CSIKY GERGELY

SISYPHUS MUNKÁJA

REGÉNY

FEJEZETEK
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII.

BUDAPEST
FRANKLIN TÁRSULAT,
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1892.

I.

Az áldott alföldön - hol az áldás évről-évre mindinkább kezd olyanformán visszafordulni, mint hajdan Balaam próféta szájában az átok - a mezősi puszta legszélső zugában a Páldi-tanya az egyetlenegy, a melyen nem látszik meg a megfordított áldás. A földek jó karban vannak tartva és gazdagon gyümölcsöznek; az úri lak vörös cserép-födele messzire ellátszik a pusztában, falai szép fehérek, ablakai tiszták, udvara nincs ugyan elkerítve, mert az itt a pusztán nem szokás, de gazdasági épületei olyan szép rendben követik egymást, olyan zárt félkört formálnak, hogy az úri lakkal egyesülve egész kis megerősített táborrá teszik a helyet; a magtárak tele vannak, az istálók tiszták és világosak, a béresházak még tisztábbak és még világosabbak, minden rendben van és a maga helyén áll, emberek és állatok egészségesek, fürgék és jól elvégzik dolgukat, a munka soha sem szünetel, nem henyél senki, nem vág a más dolgába senki, az egészen meglátszik egy rendszeres agy és egy erős kéz vezetése.

Az úri lak előkelően hideg és néma. Az ablakok zöld függönyei le vannak eresztve, az ajtók be vannak téve, az oszlopos tornáczon nem jár senki. Csak a konyha körül van egy kis élet, de az is zajtalan és illedelmes. A szakácsnő csendes hangon osztja parancsait, a szolgálók nem fecsegnek, nem dalolnak, még az ajtóban álló fehér uszkár is jól nevelt állathoz illő türelemmel csóválja a farkát s bele nem ütné az orrát a kisértő lábasokba.

Más élet volt itt ezelőtt néhány esztendővel. Zajtól, vidámságtól, zenétől és daltól hangzott akkor a ház. Az ablakok nyitva voltak és kaczagás, kiabálás, pénzcsörgés, dohányfüst tódult ki rajtok. Az ajtókat egyre nyitogatták, csapkodták, vendégek jöttek-mentek; a konyhában hangos dalolás mellett folyt egész nap a sütés-főzés, nyalka urasági inasok enyelegtek a konyha kipirult hölgyeivel, drága vadászkutyák lesték, kapkodták, lopták el a konczokat. A szobákban jó kedv, mulatság, muzsika, táncz, kártya, a konyhában sütés-főzés, az udvaron szemét, rendetlenség, a béresházakban szenny és heverés, a kertben dudva és gaz, a földeken léhaság és csalás, a magtárakban üresség: így volt az öreg Páldi életében, a ki igazi magyar földes úr volt a régi jó világból és meg volt győződve, hogy az Isten jó kedvében teremtette a magyar embert.

Az öreg Páldi makacsul ragaszkodott az ősi magyar szokásokhoz, de mivel ezek közé számította az adósságcsinálást és nemfizetést is, nagyon könnyen megtörténhetett volna, hogy egy szintén ősmagyar institutióval, a dobszóval is megismerkedik, ha a kegyelmes halál közbe nem lép s gutaütés alakjában el nem viszi a magyarok istenéhez.

Hirtelen halála nem okozott ugyan valami nagy zavart ügyeiben, mert azok már életében eléggé összebonyolódtak; hanem annyit megtett, hogy rögtön felidézte a megoldást, melyet különben el lehetett volna húzni még egy pár esztendeig. Mint eső után a gomba, úgy buktak föl a hitelezők s pénzöket követelték az örökösöktől.

Ez örökösök ketten voltak: az öreg Páldi két unokája, az egyik leány, a másik fiú. Klára kisasszony huszonnégy éves volt, Béla urfi tíz éves. Szüleik rég meghaltak s azóta nagyatyjoknál laktak és ez gondoskodott nevelésükről, mely abból állt, hogy Klára kisasszony készítette el mindennap a szakácsnéval a lakomák étlapját és Béla urfi zsenge korában megtanult lovagolni, lőni és kártyázni.

Klára már nagyapja életében jól ismerte zilált pénzügyeit, a mennyiben ő vitte levelezését, s ez nem állt egyébből, mint pénz vagy halasztás kéréséből. Az öreg Páldi nem levelezett mással, mint hitelezőivel, kiket Klára egyenkint olyan jól ismert haragos vagy szelid, fenyegető vagy biztató, követelő vagy könyörgő válaszaikból, mintha együtt pajtáskodott volna velök. Tudta, kiktől kell leginkább tartania, kikhez kell fordulnia, ha fel akarja tartóztatni a kitörni készülő vihart, melynek első dörgéseit már hallhatta feje fölött.

A temetés után, mely a lehető legnagyobb fénynyel és hitelbe ment végbe az öreg Páldi vég- rendeletileg kifejezett akarata szerint, - Klára befogatott könnyű kis kocsijába és maga mellé véve Béla öcscsét, behajtott a szomszéd városba, hol a két legfőbb hitelező lakott. Szobát nyittatott a nagyvendéglőben és azonnal magához kérette Sipák urat, a patikáriust és Hédervári Jakabot, a kincstári uradalom bérlőjét és a helyi dalkör elnökét. Mind a kettőt rég ismerte leveleikből, sőt személyesen is találkozott velök néhányszor, midőn az égető terminusok alkalmával meglátogatták a kastélyt és nagyapja reá bízta, hogy fizesse ki őket szép szóval.

Tudta, hogy a patikárius a nyájas, Hédervári Jakab az ideges hitelezők fajához tartozik; de azt is tudta, hogy könnyebben lehet elbánni az ideges Hédervárival, mint az udvarias patikáriussal. Egyszerre hivatta hát magához mind a kettőt, hogy egyikre a másik által hasson s az egyik ütőt a másik ellen játsza ki. Ez a vadon nőtt pusztai leány több lélektani ismeretet szerzett az adósságcsinálás iskolájában, mint ha éveken át hallgatta volna a leghíresebb tanárok felolvasásait.

Sikerült is kiegyeznie a két legfőbb ellenséggel. Bebizonyította nekik számokkal, kétségbe vonhatatlan adatokkal, hogy ha most támadnak reá, a megrendült, elhanyagolt jószág egyszerre úgy szét fog porlani, hogy pénzöknek még kis részéhez sem juthatnak, nem is beszélve a tisztességes haszonról, melyet jogosan várhatnak; holott ha bíznak benne, ha időt engednek neki s főképen ha segítségére lesznek, hogy a csip-csup kiabáló hitelezőket kielégítse, nehány év alatt úgy rendbe hozza a jószágot, hogy nemcsak visszakapják pénzöket, hanem nyereségök is lesz. Olyan világosan beszélt, okoskodott, magyarázott, következtetett, hogy a két hitelezőnek szeme-szája elállt, s egyik sem tagadhatta, hogy ennek a leánynak igaza van.

- Ez mind szép, mind igaz, úgy a mint a papiroson áll, - jegyzé meg a patikárius, ki pénzkölcsönzői és patikáriusi kettős minőségében a lehető legpozitivebb ember volt, - csak az a kérdés, képes lesz-e a kisasszony végrehajtani azt, a mit a papiroson olyan szépen kiszámolt.

- A jószág mindig ott lesz, - felelt nyugodtan a leány, - mindkettejük követelése be lesz rá táblázva; ha látják, hogy nem vagyok képes megfelelni feladatomnak, ha nem fizetem le pontosan a megállapított évi részleteket, még mindig megtehetik haszonnal azt, a mit most biztos veszteséggel tennének meg.

- Csak találom azt mégis klasszikusnak, - kiáltott Hédervári Jakab, ki pénzkölcsönző hivatását a dalkör elnökségével mérsékelte s a dolgok eszményi oldala iránt is érzékkel bírt, - hogy mikor mi jövünk ide pénzt kapni, avval megyünk el innen, hogy még mink adunk pénzt. Ehhez kell sok költői fantázia!

- Ha meg nem szabadítanak az apró nyugtalan kiabálóktól, kik rögtön akarják pénzüket, akkor lehetetlen elkerülni a csődöt s ez esetben önök legjobban tudják, mit kaphatnak, - felelt Klára minden felindulás nélkül. - Az itt a kérdés, mit akarnak inkább: nyugodtan, biztosan, lassankint visszakapni pénzöket, vagy tönkretenni engem és öcsémet?

Gyöngéden, szelíden, szomorú mosolylyal, de épen nem reszkető kézzel megsimogatta e szavaknál a kis fiú fejét, ki egész mostanáig erősen hozzásímulva állt oldalánál s félénken tágra nyílt szemekkel nézett az asztal túlsó oldalán ülő két úrra s bámulva hallgatta beszédüket, melyet nem értett.

- Sülyedjek el, ha akarom tönkre tenni a kisasszonyt a kis urfival! - kiáltott Hédervári Jakab erélyesen.

- A miből úgy se lenne semmi hasznunk, - tevé hozzá a patikárius, nyájas mosolylyal dörgölve kezeit.

- Ha lenne hasznunk, se nem tenném tönkre! - kiáltott Hédervári Jakab, felindulásában egyaránt megfeledkezve saját érdekéről és a magyar nyelvtanról, melyet nagy szorgalommal tanúlt üres óráiban, mióta szép történeti neve magasabb kötelezettségeket rótt rá.

- Sőt inkább azt kívánjuk, hogy a kisasszony napról-napra gyarapodjék boldogságban, jólétben és egészségben, - mondá az udvarias patikárius egy oldalpillantással gyógyszertárára, mint az egészség csalhatatlan forrására. - De minden tiszteletünk mellett, melylyel a kisasszony tehetsége és megbízhatósága iránt viseltetünk, nem fojthatom el azt a szerény kérdést: miért nem fejtette ki ez erélyt, éles ítéletet, számító képességet, melylyel most mindkettőnket ámulatba ejtett, boldogúlt nagyapja életében, mikor még több ideje és alkalma lett volna megmenteni jószágát a végbukástól.

- Mit tehettem volna? - felelt Klára lassankint fölhevülve s halvány arcza fokozatosan kipirúlt, a mint régi emlékei egymásután elvonúltak szeme előtt. - Mit tehettem? Mi voltam én nagyatyám házában? Azt hiszik önök, nem láttam mindent? Az élődiek dorbézolását, a tisztek hűtlenségét, a cselédek tolvajságát, az esztelen gazdálkodást, a gondtalan költekezést? Nem láttam mindent, nem láttam-e orvosságát, nem könyörögtem-e nagyatyámnak térden állva, adjon nekem csak egy kis hatalmat házában, gazdaságában? Mit felelt? Nevetett, megveregette orczámat, megcsókolta homlokomat s a konyhába küldött, hogy ügyeljek fel az ebédre, mert ma kiváló vendégeket vár. Mit tehettem? Összekötött kézzel néztem a pusztulást és vártam a végzet beteljesültét. Beláttam, hogy kérlelhetetlen végzet az, mely pusztulásra szánta e föld régi birtokosait, hogy ujaknak adjanak helyet; és ez a végzetes átok elvette tiszta látásukat, megzavarta józan gondolkozásukat, hogy ne találják bele magukat az új időbe, a hol mindenkinek dolgozni kell, ha fenn akar maradni. Ez a végzet verte meg szegény nagyatyámat is vaksággal, hogy ne lásson semmit, s ne tanuljon semmit s rohanjon a többivel a közös mélységbe. És én mindezt láttam, felismertem, tudtam, mit kellene tenni és nem tehettem semmit. Most megjött a pillanat, hogy fölkelhessek és szembe szálljak a végzettel és megmutassam én, a gyönge, egyszerű nő, hogy a végzettel is lehet daczolni és csak az pusztúl el, a ki nem akar menekülni. Önök, mindketten amaz új osztályokból valók, melyek hivatva vannak, hogy a mi helyünket elfoglalják ősi földünkön s mégis önökhöz fordulok, hogy segítsenek küzdelmemben, nem szánalomból, nem nagylelkűségből - ezek nem szoktak számba jönni az élet nagy harczában - hanem saját érdekökből. Ha nem akarják megtenni, jó, megyek én is tovább az úton, mely ki van tűzve mindnyájunk elé s el fogok tünni a nagy tengerben, mely már annyiunkat elnyelt. De ha bíznak bennem, legyenek segítségemre saját hasznukért s meg fogom mutatni, hogy egy nő képes lesz daczolni a végzettel, melynek a férfiak gyáván, vakon odavetik magukat.

A mint ez utolsó szavakat mondta, már nem ült székén; az indulat heve testét is magával ragadta, fölemelkedett székéről, s míg egyik karjával erősebben magához szorította a kis fiút, másik kezével az asztalra támaszkodott. Arcza lángolt, szemei szikrákat szórtak, keble magasan hullámzott, egész teste reszketett a felindulástól, s oly szép, oly megdöbbentően szép volt e pillanatban, hogy a vele szemben ülő két hitelező sem vonhatta ki magát varázsa alól. Hitelező létükre fellelkesültek és megindúltak, a minél nagyobb diadalt emberi szónoklat még nem vívott ki e földön.

Nem tudjuk, megértettek-e mindent, a mit a leány mondott; de annyit felfogtak, hogy saját hasznukért rajta kell lenniök tervének sikerültén, és meggyőződtek, hogy e leány képes is lesz kivinni, a mit ígért, s látszott mindkettőnek arczán, hogy nagy kedvök van elfogadni ajánlatát és bíznak benne.

- Nagyszerű leány! - kiáltott fel Hédervári Jakab, ki mint költőibb lelkű és foglalkozású ember, előbb adott kifejezést lelkesűltségének.

- Reméljük és hiszszük, - tevé hozzá óvatosan a pozitívabb patikárius - hogy a kisasszony terve jó és lesz ereje kivitelére. Még csak egy nehézségem van.

- Nekem egy se nincs, - mormogott Hédervári Jakab. De aztán megint fölébredt a dalkör elnöke mellett a pénzkölcsönző, s oldalba lökve szomszédját, hozzátevé: - Mondja el azt az egy nehézséget.

- A kisasszony belátását és erélyét ismerjük és megbízunk benne. De ha férjhez menne...

Klára arcza még jobban elpirult e szóra, de most nem a nemes felindulás, hanem a harag lángja tört ki rajta, szeme elborult, ajkai megnyíltak, mintha boszúsan közbe akarna vágni. De a patikárius nem vevé észre a jeleket, fennakadás nélkül folytatá beszédét:

- De ha férjhez menne, - a mi ily szép, művelt és előkelő hölgynél több mint valószínű, - férjét bizonyára a saját osztályából választaná, abból, melyet, mint a kisasszony az előbb oly szépen mondta, vaksággal vert meg a végzet. Akkor visszatérne a régi gazdálkodás és megint ott állnánk, a hol most, csakhogy még kevesebb kilátással a pénzünkre.

- Nem fogok férjhez menni! - kiáltott Klára ingerülten.

- De ha megszólal szive, - kezdé a költői Hédervári Jakab.

- Nem megyek férjhez soha! - vágott közbe Klára, első ingerültségének kitörése után határozott, nyugodt hangon. - Én, a ki annyira megvetem a férfiakat, nem sülyedek soha annyira, hogy egyiköknek oda dobjam magamat.

- Ez erős szó, - jegyzé meg a patikárius, - s bár üzleti szempontból örülnünk kell a kisasszony ily felfogásának, de mint általános véleményt erősnek kell tartanunk.

- Nem önökre értettem, - felelt a leány elröppenő mosolylyal, - önök előttem hitelezők és nincs nemök. Azokról a férfiakról beszélek, kiket ismerek, kiket megismerhetek, s kik közül valaha egyet kiválaszthatnék magamnak. Nem fogok választani soha. Ne gondolják, hogy leányos elbizottság, alaptalan képzelgés sugalja szavaimat; saját keserű tapasztalásom tanított meg, hogy a férfiak megvetésre méltók, hiúk, önzők, gyöngék, s minden tekintetben alantabb állnak a nőknél.

- Ezt mondja az én feleségem is, - jegyzé meg zárjelben Hédervári Jakab.

- Különben ez nem tartozik önökhöz, - folytatá Klára, nem véve figyelembe Hédervári Jakab közbeszólását, - önöket csak az érdekli, hogy nem kell félniük jövendő férjhezmenetelemtől. Erről biztosak lehetnek.

- Akár írásban adná! - kiáltott Hédervári Jakab teljes meggyőződéssel. - De nem kell írás, a nélkül is hiszek a kisasszonynak és elfogadom ajánlatát.

A patikárius is elfogadta. Még néhány nap telt el, mialatt elvégezték a szükséges átírásokat, ki- és bekebelezéseket, kielégítették az apró hitelezőket és Klára átvette az agyonterhelt jószágot és egyedül, minden segítség és támogatás nélkül neki indúlt az élet nagy harczának.