Az amatőr futball a mai műfüves időkben is őrzi varázsát, de a Fémtubus vagy a Dugattyúgyűrűgyár mezében pályára lépni, na, az lehetett az igazi. Vagy amikor felkapaszkodott az ifjú sportember a Marx téren a csikorogva begördülő 3-as villamosra, hóna alatt sportszatyrával, kezében szorítva frissen zsírozott bőrstoplisát, és a kalauz elvtárs udvarias érdeklődésére büszkén húzta ki magát:
„Balfedezetet játszom a Cipőfelsőrészkészítőkben.”
Kevés irigylésre méltó részletet találni az ötvenes évek mindennapjaiban, a valóság megpróbáltatásai elől menekülési terepet kínáló fővárosi labdarúgóélet, a gombamód sokasodó csapatok sajátos közege, reményt, kiszakadást, örömöt adó világa az évtizedek távlatából visszanézve mégis valamiféle pozitív érzetet kelt. Pedig tudjuk jól, az ösztönző futballsikerek mellett a sportot a „társadalmi építőmunka” eszközének tekintő politikai rendszer igénye is nagyban közrejátszott a gyárak, üzemek, brigádok csapatalakítási lelkesedésében, ahogyan az 1953-as londoni győzelem után önként túltermelési felajánlást tevő, „6:3-as különműszakokat” vállaló munkaegységek szorgalmát is kísérte némi gyomorgörcs. Ám gyomorgörcs és gyomorgörcs között is nagy a különbség: a korszak közhangulatát és személyes dimenzióit átjáró félelem szintjeit pontosan végigskálázhatjuk néhány csapatnév felsorolásával. Mert másféle szorongás keríthette hatalmába a nézőt, ha mondjuk a Karhatalmi Dózsa, a Bástya Szamuely vagy a Markó-börtön csapata vonult ki a pályára, mint ha a Budapesti Házfelügyelők SC, a Zálogház, a Díjbeszedők vagy éppen a Temetők SE együttese fente a fogát újabb ellenfelére. Ami a temetkezési dolgozók sötét képzeteket keltő futballgárdáját illeti, a sajátos tömörülés történetének furcsa epizódjáról ad számot a Népsport 1957. május 10-i száma, amely a budapesti bajnokság mérkőzésein született játékvezetői jelentések legérdekesebb részleteiből közölt válogatást. „Szászi Árpád (Gránit) ritkán előforduló, súlyos szabálytalanságot vétett a Temetők–Gránit találkozón. Amikor a játékvezető egy szabálytalansága miatt figyelmeztette, a Gránit játékosa szándékosan a játékvezető tyúkszemére lépett.”
És még talán mindig jobban járt a sporttárs, mint ha a temetői csapat valamelyik sírásó bekkje helyezte volna magát szolgálatba. Nem szabad elhamarkodottan, csapatnév alapján ítélni. Ki tudja, a Temetők SE talán mennyei örömfocival szórakoztatta közönségét (amíg az elalélt tábor jobblétre nem szenderült), és az sem zárható ki, hogy az Ipari Láncgyár és a MÁV Vasanyagjavító SC finom, könnyed, úri futballal kényeztette az ínyenceket, a Budapesti Harisnyagyár SC és a Vörös Lobogó Minőségi Nőikabát csapatának összecsapásán, a textilipar gladiátorainak rangadóján pedig férfias csatában küzdöttek a felek köröm- és ruhaszakadtáig. A budapesti labdarúgómúlt göröngyös pályáit érintő meseszerű időutazást a végtelenségig lehet folytatni, a magyarfutball.hu csodálatos adatgyűjteményét, azon belül is a megszűnt fővárosi csapatokat számba vevő listát böngészni kalandos történelemórával ér fel (lapunk szombati Képes Sport-mellékletében ezzel összefüggésben kétoldalas összeállítást közlünk a budapesti pályákról).
A két világháború közötti időszak emlékeit idézik az olyan egyesületnevek, mint a három csapatot is működtető Az Est SC, a Kőbányai Polgári Serfőzde SE, a Tőzsdetagok SE, a Ferencvárosi Kaszinó vagy az 1931-ben alapított Széchenyi Juventus FC. A korai céges futballvilág képviselője egyebek mellett az 1926-tól működő Dreher SE, az 1928-ban életre hívott Shell Petróleum SC és az 1937-ben színre lépő Fiat SK, amely a következő évben sportszerűségi díjat nyert, és amelynek díszelnöke – Pluhár István 1941-es összeállítása alapján – „Gr. Uff. dr. ing. Carlo Edoardo Schmidt di Friedberg” volt, az olasz autógyár német menedzsere, aki a második világháború éveiben igyekezett a céget a Mussolini-féle Olaszországban a mérsékelt ellenállás felé terelni.
A magyarországi közhangulat változásait is nyomon lehet követni az erőt és harci szellemet tükröző csapatnevekben (Toldi Miklós SK, MOVE Vasakarat SC, később, az ötvenes években Honvéd Harcos), a futball azonban elsősorban a hétköznapi emberek életének tükre maradt. Politikai környezettől, rendszerektől függetlenül is kiolvashatunk sok mindent mesterségekről, jellemző tevékenységekről, szervezeti egységekről, ha a csapatneveket nézegetjük. Az önmagukban is izgalmas nevek mögé zajos öltözőket, kiélezett meccseket, kopott, poros, sáros pályákat, de legfőképpen játékosokat, arcokat, emberi sorsokat, dresszben, nadrágban, sportszárban futkosó alakokat képzelve rögtön megelevenedik a felsorolás: Adria Selyemszövőgyár SK, Angyalföldi Bútorgyár, Anyagvizsgáló Készülék, Athenaeum Nyomda, Bádogszerelő KTSz, Budapesti Csokoládégyár SK, Budapesti Fodrászok TK, Budapesti Szalámigyár, Csepeli Kerékpárgyár, Egyenáramú Kismotor-gyár SK, Előre Récsei garázs SK, Épületbádogozó SK, Felvonójavító, Fogtechnikusok SK, Fonalkikészítőgyár SK, Gyapjúmosó, Hálókocsi SC, Hazai Fésűsfonó, Használtcikkek, Hőpalack, Illatszerészek, János Kórház SK, Kávéházi Alkalmazottak SC, Kinizsi Borpalackozó, Lakóépület fűtésszerelő, Lósport, Lukács Fürdő, Magyar Hajó- és Darugyár SK, Makadámútépítők, Malomszerelők, Meteorológiai Intézet, Mosógép, Nagytétényi Gumigyár, Nyugati pályaudvari SC, Óbudai Szeszgyár Kinizsi SK, Opera, Ószeresek SC, Pénzjegynyomda SK, Patyolat SC, Petróleumipari SC, Rákospalotai Lokomotív Osztó, Reszelőgyár, Siemens Telefongyár SE, Sütőiparosok SC, Szénbányászati Kotró, Szőnyegesek SE, Tej- és Konyhaipar, Tudományos Akadémia, Varrócérna, Vegyicikk Kiszerelő, Zsidókórházi Dolgozók SE, Zuglói Világítás.
Külön cikket is megérne a Menekültek Kultúregyesülete 1926-tól játszó együttesének története, ahogyan figyelemfelkeltő a negyvenes évek végén színre lépő Művégtag és a húszas évek végén megalakult Nyomorékok csapata is – az NYSE-ben testi fogyatékkal élő futballisták szerepeltek, bízva a sport gyógyító hatásában. Hogy a 29/3. számú Csatornaépítő vagy a Budapesti Aknamélyítő SK jobbszélsője mivel foglalkozott munkaidőben, még csak-csak ki lehet találni, de a Gyöngylombik, a Préslég vagy a Kártolószalag csapatnévvel találkozva támad azért némi bizonytalanság. Futballnyelven is értelmet nyer ellenben néhány elfeledett elnevezés: a Munkaerőtartalékok SE meccsein eltűntek a mezőnyben a lógósok, a Dohánybeváltóban forgott a bundapénz, a Cementipar betonvédelmét nem lehetett feltörni, a Csiszológép játékán azonban lett volna mit csiszolni. A Fémáru és Armatura harcosai tüzeltek mindenhonnan, az Evőeszköz SK felfalta ellenfelét, a Mérlegjavító általában hiába fáradozott mérlege javításán. A Lőrinci Vattagyár puhányok gyülekezete volt, a Rézhenger SC hengerelt hétről hétre, a Szellőző Művek középpályája igencsak huzatosnak bizonyult, a IX. kerületi Földkotró viszont rendre felszántotta a pályát.
A fantázia birodalmába tévedve érdemes kései költők keze alá dolgoznunk, egyik-másik múltba veszett csapatnév ugyanis szinte kiált a versbe foglalásért. Hogy az 1931-ben alapított Alsóvárosi Rétek SC-ről nem írt költeményt József Attila, valószínűleg csak azzal magyarázható, hogy nem hallott róla, bár költői világához talán jobban illett volna a Külső-Magdolnaváros vagy a Szociálistelep gárdája. Móra Ferenc alighanem lecsapott volna a Bányagyutacs SE-re, már csak szegény Küsmödi bácsi emlékére is. Kortárs szerzőknek is kiváló ihletforrás lehet a lista, megragadhatja a figyelmet néhány igazán menő csapatnév – az Alufa, a Csille, a Műanyag, a Radiátor vagy a Rotor ütősebb, mint némely bisztrónév a bulinegyedben –, ha meg a tudatmódosító szerek iránt sem ellenséges az alkotó, esetleg novellát szentelhet egy elképzelt Drogisták–Joint mérkőzésnek. Futballfilozófusok elmerenghetnek a szemüveges labdarúgótársadalom egykori ünnepén, a Bölcsészkar–Fővárosi Könyvtár derbin, ahol tényleg úgy játszottak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Magamfajta földhözragadtaknak pedig meg kell barátkozniuk a szomorú gondolattal: valószínűleg már sohasem adatik meg a kiváltságos élmény, hogy lássunk egy jó Hazai Pamutszövő–Különleges Csavargyár rangadót.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
