ROBERT MUSIL

(1880-1942)

Amikor 1867-ben az osztrák császár némi fogcsikorgatással kiegyezett örök rebelliseknek mondott magyar alattvalóival, létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia nevű közép-európai nagyhatalom, amelynek létét és lényegét felettébb nehéz volt áttekinteni. Magyarázni pedig annyiféleképpen lehetett, ahány szemszögből kísérelték megragadni. Legalább három jelentékeny író életművét kell áttekinteni, hogy képünk legyen, mennyire nem lehetett egységes képet alkotni arról a közjogi-szociológiai-társasági szövődményről, amely virágzásában is magában hordozta az előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkező csődöt, hanyatlást, elbukást. Mindaz, ami az első világháború után bekövetkezett, ennek az előzménynek a következménye.

Az "utódállamok"-nak elkeresztelt állami-társadalmi szervezetek a két világháború között egyszerre élték át azokat az ésszerű és ésszerűtlen - tudósabb nyelven racionális és irracionális - tartalmakat, amelyeknek egyik vagy másik vagy harmadik összképét szemléletesen ábrázolta az a három jól látó író. Alulról Prága felől Franz Kafka az érthetetlent látta és láttatta. Budapest felől Mikszáth Kálmán mutatta meg, milyen ostoba és zűrzavaros ez a sok különféle törekvés, de aki okos és mindenre elszánt, igen jó vadászterületet talál a Monarchia lehetőségeiben. Robert Musil pedig Bécs felől nézve józanul és gúnyosan az ostobaságok és fölöslegességek szervezett útvesztőjét tudta ábrázolni akkor, amikor már Ausztriában, Magyarországon, Csehországban és a többi örökös tartományban már a múlt képeként derengett, hogy mi is volt az a néhai Osztrák-Magyar Monarchia. A prágai kistisztviselő, a jogi doktorátust szerzett kispolgár alulról láthatta az érthetetlent. A magyar dzsentri a züllöttséget, az életformává nemesedett korrupciót, az álillúziókat látta és mutatta meg múlhatatlan érvénnyel. Ő nem alulról, nem is felülről, hanem a szomszédságból, oldalról figyelte és értette, amit érthetett. Az osztrák nemes, minisztériumbeli nagyúr a császárság végnapjaiban, a köztársaság kezdő éveiben, majd svájci emigrációból visszatekintve felülről láthatta mindazt az ostobaságot, a gyakorlattá vált fölöslegest, a valóságok és tévedések elválaszthatatlan egységét, amelyben a tragikusat is csak gúnyos mosollyal lehet tudomásul venni. Ha a módszeres olvasó előbb elolvassa Kafka "Per" és "Kastély" című regényeit, majd utána Mikszáth két olyan kitűnő művét, mint a "Szent Péter esernyője" és a "Különös házasság", majd ezeknek ismeretében Musil fő művét, "A tulajdonságok nélküli ember"-t, akkor lehet saját véleménye is arról, mi volt és milyen volt a kiegyezés utáni és Trianon előtti Osztrák-Magyar Monarchia.

Musil tehát a fontos olvasandók közé tartozik, habár a kritikusok és olvasók, majd nyomukban az irodalomtörténészek viszonylag későn, jóval halála után ismerték fel művészi nagyságát és történelmi-filozófiai hitelességét. Manapság már együtt kell tárgyalni őt is a világirodalom klasszikusai között.

Apja a műszaki tudományok nevezetes szakembere volt: előbb mérnök, hamarosan gyárigazgató, azután haláláig egyetemi tanár. A császárság végső hónapjaiban nemességet is kapott. Ettől fogva a család "von Musil" formában írta a nevét. Musil, az író, amikor a Hadügyminisztériumban, később a Külügyminisztériumban volt fontos irányító méltóság a művelődési, később a sajtóosztályon, maga is az örökölt nemesi formában mondta és írta nevét. Közben azonban baloldali újságokba írt cikkeket és irodalmi kritikákat, könyvei címlapján sose írhatta ki a feudális "von" szócskát. Könyvei már akkor kritikai szelleműek voltak, amikor még saját ifjúkorára emlékezve a katonaiskolák lélektelen és emberkínzó világáról írt hamar érdekessé váló regényt. Számunkra külön érdekesség, hogy ezt az első regényét még évekkel az első világháború előtt, itt Budapesten vette észre legelőször a kritika. Fenyő Miksa a Nyugatban írt a "Törless tanulóévei"-ről meglepően elismerő kritikát. Még Bécsben is csak később ismerték fel az akkor - 1909-ben - még fiatal osztrák író könyvének jelentőségét.

Ez a regény az ifjúkori emlékeit idézte fel. Musil eredetileg katonatisztnek készült, katonaiskolában nevelkedett. Ott találkozott először az Osztrák-Magyar Monarchia minden formalizmusával, lélektelenségével. Kitűnő korképet formált az emlékekből. De hivatásos író még sokáig nem lett. Itt-ott verseket is írt, igen jó esszéket készített különféle témakörökben. De úri fiú volt, tehát úri foglalkozások várták. Lett is minisztériumi hivatalnok, hamar szakértő a hadügyekben, majd a nagy távlatú külügyekben. Az írók és kritikusok ugyan otthon, Ausztriában már kezdték tudomásul venni írói értékeit. A hasonlóképpen nemesi múltú és neveltetésű felesége hamar értője, szakembere lett mindannak, amivel férje foglalkozott. A nagy irodalmi feladat, a készítendő mű terve csak a húszas évek vége felé bontakozott ki benne, amikor már ötvenedik életévéhez közeledett. Ezt már otthon kezdte írni, első kötete 1930-ban jelent meg. Második kötete 1933-ban. Ekkor azonban már indokoltan kezdte félteni magának Ausztriának a létét. Felismerte a Németországban megszülető, majd hatalomra kerülő nemzetiszocializmus célját és lehetőségét. Még belekezdett a nagy mű harmadik kötetébe, de hamarosan Svájcba emigrált. Előbb Zürichben, majd mindhalálig Genfben élt és szakadatlanul, elmélyülten dolgozott, hogy befejezze a művet, amelyről ő maga is tudta, hogy milyen nagy jelentőségű, és már sokan az irodalom értői közül a két első kötet alapján a század fő művei közé sorolták. Már nagyon a végénél tartott. 62 éves volt. Felesége - Martha asszony - úgy emlékezett vissza, hogy egy ebéd után felállva az asztaltól a fürdőszoba felé tartott, hogy kezet mosson. Az ajtóban visszafordulva ezt mondta: "Azt hiszem, még néhány oldal és kész a mű." - Ezzel belépett a fürdőszobába, és a mosdó előtt összeesett. Halott volt. A harmadik kötet tehát formailag töredék maradt, de lényegében az egész mű befejezett. Felesége rendezte sajtó alá, mint harmadik kötetet. Emellett ami töredék vagy közre még nem adott kézirat volt, azt is a halál után is mindvégig hű hitvestárs rendszerezte, adta át Rohwolt úrnak, a híres könyvkiadónak, Musilék jó barátjának, könyvei gondviselőjének. Ő járt közben, hogy az író írhassa a már nagyon várt befejezést. Még egy alapítványt is létrehozott, hogy Musiléknak ne kelljen nélkülözniük. És előlegre is számíthatott kiadójától az író. - Évekkel később, amikor Musil összes művei - a töredékekkel és hátrahagyott művekkel együtt - megjelentek, Rohwolt egy ízben, társasági beszélgetés közben ezt mondta: "Robert nekem köszönhette, hogy nem kellett éheznie, én Robertnek köszönhetem a sok pénzt, amit műveiért kaptam."

Ha Robert Musil nem tölti élete végső évtizedét szakadatlan munkával a nagy regény mellett előbb még otthon, majd az emigrációban, akkor Törless iskoláskorának történetével és néhány tanulmányával az osztrák irodalom egyik tiszteletre méltó írója volna. De "A tulajdonságok nélküli ember"-rel a XX. század világirodalmának egyik legjelentékenyebb alkotóművésze lett. Tragikus humora sajátos helyet biztosít neki a modern irodalom történetében.

A zegzugos cselekmény egy Kákánia nevű országban játszódik. Már a nevéből ki lehetett találni, hol is vagyunk. Az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójának "császár és király" volt a hivatalos címe, németül "Kaiser und König". Hivatalos iratokon és feliratokon a megszokott rövidítés: "K. u. K" vagy Ausztriában gyakran "KK". Ebből a közismert rövidítésből származott azonnal érthetően a Kákánia országnév. A minisztériumi magasságból sok mindent áttekintő főhivatalnok jól láthatta az elgépiesedett szabályokat, kötelező értelmetlen viselkedési elvárásokat, parancsként ható tévedéseket és még szigorúbb hazugságokat. Ebbe a képzelt, de nagyon is hiteles társadalomba az író beállított egy embert, aki olyanfajta magas méltóságokat tölt be, mint írója. Semminek sem örül, semmin nem háborodik fel, nincsenek tulajdonságai, csak megfigyelő- és megállapítóképessége. A tárgyilagos író önmegszemélyesítése. Amit lát, azon kétségbe is lehet esni, de mint minden elgépiesedettség, humoros is. Nem sokkal korábban a francia filozófus, Bergson azt tanította, hogy minden nevetés oka a valóságban felfedezett gépiesség. A nagy filozófiai ismeretű Musil minden bizonnyal megjelenésekor olvasta már Bergson azonnal híres "A nevetés" című könyvét.

A regény hőse, Ulrich, maga sem érti, miért és hogyan került a magas állásba. De már ott van, igyekszik látni, tehát néz. Folyton meg kell állapítania, hogy amit lát, az ugyan valóság, csak éppen nincs értelme. A mozzanatok ugyanolyan jelképesek, mint a Kákánia országnév. Mindig azonnal felismerhető, mit karikíroz az író a valódi Monarchia intézményeiből, társasági szokásaiból, a magánélet kötelező szabályaiból. Meghökkentő és mulatságos könyv.

Korábban csak az irodalom beavatottjai vették tudomásul, néhány évtized kellett, hogy a nagy mű elfoglalja megillető helyét az irodalomban. De elfoglalta, és úgy látszik, végleges ez az előkelő hely.

HEGEDŰS GÉZA

*