Fohász a magányhoz
1798. A huszonöt éves költő állást keres Somogyban, hogy házassági szándékát egzisztenciálisan is megalapozza, de a vágyott professzorság helyett csupán egy ideiglenes tanári megbízatáshoz jut majd egy év múlva Csurgón. Per pillanat azonban mindenhonnan elutasítják, s hogy az élet számára még könnyebb legyen, körútja közben hírt kap arról, hogy imádott Lillája időközben férjhez ment máshoz, próbálkozása ily módon véglegesen okafogyott. Ebben a gyönyörű ódában a felvilágosodás nagy témája, a magány, a társadalomból való kivonulás tehát kettős egzisztenciális bázison nyugszik: az állástalanság, a nélkülözés, valamint a szerelmi csalódás bázisán. A költőnek immár véglegesen szembesülnie kell avval, hogy sem megélhetésileg, sem „a hatalmas szerelemnek” beteljesülésével sem hitegetheti tovább magát. Ráadásul a korszak magyar költőjénél a „kivonulás” sem úgy fest, mint Rousseau-nál, teszem azt: míg utóbbi Párizs lüktető zajából, a „romlott” erkölcsű társadalomból vágyik kivonulni, bús poétánk ab ovo kirekesztett, eleve kívül van, így voltaképpen nincs is honnan kivonulnia.
Csokonai ebben a gyönyörű ódában ezt a kényszerű, keserves élethelyzetet merő lelki önvédelemből választott, vágyott állapottá fordítja át. A szerelem csődje és a teljes létbizonytalanság idilli létszituációként ábrázoltatik, hogy ne kelljen mindezt totális vereségként, elhagyatottságként, kiszolgáltatottságként megélnie. A személyes elhagyatottság, keserűség legmélyebb pontján tehát a fájdalmas magányt vigaszként jeleníti meg – elkeseredettségének drámai tónusát költőnk a korszak jellegzetes preromantikus eszközkészletével andalító melankóliává hangolja át, s próbálja meggyőzni önmagát az egyedüllét nemességéről, nagyszerűségéről, hogy ezáltal sikerüljön az összeomlást elkerülnie. Az andalító verszene és a dikció szentimentális elégikussága egyként azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen személyes élete teljes csődjével szembesülnie, s árvaságát, elhagyatottságát a „jobbaknak”, a „nemesbeknek” kijáró pozitív morális töltetű életszituációként állítsa be.
Mindez persze csak ideiglenes lehet. Aztán „Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, / Tisztán, magába, csendesen: / Élünk, kimúlunk édesen.”
Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
Hogy itt Kisasszondon reád találtam,
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az illy helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévetődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted:
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erdődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az ollyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetet magadba,
Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
Lám, melly zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhullt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!