A »néma ház« régi vidámsága visszatért vele. Ehhez járult még az is, hogy Jókayt mindjárt néhány héttel a Móric születése után árvák atyjának választotta meg a város 250 frt fizetéssel.
A tisztesség nem volt csekély, s azonkívül lelkületének is megfelelt a hivatal; a fizetés kicsiny volt, de a város, úgy látszik, elégnek tartotta, mert midőn későbben százötven kéve rőzsével kérte fizetését megjavíttatni, azzal az indokolással, hogy a hivatali teendők nagyon megszaporodtak, a tanács nem adta meg.
Egyébiránt mintha a gyerekkel a szerencse is hozzájuk szegődött volna. Ghyczy Rafaelnek egy nagy perét szintén ebben az évben nyerte meg, mely egész kis vagyont hozott a bár szerényen, de mindég rendezett viszonyok közt élő családnak, úgyhogy a következő év tavaszán végre házat vehettek a Szombati és a Nagy Mihály utca szögletén, tehát a város egyik legélénkebb pontján, Sárközy József és Domonkos Lidiától.[7] A ház, melyért 1600 frtot fizettek, teljesen rozoga állapotban volt, mélyen a földbe süppedve, úgyhogy ablakai egyvonalba estek az utca kövezetével, le kellett hát dönteni és újat építeni helyére.
Az adás-vevési szerződés március 6-án kelt s a Kacz-féle ház bérlete Szent Mihály napjára volt felmondva, mindössze egy fél év jutott a telek feltöltésére és az új építkezésre. Nagy sebbel-lobbal láttak hozzá s Jókayné minden reggel ott volt az építkezésnél a gyerekekkel, valamely kőre ülve kötögetett s nézegette a sürgő-forgó munkásokat és szekereket, mely utóbbiak közt sok volt a szívesség-fuvar. A rokonok, jó ösmerősök, ősi tisztes magyar szokás szerint önként ajánlkoznak a hajléképítők segítségére s ilyenkor tűnik ki, kinek meddig ér a becsülete. Mint jellemző dolgot meséli Vályné e napokból, hogy Móricz György uram egy vasárnap beállított hozzájuk isteni tisztelet után ezüstgombos és filigrán ezüst láncos öltözetében, hogy ő és az összes Móriczok (mind szekeres gazdák Komáromban) három-három napot kívánnak segédkezni a házépítésnél azért a nagy tisztességért, hogy legkisebb fiukat az ő nevükre kereszteltették a tekintetes úrék.
Jókayné a kis Mórickát is magával vitette reggelenként az építéshez. A gyermek szívesen mulatozott, teli szedve szoknyáját kavicsokkal, amit az építéshez szükséges homokból kirostáltak. Ha elálmosodott, elvitték lefektetni Csepy Zsigmondékhoz a szomszédos házba.
A ház, melynek alapkő-letételénél a kis Móric kezébe is odaadták a kalapácsot, hogy üssön vele egyet, csakugyan fölépült őszre csinos alháznak, polgárias utcaajtóval a középen. A kapu a helyi építkezés szerint csak a nagyuraknak és módos gazdáknak illett, ahol szekér vagy hintó jár be az udvarba. A telek elég nagy volt, úgyhogy belőle az a rész, amely régente a Thaly Lidiáé volt, kertnek hagyatott meg. Mihály napján elhurcolkodott a család, ott hagyván szinte nehéz szívvel a közel tizennégy évig lakott hajlékot, melyhez annyi emlék fűzte. De legalább végre a magukéba jöttek és közel vannak az iskolához, a templomhoz. A kis Móric már ekkor beszélni tudott és éppen javában tanult járni. »Hóna alatt áttolt asztalkendővel vezetgették, ő pedig egy zsámolyt vitt maga előtt, lassan, félénken tipegett-topogott végig az újdonatúj padlójú, fehérre meszelt falú nappali szobában, melyet négy széles fekete rámájú, Tell Vilmos életeseményeit ábrázoló kép díszített.«[8] E képek sokat foglalkoztatták gyermeki elméjét és képzelődését később is, az apának százszor és százszor el kellett mondania a hozzájuk fűződő eseményeket. Semmi kétség tehát, hogy az első hős, aki Jókay Móric lelkébe bevéste magát és tetteit, e derék svájci volt.
A gondos, okos anya, hogy leányát előre megszoktassa női feladataira, a kis Móricot kétéves korában Eszter gondviselésére bízta. Ő öltöztette, ő fésülte meg lenszőke haját, ügyelt rá napközben, megtanította imádkozni este, aztán vele is hált a kisfiú, aki rendkívül ragaszkodott hozzá. »Este - írja - vizet készítettem az ágyához, éjjel, ha ébredt, megitattam; éppen nem volt alkalmatlan. Később már csak megkereste a fülemet kezecskéjével, megmorzsolgatta: 'Dundi néném, Duda néném, adj egy kis vizet.'«
Gyorsan, szinte szédítően fejlődött szellemileg s minden érdekelte; az állatok, a bogarak, a virágok, amelyeket szétbontott, összehasítgatott, hogy lássa, mi van a belsejükben. Mindenen el tudott mulatni. Néha órákig se szólt, csak ült egy helyen és kék szemei üresen látszottak kalandozni a végtelenségben. Különösen a természet ezernyi jelenségei szórakoztatták, hogy majdnem állandó csodálkozást tükrözött vissza szép, harmatos, halovány arca, - mert nagyon gyenge, finom bőrű kis gyerek volt, éppen mint egy leány. Az ismerősök azt állították, vonásait vizsgálva, hogy szakasztott apja.
Kellemes, zavartalan örömökkel telt gyermekkora volt, még késő aggságában is sokszor visszaemlékszik erre. »Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban.«
De a legkedvesebb napjait Ógyallán töltötte a nagyszülőknél. A falusi örömök ezernyi változatosságban tárultak itt eléje a juhok, lovak és tyúkok közt. Különösen Konkoly Antaléknál volt a gyerekek Eldorádója, kik szintén Gyallán laktak. A nagyszülők kedélye el volt egy kicsit savanyodva, hiszen a nagyapó már a nyolcvan körül járt, hanem Konkolyéknál kényeztették, mulattatták a gyerekeket s a kis Móric itt tudott játszani igazán önfeledten, repeső kedvvel a téres udvaron, a hűs vadgesztenyefák alatt. A Konkolyék tót juhászának apró gyerekei voltak, akikkel különös módon rokonszenvezett s akikről rövid idő alatt annyi sok tót szó ragadt rá - hogy abból harminc-negyven év múlva is jutott Tallérossy Zebulonnak. Ha akkor nincs meg a Jankó meg a kis Ancsurka Konkolyéknál, Mindenváró Ádám talán sohase kapta volna azt a sok bohókás vidám levelet az ő furcsán mókázó barátjától.
Az elkényeztetés rendesen az első és az utolsó gyerek osztályrésze. Az utolsóé, a »vakarcsé« még tán inkább. Móricka is becézett kedvence a szülőknek, vetélkednek a kedve keresésében. Jókayné magával viszi mindenüvé, a vizitekbe is, negyedik éves korában végignéz anyjával egy színi előadást. Valami víg darabot adtak, de még vígabb lett azzal, hogy a kis gyerek, aki egyébként bátortalan volt és a sokaság között megszeppenő, a darabban történő események szuggesztiója alatt, mint egykor a »peleskei nótárius«, hangosan felkiáltott: »Oh asszonyok, asszonyok!«[9] Ez volt az első nyilvános kijelentése élete elején, bízvást ez lehetett volna az utolsó is élete végén.
Jókayék ez idő tájban kikapták a birtokrészüket, a Fejér megyei birtokot, Nyéket. Az öreg Sámuel még életében kiosztotta, s azután alig élt egy évet. E birtok jövedelme és Jókay keresete most még nagyobb kényelmet biztosít nekik. Megszerzik a szomszédos házat is Niszl Ignáctól és felesége Csóka Jusztinától ugyancsak 1600 forintért, mint két év előtt a másikat. Nagyobb házat kezdenek vinni, s hovatovább több-több kényelmet és élvezetet engednek meg maguknak. Jókay az összes megjelenő hazai folyóiratokat járatja, sőt német könyveket is vesz. Különösen a német folyóiratok, melyek remek acél- és fametszetű képeket hoztak, valának várva várt olvasmányok.
Sokat tartózkodik a háznál, kivált télen át hetekig, nővére Jókay Zsuzsánna, Gózon Istvánné, a »fantaszta« (így nevezték a környéken), ki ha jó hangulatban volt, egész naphosszat versben beszélt. Ha különös ihlet szállta meg, éjjel is felkelt költeményt írni. Fiókjai tele voltak gyömöszölve ilyenekkel. A két testvér éjfélig is elbeszélgetett olvasmányairól, Goethéről, Schillerről, a weimari kis udvar liliputi cselszövényeiről s egyéb szellemi mozgalmakról, úgyhogy a szomszéd szobában fekvő Jókayné akárhányszor felkelt, alsó szoknyát vett és ágyba hajtotta mindkettőjüket. Jókay szintén versifikált, de leginkább csak névnapokra, különösebb alkalmakra nyergelte meg a Pegazust. Máskor az itteni színi előadásokról írt levelet a magyar folyóiratokba. E fellobbanásai a költői vénának nem bírtak számbavehető értékkel, de mégis jelezték, mint az utas előtt a homokban csillogó arany porszemek, hogy valahol a közelben nagy aranyleletre van kilátás. Az árvák atyja egyébként minden művészetért lelkesedett, szerette a zenét, az éneket és ő maga is csinosan rajzolt. A színdarabokat, melyeket lemásolt, egyszersmind ügyes toll-rajzokkal illusztrálta a szöveg között. A szereplő személyek megelevenedtek keze alatt igen csinos kivitelben és eredeti felfogással. Kár, hogy ezek a kedves családi csecsebecsék elégtek az 1849-iki tűzvész alkalmával.
A gyerekek és a jövedelem növekedésével a Jókayék visszahúzódó természete is engedett, sűrűbben kezdenek társaságokba járni s az ő házuk is nyitva van. Egyike az elsőknek, legtiszteltebbeknek Komáromban. Az asszony fenn tudja tartani a rangot. Amennyi jóság elfér kifejezésteljes, világos búzavirág színű szemeibe, annyi szigor honol a homlokán. Ritka típusa az akkori asszony vicispánoknak. Puritán erkölcsű, tekintélyén csorbát nem tűr, mert egész múltján nincs makula. Szembeszáll a nagyok gazságával, hatalmaskodásával, de meglágyítja a kicsinyek nyomora. Ha ügye-baja van, elmegy a törvénybe és nem hagyja a jussát s még a főbíró uram bátorsága is az inába szalad, ha »Jókayné uram« feddő tekintetét belevájja az arcába. Megtisztelés számba esik, akivel ő barátkozik. De hatalom is a városban, akinek uralma csakis egyenletes, nemes tulajdonain nyugszik. Ha valamely társaságba lép, egyszerre megváltozik a hang, mint mikor a professzor nyit be a klasszisba. Frivol modort, léha beszédet nem tűr - lecsap, mint a héja. S jaj annak, akire Jókayné megvetőleg ránézett, az morális halott Komáromban. Öregemberek mesélik, hogy volt ott egy Nagy Pál nevezetű élces, sziporkázó úri ember, aki keresztül-kasul szántott mindeneken ötletes, többnyire derűs, sőt parázna megjegyzéseivel, kit ennek dacára is szívesen hallgattak vala, de ha Jókayné megjelent, Nagy uram agyon volt ütve és szavát se lehetett venni. Ilyen hatalom volt Jókayné, pedig oly jónak látszott a jók iránt, hogy kenyérre lehetett volna kenni.[10]
Móricka szépen fejlődött ezalatt; akár a szomjas föld, oly mohón szítta föl az ismereteket, melyekhez hozzáférhetett. Csak egy körülmény aggasztotta a szülőket, hogy rendkívül félénk és gyámoltalan. Nem mert kimenni a kertből és udvarból, sőt még itt is rémület szállta meg, ha kecskét látott az utcán, melynek szarva volt, vagy szakállas zsidót. Az idegen gyerekektől is félt, csupán a testvéreivel szeretett játszani. A szülők sopánkodtak, mi lesz belőle, ha ilyen marad s hogy kissé bátorodjék, elhatározták iskolába adni, bár még nem jött meg az ideje.
Egy szép reggelen kezén fogta apja és elvitte fel a Szombati utcán (tehát az ő utcájukon) egész a negyedik házig egy nagy épületbe, mely szemben áll a református templommal. Nagy, vastag falai voltak, magas márványlépcsőkön kellett felkapaszkodnia az erős vasajtóig. A hosszú folyosón kettős ajtók nyíltak jobbra-balra, amiken keresztül rejtelmes silabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak ki, az emeletre vivő lépcsőkön öreg diákok csörtettek alá, kik leckéjök végeztével hazafelé siettek.[11]
Az épület felső része a nagy diákoké volt, földszintjén az elemi kisfiúk tanultak. Ide vezette apja Móricot, ki szepegve állt meg, első tanítója, a nagy bajuszú Székely Sándor előtt. Hangosan dobogott a szíve, mikor a tanító apját kikísérte az ajtón és ő ott maradt egyedül, a sok apró gyerek kandi tekintetétől lenyűgözve.
De ez az eseménydús első nap fényesen sikerült, mert a rektor úr valóságosan meg volt lepetve, mikor visszatérve, felnyitván a zsoltárt, azt kérdezte Mórictól, hogy ismeri-e a betűket, az pedig elkezdett folyékonyan olvasni - ahogy a nebulók öregebbje se tudott.
Az ámuló rektor úr megdicsérve őt, a második padban mutatott neki helyet egy kaputos és egy mezítlábos kis fickó közt. Lecke végeztével pedig haza kísérte. Otthon úgy fogadták, mint egy hazatérő bajnokot, mert még sohasem volt családtagjai nélkül olyan messze.
A Hármas Kis Tükör és a Kis Máté voltak azok a misztériumok, amelyekbe legelőbb kellett behatolni. Ott forgatta őket naponkint a folyosón vagy a nagy szederfa árnyékában, fönnhangon tanulva a versikékbe szedett vármegyéket.
Tudta is mindig a leckéjét, a lecke nem volt kellemetlen, az iskolát is megszerette, mert Székely bácsi jól bánt vele, s nehéz lecke után ott is tartotta, adomákat mondva neki Mátyás királyról és a Mária Terézia bolondjáról, hanem az elmenetel és a hazajövetel volt neki borzasztó, pedig alig száz lépés házuktól az iskola.
Eleinte mindig elkísérte valaki, vagy a mama, vagy Eszter, később azután csak az utcaajtóból nézte Eszter mindaddig, míg az iskola kapuján el nem tűnt. Kétszer-háromszor is visszafordult remegve, ha vajon ott van-e még Eszter.
Fantáziájával, melyből egy halandó se kapott annyit, mint ő, különböző veszedelmeket gondolt ki, melyek az úton érhetik, de bevallottan leginkább a zsidóktól és a kutyáktól félt. E csodálatos fantázia borzalmas képekkel és eshetőségekkel népesíté be egész életét. Mint nyolc éves gyermek, egy papírra fölírva szüntelen a derekára kötve hordta végrendeletét, melyben arra kéri édesanyját, hogy halála esetén boncoltassa fel, nehogy élve temessék el.[12] E beteges lelki állapotért nagy mértékben volt ludas Vörösné is a rémmeséivel.
Ámbár e fej, melyből több látomány, több kép, több mese fog kihasadni, mint a többi sok millió fejből, melyet egy emberöltő produkált, nem lehetett fantázia dolgában normális Vörösné és az apai, anyai mesélések nélkül sem. Vagy ha az lett volna, akkor talán tárgytalan lenne ez a könyv, amit most papírra vetek és nem született volna meg vagy száz másik könyv, mely a magyar géniusz erejét, báját hirdeti.
Különben a fiú nem volt normális egyéb tekintetben sem. Kiérezni rajta valami szokatlant, valami különöset, egyedülállót. Igen sok jelt fogunk találni erre. De egy már korán mutatkozik: hogy nem voltak barátai; sem ő nem érzett barátságot, a szó valódi értelmében vett baráti érzéseket, sem őiránta mások. Egyéniségéből hiányzott az a bizonyos fluidum, ami az egyeseket vonzaná. Ő a tömegekre volt berendezve. Holott a barátság varázsitalát kis bögrékben főzik, kevesek számára.
Anyja már korán észrevette ezt a különös jelenséget s pajtásokat hívogatott neki, de se azok nem érezték magukat jól Móriccal, se Móric ővelük. Csak a testvéreivel tudott játszani. Az egyedüli kivétel a gyallai tót juhász gyerekei voltak. Az iskola befásított előudvarán nagy játékok folytak akkoriban délutánonkint. Nevezetes diákjátékok voltak a »pige«, a »kampa« és a »bente bólé«. A gyerekek mind játszottak, csak a kis Móric nem. Ha hívták a társai, válla közé húzta fejecskéjét (szép, pingálni való főt) és udvariasan visszautasította a meghívást. Mert választékos modorú, előkelő megjelenésű fiúcska volt. Szerény, tanulékony, engedelmes a tanárainak, de mégsem azok közül való, akik a tanárok kezére játszanak, azoknak kedvében járnak társaik rovására is, akik aztán árulók számba mennek, sem azok közül, akik csínyeket követnek el, ellenséges terveket koholnak a följebbvalóik iránt. Külön úton járt, kivonta magát mindenünnen. Nem volt bizalmas senkihez, de nem is volt senkivel szemben ellenséges. Azért ha nem szerzett barátokat, ellenségeket sem szedett fel. Egy másik világban élt ő már akkor is. A kisfiúkhoz jó volt, ha valamit kívántak, megtette, segített a feladatukat megcsinálni, súgott nekik, de azért mindig idegen maradt köztük.
Ekkor járt a hetedik évében és írta az első két versikét; az egyiket atyja nevenapjára 1832-ben, mely így hangzott:
Tartsd meg jó atyámat Isten; Hogy az mindenben megintsen, Ha dolgomban hibát Hogyha lát.
A másik vers tanítója nevenapjára faragódott ugyanebben az évben március 16-án:
Éltesd Uram tanítómat; Tartsd meg az én Rectoromat, Hogy a jóra vezéreljen, Hogy az ördög kárt ne tegyen Az én lelkemben.
Valósággal érezzük azt a levegőt, mellyel a Jókay-ház telítve volt, szinte kicsengenek e picinyke felköszöntőkből ama zsoltárok, melyeket Jókayné asszony a pergő rokkája mellett énekel. E forma és hangulat uralkodik a gyermek lelkén s ezt veri vissza szárnyának első mozdulása.
Kedves naiv utóirata van egy következő évi ilyen felköszöntő névnapi versecskének, melyben előfordul »Légy boldog jó atyám« s amelyet szépen leírva nyújtott át a következő alájegyzéssel: »Bocsánatot kérek kedves drága apám uramtól, hogy 'te'-nek mertem szólítani, de ez a vers miatt van így.«
Sokkal többet ígérők a kis Jókai rajzolásai. Csodagyereknek ezekben látszik. Groteszk játékai közben gyakran nyúl palatáblájához és a griflihez s pompásan rajzolja le természet után az állatokat. Egyszer-másszor emberarcokat talál el meglepően. Apja dicsekedve mutogatta mindenfelé a Roth-család gyilkosának arcképét, melyet a kis fiú a palatáblába bevésett. »Móric már most is jobban rajzol nálam.« A boldog apa előtt, ki kisebbik fiában saját énjét látta megújulva, Raffael és Michelangelo dicsősége lebegett (mert a túlzásokra ő is hajlandó volt), elhatározta ez irányban való képeztetését. Tervezett, kovácsolt, hogy valami mesterrel taníttatja, később kiküldi Münchenbe, festőiskolába, a vakációk alatt minden évben utazni megy Olaszországba, hogy képtárakat lásson. Mindebből, úgy látszik, csak annyi valósult meg, hogy a később tragikus véget ért különc, Orbán Gábor, akiben Rafaelből igen kevés volt, órákat adott neki a rajzolás rendszeres fogásaiból.
Sokat és sokfélét tanul, mindig a könyveket bújja s mikor a következő két évben mint conjugista és declinista is kitűnő kalkulust hoz haza, az osztálytanára Keresztesi-Barta József nagy szöget üt a szülők fejébe azzal a mondásával: »Nem szeretem a gyerekben, hogy nem volt a verekedők lisztáján egyszer sem.«
Az 1834-35-iki iskolai évben Sörös Lajos professzorsága alatt lesz grammatista. Ekkor éri el tizedik évét, de termetre még most is igen apró és vézna. Ez a Sörös is nagy hatással lehetett rá. Zamatos, színes humortól bearanyozott előadását fölszítta, mint a száradt, szomjas föld az esőcsöppeket. A szegény kisfiú tele van szentimentalizmussal, fantáziája buján termi a dudvát, s az időpont is, melyben fejlődése kezdődik, szerencsétlen. A finom lelkek a »Werther keservein« éldelegnek. A múzsák szomorúfüzek alatt ülnek. A regényhősök és hősnők a temetőben bolyongnak. Az egész irodalom német piacról jön, szinte azt a célt látszik szolgálni, hogy az embereket elképzelt szerencsétlenségekkel megríkassa, vagy egymásra halmozott rémes szomorúságokkal megrázza. Csak egy egészséges termék van még - a magyar anekdota, melyben megfigyelés és élet lüktet. Azért megbecsülhetetlen nekünk e kis köpcös emberkének, e Sörös Lajosnak a közbejötte, aki még a matézis alapelemeit is egy-egy vidám, sokszor pajkos anekdotával világítja meg. Magyaros észjárása, egyszerű, de érvtől duzzadó logikája s a derült világnézlet úgy hat a kis Jókaira, mint a kinyitott zsalu olyan valakire, aki félig ébren, félig alva a szobai homályban kísérteteket és szörnyeket lát a falakból kilépni s - most egyszerre tódul be a napfény és szétfutnak vagy legalább halványodnak a látományok.
E Sörös Lajos jó szerencse rá nézve, nem kisebb és nem nagyobb, mint aminő a legtöbb nagy ember életfolyamatjában mutatkozik. Sőt az effajta szerencsék átvihetők minden dolgokra. Róma azért éri el nagyságának óriás dimenzióit, mert úgy jönnek elő a fejedelmei, amint éppen szüksége van, mintha rendelve volnának, úgyhogy a múlt század némely történetírói a fejüket csóválták s abban a körülményben, hogy e fejedelmek a nemzeti szükség szerint lépnek ki a gondviselés kapuján, meginog hitük a farkas által szoptatott Romulus utódainak létezésében s komponált voltuk után kezdenek kutatásokat.
Hát itt is kellett e Sörös Lajos. De mi minden kellett még ezenkívül, hogy ez a beteges irányban induló fantázia olyan gyümölcsöket hozzon, aminőket hozott. Hogy jönnek elő új és új professzorok, versenyre ingerlő társak, szükséges városok a maguk elütő viszonyaival és hangulatával, sőt jönnek a megfelelő sorrendben az események is éppen olyanoknak, aminők egyedül alkalmasak, hogy ez az elme kibontakozzék.
Ebben az időben írt zsengéin természetesen nem látszik még a Sörös befolyása. Sőt ekkor ír meg egy rémdrámát »Hohenheim Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság« címen, amit diáktársaival el is játszottak a kocsiszínben. Minden van ebben, csak a Sörös humorából és egészséges logikájából semmi.
A rémdráma kézirata elveszett, a szereplő személyek, Benke Kálmán, Vörös Benő, Goda Sándor és Szikra Ferke mind elhaltak, már senki sem adhat róla felvilágosítást, de bizonyos, hogy az akkori borzalmas német irodalmi termékek, hihetőleg az apja mesélgetései nyomán készült. Sokkal érdekesebb másik kísérlete, melyhez élő alak adja a hangulatot. Pedig már akkor a kis Móricnak neve volt. Élt Komáromban egy bolond, aki fölbokrétázott kalapjával ide-oda köszöngetve, »Urak a papok« felkiáltásokkal bolyongott az utcákon. Móric egy kis poémet ír a bolondról:
Olyan vagyok, mint az oly madársereg, Amely eltévedvén az ég alatt cseveg, Én is eltévedtem, elmémben bujdosok, Szánjatok meg kérlek, jó lelki orvosok!
A versecske kézről-kézre járt a Jókayékkal rokon családokban. A professzor urak is tudomást vettek róla és vállon veregették a kis Móricot. De ez mind nem lett volna semmi. A sors azonban úgy intézte a Móricka dolgait, hogy éppen hazajött Pestről Tóth Lőrinc, a csinos, elegáns, fürge Tóth Lőrinc, ki még csak huszonnégy éves és már híres ember, egy költeményével díjat nyert az Akadémiától. Tóth Lőrincet figyelmessé tették a csodagyerekre s megmutatták versét, ki is magával vitte azt Pestre és kiadatta a Társalkodóban a kis verselő teljes nevével.[13]
Eseményszámba ment ez akkor. A nyomdafesték még akkor nem az a közönséges kulimász volt, ami most, de a szent olaj, mellyel a hivatottak feje kenetik meg a koszorú alá. Az egész város erről beszélt, a szülőknek gratuláltak, akik nagyra kezdték tartani kisfiukat (ámbátor Károly is jó tanuló volt) és most túlságos félénksége és a társaséletben való gyámoltalansága még szembeszökőbbnek látszott a neki szánt szereppel, úgyhogy csak siettette a különben is bekövetkező sorsot, hogy idegen városba adják, idegen házhoz, hadd szokjék el az anyja szoknyájától s bizonyos önállóságra vergődjék. Hadd menjen Pozsonyba német szóra.
A csere volt divatban. Nem tudom, megvolt-e más országban is, de tiszta magyar gondolatnak látszik. Van benne egy kis poézis is, de amellett patriarchális célszerűség és a pénzbe nem kerülés ősi zamatú kieszelése, mert a tanulásra nem szívesen költ az Ázsiából ideszakadt faj.
Zsigmondy Sámuel pozsonyi professzor és neje voltak a cserélő szülők. Az ő fiaik rendre itt Komáromban voltak magyar szón Jókayéknál Károlyka és Eszter helyett. Móric megbarátkozott velük, hiszen egy asztalnál ültek, egy szobában háltak, elbeszéléseikből, meg a hazakerült Eszter és Károly emlegetéseiből úgy ösmerte a pozsonyi házat, meg a harmadik fiút, Gusztit, akiért elcserélendő volt, hogy szinte nem is ment idegenbe. Hanem az is igaz, hogy a cél egy része, éppen talán ezért, el nem éretett. Mert németül ugyan megtanult, még pedig olyan folyékonyan, mint a született német (ami kálvinista fiúnál ritkaság), de nem bátorodott fel, meg nem ösmerte a nagyvilágot, mert csak az történt vele, hogy az egyik kalitkából egy másikba került, egy puha fészekből másik puha fészekbe, vagy amint ő írja, »édes anyja« helyett egy »liebe Mutterje« lett, aki éppúgy kényeztette, mint az igazi, gondolván magában: »Hiszen éppen most öltöztetik, hiszen éppen most etetik az én kis fiamat is ott messze, messze Komáromban.«
Pozsonyi tartózkodásáról igen keveset tudunk. Visszaemlékezéseiben szűkszavú, csak annyit mond, hogy a pozsonyi evangélikus gimnázium éppen oly jó volt, mint a komáromi. És annyit látunk, hogy ő éppen olyan jó tanuló itt, mint Komáromban. Úgy látszik, egészen bent él a családban, semmi adat sem tőle, sem mástól, hogy a híres pozsonyi diákok intim életében, vidám pajkosságaiban valamely részt vett volna. Míg ellenben jó lábon állhatott a Zsigmondy gyerekekkel. Leánykák is voltak a házban, akikkel együtt énekelgetett a Szél utcai csöndes tanári lakásban, haragszom rád-ot játszik s egyéb szobai játékot, dominót vagy pimpara-pax-ot. Jó kisfiú, nem követelő, szót fogad s valóságos testvérei gyanánt tekinti a házbeli gyerekeket, úgyhogy még ötven év múlva is látjuk őt egymás mellett üldögélni Zsigmondy Vilmossal a Sándor utcai öreg országházban.
De ha emlékezéseiben nem is, műveiben gyakran felcsillan a pozsonyi tartózkodás emléke. Egy-egy vonás, egy-egy tőről szakított alak. Lehetetlenség is lenne, hogy érintetlenül hagyta volna az ős koronázó város nagy nemzeti emlékeivel; az ódon Országház, melyben akkor is ülésezik a diéta, hová panaszkodni jár a nemzet, s melynek környékén még a szél is úgy zúg, mintha a nemzetnek sóhajait vinné. A gyors átmenet a jól táplált komáromi ezüstgombos cívistől a tubákszín kabátos presszburgi burgerhoz. Történelmi nevű családok palotái buzogányos kapussal. A tivornyázó nagyurak cifra lakájaikkal. A perszonális, Szerencsy uram, tányérnyalóktól környékezve. A nábobok: Csernovicsok, Komáromyak, Buttlerek, Ibrányiak, kik lapáttal hányják ki az aranyat. A nagy vezérszónokok, kiket rivalgó lelkesedéssel üdvözöl a jurátus ifjúság, ha megjelennek. A fényes fogatok, amint végigrobognak az utcákon a nádorispán estélyére. A bájos pozsonyi liget ezer és ezer csattogó fülemilével, mivelhogy a városi magisztrátus egy pár évtizeddel ezelőtt, mikor Mária Terézia király itt hált meg a várkastélyban, pénzen fogatott fülemiléket messze Erdélyben az alvinci erdőkben és egyebütt, s elereszté itt, hogy a szép királyi asszonynak bűvösen énekeljenek azon az egy éjszakán. Azóta megfogytak kissé, de még Jókainak bizonyára jutott a dalukból.
Bár még sokat nem értett meg ezekből a kis Móric, mégis valószínűtlen, hogy ne tettek légyen rá nagy benyomást az itt tapasztalt új dolgok. A szélesedő világ, messze szétfutó vonalaival.
Mily vigasztalan szerencse megpillanthatni a nemzet múltját és elveszteni szem elől magát a nemzetet. Mert mikor nyaranta hazaoszlottak a tekintetes KK. és RR.-ek fényes huszárjaikkal, fogataikkal, kuktáikkal, lakájaikkal, kihasadt a magyar tartalom a városból - és ott maradt pusztán, az üres, idegen német város, alig különböző azoktól, melyek Dévényen túl következnek.
Hogy a fiú nem mozog a városban, nem labdázik, nem botanizál a többi tanulókkal, hanem nyárspolgáriasan hazamegy óra után könyvtáskájával, szorosan a házak és kerítések mellett, nehogy a robogó kocsik elgázolják, hogy félénken kémli a csatangoló kutyákat, szinte látni véljük. A lutheránus tanulók, kik az ország minden részéből ide gyűlnek, hogy majdan szétszéledjenek a felső-magyarországi falusi paplakokba, nem kötik le érdeklődését esetlen tréfáikkal és naiv csínyeikkel, hosszú, formátlan kabátjaikkal és tót »povedálásukkal«, mert ez a típus még halványan se jelenik meg később abban az óriás rajában az alakoknak, melyeket lelkéből előhúzott. A pozsonyi diák, a teológus, noha ez is egy specialitás, nincsen köztük. Szinte biztos hát, hogy nem ismeri.
De olyan csodás szemmel, mint az övé, mégis föl kellett itt szednie egyet-mást! Aligha nem itt látta valamely bolthól kijönni a nábobot és a kiélt Kárpáthy Abellinót. Itt ösmerte meg a pékeket, akik a »Mire megvénülünk«-ben élnek tovább.
Bár nem csoda, ha lelke kissé meg volt dermedve e német világban, mint deres levegőben a túzok szárnya. Egyetlen irodalmi kísérlete sincs ez időből, pedig aki egyszer kóstolt a kasztáliai forrásból - az nem éri be többet kútvízzel. Vagy talán a professzora, Tóbiás Godofredus Schröer hatott volna rá, szigorúan óva növendékeit, a szintaxistákat, a magyar beszédtől és literatúrától? Talán e tubákoló, rideg professzor vette el kedvét a poétizálástól, vagy talán írt is titokban otthon a fiókjának? Adat nincs rá, de hogy testileg szembetűnően fejlődött, azt följegyezik az annálék, mert a testét nem nyomta el Schröer Tóbiás uram.
De azért nem pihent. Igen sok tanulni való esik erre a két évre. El kellett sajátítania a német nyelvet, bele kellett mélyedni a latinba és a negyedik osztályban megkezdeni a görögöt is, amellett rendes tantárgy volt sok minden egyében kívül a kalligráfia. Ekkor szerezte meg egymásba fonódó vékony gyöngybetűit.
Hogy várták ezeket epedve Komáromba hetenkint. Havonkint egyszer pedig Zsigmondy néni írt a Móric fejlődéséről, előmeneteléről, fehérneműiről és mindenekről. A szülők meg lehettek elégedve. Esténkint a tekintetes asszony a nagy szobába gyűjtötte a cselédjeit fonni s ilyenkor előttük is nyíltan, bizalmasan kovácsolta a Móric jövőjéhez fűződő terveket, ami Jókay uramnak is nagy lelki gyönyörűsége volt, sőt ő még jobban ki tudta színezni. A kapott leveleket sokszor felolvasták a cselédeknek is s hogy Vörösné ilyenkor ríva fakadt, jól esett elnézni mindenkinek.
A Jókay-ház talán ekkor volt a legvidámabb, a sok vendégség, összejövetel ki nem fogyott. Ennek oka egy kis korteskedés volt. 1837 telén megüresedett a városi főügyészi állás, Jókay erre pályázott. Az asszony is akarta, mindent megmozgatott ura érdekében. De ez egyszer az ő hatalma se mutatkozott elegendőnek. A szoknya nem dönt a városházán. Jókay uram a tavaszi választásnál kisebbségben maradt.
Nagyon a szívére vette ezt a bukást. Különben is gyenge egészsége végképp megrendült. Idegei sajnálatos állapotba jutottak. Még vitte egy darabig, még tudott örülni Pozsonyból hazajött kisfiának, ki csupa eminenciát hozott, de őszkor ágyba dönté egy erős bélhurut, melyért Jókayné az őszibarackot okolta. Egy vadászat után hazajövet túlságos sokat evett a még nem egészen érett gyümölcsből. Móric balsejtelemmel eltelve éjt-napot apja ágyánál töltött. Többször mondá betegségében, szőke fejét gyöngéden simogatva: »Ne légy hivatalnok. Légy a magad ura. Légy prókátor.« A hű ápolás mellett kihúzta az őszt egészen, úgyszólván az utolsó napon, október 31-én, mikor a természet végképp becsukja az osztogató kezeit, a nap beszünteti a mosolyát, az ötvenhat éves férfi is elment örökre. Az orvos ideglázt[14] mondott be a halál okául. Komáromban még akkor nem voltak szokásban a nyomtatott halotti jelentések (parték). Egy feketébe öltözött közszolga, kit »Halálmadár«-nak neveztek, hosszú, derékig érő fátyollal cilinder kalapján, úri háztól úri házhoz járva jelentette németül és magyarul, ahogy az illető helyen kellett, hogy ásvai Jókay József úr meghalt és a gyászoló család tisztelettel várja el az uraságokat a holnapi temetésre.
