Jeles szerzőtársammal indítok, jobban én sem tudom megfogalmazni a lényeget, mint Deák Zsigmond (április 29.: Büfészínészek), tehát: „Sajnos manapság az őszintétlenség legalább annyira a pálya és környékének tartozéka, mint a szögletzászló, legfeljebb nem pattan be róla a labda.”
Ugyanakkor régi igazság, hogy a futball, a játék olyan szféra, amelyben ott az igazság pillanata, mindenkiről kiderül, milyen ember. Ellentmondás? Dehogy. Elvégre, az őszintétlenség is jellemvonás lehet.
Ezzel együtt nem csupán a pályán akadnak jócskán jelek arra, hogy divat a kamu. Nem tudom, megfigyelték-e, de számtalan megkérdezett kezdi azzal a mondandóját, hogy „Őszintén megmondom...”, esetleg „Bevallom...”. A kitétel egyértelműen árulkodik arról, hogy a nyíltság nem divat, még olyan esetekben sem, amelyekkel folytatják az őszinték: nem zártak jól a védelemben, lankadt a figyelmük, elhibázták a tolódást. Valljuk be, ezek nem olyan súlyos vétkek, amelyeknél hatalmas érdem a beismerő vallomás.
A valóság elkendőzése alapvetően morális kérdés (és mint ilyen, nálam roppant lényeges), ami persze keveseket érdekel, ám roppant káros. Nem csupán az igazság sérül (az könnyen kibírja), hanem a beszélő, a cselekvő tudata is. Tanulmányok sora mutatja be hitelt érdemlően, hogy a valós önismeret hiánya, a hazugságok sora torzítja a személyiséget. A magyar futball történelmi példával szolgál rá, ugyanis meggyőződésem, hogy a jelen, s főként a közelmúlt futball-levegője azért (is) lehet szennyezett, mert a sportág a háború után alapvetően hazugságra épült. Mert ott voltak ugyebár azok a hivatalosan amatőr fiúk, akik egyébként a legprofibb profik voltak, ha nem is jövedelemben, hanem abban, hogy a játékért kapták a pénzüket. Mindezt rendszerré kovácsolták itthon, a külföld pedig elfogadta. Márpedig a hazugságot képtelenség egyik pillanatról a másikra száműzni, emberöltő kell hozzá minimum, egy szakma esetében legalábbis.
Mentség lehet, hogy a ferdítésnek vannak hagyományai a magyar futballban. A szövetség körül 1925-ben is az amatőr vita miatt csapkodtak a hullámok, a Nemzeti Sport pedig azt javasolta a rendcsinálásra kötelezett OTT-nek, hogy „készíttessen az elnöke igazmondás bájitalt”, tegyen bele mindenképpen „egy futballcipőnyelvet (egy nyelv, amely biztosan nem hazudik...)”, hogy az igazat hallja.
Kétségtelen, az emberek nem szeretik, ha megmondják nekik, róluk az igazat, erre példa Sárosi „Gyurka” esete. Az 1936-os angol–magyar (6:2) előtt a Nemzeti Sport a klasszis formájával elégedetlen volt, de távolról indított: „Mármost két eset lehetséges. Vagy megmondja az ember az igazat, vagy nem. (...) Választania kell a kegyes hazugságok morálisnak elismert rendszere és a felvilágosítás egyenesebb útja között. S ma már az igazán modern lélekbúvárok egyek abban, hogy az egyenes út veszélyei kisebbek, mint amennyi ártalmat rejt magában a szembekötés.” Miközben csak arról volt szó, hogy „Gyurkának” nem ment. Végül persze ott a vélemény, hogy többet tud annál, mint amennyit mutat, ám némi mentegetőzés is jár vele: „Mert mit mondunk akkor, amikor megállapítjuk, hogy pillanatnyi formája nem kielégítő? Többet, mint az őt most tömjénező bírálók.”
Ment tehát a köntörfalazás, amiről nekem mindig Faragó Tamás örökbecsűje jut eszembe, mely szerint az embert nem akkor döngölik a földbe, amikor kell, hanem amikor – lehet. Közmondással: „A döglött oroszlánt a szamár is rugdossa.”
Vagy ott volt az 1958-as világbajnokság, amikor leégett a futballválogatott, nem jutott tovább a csoportból. A hazaérkezés után Barcs Sándor a Népsportban írta, hogy csak akkor léphetünk előre, „ha kíméletlen őszinteséggel mondjuk el véleményünket, s ha a nyilvánosság előtt is vitatkozunk”, majd a Labdarúgásban megfejelte azzal, hogy a legjobb, „ha feltárjuk (...) hibáinkat és mulasztásainkat, s azután megkezdhetjük az új csapat felépítését”. Aztán telt-múlt az idő, a válogatott már túl volt három őszi mérkőzésen, ám csak annyit lehetett tudni, hogy az MLSZ bizottságokat alakított az elemzésre. Később még annyit sem, mert ugyebár amiről nem beszélünk, az nincs.
Ennyit a háttérről. Szerencsére a sport gazdag termőtalaj, ezért akadnak, akik nem köntörfalaznak. Például Halmosi Zoltán, akit az 1970-es nürnbergi vereség (NSZK: 1–3), de leginkább a nyugatnémet klasszisok (így Franz Beckenbauer, Gerd Müller, Uwe Seeler) produkciója megviselt. „A labda egyáltalán nem engedelmeskedik az akaratomnak, odacipelem, ahová rúgnom kellene, mert nincs önbizalmam. Nem jönnek be a cselek, s még a futást sem bírom úgy, mint régebben. Bizony, nem vagyok válogatott formában...” – magyarázta.
Örök tiszteletem a vízilabda mesteredzőnek, a szolnoki Urbán Lajosnak is. Amikor remek játékosmúlttal, ám ifjan, 31 esztendősen szakvezetője lett az együttesnek azzal kezdte, hogy „most sokkal jobban igénylem az őszinteséget, mert kezdő edzőként csak így tudom valóra váltani az elképzeléseimet”. Elsősorban azért, mert „lesznek olyan dolgok, amelyek meghaladják majd az erőmet és csak a csapat egységes támogatásával tudom megoldani. Nagyon rövid ideje vagyok edző.”
Nem véletlen, hogy ha valaki a pályán, a játék közben történtek után őszinte, belekerül a futball történelemkönyvébe. Mint Juhász Péter. A bolgárok elleni győztes meccsen (1971: 2–0) a tudósítás szerint a 49. percben „Fazekas Juhász Pétert futtatta a bal szélen. A balhátvéd beadása lecsúszott, és a labda a meglepett kapus feje fölött a bal kapufáról a hálóba pattant. 1–0.” A lefújás után Juhász a rá jellemző őszinteséggel beszélt („Beadásnak szántam – gól lett belőle. Ilyen az én »szerencsém«...”), miközben száz futballistából százegy az „Edzéseken sokat gyakoroltam ezt a megoldást...” fordulattal élt volna.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a legtöbb jó példa Angliából való. A Crystal Palace–Nottingham Forest meccsen 1971-ben például a játékvezető gólt ítélt a Palace javára, ám a csapat kapitánya, Steve Kember odament hozzá, és közölte, hogy a labda kívülről rezegtette meg a hálót. A játékvezető bólintott és visszavonta a gólt.
A legendás liverpooli csatár, Robbie Fowler esete bejárta a világsajtót: 1997-ben az Arsenal elleni mérkőzésen tizenegyest kapott, amikor David Seaman kivetődött elé. Fowler jelezte, hogy a kapus hozzá sem ért, a játékvezetőt ez nem érdekelte, a csatár viszont szándékosan gyengén lőtte meg a labdát, Seaman kiütötte, s végül Jason McAteer rúgta a kapuba. Fowler később UEFA fair play díjat kapott – az őszinteségéért, ami azért jellemző.
És a végére még egy példa, persze, hogy ez is Angliából, de az amatőrök köréből. A Red Arrow és a Wingham összecsapásán (2014: 3–0) a győztes csapatból Callum Hinde azért kapott sárga lapot, mert a kapus kezébe gurított egy büntetőt. Szándékosan. Az ítélettel ugyanis egyik csapat sem értett egyet, ezért megbeszélték, hogy nem lesz gól. A bíró, Phil Bing így érvelt: „Ha fölé rúgta volna, nem büntetem meg, de röhejes volt, ahogy lábujjheggyel a kapusnak gurította a labdát. A labdarúgók nem vehetik saját kezükbe az ítélkezést. Nem engedhettem, hogy a hitelességem csorbát szenvedjen, ezért büntettem. Nem volt sportszerűtlen viselkedés, sőt, éppen az ellenkezője, de az ellenszegülés felett nem hunyhattam szemet” – indokolt a játékvezető.
Azt hiszem, itt kell befejezni.
