olyan mértékben, mint a megélhetési igények s Jókai nem volt élelmes műveinek pénzügyi kiaknázásában. Sőt később, ellenkezőleg annyira szerény volt igényeiben, hogy ezzel a többi írók árait is rontotta. A lapkiadók, vállalkozók és szerkesztők, kik először fordultak hozzá, megmosolyogták a követeléseit, mert eddig a harmadrendű íróknak is többet fizettek közleményenként; kinyílt a szemük és bezáródott a pénzesfiókjuk.

Másnemű hátrányai is voltak a nagy termelésnek. A szerkezetre most már annyit sem ügyelhetett mint eddig; regényei, a »Névtelen vár« óta, talán az egy »Sárga rózsá«-t kivéve, egyre lazábbak, bár elbájoló részletekben éppoly gazdagok mint elődjeik. Ily szünetnélküli termelésnél a mese-magnak nem hagyhatott időt, hogy az a pihentetésben kiformálódjék. Pedig az utolsó fűszál életének is az eleje legalább egy darabig a termőföldben folyik, mielőtt a napfényre jönne. Csak a keleti bűvészek kelesztik ki rögtön a virágmagot, hogy az csírázik, nő és nyílik néhány perc alatt.

A másik hátrány az, hogy a tíz-tizenkét kötettel, melyet évenként ír, önmagának csinált konkurrenciát. Az öt-hatezer könyvvásárló, aki az országban volt, most a tíz kötet közt oszlott meg. Mindenik megvett egyet-kettőt, azt, amelyikről valami dicséretest hallott, vagy amelyiknek a címe vonzotta, ám ha csak három-négy kötet jelent meg Jókaitól évenként, azokra vetette volna rá magát az egész közönség s a kiadó, minthogy az ő kiállítási költségei négy kötetnél tetemesen kisebbek, jobban fizethette volna meg, mint a tízet.

Kis nemzeteknél így van ez. Ez az a több, ami kevesebb. A nagy írói munkásság semmit se könnyített anyagi helyzetén. A lapjai is romlottak jövedelmezőség dolgában és mindenképpen. Az Életképek meghaltak másodszor is, az Üstökös túlélte magát, szemlátomást fogytak előfizetői; durvább hangú, merészebb szatírájú gúnylapok kiszorították az enyelegve csipkedőt a közönség vonzalmából. Tallérossy Zebulon, az igazi, hazament övé lyánkákhoz Bergengóciai kastélyába meghalni. A szemtelen Lugewackert se látjuk soha többé. Az Igazmondó elsatnyult és Bakcsi Ferenccel együtt eltűnt örökre. Még csak A Hon állt valahogy, de hát ez kormánylap volt, többé nem szerették, csak tűrték; és ha legalább magában lett volna (mert egy kormánylap mindig jó lap, ha magában van), ámde ez alkalommal még másik lapja is volt a kormánynak, a Csernátony Ellenőrje, sokkal bátrabb, elevenebb, harciasabb ennél s egy ma már elfelejtett toll, a Palásthy Sándoré ragyogott és villámlott vezércikkeiben, míg a »Rovás« mérgezett hegyű nyilai folytonos sebeket ütögettek az ellenzéken.

A Hon szenilitásban szenvedett és mindenki érezte, maga Jókai is, hogy a napjai meg vannak számlálva. A hanyag szerkesztés mellett legfeljebb megszokásból és kegyeletből járatták kevesen, hasonlítván ahhoz a staropolei medvéhez, ki a rege szerint nem akart az omladozó barlangból elmenekülni, mert egy szép sziklarózsa fonta át kijáratát. Vagy lusta volt mackó úr vagy nagy rózsabarát. A Hont már csak a Jókai-regények éltették, de Jókait A Hon már nem éltette.

Jókai anyagi zavarai gyorsan növekedtek. Eleinte kevéssé vette szívére, míg Sándor, a szerkesztőségi szolga is el tudta valahogy igazítani, ő maga tréfálózott, kedélyeskedett legjobban eladósodott voltán. De később, már mikor neki is járni kellett az ügyvédeket, hogy halasztásokat, feloldásokat eszközöljön ki, unni kezdte a dolgot. S talán nem is azért temetkezett el oly szüntelen munkába, hogy az adósságoktól szabaduljon, mint inkább az adósságok tudatától. Hisz a pénz becsét ő nem ismerte, a mínusz és plusz két partja nem igen izgatta. Hanem hogy őt folytonosan zavarják, azt nem tűrhette

Így került bajba a Jókai-ház. De azért nem kell hinni, hogy ennek valami külső látszatja is lett volna. Jókaiéknak végre a már említett gyenge írói tiszteletdíjak dacára csöppent-csurrant mintegy tizenötezer forint évi jövedelmük a könyvekből, a képviselőségből és az asszony nyugdíjából. Jól beosztva ebből egy pár ember kényelmesen megélhetett és még valamit törleszthetett is. Csakhogy nem osztották be jól. A romló és javuló egzisztenciáknak különös pszichológiája van. Látjuk, hogy Jókaiék mindig takarékosabbak, mikor a pénzügyeik javulnak, mint mikor hanyatlanak. Harmadéve vagy tavaly télen még törlesztettek, de az idén nem teszik. Minek? Mit ér az most már?

Meg tudjuk állapítani 1880-ból, hogy a torlódó adósságok ereje alatt éppen nem húzták össze igényeiket. Jókainé bevásárlásokat tett a Váci utcában s kocsijáról egy csomag lecsúszott, melyben a »becsületes megtalálók«-nak szánt hírlapi értesítés szerint egy muff volt kétszáz forint értékben. Ugyancsak ez évben Jókai sokszor megszakította balatonfüredi nyaralását éppen az anyagi zavarok miatt, melyek untalan szükségessé tették jelenlétét s ilyenkor az Angol Királynőben ebédelt. Az első húsétel után egy pohár jó vörös borhoz volt szokva, azután tért át kevés könnyű fehér borra. A vörös bor okáért minden alkalommal egy palack Rothschild Mouton-t bontatott fel, melyet hét forinttal jeleztek a számlájára s melyet mint egy valódi Rothschild, az egy pohár kiürítése után otthagyott.

A helyzet nem volt már sokáig tartható s annyira rosszabbodott napról-napra, hogy a költő is arra az elhatározásra jutott, amire minden magyar, aki a Budapesti Közlöny hátulsó lapjain szokott emlegettetni - elkívánkozott a Budapesti Közlöny első lapjára.

Fejébe vette, hogy őneki hivatal kell. Milyen bizarr gondolat! Hát milyen hivatalt adhatnának őneki? Egy Jókainak! Végigfuttatta elméjét a világirodalom olyan alakjain, akiknek hivataluk volt. Sok nemzet és város adott szinekúrát a maga költőjének, ha tönkre jutott. Igaz, akadt olyan is, aki megtagadta. Camee nem adott Homernek azzal az ürüggyel, hogy nem segíthet meg minden vakembert. Jókainé eleinte kinevette, hanem mikor aztán meghatározott dologgal állt elő, hogy a fiumei kormányzóságnál szeretne valami jövedelmező állást, az asszonynak megtetszett a terv. Végre is nem volna rossz a Móric egészségének, úgy gondolta, kivált mert Lieber teán élt az 1880-ik télen. A Tenger és a Napfény a két legnagyobb orvos. Milyen erős lenne megint s milyen szép dolgokat tudna ő ott írni! Ebben a pontban az asszony mindig szívesen adta be a derekát, s most is hamar megbarátkozott a gondolattal, csak azt kötötte ki, hogy olyan hivatal legyen, amiben tovább írhassa a regényeket. Valami olyat képzeltek mind a ketten a hivatal alatt, ami hasonlítson a karlsbadi vén fák sorsához az »Alte Wiese«-n. Ilyen öreg fa derekára ráillesztenek egy vaspántot, köröskörül kampókkal, aminél fogva ruhafogas gyanánt szolgál a közönségnek, de ő maga, a fa nem tud arról és hozza a lombjait, virágait békeséggel.

A dolog el volt határozva, de a kivitel messze van még. Jókai nem szeretett kérni, szerény is volt és titkolózó, belső ügyeibe valakit beavatni képtelen. Mindössze Hegedüs Sándorral közölte tervét, azt is csak úgy röptiben kérdezte meg, ne szóljon-e Tiszának ily értelemben? De Hegedüs nevetségesnek találta a tervet s így az végképpen abban maradt.

Eközben egyre súlyosbodott az anyagi helyzete. 1879-ben nagyon szorongatják a bélyeges papirosok, 1880-ban már-már a szükség köszön be a legszembetűnőbb alakban. De Jókai hallgat, noha már a legszükségesebbek hiányzanak, titkolja zavarait, mint egy spanyol nemes, Jókainé még nála is kevélyebb.

Még a vele egy házban lakó Hegedüsék se vesznek észre semmit. Ilyesmire természetesen nem is gondolnak. Végre a cselédek pletykái által lesznek figyelmesek s ekkor lép közbe Hegedüs és terjedelmes vallomásra bírja Jókait, aki harminchatezer forintba számítja fel a legsürgősebb adósságait. Hegedüs Sándortól Tisza Kálmán tudja meg a Jókai helyzetét. Tisza Kálmán pislog és keveset szól: »Hja, baj, baj,« »Hát bizony a pénzre vigyázni kell,« mindössze egy pár szűk, banális, hideg szava van. »Ejnye no, ez a Móric«. Hanem a szíve annál melegebb. Éppen Bécsbe készül elutazni az éjjeli vonattal s ha már egyszer ott áll a király előtt, a sok mindenféle jelenteni való köze oda szúrja azt is, hogy milyen szegény az ország, a legnagyobb írója is mekkora nyomorúságban van és úgy rakja a szavakat ravaszul, okosan, hogy a király elérteni véli és közbe szól:

- Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyi az adóssága?

- Úgy tudom, harminchatezer forint volna az, ami a legégetőbb.

- Utalványozom az összeget a sajátomból - mond a király -, de ne szóljon neki!

Így lőn megint igazzá, hogy »Ali kezei hosszúk«,^[82] hogy Magyarországon ebben a korban minden nagyobb bonyodalmaknak megoldója a király; sokszor a kicsinyeknek is.

Jókai csak másfél évvel később vett tudomást erről az esetről, amikor már nem ért semmit, hogy adóssága tavaly csodálatos módon leapadt, mivelhogy az adósok rendes szokása szerint nem vallotta volt be az egészet s azóta már megint fölszaporodott. Most már csak elméleti értéke volt a király gavalléros tettének, de az csak hatványozódott szemében azáltal, hogy ilyen modorban történt s nagy kulcsot szolgáltat ezentúl némely tetteinek és iratainak indító okaihoz.

Sajátságosan érintette a dolog. Lelke emelkedett a gondolatra, hogy a király úgy bánt vele, mint a legkedvesebb embereivel, tábornokaival, minisztereivel, ha bajba jutnak, nem volt ez szokatlan, és mégis voltak pillanatai, amikor bántotta az eset, mert mégis csak kegyajándék az; igaz, hogy egy királytól nem megszégyenítő. Úgy ám, de elfogadta volna-e Petőfi? Nagyban és egészben örömet okozott neki a tény, szívét megmelegítette, de voltak lelkiismeretfurdalásai is. A politikai hangulatok hullámzása szerint, amint király és nemzet közeledtek vagy távolodtak.

Nagyban és egészben mégis inkább bántotta életének ez az érdekes epizódja, mert holtig titokban tudta és akarta azt tartani - aminthogy sikerült is e könyv megjelenéséig -, sokszor játszóan legeltek rajta a gondolatai, máskor úgy, érezte, hogy egy szörnyű titkot hordoz magában s remegve nézte az arcokon, hogy nem sejtenek-e valamit? Amint fantáziája így vagy amúgy hömpölygette, különböző színeket játszott előtte az »eset« is melyre még sokszor kell majd visszatérnie a jövőben, midőn valami kis kuruckodást szeretne elkövetni s eléje áll valamely beavatott hozzátartozója: »Hát nem emlékszel már mit tett érted a király?« És sokszor volt megfordítva is, ha a dolgok raisonja valamely kényes ügyben más állásfoglalást kívánt volna tőle mint költőtől, neki jutott eszébe, hogy - nem lehet.

Hegedüs, aki valóságos gondviselése lett innentől, csakhamar észrevette, hogy Jókai megint ott van, ahol volt, hogy a harminchatezer forint csak egy kis lélegzetvételhez juttatta, de nem mentette meg, most már erősebb kézzel fogott hozzá, hogy tűrhetőbb helyzetbe juttassa. Egy csomó legégetőbb váltóját kifizette a sajátjából s azonfelül bevitte az akkori idők divatja szerint egy kis közgazdasági tevékenységbe, az Adria hajózótársaság igazgatóságába, a Generali és a Magyar Általános Takarékpénztárba, ami kb. évi nyolcezer forint jövedelmet jelentett. Egy szerencsés körülmény lehetővé tette, hogy a kevésbé nyomasztó terheitől is végképp megmenekedjék. A sárga ház beleesett a főváros által kisajátítandó épületek vonalaiba s érte a fővárostól 1882-ben egyezség szerint 38 ezer forintot kapott.

Végre, annyi év után megszűnt alperes lenni. Igaz, hogy háziúr sem volt már többé. Még akkor ősszel elköltözött a Kerepesi útra - de nem okulva a múltakon - most is egy tizennégy szobás nagy lakásba. A sárga ház pedig ott maradt még egy darabig lakatlan szobáival, megrepedezett kapujával, hulló cserepeivel, míg végre a tótok csákánya alatt eltűnik onnan egy napon, mint egy szétfoszlott álom.