Japánságtudat – magyarságtudat: Széles Tamás és Széchenyi (I. rész)
Amikor végleg Japánba költöztem, elváláskor megboldogult apám egy vékony kötetet nyomott a kezembe: „Ez a Széchenyi fáklyavilága. Őrizd, és tanulj a legnagyobb magyartól!” Ennek negyvenegy éve, s ez a könyv, azóta is a legféltettebb kincsem.
A napokban értesültem, hogy a Soproni Petőfi Színház évadnyitóján műsorára tűzi Németh László Széchenyi című történelmi drámáját, s a címszerepet Széles Tamás színész alakítja. A művészt személyesen ugyan nem ismertem, de régóta nagy tisztelője vagyok.
Az utóbbi években, ha „megszomjaztam” a szép magyar szóra – ami gyakran megesett, hisz Tokióban élek –, mindig meghallgattam a Fekete István regényéből, a Téli berekből készült hangoskönyvet. Lenyűgözött a felolvasó színészek szép és kifejező magyar beszéde. Szinte magam előtt láttam a történet szereplőit, a két iskolásdiákot, a termetes vidéki gazdálkodót, az aggódó pótmamát, a házsártos házvezető öregasszonyt, és a többieket. Ám hiába kutattam, sokáig nem leltem az előadó művészek nevére. Aztán nagy meglepetésemre kiderült, hogy az összes hangnak egyetlen gazdája van, Széles Tamás színész. Érdekelni kezdett e rejtőzködő zseni. Eddigi életének talán legnagyobb szerepe előtt pár héttel találtam rá, és így készülhetett el az alábbi interjú.
D.-M.
Üdvözlöm, Tamás! Elámultam, amikor rájöttem, hogy Fekete István Téli berek című hangoskönyvében a különböző korú, és karakterű, férfi-női szereplők mind az Ön hangján szólalnak meg. Ez a páratlan teljesítmény – érzésem szerint – nem felszínes parodizálás, hanem mélyebb átlényegülés eredménye, amivel számtalan személyt tud meggyőzően alakítani. Hogyan tett szert erre a képességre? Ezzel a tehetséggel született, avagy kitartó tanulás eredménye?
SZ. T.
Mindkettő. Szerintem két összetevője van a dolognak. Az egyik az a készség vagy képesség, amit a megfelelő és rugalmas orgánum, a hangszalagok, hangképző szervek, légzés, szükséges testrezonátor üregek jelentenek együttesen, illetve az ezekkel való játék hajlama. Ezt valaki vagy megkapja Istentől adottságként vagy nem.
Épp a napokban elemeztem a hangfrekvencia-tartományomat. Az alaphangom 125 Hz körüli értéket mutat, vagyis a C3 hanghoz, a zongora klaviatúrájának talán legkellemesebb alaphangjához esik közel. A következő domináns hangfrekvenciám pedig 300 Hz körüli, ami a C4 táján van. Ez azt jelenti, hogy az európai fül számára meghatározó, zenei középoktávban szólal meg. Ezt nagy ajándéknak tartom.
A másik természetesen a befektetett munka. A zenészek a választott hangszerükön gyakorolnak évekig. A színész hangszere a saját idegrendszere, érzelmei, a teste és a hangja. A Színművészeti Főiskolán nem mulasztottam el egyetlen logopédia vagy beszéd órát sem, s ennek később nagy hasznát láttam, hiszen sok száz filmet, sorozatot szinkronizáltam, ami mind ennek az egykor befektetett munkának köszönhető. Mint a zenészeknél: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Az a tapasztalatom, hogy a művészi alkotásnak is akkor van esélye létrejönni, amikor a szakmai tudás már reflexszé vált, s az ember már nem gondol arra, hogy amit csinál, azt éppen hogyan csinálja, hanem a gondolat, az érzés, a művészi szándék dominál.
D.-M.
Az említett hangoskönyv óta követem színészi pályáját, művészi karrierjét. Az az érzésem, hogy közel sem kapja meg azt az elismerést, amelyet tehetsége és teljesítménye után megilletné. Egyetért ezzel? Ha igen, mi lehet ennek az oka? Nem elég törtető? Túl egyenes?
SZ. T.
Először is, köszönöm a kedves méltatást. Tudja, semmilyen érdekkörhöz, politikai vagy szakmai trupphoz nem tartozom. Ahogy Ady írta: „Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek” – legalábbis, ami a kapcsolati tőkét illeti. Márpedig manapság Magyarországon, amennyire én látom, a kapcsolati tőke a boldoguláshoz és az elismeréshez szükséges legfontosabb összetevő.
Másrészt elég nagy a szám a színházban és nem szoktam véka alá rejteni a véleményemet. A magam szűk köreiben, az utóbbi évek színházi ügyeivel, a zaklatásokkal és az Sz. F. E. átalakításával kapcsolatban sem hallgattam. Igyekszem a józan ész és a keresztény értékrend szerint megfogalmazni a gondolataimat, így viszont nem lehetek javadalmasa egyik érdekkörnek sem.
Hadd legyek kendőzetlenül őszinte: az, hogy jól vagy rosszul játszom el egy szerepet, sajnos a legkevésbé fontos a megítélésemben. Azt hiszem, ezzel általános igazságot mondok el az egész magyar valóságról és a „létező demokráciáról”.
Emlegette a hangoskönyveket. Mindegyik sikeres és szép munka volt, ezek voltak a Móra Könyvkiadó legnagyobb sikerű hangzó kiadványai, ám a megjelenésük és a sikerük után többé nem kaptam felkérést. Nem csináltam több hangoskönyvet, mert senki nem hívott. Nem azért, mert a Tüskevár, a Téli Berek vagy a Kincskereső Kisködmön rosszul sikerült volna. Sőt, ellenkezőleg. Bevallom, ilyenkor én sem értem a dolgok alakulását. Csak annyit tudok mondani, amit édesanyám szokott: „Stíriában ilyen a metélt”. Mifelénk ez így megy.
(Sajnos, mindhárom hangoskönyv el van távolítva a YouTune-ról! – Szerkesztő)
D.-M.
Hogyan lett Önből színész? Honnan indult, hová tartott, és érzése szerint hova jutott?
SZ. T.
Gimnazista voltam, tizenhat éves, amikor egy felsőbb osztályos fiú, aki később televíziós sportkommentátor lett, elhívott egy ifjúsági színjátszó csoportba. Azonnal beleszerettem a színjátszásba. Az a másfél év volt a legboldogabb színészi időszak az életemben. Ahogy jött az érettségi, jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára és fölvettek. Idegen és furcsa világ volt nekem, nem éreztem jól magam és nem találtam a helyemet. Két-három évig azon gondolkodtam, hogy vajon mit keresek én ott, és állandóan abba akartam hagyni. A szakmai tudás mellett számottevő lelki sérülést és neurózist kaptam a diploma mellé. Amikor már kőszínházakban dolgoztam, akkor kezdtem felszabadulni és újra élvezni a játék örömét, sokat sikerült visszanyernem a színház szépségéből.
A Vígszínházban kezdtem, aztán az akkori Nemzeti Színházhoz szerződtem, három év múlva a Radnóti Színházhoz, s újabb három esztendő múlva, 2003-ban szabadúszó lettem. Engem fiatalon és talán most is csak egy dolog érdekelt a színházban, hogy jól és jókat dolgozzam. Ahogy öregszem, egyre kevésbé izgat az elismerés vagy az ismertség, a népszerűség. Maga az anyag, annak a mélységei, a bejárható lelki, gondolati és művészi út foglalkoztat, a jellem, a karakter, a helyzetek, a formanyelvi kísérletezés, a szakmai fejlődés és a játék öröme vonz.
D.-M.
Jankovics Marcellről azt tartják, minden arannyá válik, amihez hozzáér. Vele dolgozni több, mint megtiszteltetés. Mit gondol, miért Önt választotta legújabb rajzfilmje, a Toldi szereplőinek megjelenítésére? Melyik nehezebb feladat, egy hangoskönyv, vagy egy animációs film hangmegjelenítése?
SZ. T.
Hadd kérdezzek vissza: mit nehezebb festeni, portrét vagy csendéletet? Szerintem egyik sem nehezebb vagy könnyebb a másiknál, más jellegű feladat. Jankovics Marcell azért engem választott, mert egyszerűen én voltam a legmegfelelőbb az elképzeléseihez. Egy több hónapos meghallgatáson, ahol sok színész pályázik ugyanarra a szerepre, rengeteg olyan szempont van, ami talán eszünkbe sem jut, de a rendező számára fontos. Talán az is hatott rá, hogy korábban, fő művében, Az ember tragédiájában én voltam Ádám hangja. Vagyis ismertük már egymást, dolgoztunk együtt korábban is.
A Toldi minden percét élveztem és nagyon boldog vagyok, hogy eljátszhattam Arany Jánost, Toldi Miklóst, az édesanyját, a rókalelkű Györgyöt, az öreg Bencét és így tovább. Három éven át készültek a felvételek és a korrekciók. A forgatókönyv és az első hangfelvételek alapján a stáb megrajzolta a figurákat és a jeleneteket, aztán évről-évre finomítottunk rajtuk. Sok mindent kellett újra felvenni, mert ahogy haladtak a rajzolással, más gesztust, mozdulatot, erőteljesebb indulatot kapott egy-egy figura. Rengeteget nevettünk közben, mert bármilyen megtisztelő és felemelő is egy ilyen nagyszabású és komoly munka, ez is csak akkor lesz jó, ha szeretettel, élvezettel, és főleg játszva készül.
D.-M.
Úgy látom, munkájában művészi mélységre törekszik. A természetes emberi hiúság mintha elkerülné. Nem „hajt” a talmi sikerre, a hangos és nyilvános elismerésre. Ehelyett arra vágyik, hogy valódi értékeket teremtsen. Miből ered ez az alaposságra törekvés?
SZ. T.
Gyermekkoromtól fontos volt nekem az önkifejezés. Kamasz éveimben osztályzenekarunk volt, rajzoltam, festegettem is. Aztán felnőttfejjel tanultam meg a verstant, ami szintén fontos lett, mert a monodrámáimat, amiket írok, igyekszem verses formában papírra vetni. Egyfelől a benső szükségből fakadó közléskényszerből fakadhat a művészi kifejezés, másrészt ma már tudatos törekvés.
Közhely, hogy komfortzónában nem lehet fejlődni. Ez különösen igaz a művészetekre. Fiatal koromban, egyszer Garas Dezsővel játszhattam együtt, s az egyik próba után ezt mondta az öltözőben: – „Látta, Tamás, milyen ügyetlenül próbáltam ma? Minden egyes próbafolyamatban elölről kell kezdenünk az egész szakmát.” Ezért aztán nem hiszek az ösztönös zsenikben, akikben legtöbbször svihákokat ismerek fel. Számomra a művészet egy tudatos törekvés és határozott metodika mentén bejárt gondolati, lelki, szellemi út, melyen minden egyes színdarabbal újra és újra elölről kell kezdeni mindent, ahogy Dezső mondta.
Erre az útra a monodrámáim kapcsán leltem rá. Egyelőre két írásomat tudtam bemutatni. Az első a bibliai Júdásról szólt, a második Mindszenty bíborosról. Az első prózában, a második hexameterekben íródott. Az elsőbe smouth jazz, pop, rap zenéket írtam, a második egy másfél órás surround élmény, egyházi és munkásmozgalmi zenék keverékével, rengeteg atmoszférával és akusztikus effekttel. Csodálatos perspektívákat nyitott meg előttem, hogy megírhattam a darabokat, elkészíthettem a zenéjüket, megterveztem a jelmezeket, s aztán el is játszhattam a szerepeket. Hatalmas ajándék, hogy az ötlet kipattanásától a megvalósulásig a teljes alkotói ívet megélhettem és minden egyes szakaszában teljes mértékben részt vehettem, sőt, belőlem fogantak ezek az előadások.
Ezekben az alkotói folyamatokban éreztem és éltem meg, hogy mi az, ami igazán érdekel, és milyen az „én színházam”. A következő darabomban, a Széchenyi Istvánról szóló, jambusokban, Vörösmarty Mihály stílusában írt monodrámámban már az előző előadások tapasztalatait és a bennük megkezdett formanyelvi út folytatását igyekeztem tovább járni. Egyelőre nincs lehetőségem bemutatni, de a darab és a zenéje kész van, mondhatni, színházra, születésre vár.
Ezek az alkotások értették meg velem, hogy hol van vagy inkább lenne az én helyem a szakmában. Rengeteget tanultam belőlük. Vélhetően – támogatás híján – nem tudom tovább járni ezt az utat, viszont látom, hogy ha lenne megfelelő hinterlandom, akkor milyen művészi utat járhatnék be.
Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin
Japánságtudat – magyarságtudat: Széles Tamás és Széchenyi (II. rész)
D.-M.
Színházi pályafutását tekintve, mintha elkerülnék a jelentős szerepek. Ám örömömre legutóbb mégis a Soproni Petőfi Színházban főszerepet kapott. Ön alakítja Széchenyi István grófot. Mennyire tud azonosulni a „legnagyobb magyar” személyiségével, milyen hatást vár az előadásoktól?
SZ. T.
Minthogy korábban, a monodrámámban már foglalkoztam Széchenyivel, egyáltalán nem állt tőlem távol a gróf alakja. Sőt! Szép feladat és kihívás, hogy miközben nekem szerzőként és színészként megvan a saját Széchenyi–képem, egy másik előadásban egy egészen más felfogás szerint játsszam el a szerepet.
Azért játszottam főszerepeket is. Fiatal koromban, a Nemzeti Színházban voltam Romeó, Ádám, Atnipholus, Oresztész, majd a Radnótiban Trepljov, aztán Rogozsin, Goldberg, A Tizenkét dühös emberben a 8. esküdt, akit a filmben Henry Fonda játszott vagy épp Széchenyi, ami Bessenyei Ferenc egyik nagy alakítása volt és jópár operett főszerep van mögöttem. Persze az alkatom inkább karakterekre predesztinál, különösen így ötven felé.
Széchenyi igen bonyolult személyiség volt, sok lelki terhet cipelt életében és nehéz árnyak ültek a lelkén. Bevallom, én sem vagyok valami hurráoptimista típus. Nem áll tőlem távol a személyisége.
Amikor a színész kapcsolatba kerül egy szereppel, jó esetben valamiképpen a háttérbe húzza a saját személyiségét és a szerep személyiségét engedi érvényesülni. Ez az „elszemélytelenedési képesség”. Ám engem is meglepett, hogy Széchenyi esetében milyen nagy mértékben engedtem utat a gróf lelkületének. A darab az ő utolsó napjairól szól, amikor már egy hónapja nem aludt, és a végkimerülés keveredett a hazáért és a családért való aggódás marcangoló lelki haláltusájában. A próbaidőszak meghatározó szakaszaiban volt, hogy napokig nem tudtam lehunyni a szemem. Magam is eljutottam a végkimerülésig. Volt olyan pillanat, amikor attól tartottam, hogy komolyan bajom eshet, olyannyira azonosultam a legnagyobb magyarral, s nem csak eszméivel, de idegállapotával is.
D.-M.
Úgy tapasztaltam, hogy nem rejtegeti véleményét a világról, országról, nemzetről. A közszereplés sem áll távol Öntől. Az „Itt állok, másként nem tehetek” hitvallásának vállalása Önnek egyenesen küldetés. Fontos Ön számára a nemzet összetartása? Véleménye szerint milyen állapotban van ma a magyarságtudat?
SZ. T.
Szerintem rettenetes állapotban van, Magyarországgal együtt. Nem az anyagi valóságra, hanem a lelkiekre, a mentalitásra gondolok. Épp Széchenyi példája mutatja meg, miért. Ő egész életét önzetlenül, az áldozatvállalás bármilyen formáját latba vetve fejlesztette, építette hazánkat. Mutasson nekem ma egy politikust vagy meghatározó személyt, aki a saját vagyonából intézményeket alapít, hidakat épít, és az motiválja, hogy hathatósan tegyen a közjóért. Én nem tudok ilyet.
Ideológiákat ugyan látok, egyéni és csoport-érdekeket is, ám Széchenyi-féle odaadást és önzetlenséget sehol, senkiben. Hamlet azt mondja: „Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan…”, s mintha ez lenne szeretett hazám posztmodern szlogenje. A Kádár-rendszer elmúlt ugyan, de a mentalitása itt maradt. Rendszerváltás helyett én csak metamorfózisról, formaváltásról szólhatok.
A közérdeket fölfalja az egyéni érvényesülés, a gyors meggazdagodás vágya, a sikerorientáltság. Az életünk minden területét, sajnos az emberi kapcsolatainkat is átjárta a „használd, aztán dobd el és vegyél másikat” lelketlen metodikája. Széchenyi nemes volt, esetében a vagyon és a hatalom kéz a kézben járt a műveltséggel, a kifinomultsággal, a tudással, az iskolázottsággal, a magas művészi igénnyel. Ma hatalmas szakadék tátong a pénz és a kultúra, a kulturáltság között. Pénzemberek ugyan vannak, de nemes lélek nélkül. A mai kor a piac, az eladhatóság, a tervezett elévülés és a profitmaximalizálás bűvkörében él, amit a fenntartható fejlődés téveszméje hajt, mint valami ördögi motor. Holott világosan látszik, hogy az éghajlatváltozástól a túlnépesedésig ez az egyik oka az emberiség gyorsuló agóniájának. Még mindig arra büszkék a politikusaink, hogy az éves GDP hány százalékkal haladta meg az előző évi adatot, hogy fejlődünk, pedig mindenki tisztában van vele, hogy ez nem fejlődés.
Talán inkább arra kellene figyelnünk, hogy mit tudunk megőrizni abból, amit elődeinktől kaptunk? Hűek tudunk-e maradni önmagunkhoz, identitásunkhoz? Csökkent-e az analfabéták, mentális betegek, az öngyilkosok, a magas kultúrából, az oktatásból kirekesztettek száma? Nekem a GDP helyett az ország lelki és tudati állapota a fontos és legszívesebben a lakosság boldogságindexét mérném. Igyekeznék az emberek értékrendjét, gondolkodásmódját befelé, a valóban fontos és örökérvényű értékek felé fordítani ahelyett, hogy költekezésre, márkák és anyagi javak, a gyarapodás utáni hajszára sarkallnám őket. Azt hiszem, menthetetlen idealista vagyok.
D.-M.
Higashikuni Shingo, az első japán, aki hazánkat meglátogatta, azért volt kíváncsi ránk, mert hallott a „Kossuth-féle szabadságharcról”, a magyarok hazaszeretetéről, függetlenség utáni vágyáról. Úgy érezte a japánoknak van mit tanulniuk a magyaroktól. Ön szerint, e szempontból, egy mai japán is példaként tekinthetne-e ránk, vagy inkább mi kényszerülünk „hazaszeretet-importra”?
SZ. T.
Kérem, ne vegye zokon, de szerintem mi magyarok tanulhatnánk a japánoktól. Nem nagyon ismerem az országot, de az a kevés, amit tudok, példaértékű számomra. Ámulattal csodálom, hogy a papír hajtogatástól a teázásig mindent művészi szintre fejlesztettek, vagyis – a színész beszél belőlem – a mélyére hatoltak és esszenciálisan ragadták meg. Nekem ez nem üres vagy kényszeres maximalizmus. Hanem bölcsesség, ami teljes mértékben önazonos akar lenni, ott és akkor, ahol és amikor van. Ez a jelen teljes megélése és teljessé tétele. Mi keresztények ezt Isten országának hívjuk.
Ha ma egy alföldi csikós csettint egyet a karikás ostorával, akkor azt jobbára népieskedő giccsnek titulálják. Ha egy japán hakamát ölt és a családi szamurájkarddal kimegy gyakorolni, akkor abban a tradícióhoz, az ősök szelleméhez való mély és eleven ragaszkodást látjuk. Holott a kettő majdhogynem egy és ugyanaz. Az, ahogyan egy szushi szakács elkészíti az ételt, szertartás, hagyomány, tudás. Ugyanilyen a tradicionális japán színház is. Vajon mi magyarok mikor ismerjük fel, hogy a mi kultúránk, hagyományaink ugyanilyen fontosak, épp ilyen mélyek és tiszteletreméltóak?
Tegnap a Budakeszi erdő alján sétáltam. Nagy táblákra kiírta az erdészet, hogy kitermelik az idegenhonos fákat, hogy az őshonos fajták több élettérhez jussanak. Nekem szimpatikus ez a program, bárcsak a kultúránkban is lenne ilyen program.
D.-M.
A XIX-XX század fordulóján keveset tudtak nálunk Ázsiáról, azon belül pedig Japánról. Japán bemutatásában úttörő szerepe volt a szigetországba érkező első magyar expedíciónak, amelyet Széchenyi Béla gróf, a legnagyobb magyar fia vezetett. Az Ön életének, munkájának van-e japán vonatkozása?
SZ. T.
Fiatalabb koromban a szamurájkard művészete, az Iaido foglalkoztatott, illetve érintőlegesen tanulmányoztam a kabuki színházat. Hívő keresztény vagyok, de a Zen – legalábbis amennyit felületesen ismerek belőle – szintén megragadott. Ahogy a fentebbiekből is kitűnhetett, érdekel és vonz a tudat, az emberi szellem fejlesztése és felszabadítása a közkeletűen fontos, de valójában illuzórikus értékek és kötődések alól. A japánok ezt is mesterfokra fejlesztették. Művészként, e tekintetben is közel érzem magamhoz a kultúrájukat és gondolkodásmódjukat.
D.-M.
Tehát Ön az „iaido” (japán kardvágás) magyarországi mestere. Hogyan került kapcsolatba a japán kultúrával, azon belül a japán harcművészettel?
SZ. T.
Nem vagyok mester, épp csak két övvizsgát tettem hajdanán, vagyis megmaradtam a kezdő szinten. Amikor a Színművészetiről kikerültem, 1995-ben, szomjaztam valamit, ami lelki táplálékot ad, ugyanakkor fejleszti a mozgásomat is. Nem vagyok valami sportos alkat, ezért számomra egyértelmű volt, hogy egy japán harcművészetet válasszak. Akkor is a szellemiség, a benső út, a Bushido izgatott, nem a fegyver, a harc vagy a kelet misztikuma. Akkoriban Magyarországon még nem volt sok választási lehetőség, így az első mesternél lecövekeltem, akivel módom volt találkozni.
D.-M.
Érzésem szerint még egy hosszú út elején áll. Mik a közeli és távlati a tervei?
SZ. T.
Egyáltalán nincsnek terveim. A Covid-járvány előtt még voltak, de ez az egy év sok mindenre megtanított. Például arra, hogy igyekezzem a jelenben élni, annak örülni, amit a mai nap ad, úgy, ahogy adja. Persze örömmel megvalósítanám a monodrámáimat, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a pillanat az emberiség történetében alkalmas az ilyen álmok szövögetésére. Vannak felkéréseim, papíron a 2020-2021-es évadom már tele van szerepekkel, de ki tudja, mit hoz még a pandémia, hányadik hullámmal kell még szembenéznünk?
Ez alatt az egy év alatt arra is rájöttem, hogy a korlátozások és a lezárások épp annyi lehetőséget tartogatnak, mint amennyire kellemetlenek. Volt időm elmélkedni, imádkozni, gondolkodni, fejlesztettem a konyhai tudományomat, sokkal több időt tölthettem a gyermekeimmel és önmagammal.
Bevallom – bár lehet, hogy ez kínos –, de bizonyos szempontból örültem is a lezárásoknak. Szerintem ilyen lassú tempóban, stressz nélkül, ráérősen kellene élnünk. Nagyokat sétálok naponta, figyelem a természet változásait, ami banálisan hangzik, de nekem fontos. Nem csinálok mást, mint amit éppen csinálok. Azt is komótosan, ízlelgetve. Nem akarok máshol lenni, mint ahol épp vagyok és nem hiszem, hogy majd a jövőben valami boldogabbá tehetne, mint itt és most, a tomboló járvány közepette. Elnézést kérek, ha ez valakit megbotránkoztat.
Számomra az élet lelassulása, az én-idő növekedése, az egészségesebb életritmus rutinná válása, a munkával járó stressz megszűnése volt a járvány nagy nyeresége, amit igyekeztem lelkileg és spirituálisan is maximálisan megélni és kiaknázni. Kicsit félek is a visszatéréstől a régi kerékvágásba. Nem vágyom vissza a lezárások előtti hajszába.
Ám, hogy a kérdésre konkrétan válaszoljak, ősszel mutatjuk be a Soproni Petőfi Színházban az emlegetett Németh László: Széchenyi című előadást. Közvetlenül előtte, Szolnokon, Örkény István: Kulcskeresők című darabjában játszom Bolyongó szerepét. Januárban a tatabányai színházban, az Illatszertárban lépek színpadra, aztán tavasszal ismét visszatérek egy szerepre a Szolnoki Szigligeti Színházba. Jankovics Marcell Toldi rajzfilmsorozata talán valamikor idén november táján kerülhet adásba. Legalábbis ezek a tervek. Meglátjuk, hogy mi valósulhat meg belőlük.
Köszönöm az értékes és tanulságos beszélgetést! További sikereket kívánok!
Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin