Tót és egyéb atyafiak

A 19. század végének magyarországi élclapjain a különböző népcsoportok karikatúrákon történő ábrázolása egészen különös szempontból enged bepillantást nyernünk a dualizmus korának hazai történéseibe. A zsidókat, szlovákokat, a csángókat vagy éppen a cigányokat ábrázoló karikatúrák alapján pedig a történelem rekonstruálására is módunk nyílik.

Horvátország a kiegyezést követően Magyarország társországa volt, Szerbia és Románia a berlini kongresszust követően önálló államokként jelentek meg a nemzetközi porondon, a horvátok, szerbek és románok ábrázolása a Borsszem Jankó 19. század végi számaiban azonban nem éppen kedvező módon sztereotip. Az élclap az említett időszakban ugyanakkor más, az előbbieknél számos szempontból jóval kedvezőtlenebb helyzetben élő más népcsoportokat is előszeretettel ábrázolt karikatúráin.

Zsidó atyafiak

A kiegyezéssel párhuzamosan az 1867:17 törvénycikk a zsidók polgárjogi egyenjogúságát is kimondta (a felekezeti egyenjogúságra egész 1895-ig kellett várni). A dualizmus idején így a városi zsidóság nagyfokú asszimilációjára kerül sor, ezzel egyidejűleg azonban az antiszemitizmus is egyre határozottabban nyilvánul meg. A Borsszem Jankó 1882. szeptember 10-i címlapja is ezt a kérdést tárgyalja: a Magyarországot megszemélyesítő nőalak azt kérdi a háttérben csoportosuló, a különböző nemzetiségeket szimbolizáló gyerekektől, hogy vajon ki tér meg az ő szerető kebelére. Egyedül a nagyorrú, göndör fekete hajjal ábrázolt zsidó gyermek rohan Hungária kitárt karjai felé; miközben a nőalak szoknyájába kapaszkodó, nyíltan antiszemita nézeteket valló Istóczy Győző méltatlankodva azt kérdi: „Anyámasszony, csak be nem veszi azt a jordán fattyat?”

„Na gyermekeim, ki jön az én házamba?”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A városi zsidóság asszimilációja a Borsszem Jankó karikatúráin is látható: a tipikusan nagy orral, görbe lábakkal és sötét tónusokkal ábrázolt zsidók öltözéke kétségtelenül polgárivá válik. Beszédmódjuk és névhasználatuk (a magyarosítási szándék ellenére) azonban továbbra is állandó célpontja az élceknek. A lap egy másik, Családi hiuság című karikatúráján az alábbi párbeszéd hangzik el:

– Még csak egy fiót szeretnék, hojd o nevem ki ne holná!

– S mi a neve önnek?

– Kohn!

Családi hiúság
(Forrás: Borsszem Jankó)

A Borsszem Jankó rengeteget foglalkozik a tiszaeszlári perrel és a kor par excellence antiszemitáival: Verhovay Gyulával és Istóczyval is. Az általuk képviselt politikai antiszemitizmus az élclapban viszont sajátosan kötődik a szlovákok és a csángók helyzetéhez is.

Tót atyafiak

A szlovákokkal (tótokkal) szemben a lap többször rendkívül vaskos, durva tréfákat engedett meg. A szlovákok a Borsszem Jankó oldalain tipikusan tudatlan, nem is egészen emberi tulajdonságokkal rendelkező, bocskoros, olykor majomszerű ábrázattal bíró népségként jelennek meg, akik természetesen arra is képtelenek, hogy magukat rendesen kifejezzék magyarul. A Borsszem Jankóban is számos alkalommal, különböző formában felbukkanó „a tót nem ember, a kása nem étel” rigmust idézi fel a lap 1890. november 2-i számában szereplő rövid élc egy elképzelt sírfeliratról: „Itt nyugszik három ember meg egy tót.”

1883 augusztusának második felében Zala vármegye több pontján zsidók elleni atrocitásokra került sor: zsidók ablakait zúzták be, boltjait törték fel, fosztogatásra és verekedésre is sor került; az eseményeknek még halálos áldozata is lett. A belügyminiszter a helyzetre való tekintettel augusztus 28-án az egész vármegyére statáriumot rendelt el – ez októberig tartott.

A lap 1883. szeptember 16-i száma sajátosan szlovák szempontból reflektál a zsidó ablakok betörésének tömeges elszaporodására. A lapszám egyik karikatúráján az egyik oldalon Verhovay és Istóczy látható: Verhovay hatalmas öleléssel fogadja az antiszemita Istóczynak és Verhovaynak ajándékkal (egy hatalmas ablaktáblával) kedveskedő, szinte teljesen egyforma, groteszk, hatalmas kalapú és bocskoros üveges tótok gyülekezetét (akiknek hátán fatokban ott van a táblaüveg). A zalai eseményekben betört ablakok sokasága az élc szerint ugyanis az üvegesek üzletét lendíti fel, akik hálájukat így fejezik ki az antiszemitáknak.

„Nadzsagozs jó zaranyos szip zatyafiam zurficska...”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A kép Az üvegesek értekezlete című íráshoz kapcsolódik, ahol a szlovákok gyér magyartudását, már-már beszédképtelenségét is kifigurázza a lap, amikor a szlovák Vlk Jano így szól Verhovayhoz (a lapban többször is gúnyosan Vérhasovay néven említve):

Vlk Jano. Drága Istóczi ablegatyuska honatyuska! Nadzsagozs jó zaranyos szip zatyafiam zurficska Vrhovay! Id elhoztung, ide adung, disz... disz... nó, hogy izs... proszim peknye...”

Vérhasovay. Értjük önöket, uraim. E tagolt szózat ékes szólásából Izokratés demosthenesi quintilianismusának cicerói nagysága dadog elénk.

A tiszaeszlári és zalai események idején azonban egy másik népcsoport is az élclapok érdeklődésének homlokterébe került: a csángókról van szó.

Csángó atyafiak

A kormány ösztönzésére, de társadalmi kezdeményezés köntösébe bújtatva 1882 végén felmerül annak gondolata, hogy a Bukovinában élő néhány ezres magyarságot Magyarországra telepítsék. Úgynevezett csángó bizottság alakul a telepítéshez szükséges pénzalap megszerzésére: e célra Verhovay lapja, a Függetlenség is gyűjt pénzt. 1884 elején azonban Verhovayt megvádolják azzal, hogy elsikkasztotta e pénzeket: a pert (melynek végén Verhovayt végül felmentik) a Borsszem Jankó is figyelemmel kíséri, ám a jelen szempontunkból különösen érdekes kérdés a csángók ábrázolása a lap karikatúráin. Ezzel együtt a szűkös anyagi lehetőségek kifigurázása is megtörténik a Borsszem Jankó 1882. december 3-i címlapján.

„...ha a nyomor itthon elszenvedhetőbb, ám foglalj helyet.”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A képen az igen szegénynek ábrázolt bukovinai csángó könyörög a befogadás reményében a szintén szegénynek feltüntetett Hungária nőalakjához:

Bukovinai csángó. Édesanyám, ismerj reám! Én is a fiad vagyok! Fogadj be, mert oda kívül megöl a nyomor!

Hungária. Szegény gyermekem – én se adhatok neked jólétet. De ha a nyomor itthon elszenvedhetőbb, ám foglalj helyet.

A hazai társadalom további erősen marginalizált csoportját alkották már a dualizmus idején is a cigányok, akik legnagyobb pártfogójukkal, József főherceggel együtt is megjelennek a Borsszem Jankó lapjain.

Cigány atyafiak

József főherceg már fiatalon érdeklődött a cigány nyelv és folklór után; alcsúti birtokán letelepedve pedig arra is kísérletet tett, hogy a vándorló cigányokat birtokán letelepítse és iskolát is létesített számukra. Cigány nyelvtant és számos tanulmányt, kötetet írt a cigányságról. 1893-as A mi nomádjaink című írásában a főherceg azt határozza meg célként, hogy az „országnak hasznos polgárokat neveljünk ebből a kóbor elemből, mely ma csaknem teljesen elvész a hazára nézve, sőt munkátlan életével és régi vad erkölcseivel a társadalom biztonságát is, főleg a vidéken állandóan fenyegeti”.

„Alcsuthi idyll”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A Borsszem Jankó 1892. január 3-i számában található karikatúra ezt a József főherceg által elképzelt idilli állapotot ábrázolja: a főherceg atyailag pártfogolja a karikatúra két másik, szép ruhában, bár kétségtelenül sötétebb bőrűként ábrázolt cigány szereplőjét.

József főherceg kezdeményezései azonban sajnos e téren nem találtak követőre: ezt jelzi az is, hogy a cigány alakok ábrázolása a karikatúrán egyáltalán nem tipikus, hiszen általában a szegényes ruhában, mezítláb, groteszk figuraként szerepelnek.

Vidám kis sztereotípiáink

A 19. század második felében a magyar sajtó történetében voltaképp a semmiből bukkannak fel egymás után a különböző élclapok, melyek állandó témája a nemzetiségi kérdés. A magyarság és a nemzetiségek viszonyának karikatúrákon történő ábrázolása során pedig a korabeli erőviszonyok és a sztereotípiák igen szép példáit láthatjuk.

A 19. század második felében Magyarországon gombamód szaporodó élclapok (pl. Az Üstökös, Bolond Miska, Borsszem Jankó stb.) műfaji népszerűségét jelzi, hogy pl. Jókai Az Üstökös tulajdonosa, Arany János pedig a Borsszem Jankó egyik szerzője volt. Talán az egyébként 1868-1938 közt megjelenő Borsszem Jankó tekinthető a polgárosodó Magyarország leginkább reprezentatív – bár távolról sem az egyetlen – vicclapjának; az alábbiakban is belőle idézünk példákat.

A kiegyezést követően a hazai polgárosodással párhuzamosan egyre erőteljesebben jelentkező nemzetiségi kérdés a Borsszem Jankó egyik állandó témája: karikatúrák sora tanúskodik arról, hogy egyrészt a társország Horvátországgal sem volt felhőtlen a viszony bizonyos területi kérdéseket illetően, másrészt az önálló országként és királyságként a 19. század utolsó negyedében megalakuló Szerbiával és Romániával sem.

A magyar és vele szemben a horvát, szerb és román fél ábrázolása e korban a groteszk határait messze túllépő képanyagot eredményez. Míg az igazság letéteményeseiként ábrázolt magyarokat szimbolizáló figurák mindig elegánsak, megnyerőek, szépek, erőteljesek és nagyok, az ellenoldalról ugyanez távolról sem mondható el.

Horvátország és Fiume

A kiegyezést követően hamarosan bekövetkezik a közigazgatás polgáriasítása is: ennek keretében felszámolják a Magyarország déli határvidékén húzódó katonai határőrvidéket is, melynek egyes részei horvátországi megyékbe olvadnak. A katonai határőrvidék sorsától függetlenül, a megyerendezést követően Fiume azonban corpus separatumként Magyarország része volt anélkül, hogy közigazgatásilag bármely horvátországi megyéhez csatolták volna. Ez természetesen állandó téma volt a Borsszem Jankóban is; a kérdés feldolgozása látható a lap 1881. július 24-i címlapján is.

„Az után az alma után pedig ne nyúlj, mert helyette körmöst kapsz!”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A karikatúrán szembeötlő a horvát és a magyar fél ábrázolásában mutatkozó különbség: a Magyarországot jelképező nőalak rácsap a kis horvát „csibész” kezére, aki a határőrvidéket jelképező kalács után a Fiumét szimbolizáló almát is bezsebelné. A felnőtt, komoly és szép ruházatú magyar nőalak mellett a kisgyerekként bocskorban és a horvátoknak tulajdonított ormótlan karimájú kalapban megjelenő horvát figura meglehetősen groteszknek hat; hatalmas zsebei ráadásul tele mindenféle „kinccsel”, melyeket vélhetőleg a magyar nőalak asztaláról csent el (ill. adtak neki).

Szerbia és a Bánság

Ahogy a horvát-magyar viszonyt befolyásoló kérdésként Fiume is állandóan visszatérő téma a lapban, az egykor (1849 és 1860 közt) önálló közigazgatási egységként létező Szerb Vajdaság és Temesi Bánság kérdése sem kevéssé meghatározó eleme a szerb-magyar viszonynak. Ennek tárgyalása során persze – a horvát példához hasonlóan – a magyar szupremácia ismét megnyilvánul a szerbekkel szemben: az 1878-as berlini kongresszus önálló országnak ismeri el Szerbiát, melynek uralkodó fejedelme I. Milán néven 1882-ben királlyá koronáztatta magát. Erre reflektál a Borsszem Jankó 1882. március 12-i számának címlapja, ahol a Magyarországot szimbolizáló Magyar Miska nevű férfialak jó szándékkal elismeri királynak a koronával a fején ábrázolt Milánt, ám nyomatékkal felhívja a figyelmet arra, hogy a nőalakként és Magyar Miska babájaként megjelenő Bánságra az újdonsült király még csak véletlenül se vessen szemet.

„...ne kacsingass, ne kapkodj az én babám felé...”
(Forrás: Borsszem Jankó)

Érdemes megfigyelni, hogy a karikatúrán Magyar Miska és „babája”, a Bánság mennyire decens és népviseletében is elegáns a szerb Milán királyt ábrázoló groteszk figura mellett. Utóbbi hatalmasra méretezett koronája csúcsán egy (talán a bolondsipkára emlékeztető) csengettyű [!], ill. a szerb sertésexportra utaló (és a korszakban a szerbekkel kapcsolatban a vicclapokban többször visszatérő szimbólumként szereplő) sertés is látható.

A románok és Erdély

A berlini kongresszus nem csupán Szerbiát ismerte el önállóként, hanem Romániát is, melynek uralkodóját I. Károly néven 1881-ben királlyá koronázták. A Borsszem Jankó 1881. december 11-i számának címlapja nagyon szépen mutatja azt a különbséget, melyet a hatalmas Osztrák-Magyar Monarchia és a kicsiny, nemrég önállósult (és Románia esetében ekkorra már királysággá vált) szomszédos államok között létezett a karikaturista koncepciója szerint.

„Egy ilyen finom úr csak nem foglalkozik én velem!”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A karikatúrán az elegáns és hatalmas osztrák-magyar úr sétál a szerb Milán és a román Carolu szegényes viskója között. Mind a szerb, mind a román uralkodót jelképező figura bocskorban áll, Milán fején csákó, Carolu fején kucsma; mindkét „uralkodó” csupán a derekáig ér a sétapálcás és cilinderes osztrák-magyar figurának: Carolu már szemtelenkedik is, Milán erre még nem hajlandó, az osztrák-magyar urat meg szemmel láthatólag mindez nem érdekli.

A szakállas, kucsmás, bocskoros és általában ápolatlan külsejű román figurája a Borsszem Jankó karikatúráin állandóan visszatérő kép. Ezt láthatjuk az 1881. november 20-i szám címlapján is: a ráadásul orvvadászként felbukkanó román figura épp az Erdélyt szimbolizáló medvét készül levadászni, amikor – román partnerénél nyilván jóval elegánsabb – Magyar Mihály erdőkerülő felhívja a figyelmet arra, hogy a Görgényi-havasok (és így Erdély) nem a románok vadászterülete.

„Annak a maczkónak van már gazdája.”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A Borsszem Jankó lapjain a 19. század utolsó évtizedeiben megjelenő sztereotip karikatúrák alapján elmondható, hogy a magyarok ábrázolása a horvátok, szerbek és románok ábrázolásához képest a fennálló politikai helyzetnek megfelelően a területi vitákkal kapcsolatosan egyfajta leereszkedő, atyáskodó viszonyt, ám ugyanakkor magabiztos erőfölényt tükröz. A folytatásban a még hátrányosabb helyzetű nemzetiségek ábrázolására vetünk rövid pillantást.

Források

Tamás Ágnes: Nemzetiségek görbe tükörben. 19. századi nemzetiségi sztereotípiák Magyarországon. Kalligram, Pozsony, 2014

Borsszem Jankó

A magyar sajtó története 2.