Szöveg Lakat T. Károly Fotó FFT
Amikor a tatabányai bányászok kishercege, bizonyos Deli Bandi a maga városszerte megcsodált nyitott tetejű Skoda Feliciájával begördült a Bányász-stadion bejáratán, legurult az öltözőktől alig néhány méterre lévő parkolóba, amit jelentős nagyzolás volt parkolónak nevezni, hiszen öt, legfeljebb hat autónál több nem fért el a pavilonbüfé és a lelátó közé szorított területen, 1960-at írhattunk (de az is lehet, hogy ’61-et).
Igaz, több helyre nem is nagyon volt szükség, hiszen az akkoriban Tatabányai Bányásznak nevezett csapat játékosai közül Deli Bandin kívül csak az együttes koronagyémántjának, Grosics Gyulának volt még kocsija, egy DKW, amit akkoriban dobtak piacra a Németországban, és nálunk, ha valakit nem Grosics Gyulának hívtak, csak akkor juthatott hozzá, ha vagy nagyon magas politikai kapcsolatai voltak „odafönt”, Pesten, vagy kiemelkedően jóban volt a bányászváros mindenható úrával, Gál Istvánnal, a Tatabányai Szénbányák nagyhatalmú vezérigazgatójával.
A bányászok szemében és a maguk kivételesen egészséges életszemléletének filozófiája szerint az a tény, hogy a Deli Bandi nyitott tetejű (sohasem találkoztam Tatabányán emberrel, aki ezt a jelzőt ne biggyesztette volna oda mintegy elmaradhatatlan előtagként, ha erről a kocsiról beszélt) Skodával furikázik a város akkor még egyetlen főutcáján, a Ságvári úton, összehasonlíthatatlanul nagyobb dolog volt, mint „a Gyula” DKW-ja.
Egy legendás pillanat a klub életéből: a KK-bizottság olasz elnöke átnyújtja a kupát egy futball-legendának, Szabó Györgynek
A Deli Bandi Skoda Feliciája egyszerre volt szimbólum és egy vágyott életérzés a föld mélyéből azt a bizonyos fekete aranyat nap mint nap a felszínre hozó, a világ egyik legnehezebb és legnagyobb megbecsülést érdemlő munkáját végző emberek szemében, hiszen azt üzente: közülük is kinőheti magát valaki úgy, hogy ilyen autócsodája legyen…
Igaz, ahhoz balszélsőt kell(ene) játszania a Bányászban!
Abban a Bányászban, amely 1956-tól a magyar futball egyik vidéki fellegvárának, bevehetetlen, megdönthetetlen, képzeletbeli vizesárokkal körül vett várának számított, és ahová az akkori fővárosi úgynevezett nagycsapatokon kívül talán a legjobban vágyakoztak a kor legjobb játékosai.
Egy újabb KK, és ismét Szabó György az, aki átveszi a kupát, az átadó ezúttal Terpitkó András, az MLSZ akkori elnöke
Sok oka volt ennek a vágyakozásnak.
A Rákosi-éra által preferált és szinte hisztérikusan erőltetett nehézipar egyik disze és húzóágazata volt a bányászat, és bár a csapat játékosainak maximum annyi köze volt a körülményeit tekintve rettenetes, ám talán éppen ezért misztikus földalatti világhoz, hogy mindegyikük papíron valamelyik akna vagy tárna „dolgozója” volt, (értsd: onnan kapta a nem is kis fizetését), de ami még ennél is sokkal fontosabb: a tröszt (magát a bányavállalatot mindenki csak így emlegette a városban, mondjuk úgy, ahogy Győrben csak Vagongyárnak mondták egykoron a Wilhelm Pick Vagon- és Gépgyárat) dáriusi gazdagsága olyan meccsprémiumokat jelentett a csapat futballistáinak, amelyről a Fradi, a Vasas, a Bp. Honvéd vagy az Újpest játékosai még csak nem is álmodhattak.
Útban a Bologna elleni KK-mérkőzésre, egy velencei megállóval. Balról: Szappanos András főszurkoló, Horváth „Api” László, Csepecz János és Göröcs János
A Bányász mindig kétszeres-háromszoros prémiumért játszott ellenfeleihez képest, ráadásul még olyan várakozás sem volt a szakvezetőkkel vagy a játékosokkal szemben, hogy ezért a nagy összegért, bizony, bajnokságot kellene nyerni, mert az erőviszonyok ismeretében ez akkoriban a lehetetlennel volt egyenlő.
Családunk életében Tatabánya mint város, mint futballcsapat 1957. január 1-jén épült be, de attól kezdve olyan meghatározó erővel, hogy kissrác koromban volt idő, amikor nem is igazán tudtam, én most pesti vagy tatabányai gyerek vagyok-e voltaképpen.
Soha, egyetlen percig sem laktunk hivatalosan Tatabányán, de miután apám első NB I-es csapatától, Szegedről 1956 októberének-novemberének előbb dicsőséges, később nyomorúságossá fordult napjaiban a Bányász vezetőitől kapott felkérést a vezetőedzői állásra (szinte leírni is furcsa: 36 éves volt akkor, ha 1988-ban, 68 évesen nem hagyja itt ezt a földi világot, az idén novemberben lenne 97) annak a Kléber Gábornak a helyére, aki a kor egyik legjobb edzője és elméleti szakembere volt, rendszeresen publikált is az akkori szaklapokban, de a Bányász vezetőinek valamiért az akkoriban még ezer fokon lángoló, az edzői pálya egyik nagy ígéretének tartott „Tanár úr” kellett.
Grosics Gyula utolsó pillanata a tatabányai kapuban. Akinek a helyét átadta: Rapp Imre
Semmi fiúi elfogultság vagy túlzás nincs abban, ha azt mondom: futballtörténelmet írt a városban, hiszen 1985-ig négyszer volt a Bányász edzője, neki olyan volt Tatabánya, mint Onedin kapitánynak a Charlotte Rhodes nevű hajója, amellyel vagy diadalmasan szelte a tengereket és az óceánokat, vagy az életét mentették hol az irtózatos viharok, hol a teljes anyagi összeomlások során, de lehetett bármikor több tucatnyi hajója, mindig a Charlotte-tal szeretett igazán kihajózni.
Nekem, a szerződéskötése idején hétéves kissrácnak így aztán szintén Tatabánya jelentette a futballbölcsőt (hol voltak akkor még a hatvanas-hetvenes évek ferencvárosi sikerei, a két bajnoki címmel, a VVK-döntővel, Albert Aranylabdájával, a három világválogatottal, és akkor a két olimpiai aranyéremről, az egy ötkarikás ezüstről, no meg a további futballcsodákról nem is beszéltem…), hiszen az azért kevés kortársamnak adatott meg, hogy egy jeles NB I-es csapat öltözőjében „nőjön fel”, és akkor „rúgjon” kapura a világ talán legjobb kapusának, Grosics Gyulának, amikor csak akar.
Tatabánya labdarúgásának legnagyobbjai közül az egyik: Csapó Károly
Hogy olyan csodálatos emberek és futballisták adják kézről kézre, mint mondjuk a Bp. Honvédtól igazolt és Puskásékkal is gyakran együtt játszó jobbszélső, Szovják Pista, akinek gyönyörű felesége, Mimi a bajnoki meccseken mindig az ölébe vett és a szó szoros értelmében együtt sírtunk, amikor a Pistába valamelyik vadorzó bekk belerúgott, és néhány percig minden jel arra mutatott, hogy nem is áll fel soha többé.
Mellettünk, édesanyjuk ölében a mindig gyönyörű ruhában pompázó Grosics lányok (Jutka és Tünde) pompáztak, és drukkoltak azért, hogy édesapjuk ne kapjon gólt, a Bányász meg győzzön, mert ha a Bányász győzött, az nekünk, az edző és a játékosok gyerekeinek a boldogságos, és ne tagadjuk, a gazdag gyerekkort is jelentette egyben.
Feledhetem-e valaha azt a Lugosi (Léé) Jánost, aki apám első csapatának balhátvédje volt? Mindig svájcisapkát hordott, és a rossz nyelvek szerint (a téma igazságtartalmát tekintve nem is voltak ezek olyan nagyon „rossz nyelvek”) úgy építette fel a házát Soroksáron, hogy éveken át nap mint nap Tatabányán egy építkezésen kapott a munkásoktól két téglát, azt betette az aktatáskájába és úgy utazott fel Budapestre…
1988–1989. Hátul, balról: Kiss, Váczi, Dombai, dr. Bíró Péter orvos, Kiprich, Szentmihályi Antal vezetőedző, Tarlósi, Plotár, Mázi. Középen: Nagy Győző, Domonics, Lakatos, Járfás, Mészáros, Szabó Gy., Udvardi, Csapó, Dobesch, Vincze J., Hoffmann József. Elöl: Páli, P. Nagy, Sándor gyúró, Pőcze gyúró, Hegedűs, Schmiedt
Két téglánként felépíteni egy házat minimum akkora dolog volt, mint a kor legnagyobb szélsőit (mondjuk Sándor Csikart az MTK-ból) levenni a pályáról, márpedig Lugosi Jani mellett élő szélső nem sokszor vitte el a labdát az oldalvonal mellett.
De ahhoz, hogy az általam Tatabányán megismert több száz futballista mindegyikéről minimum egy ilyen (vagy hasonló) sztorit elmeséljek, szakdolgozatnyi terjedelemre lenne szükség, így nem is próbálkozom a lehetetlennel.
Legyen elég annyi: mindent (az a nagyon keveset), amit a futballról 2017-ben tudok, annak általános iskoláját Tatabánya, a Bányász-stadion, a csapat öltözője, fürdője, folyosója, szertára, cipészműhelye, vagy éppen a „Sport”-nak nevezett klubháza jelentette.
Súlyos sérülését és újpesti száműzetését követően Göröcs János Tatabányán lelt új csapatra
Azok a számomra misztikus, mágikus helyek, ahol együtt sírtunk, ha a csapat kikapott, és együtt ültünk győzelmi tort egy-egy nagy diadal után.
Csak hogy az elképesztően hosszú időhorizontot érzékeltessem: apám élete első meccsét Tatabányán 1957-ben az MTK ellen ülte végig a kispadon. A Fertői – Farsang, Kovács S., Lugosi – Guba, Majtán – Szovják, Lahos, Háry, Kovács IV (Tuta), Deli összeállítású csapattal a Salgótarjántól igazolt Lahos góljával 1:0-ra győzött egy olyan kék-fehér gárda ellen, amelyben Gellér, Börzsey, Kovács Ferenc, Sipos, Palotás, Hidegkuti, Bödör és Szimcsák is pályára lépett. Életében utoljára (milyen is a sors, éppen szülővárosában, Győrben – ahol egyébként valami egészen furcsa vakvéletlen okán sohasem volt edző – ült a kispadon, 1985. június 9-én egy olyan csapatot vezényelve, amely Dombai – Tepszics, Lakatos, Emmer, Szalma – Hermann, Schmidt – P. Nagy, Kiprich, Plotár, Vincze összetételben 2–1-re győzött, és a Ferencvárost (!) megelőzve maradt bent az NB I-ben.
Csoda, ha „Grosicstól Emmerig” címmel a történet nem egy terjedelmes FFT-cikkért, hanem egy könyvért kiált?
Grosics Gyula elbúcsúzott a klubfutballtól. Utolsó lépéseit játékostársai – Szekeres, Polgár – vállán tette meg
És akkor még csak apám tatabányai korszakairól beszéltem, holott természetesen a Bányász labdarúgása közel sem csak róla szól.
Fantasztikus futballisták, fantasztikus edzők alkották és gardírozták ezt a csapatot, amely a bajnoki címen kívül szinte mindent elért, amit egy NB I-es csapat elérhet.
Volt (többször is) ezüst- és bronzérmes, háromszor játszott MNK-döntőt, sokszor nyerte el a Vidék legjobbja címet, ami egy időben a nem budapesti gárdák számára a „bajnoki aranyat” jelentette, és olyan veretes nemzetközi múltja van, amire a futballra csak felületesen figyelők nem is gondolnának.
Az a tény, hogy kétszer nyerte el az akkoriban már egy kicsit ugyan megkopott tekintélyű KK-t (Közép-európai Kupa), csak a meggyszem a csokitorta habjának a tetején, ennél sokkal érdekesebb, de szinte teljesen a múlt ködébe vesző sorozat, amikor az úgynevezett Rappan-kupában az FC Nancyt, az Ajax Amsterdamot, a Servette-et, és a Kaiserslauternt (az utóbbit éppen Grosics Gyula és a „Puskás-gyilkos” Liebrich közös búcsúmeccsén, 1962 nyarán Tatabányán szinte lesöpörték a pályáról – 6:2…) úgy, hogy oda-vissza megvertek mindenkit, csak az Ajax otthonában csúszott be egy „csúnya” 1:1…
Ezen a fantasztikus sorozaton „véletlenül” apám volt az edző, én meg akkor már 12 évesen labdaszedő lehettem egy olyan pillanatban, amikor a Fekete Párduc játékostársai vállán, a közönség tombolása közepette végleg lelépett a színről.
Rothermel Ádám, aki a Tatabánya színeit képviselve is volt a magyar nemzeti tizenegy kapusa, egy válogatott edzésen az újpesti Juhász Péterrel végez úgynevezett „tréfás gyakorlatot”…
Ezek az ember életének olyan felejthetetlen emlékei, amelyeket nem cserélne el milliárdokért sem, mint azokat a korábbi, ősi időket sem, amikor a hazai meccsek után szinte a teljes csapat (ehhez tudni kell, hogy a Tatabányát kilencven százalékban akkoriban pesti játékosok alkották, akiknek volt ugyan egy szoba-konyhás kis „legénylakásuk” a városban, de azt inkább „másra” használták (ha használták egyáltalán), hiszen az egész csapat nap mint nap ingázott Budapest és Tatabánya között.
A Bányász talán éppen azért tudott vidéki ellenfeleivel szöges ellentétben mindig remek játékosokat igazolni, mert földrajzilag közel esett Budapesthez (még személyvonattal sem tartott tovább az út másfél óránál, ami akkor nagyon jó menetidőnek számított), így senkinek sem kellett vidékre költöznie, mindenki megtarthatta a pesti lakását (és életformáját!), aki hozzájuk kötötte sorsát, pályafutásának rövidebb vagy hosszabb időszakát, annak nem kellett vidéki lakossá válnia.
És a csapatot életben tartó, magas költségvetésű működéséhez a legnagyobb részben hozzájáruló bányászok elfogadták ezeket az „úri-pesti népeket”, azért meg nem lehetett haragudni rájuk, sőt, hogy a Deli Bandit tartották és szerették a legjobban, mert ő volt az egyetlen echte tatabányai…
A mérkőzések után abban a bizonyos Sportnak nevezett klubban (ahol egy nagy győzelmet követően egyszer tíz szelet Sport csokit kaptam a „a Gyulától”, mert olyan jókedvében volt) mindig közös vacsora zárta a napot (pedig hol volt még a nap vége),miközben kint a söntésben bányászpufajkában, bányászcsizmában, néha bányászsisakkal a fejükön az úgynevezett „itatóknál” álltak az emberek, és itták futószalagon a nagyfröccsöket, csak arra várva, hogy valaki kijön a „belsőszobából” a játékosok közül, és elbeszélget velük egy kicsit.
Grosics Gyula, aki akkor már világsztár volt, ezt például mindig meg is tette, képes volt órákig beszélgetni a „kintiekkel”, nem véletlen, hogy egy idő után a legegyszerűbb, leghétköznapibb emberek is mint a családtagjukra tekintettek és néztek fel rá.
Egy nagy pillanat a Bányász történelméből: Kovács István a Reál kapuját támadja
Ez a mára a csapatok életéből szinte teljesen eltűnő családiasság jellemezte leginkább az ötvenes-hatvanas évek Tatabányai Bányászát, amelynek játékosai rengeteget kaptak az ottani emberektől, igaz, ők is rengeteget adtak a városnak!
Nincs ezen mit szépíteni: Tatabányán az ötvenes-hatvanas években nem volt igazán sok látványosság.
Oda nem jártak várost nézni az emberek, nem létezett úgynevezett idegenforgalma, nem volt színháza, nem voltak kiállítótermei, nem rendeztek fesztiválokat: a város a bányájáról és a futballcsapatáról szólt!
A bányászok teljesítménye még csak-csak feltűnt a híradásokban, de egyébként magának a városnak a neve garantált rendszerességgel csak a rádió (és később a televízió) jóvoltából vált országosan ismertté úgy, hogy az esti tíz órás hírek után a sporthíradókban mindig felolvasták az NB I-es eredményeket (köztük természetesen a Tatabányáét is), sokszor gyors egymásutánban kétszer, ha a Bányász meccse szerepelt a TOTÓ-ban…
A játékosok mégis inkább áramlottak Tatabányára, mintsem el akartak volna menni onnan.
Generációk sora váltotta egymást, én, csak hogy apám időszakainál maradjak, a már említett alapcsapaton kívül ugyanúgy láttam a Sátori, Kazinczy, Rappai, Bíró, Deli csatársort, mint ahogy szurkoltam a Zöldi, Takács, Kőműves, Tóth Kálmán támadónégyesnek, hogy azután a P. Nagy, Kiprich, Plotár, Vincze kvartettel elméletileg búcsút vegyek tőlük.
És akkor (ki tudja, miért?) csak csatársorokat említettem, miközben ott volt a városban mára legendává nemesült Szabó Gyuri, a nemrégiben elhunyt remek beállós, Laczkó Miska, a sok-sok Dombai, Csapó Karcsi, vagy a Schédl, Szepesi páros, akik közül Szepesi Gusztit prózai egyszerűséggel csak Garrincha-ölőként ismert és tisztelt a nagyérdemű, egy bizonyos, 1966-os brazilok elleni remeklése okán.
De ódzkodom kicsit a nevek felsorolásától, mert rengetegen kimaradnak olyanok, akik a maguk korában nemcsak a csapat, nemcsak a város, hanem a magyar futball hírességei is voltak.
Mert a lelkem mélyén mind a mai napig megmaradtam „tatabányainak”.
A Tatabánya-FTC mérkőzések a város nagy attrakciói közé tartoztak. Ezek egyikén Czepecz János ment látványos öklözőssel a ferencvárosi Pogány elől
Nem kis dolog ez, hiszen végtelen, szinte felfoghatatlan szerencsémnek köszönhetően 1967 és 1970 között a Ferencvárosnál élhettem át hasonló éveket, ahol, ha csak a Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi összeállítású csapatot említem, akkor már mindent elmondtam arról, amit közvetlen közelről, mondhatni az öltözőjükben élve, mint „az edző fia” átélhettem.
De nekem a Kőműves Misi, az Arany Miska, a Takács Laci, a Csepecz Jani (és itt tényleg befejezem a névsorolvasást, mert akaratomon kívül százakat bántok meg, ha nem említem őket) ugyanolyan része az életemnek, mint a Fradiból mindenki, a Honvédból Kocsis Lajos, a Salgótarjánból Básti Pista, az MTK-ból Dunai Lajos, a Volánból Nyúl Pista és akkor még hol vannak a tokiói, a mexikói és a müncheni hősök vagy apám szövetségi kapitányságának játékosai…
Igaz, a meccsek, az igazán felejthetetlen nagy derbik közül sem tudok választani.
Mert melyik ujjamat harapjam?
Hová tegyem azt a mámoros kilencven percet, amikor 1959-ben (22 000 néző töltötte meg a Bányász-stadiont, és a pályát körülvevő jegenyefákon is fürtökben lógtak az emberek) a Bányász 5:0-ra verte meg a Ferencvárost, vagy amikor egy BVSC elleni meccsen az Újpestet is megjáró Peller Béla, miután fedezetként belőtt egy 11-est, Grosics kiállítása után magára húzta a fekete kapusmezt, és kivédte Murár büntetőjét!
Említhetném azt a játékoskörökben csak „tv-s meccsként” emlegetett (bizony, akkoriban még esemény volt, ha egy vidéki csapat bajnokija a képernyőre került) Tatabánya–Újpest találkozót, amely szintén 5–0-s Bányász győzelemmel végződött, és P. Nagy Laci (aki azóta, azt hiszem, már csak pályamunkás nem volt a klubnál) egy hármast vágott a liláknak.
De ott voltam, amikor Csapó Karcsi 20 méterről lőtt bombagólja a bajnoki ezüstöt jelentette szintén az Újpest elleni összecsapáson, vagy amikor egy futballhérosz, Göröcs János élete első nemzetközi kupagyőzelmét ünnepelhette egy KK-döntő után, amely egyben a búcsúját is jelentette.
És mindez csak egy körömpiszoknyi a sok száz Tatabánya-meccshez fűződő emlékeimnek, amelyek közül persze, hogy a Real Madrid 1981-es legyőzése (2–1 Tatabányán, 0–1 Madridban) kívánkozna az első helyre, és ott is a helye, ha nem rágtuk volna már le róla azóta az utolsó húscupákot is.
Pedig gigantikusan nagy napja volt az a tatabányai labdarúgásnak.
A drámaian fiatalon elhunyt nagyszerű balhátvéd és balfedezet, a „Garrincha-ölőnek” becézett Szepesi Gusztáv….
A Real Madridot megverni az ő szintjükön olyan, mint civilként egy Hold-utazáson részt venni, és a Bányász akkori csapatának ez a fergeteges élmény megadatott.
Amíg élek, nem felejtem el a Real-játékosok arcát, amikor a Vendégöltöző feliratú ajtón beléptek abba a lyuknyi szobába, ahol a mindenkori ellenfelek öltöztek.
Mit mondjak, nem ilyenhez voltak szokva, szerencsére a két csapat között azon a gyönyörű délutánon nem a klubok öltözőjének színvonala közötti különbség döntött.
Hanem az a Csapó Karcsi, aki a Weimper Pista által elé pöccintett labdát úgy vágta be Miguel Ángel hálójába, hogy a derék spanyol egy maréknyit kitépett a pálya füvéből, és a szó szoros értelmében a saját szájába tömte…
Apámra tökéletesen jellemző módon, amikor a Realt verő játékosai egymás nyakába borulva, az öltöző közepén szabályos karneváli hangulatot teremtettek, nem felejtette el megjegyezni:
„Hol tart a világ futballja, ha már mi is meg tudjuk verni a Madridot…”
Amikor ezt hallva megdöbbenve néztek rá a játékosai, még fokozta:
„És ehhez a Csapó góljára van szükségünk…”
No de ez már a legújabb kor történése (igaz, azóta is eltelt már 36 esztendő), de szinte ropogósan friss emlék ahhoz képest, mint amikor a saját szememmel láttam Grosics Gyulát, az Aranycsapat kapusát a hajdanán kötelező MHK (leánykori nevén: Munkára, Harcra Kész mozgalom) gyakorlatai közben súlyt lökni, távolba ugrani és gátfutásban jeleskedni.
A tatabányai szélső, Zöldi a Vasas legendájával, Ihász Kálmánnal küzd a labdáért
Hol vannak már azok az idők, amikor egy-egy nagyobb bajnoki győzelem után az volt a csapat pluszprémiuma, hogy a trösztigazgató a klubház elé rendelte a csapatbuszt, hogy az szállítsa fel a játékosokat Budapestre, ne kelljen megvárniuk a hajnali postavonatot, mert egy kicsit elénekelték az időt?
Pedig (és ezt is saját tapasztalatból mondom) vonattal sem volt rossz egy-egy ilyen estén Budapestre utazni.
A játékosok megtöltöttek egy teljes vagont, végig énekelték az utat az összes akkoriban divatos futballistanótával, majd, amikor leszálltunk Kelenföldön, már meg is vehették az akkorra kinyomtatott és árult Hétfői Hírek esti kiadását, benne saját meccsük tudósításával.
Egy címet amíg élek, nem felejtek el, így szólt:
Grosics-Vasas 3:0!
Hogyan meséljem el igazán plasztikusan, mit éreztem kissrácként, amikor ugyancsak ezeken a mérkőzések utáni közös nótázásokon azt hallottam kórusban dalolni, hogy:
„Ilyen edző kell nekünk, ilyen edző pompás,
akinek a feje világitó lámpás!”
És ez az ember az én édesapám volt!
Nagyon szerették és ünnepelték azt az embert, aki egész héten csak „ütötte-vágta” őket, a froclizásukban világbajnokságot nyert volna, a legnagyobb győzelmeiket úgy kezelte, mintha a Vértesszőlős II ellen aratták volna, és a dicséretét is mindig valami gúnyos megjegyzésbe csomagolva nyújtotta át nekik.
Pedig nagyon szeretett, hogy azt ne mondjam, imádott Tatabányán edzősködni.
Valamiért ott nagyon otthon érezte magát.
A szertárosokkal kávézott (sajátságos módon ezt a felelősségteljes pozíciót ennél a csapatnál mindig hölgyek töltötték be), a gyúrókkal ment fröccsöt inni, örök pályaedzőjével (az öreg Dombaival) pedig megitta a következőt.
Pénzt adott a pályamunkásoknak, és a kapuhálókat gondozóknak (nem tévedés: a hősi időkben volt ilyen állás a Bányásznál), és ha úgy hozta a helyzet, minden szembejövő bányászemberrel betért az első útba eső talponállóba.
Idős, meglett bányászemberek Karcsi bácsinak hívták (mert az edzőt igy szokás), de volt olyan elnöke, akinek következetesen Platónról, meg Szép Ernőről beszélt, mert tudta, hogy az illető a nyolc általánost sem végezte el.
Aztán egyszer csak vége lett a dalnak és a táncnak, a Bányász apám 1985-ös távozása után élt még néhány nagyon szép évet, hogy aztán valami olyan borzalmas időszak kezdődjön a klub életében, amelyet azt hiszem, jobb is, hogy már nem élt meg.
Szerencselovagok, ügyeskedők, mondjuk ki, néha szélhámosok kezébe is került az a kincs, amit tatabányai labdarúgásnak hívnak.
Elkezdődött a zuhanás, ami egészen odáig tartott, hogy volt idő, amikor tizenegy (!) külföldi futballista alkotta a bányász kezdőcsapatát.
Erre magyar ember, aki csak egy kicsit járatos a honi futballtörténelemben nem tud mit mondani, mert a hasonló esetre kevés a magyar szókincskészlet, az emberi agy pillanatnyi kapacitása meg soványka ahhoz, hogy a történéseket felfogja.
A napi sajtó éppen elég bőségesen beszámolt arról, hogy kik, milyen bűnöket követtek el egészen addig, amig a csapat az NB II-be, majd az NB III-ba jutott, hogy aztán elérkezzen egy olyan nap, amikor úgy éreztem a hír olvastán, hogy egy partecédulát tartok a kezemben, amelyben egy nagyon közeli, általam nagyon szeretett ismerősöm halálhíre áll.
A hír arról szólt, hogy a minőségi labdarúgás mint olyan megszűnt Tatabányán, a csapat háromszor egymás után nem tudott (vagy nem engedték, a lényeg szempontjából édes mindegy) kiállni a bajnoki meccsére, amire az MLSZ a saját szabályai értelében nem tehetett mást, kizárta őket a bajnoki küzdelmekből.
Most ott tartanak, hogy a megyei harmadosztályban (azaz a létező legalacsonyabb szinten) szerepel egy tehetséges fiatalokból álló csapatuk, amelynek Csapó Károly az edzője, az egyetlen, akiben legalább a remény megvan ahhoz, hogy egyszer még talpra állnak.
De ha úgy is lesz (én kívánom a legjobban, hogy így legyen), az önmagában véve botrány, hogy a magyar labdarúgás talán legpatinásabb vidéki együttese a mélypontig, sőt, ha lehet még az alá süllyedt.
A hírek szerint egy olasz ember csapott be mindenkit, aki hangzatos ígéretek helyett olyan helyzetet teremtett, amelyből már az önkormányzat sem volt képes talpra állítani az együttest.
Igazi bányásztemetés ez, a legszomorúbb, a legdrámaibb esemény, ami egy bányászvárosban történhet.
Mert azt a tényt, hogy maga a bánya, azaz a legfőbb támogató megszűnt, igy-vagy úgy, nagy nehézségek árán ugyan, de valahogy átvészelték.
Apám ajándéka játékosaitól a Real Madrid elleni győzelem után. A szöveg önmagáért beszél
A betolakodókkal, az ügyeskedőkkel, a Bányász-himnuszt még csak hírből sem ismerőkkel azonban nem tudtak mit kezdeni.
Ők megölték a futballt Tatabányán.
Ha másért nem, mementóként álljon itt a Bányász-himnusz szövege, amely nélkül bányászt még sohasem temettek ebben az országban.
Hátha felolvassa valaki azoknak, akiket illet:
Szerencse fel! Szerencse le!
Ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg,
Mint bérc tetőt a fergeteg.
Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én.
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívében bányász legyen.
És hogyha majd a föld ölében
végóránkat éljük,
Isten kezében életünk,
Ő megsegít, reméljük!
Te kisleány ne bánkódjál
Bányászként halni szép halál!
Egekbe szállani fel, fel!
Szerencse fel! Szerencse fel!
Szerencse fel!
Sajnos, most éppen a „Szerencse le”-szöveg az aktuális.
A magam részéről egyet tehetek, ha kimegyek apámhoz a temetőbe, és azt kérdezi, mi van a Bányásszal, majd hazudok, mintha könyvből olvasnám.
Azt fogom mondani, hogy a múlt héten 4–0-ra verték meg az MTK-t…
Müllertől Lakatig
A tatabányai futballtörténelem különleges része a sportág magyar históriájának. Nehéz lenne még egy csapatot mutatni, amelynek ilyen veretes múltja van – és a hazai fronton gyakorlatilag mégsem nyert semmit. Fura ellentmondásként viszont a nemzetközi porondon olyan eredményt ért el, amelynél jobbal a magyar klubok közül csak a Ferencváros, a Vasas dicsekedhet: kétszer is nemzetközi kupát nyert. Nagy eredmény ez még akkor is, ha persze tudjuk: a hetvenes évek első felére a „régi, dicső KK” veszített fényéből.
A Tatabánya első csapata
Az ezerkilencszázas évek elején már ismerték a futballt Tatabányán. Alig száz évvel ezelőtt heves kétkapus edzések és mérkőzések helyszíne volt az Ótelepi öregtemetőt szegélyező rét. A tatabányai futball apja, megindítója Müller József volt, aki Győrből költözött Tatabányára. Ő onnan hozta magával a labdarúgás iránti rajongását, és rövid idő alatt sikerült lelkesedését átsugároznia a bányászfiatalokra is. Az első mérkőzést a Tatai Testedzők Köre ellen játszották és 2:1-re nyertek. A győzelem keltette lelkes hangulat hatására a csapat tagjai elhatározták, saját költségükön beszerzik az előírt elszerelést. Nem tartotta vissza őket, hogy fejenként 20 koronát (csaknem egy heti teljes keresetüket) kellett fizetniük érte. Fennmaradt az utókornak az első győztes csapat tagjainak névsora: Müller József, Benyák Kálmán, Chrapán Ottó, Juhos János, Kassai Nándor, Nemes Béla, Oszvald János, Posel Miklós, Rózsa Dezső, Stumpf Károly, Vlasil Béla.
Hamarosan természetes igényükként jelentkezett, hogy igazi klubba tömörüljenek. Nem kellett sokáig várniuk: 1910. február 6-án egy nemes gondolkodású bányamérnök, bizonyos Frei Ferenc, egyesületbe gyűjtötte a tetterőtől és sportolási kedvtől duzzadó bányavidéki fiatalokat. A régi Altiszti Kaszinóban 71 lelkes sportrajongó megalakította a Tatabányai Sport Clubot. Frei lett az elnök, és Szmuk Lajost választották titkárrá. A pálya kialakításához a Magyar Általános Kőszénbánya Rt-től, az akkor már lassan másfél évtizede a környék életét alapvetően megváltoztató óriásvállalattól kértek és kaptak területet. A cégnél azonnal felismerték a sportban rejlő lehetőséget – a tatabányai futball és a helyi bányavállalat hosszú évtizedekre házasságot kötött.
Május közepén a TSC megkapta a hivatalos belügyminisztériumi engedélyt is. Az egyesület színe már ekkor kék-fehér lett, és megszületett a klub jelszava is: „Bátorság, erő, férfiasság”. Az első hivatalos mérkőzést 1910. augusztus 21-én játszották a felsőgallai palahányó oldalában megépített futballpályán.
1926 nyarán bevezették a profizmust a magyar labdarúgásban, ám az ezzel járó költségeket a tatabányaiak nem vállalhatták, és ezért az amatőr bajnokságban indultak. (A vidéki csapatok közül az első, az 1926–27-es profi bajnokságban csak a szombathelyi Sabaria és a szegedi Bástya indult. A következő idényre feljutott a miskolci Attila és a debreceni Bocskai.)
Akkoriban egyébként Gallowich Tibor, a későbbi nagyhírű edző irányította a csapatot. Gallowich 1945 és 1948 között a válogatott szövetségi kapitánya is volt. Arról (is) híres, hogy egyetlen olyan kapitány százalékos teljesítménye jobb csak az övénél, aki legalább tíz mérkőzésen irányította a nemzeti tizenegyet: Sebes Gusztávé.
Az elkövetkező években a TSC teljesítménye erősen hullámzó volt. Szóljunk a sikerekről: 1931-ben második lett a gárda az országos amatőrbajnokságban (és talán még szebb sikert érthetett volna el, ha az MLSZ nem jelöli ki Budapestet semleges színhelyként a Törekvés elleni bajnoki döntőre…) A TSC nagyon erős volt: egy évvel később az Újpest legyőzése után a Hungáriával játszhatott a Magyar Kupa elődöntőjében. Kikapott – de ezt egyáltalán nem kellett restellnie.
A második világháborút követő években éppen a hullámhegy tetején egyensúlyozott: eleinte „csak” az élvonal küszöbére lépett a bányászcsapat, majd az 1947–48-as bajnokságban sikerült is a feljutás a magyar futball felsőházába.
A politikai változások kétségtelenül kedvezően hatottak a tatabányai futball fejlődésére. Az első NB I-es szezon előtt minden csapatrészben sikerült megerősíteni a gárdát. A Gál – Triff-Árkosi, Szabó, Smudla – Kónya, Majtán – Dóra, Berki, Balla, Zsédely, Lázár összetételű alaptizenegy bravúrosan mutatkozott be az élvonalban: Zsédely és Balla góljával 2:1-re győzött Budapesten, a Vasas ellen. Kár, hogy az erős kezdést nem követte hasonló folytatás. A Tatabánya csak a 13. helyen végzett az NB I-ben, s ezzel kiesett a másodosztályba. Három évvel később visszajutott, de megint csak egyetlen esztendőre. Akkor már régen új volt az egyesület neve: a TSC-ből az 1949–50-es szezonra tatabányai Tárna, majd Bányász lett.
Ez után egészen 1955-ig a második vonalban szerepelt a csapat, ám ekkor egy olyan gárdával sikerült kiharcolni a feljutást, amellyel sikerült megkapaszkodni az első vonalban.
A csapat 1956-ban a 7. lett, a forradalom miatt be nem fejezett bajnokságban. Kétségtelen: előbbre nem is juthatott volna, de ha a mögötte állók is 22 meccsig jutnak, akkor sem lehetett volna kilencediknél rosszabb az együttes.
Sokat jelentett, hogy a bázisvállalat a második vonalból való feljutás után úgy döntött: mindent megtesz a maga eszközeivel azért, hogy a Bányász megkapaszkodjon az elitben. Négy kulcsjátékost Tatabányára hozott: Kovács Sándort és a korábban a Honvéd két bajnokcsapatában is szerepelt Szovjákot Bp. Spartacusból, az ugyancsak korábbi honvédos Macsalit, valamint a Salgótarjánt elhagyó Lahost. De akadt még egy váratlan nagy erősítés: Gál István, a bázisvállalat, a Tatabányai Szénbányák vezérigazgatója – ne szégyelljük: pártkapcsolatainak köszönhetően – el tudta intézni, hogy Grosics Gyula, egyéves eltiltása után Tatabányán újra védhessen. A klub történetében először világklasszis viselte a Bányász mezét. Igaz, nem sokáig. A Fekete Párduc 1956 novemberében csatlakozott egykori klubtársaihoz a nyugat-európai, majd a dél-amerikai túrára utazva. Csak 1957-ben tért haza – a tavaszi idényben még nem ő védett. Utána igen – fővárosi klubba nem igazolhatott. Maradt Tatabányán, egészen visszavonulásáig, 1962 nyaráig.
1957 tavaszán, az évad előtt edzőt váltott a Bányász: Kléber Gábor helyére Lakat Károly került. Minden idők egyik legjobb magyar klubedzője négy szakaszban 15 (!) idényen keresztül 362 mérkőzésen dirigálta a kék-fehéreket. Őt követi a rangsorban Monostori Tivadar (96), Szentmihályi Antal (94), Temesvári Miklós (90). Kléber 74 meccsel az ötödik. Kiprich József ötvenötször, Grosics Gyula és Hidegkuti Nándor huszonhatszor, Rákosi Gyula hússzor, Gelei József tizennyolcszor ült a Bányász kispadján az NB I-ben.
A következő nagy év az 1964-es volt, több szempontból is. Akkor már Kléber Gábor irányította a csapatot, aki stabilizálta az összeállítást, és a keze alatt egészen a bajnoki dobogóig menetelt a csapat. A Tatabányai Bányász, története során először, bronzérmes lett a magyar bajnokságban. Mindössze 14 játékos szerepelt az idény 26 mérkőzésén – aligha kell magyarázni, ilyen manapság már elképzelhetetlen lenne. A Gelei – Törőcsik, Hetényi, Juhos, Szepesi – Laczkó, Menczel – Rácz, Csernai, Szekeres, Deli tizenegy, illetve a Nagy E. Bíró, Léber trió szinte jelentősebb sérülés nélkül játszotta végig az idényt. Az évadot megtörő tokiói olimpiára Lakat Károly, a Bányász korábbi edzője három egykori játékosát is elvitte magával. Gelei József, Szepesi Gusztáv és Csernai Tibor olimpiai bajnokként tért haza!
A Tatabánya 1965-ben visszaesett, de egy évvel később megint harmadik lett. Hidegkuti Nándor volt a csapat edzője – aki korábban Olaszországban is sikerrel dolgozott. A válogatott kapussal, Gelei Józseffel az élen a védelem 26 mérkőzésen mindössze 18 gólt kapott, és ezzel messze az NB I legbiztosabb hátsó alakzatának bizonyult. Még a második legstabilabb védelem, a bajnok Vasasé is 27-szer kapitulált! A megbízható védelem, a Törőcsik, Kovács Tibor, Juhos, Szepesi négyes előtt két fiatal, tehetséges fedezet (Menczel és Laczkó), valamint a Szabó György, Csernai, Szekeres és Szuromi alkotta négyes játszott.
Az 1966–67-es idényben a csapat a legjobb 8 közé jutott a Közép-európai Kupában, de ott a Fiorentina ellen elvérzett. Az olaszok edzője a tatabányai játékosok korábbi mestere, Hidegkuti Nándor volt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. májusi lapszámában.)