Nem új gondolat, hogy az egészséges ember többre viszi az életben, mint a betegeskedő, ahogy az sem, hogy a mozgás jócskán javíthat életünk minőségén. A Nemzeti Sport kilencven esztendővel ezelőtt például igazán látványos idézetre épít, Rudyard Kipling örökzöldjéből, A dzsungel könyvéből idéz: „Akela, a farkascsapat vezére megöregszik és a fegyelem meglazul. A fiatal farkasok alig várják, hogy Akela a szarvasvadászatnál először elhibázza az ugrást, mert akkor elveszti vezéri rangját és meg kell halnia.”
Így kívánja ezt az erdők törvénye – összegez a lap, azonnal közölve, hogy – maradva a hasonlatnál – a dzsungeltörvények közepette főszerep jut annak, ami olyannyira természetes, hogy talán eszünkbe sem jut: az erőnek, a rugalmasságnak, a mozgékonyságnak. „A közelmúlt agyonkulturált embere alig ismerte ezeket a fogalmakat. De megismerni kényszerült abban a pillanatban, amikor a sorsa harcra kényszerítette, sokszor a puszta életéért. Hiszen láttuk a háborúban” – folytatja az újság 1931-ben, kitérve arra is, ami manapság sem ritkaság: „Az érett férfi – sajnos – a társadalmi szokások és vélt presztízscsökkenés gátlásai miatt korán fáradt a sporthoz, alig érzi a mozgások szükségességét s a beérkezettség mellett legfeljebb agyának pontos működésére vigyáz.”
Az érett férfi a 40-45 esztendős korosztályt jelenti, a veszélyek között pedig az elhízást, az érelmeszesedést, a szívbajt és az asztmát említi a cikk. Mondhatni, nincs új a nap alatt, az viszont új és ma csak ritkán hirdetett, hogy „egészséges sportokat kell kiválasztani minden életkorban, és minden ember számára más lesz az egészséges sport”. Íme! Húszéves: nehézatlétika, 25 éves: futball, 30 éves: könnyűatlétika, 35 éves: úszás, vívás, 40 éves: tenisz, az 50. és a 70. életév között pedig a „mindig testet-lelket üdítő turistaság”.
Emellett persze nem árt lemondani a füstös kávéházakról, nélkülözni az alkoholt, s főként könnyen fogyasztható ételekkel élni. Ne feledjük, hogy a javaslat már kilencvenesztendős, amikor az átlagéletkor Magyarországon 50.8 év volt.
Élhetnénk a szlogennel, hogy a sport élet, erő, egészség, ami minden igazsága mellett aligha általánosítható. Példa rá a párizsi (1924) kardvívó olimpiai aranyérmes Pósta Sándor előadása, a polihisztor (orvos, újságíró, karikaturista, zeneszerző, tolmács) bajnok a vívótermekről azt mondja, hogy levegőtlenek, az öltözékről pedig azt, hogy nehezen vagy egyáltalán nem szellőznek, így a test egészségtelenül izzad. Ráadásul a középiskolai ifjúságot eleve a versenyvívásra nevelik ahelyett, hogy képeznék őket, így hamar elmehet a kedvük az egésztől.
A diákok egyébként sem voltak könnyű helyzetben, ha sportolni akartak – életkortól függetlenül. A kluboknak ugyan hétfőnként meg kellett nyitniuk a pályájukat a gyerekek előtt, ám ez ugyebár csak egyetlen nap a héten. Az egyetemistáknak például csupán két pályájuk van – ötezer hallgatóra. Így aztán a zsúfoltság miatt sokan hátat fordítanak a sportnak. Aztán a Nemzeti Sport kampányának (is) köszönhetően 1937-ben a Népligetben átadták a KISOK-stadiont (később Vasas- és Építők-pálya), és sok minden megváltozott.
Tíz esztendő elteltével (1941) riasztó adatokat közöl a Nemzeti Sport – igaz, Svájcból. A zürichi Sport felméréséből kiderül, hogy 8000 ifjúból csak két-három százalék szervezetét találták minden tekintetben kifogástalannak, tíz százalék a megfelelő kategóriába került, a többiek gyengék, alkalmatlanok. A közzététel nem véletlen, arra kívánják felhívni a figyelmet, hogy nem a testnevelésórák számától függ az ifjak edzettsége, hanem attól, mire oktatják őket a nevelők. A háborús viszonyokkal is összefügghet, hogy a cikkíró a küzdősportokat emeli ki, mert nem csupán edzik a testet, hanem önfegyelemre, kitartásra, a fáradalmak és a fájdalmak leküzdésére is nevelnek. Arról már nem esik szó, hogy nem mindenki alkalmas a küzdősportokra, az általánosítás az úr, ami később is tetten érhető a különféle kampányokban, értem alatta az „essünk neki és csináljuk” alapelvet.
Látványos példa erre az ötvenes évek MHK (Munkára Harcra Kész) mozgalma, amelynél mindenki próbázott mindenből. Hogy szovjet mintára (GTO, azaz: munkára és védelemre kész) lett úrrá nálunk, természetes, ám hogy mi volt az egész, megtudhatja mindenki, aki megnézi Keleti Márton filmjét, címe kifejező: Civil a pályán (1951). Abban is Tompa Sándort, a remek karakterszínész zsebkendővel a fején gimnasztikázik a gyári próbázók élharcosaként a felejthetetlen Latabár Kálmán társaságában.
Kampányok jöttek és mentek, ám a statisztika fontosabb volt, mint az egészség. Ezért volt figyelemre méltó a moszkvai olimpia (1980) előtt kiírt Aranyjelvényesek az olimpiára sorozat. Egyrészt valódi volt a tét, a próbázók utazást nyerhettek a játékokra, másrészt pedig nehezen teljesíthető szinteket állapítottak meg. Kerékpározniuk (100 kilométer), túrázniuk (30 km), futniuk (a Velencei-tó körül: 28), úszniuk (Révfülöp–Balatonboglár: 5.2) és evezniük (a Szentendrei-sziget körül: 72) kellett a vállalkozóknak. Erre bizony fel kellett készülni, mégpedig alaposan, ami jó, más kérdés, hogy aki mindenfajta előkészület, tanácsadás nélkül vágott bele, nem csupán a próbát nem teljesítette, a mozgást is megutálhatta.
Akkoriban egyébként a felnőttek 15 százaléka sportolt rendszeresen, 12 százalék pedig alkalomszerűen. Ez összesen 27 százalék, csak a múlthoz képest kedvező szám. Ami viszont a sportágak népszerűségét illeti, úszás, futás, kerékpározás és kispályás futball volt a sorrend.
Az akkor sem érdekelt senkit, hogy ki mire alkalmas, ahogy ma sincs másképp. Mert rengeteg jó tanácsot kapok arra, hogyan kezdjem, folytassam a futást, kerékpározást, úszást, akármi mást, de annak nem találtam nyomát a világhálón, hogy ki és hol mondja meg, mi az én sportom, és hogyan kell csinálni – jól.
Ami engem illet, évtizedek óta futok, s már több mint tíz esztendeje róttam a köröket a Margitszigeten, amikor – máig emlékszem – nem sokkal az Árpád híd előtt mellém ért a remek középtávfutó, azóta már legalább olyan remek edző, Török János, és magyarázni kezdte a helyes technikát. Türelmesen, dicsérve, korholva, s miután nem atomfizikáról van szó, attól kezdve figyeltem, és azóta is figyelek a mozgásomra. Nem lettem gazella, de (még) jobban esett, esik a mozgás.
A lényeg, hogy nem csupán a profinak szánt gyerekeknél, a mozgásra áhítozó amatőröknél sem ártana, hogy mindenki megtudja, mit válasszon, mit hogyan kellene csinálnia. Főként, hogy ma már az Intersport Magyarország felmérése szerint honfitársaink 61.6 százaléka szerint a sport aktív meghatározója az életüknek, 36.1 százalék hetente többször edz. Ehhez képest a ma legnépszerűbb sportágak közül a kerékpározásról (43.9 százalék) azt tudtam előbányászni, hogy hosszú távoknál vigyázzunk az úgynevezett eléhezésre, a futásról (33.3), hogy a cipő és a napszemüveg minősége nem vicc, az úszásról (29.5) pedig azt, ha azért ugrunk medencébe, hogy segítsünk a gerincünkön, derekunkon, csak akkor tegyük, ha már kevés panaszunk van.
Futóként meglehetősen gyakran hallottam, nem értenek, hiszen futni csak a labda után érdemes. Illik komolyan venni és elfogadni a véleményt, főként, mert őszinte. Én mindig azt válaszolom, rendben, akkor hagyjuk a futást, legyen az úszás, a kerékpár, a túrázás – kinek mi. És itt a lényeg a kinekben és a miben, hiszen nem vagyunk egyformák, a testünk, a fizikai lehetőségeink sem azonos. Ami pedig Akelát illeti, története nemes, felemelő, tanulságos, hiszik, nem hiszik: emberi.
A dzsungel könyvét mi írjuk.
p.s.:
Civil a pályán
Szocialista örömhír: „Az első magyar sporttárgyú játékfilm szervezését kezdték meg.” (Kis Újság, 1951. május 29.)
Úgy kezdődött a szervezés, hogy Keleti Márton, a minden politikai hullámot okosan, tehetségesen meglovagoló filmrendező „bezárta” egy szobába a népszerű, belügybiztos sportriportert, Szepesi Györgyöt, és egy épkézláb történet összetákolására szólította fel. Téma: az MHK-mozgalom (Munkára Harcra Kész), a szocialista tömegsport és szerelem, erős focihangsúlyokkal. Szepesi segítséget kért, kapott. Barátaival „közösben” írta a filmnovellát, két munkatársa: Csillag István és Gulyás Gyula. Hárman három nap alatt kiötlöttek egy korszínű, a mindennapi életre semmiben nem hasonlító történetet. A buta mesébe belegyömöszöltek minden politikailag kötelező ostobaságot. Van ebben a filmben haladó szerelem, bolsevik tömegsport, szocialista munkaverseny, éleződő osztályharc, reakciós ármánykodás…
Keleti Márton nem felejtette el a harmincas évek filmgyártásának gazdasági alapigazságát: a film sikeréhez legfőképpen népszerű színészek, sztárok szükségesek. Szepesi György kérte, a rendező teljesítette: a színésznek szerény képességű, ám remek focistát, a körülrajongott, válogatott középcsatárt, Szusza Ferencet leszerződtette – majdnem főszerepre. (A focista sok év múltán azt mesélte: egy győztes bajnoki mérkőzésért akkoriban négyszáz forint jutalom járt, 1951-ben fél év alatt mint filmsztár negyvenezer – máskor úgy emlékezett ötvenezer – forintot keresett.)
Keleti Márton éles eszű filmcsináló szakember, „fazonírozásra” a három botcsinálta író silány szövegét átadta két tehetséges, szakiparos forgatókönyvírónak. Nóti Károly és Békeffy István tisztes fizetésért tette a dolgát: kiötlöttek mókás párbeszédeket, kitaláltak rengeteg, egy-egy pillanatra feltűnő, vicces figurát (torz mosolyú szurkoló: Misoga László; rémülten szemét meresztő sofőr: Keleti László; rezzenetlen arcú betegápoló: Alfonzó stb.), és megszülték a politikafüggetlen Karikás kartársat: pompás színészi lehetőség Latabár Kálmánnak, aki szerepe szerint minden sportért rajong, csak ne kelljen mozogni.
Békeffy István másodszor írta az első magyar sporttárgyú film forgatókönyvét. Másfél évtizede – más világ, nagyon más világnézetű film –, 1937-ben egyszer ezt már megtette: 3:1 a szerelem javára.
Fokozódik a békeharc, éleződik az osztályharc. Súlyos politikai felelősség nehezedik 1951-ben a forgatócsoport vállára: „Ez lesz az első olyan magyar játékfilm, amelyik azt hivatott bemutatni, hogyan nő, hogyan fejlődik a magyar szocialista sport.” (Népszava,1951. július 16.) Ennek érdekében röpke pillanatok a filmben: Keleti Ágnes lendületesen átfordul a felemás korláton, Gyarmati Ágnes magasan röpül messzire távolugrás közben, Papp László kőkemény ökle lesújt a szorítóban… ők a fejlődő szocialista sport látványos, de csupán néhány másodpercig látható képviselői. Pataky Károly fel is rója az operatőrnek, hogy az élsportolók csak villanások. A filmben kevés a sport, sok a felvonulás: „Illés György példaképül vehette volna a szovjet sportfilmeket.” (Kis Újság, 1952. január 6.)
Simon Gy. Ferencnek másfajta gondja van. Szerinte a film főhősének fejlődésében „a legcsekélyebb szerepet sem juttatja ifjúságunk nagy nevelőjének, szervezőjének, a pártnak, s a párt segédcsapatának, a DISZ-nek.” (Szabad Ifjúság, 1951. december 28.) Való igaz: az élmunkás Rácz Pistát (Soós Imrét) nem a párt, nem a DISZ, nem a kommunisták, hanem a minden sportban tündérien jártas Teleki Marika (Ferrari Violetta) elbűvölő szeme tanítja meg a sportolás szeretetére.
A film bemutatása után (1951. december 23.; a föllelhető források mindegyike téved: nem 1952. február 24.) a hivatalos értékelés, a filmgyári Művészeti Tanács egyik ülésének jegyzőkönyve szerint: „A filmet azzal a célkitűzéssel vettük tervbe, hogy az MHK és általában a tömegsportok népszerűsítése terén az illetékes szervek segítségére legyünk. Az elkészült film a célkitűzésnek igen jól eleget tett, híreink vannak arról, hogy a film megtekintése után az üzemekben a sportfelelősök munkája komolyan megnövekedett.” (Film Színház Muzsika Évkönyve, 1974. 134.)
A sportlap tudósítója nem ennyire elégedett.
A csepeli Táncsics moziban tartott ankéton zsúfolásig megtelt a nézőtér, de hozzászólni senkinek nem akaródzott. „Én felszólalnék – jegyezte meg egy csepeli dolgozó mellettünk –, de még nem láttam a filmet. Azt hittem, most levetítik…” Sokan csalódtak: mozi nem volt, csak unalmas szövegelés. Keszthelyi, a Csepel labdarúgója elmagyarázta a népes hallgatóságnak a film eszmei mondanivalóját: „Megtanulhatjuk a filmből, hogy az élsportolóknak is helyt kell állniok a termelésben, hiszen az élsportolókat sokan figyelik, állandóan az érdeklődés előterében állnak, példájuk a dolgozók nagy tömegeit ragadhatja magával.” (Népsport, 1952. január 31.) Megdöbbentően hiteltelen pillanat a filmben a munkakerülő, primadonna labdarúgó bűnbánó megtérése: egyik pillanatról a másikra szorgalmas esztergályos lesz, aki nem hajlandó munkaidőben munkatársaival a fociról fecserészni.
Visszhang a határon túlról: „A Civil a pályán legnagyobb érdeme, hogy minden dolgozóval megszeretteti a sportot és leleplezi a burzsoá sporterkölcsök rothadtságát.” (Romániai Magyar Szó, 1952. szeptember 12.)
Nem minden kommunista elvakult és ostoba. Kürti László egyáltalán nincs elragadtatva a filmtől: „…eszmei mondanivaló tekintetében ez a film lényegesen elmarad filmgyártásunk mai színvonalától.” Ha a Szabóné vagy a Dalolva szép az élet földhözragadtan ostoba, sematikus eszmeiségére gondolt, akkor nehéz értelmezni, hogy mi a gondja e sportfilmmel a derék marxistának, de a pártlap hithű újságírója a filmet nézve, érzi, látja: nagy a baj. A film hősei, a sportot utáló, utóbb megkedvelő élmunkás, a dölyfös sztárból egy csapásra becsületes munkássá fejlődő labdarúgó, a vigyorogva menetelő, daloló munkásfigurák „nem a mi életünk hősei és problémái, hanem – nem egyszer – azoknak csak karikatúrája.”
(Szabad Nép, 1952. január 10.)
Parányi, de súlyos tévedés: nem egyszer. A film egésze szórakoztató karikatúra! Ezért lehet ma is hangosan kacarászva végignézni. Latabár Kálmán egymaga elviszi hátán az egész logikátlan, bugyuta és ostoba történetet. A korabeli nézőt nem érdekelte a szocialista munkaverseny, az MHK, a burzsoá sporterkölcsök rothadtsága, a párt irányító szerepe… Azért ment moziba, hogy lássa Latabár Kálmánt, a Latyit! Ekecs Béla néhány év múltán, a Nyugaton megjelent Látóhatárban pontosan fogalmazott: „A Civil a pályán című sportfilm klasszikus. Keleti Márton rendezte és Latabár Kálmán játszotta a főszerepet. Megkezdődik a magyar filmgyártás Latabár korszaka: csak az a film hoz pénzt, amiben Latyi játszik.” (1955. július 1.)
Civil a pályán: szórakoztató fintor a munkára, harcra kész szocialista mindennapokról. Múlt idő.
De Soós Imre, Ferrari Violetta, Gózon Gyula, Gobbi Hilda, Peti Sándor, Keleti László, Tompa Sándor, Pethes Sándor… élnek.
És a filmvászonról ma is mosolyog ránk, összekacsint velünk a halhatatlan Latabár Kálmán.