Vajda Mihály
Nyomtatóbarát változat
– kérdi tőlem a költő, s első pillanatban azt gondolom, a kérdés bizonyára teljességgel költői. Mert ugyan ki ne tudná, hogy nem lehet? S hogy miért nem, napnál világosabb: a legszentebb cél sem szentesíti az erkölcsileg rossz eszközt, mert az megrontja magát a célt is. Lukács György írta 1918 novemberében: „…a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani…” Nos, számomra mindörökre rejtély marad már, hogyan és miért választotta két hónappal később egy életre a bolsevizmust, azt a lehetőséget, sőt a választás pillanatától fogva immár kötelességet, hogy egy életen át igyekezzék keresztülhazudni magát az igazsághoz. Ő ugyanis tudta, mit választ. Alig két hónappal később, már kommunistaként ismét a bolsevizmus választásának erkölcsi dilemmájáról értekezik, már azt is kimondván, hogy annak választása „rosszabb”, mint a hazugság-rossz választása. Tudta, hogy, akik a bolsevizmust választják, kénytelenek lesznek magukat az igazsághoz nemcsak keresztülhazudni, keresztülgyilkolni is. Csakhogy, idézi Hebbel Juditját: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”
Nem szeretnék öreg mesteremről értekezni. Az ő személyes titkát, aki sem hazug, sem gyilkos ösztönű nem volt, s mégis – a fentieket tudva tudván – a hazugságot és a gyilkos rendszert választotta, amúgy sem fogom soha megfejteni. De talán segít megérteni valamit, ha még egyszer rákérdezek a fenti magátólértetődőségre: „A legszentebb cél sem szentesíti az erkölcsileg rossz eszközt, mert az megrontja magát a célt is.” Olyan evidens ez? Vajon nem evidensebb – a különben veszekedetten moralista – Macchiavelli vagy a Hebbel Juditját idéző Lukács álláspontja?
Hiszen a szent cél muszáj, hogy szentesítse az eszközt. Ha a cél szent, ha maga a kinyilatkoztatott Igazság, ennek érdekében ugyan – megint Lukács – „gyilkolni nem szabad, feltétlen és megbocsáthatatlan bűn, de elkerülhetetlenül szükséges; nem szabad megtenni, de meg kell tenni”. Akkor igenis használnunk kell a rossz eszközt, el kell követnünk a bűnt. Ha olyan biztos vagyok az igazságot illetően, miért az eléréséhez vezető utat ne látnám világosan? Ha a célt Isten állította, miért hiszem, hogy az eszközt a Sátán mutatja? Hiszen éppenséggel fordítva is lehetne.
Ha jól meggondolom, fordítva van. Ha tetszik: az eszközre mutat Isten: „Értsd meg ember, ilyet tenni nem szabad.” Mi mást jelentene az, hogy tudom: erkölcsileg rossz az eszköz. Ha pedig minden kétséget kizáróan tudom, akkor talán inkább azt kellene megkérdeznem magamtól, vajon tényleg Igazság-e az, ahová vezet, éppen a szent célt illetően kellene gyanúperrel élnem. Konzekvens akkor volt Lukács, amikor a hazugságot és a gyilkos rendszert választotta. Az ő Igazságának ez volt az adekvát eszköze. Igaza mégsem volt, hiszen nem volt Igazság az, amit Igazságként meglátni vélt.
Baj volt az ő igazságával, legfőképpen azért, mert nem engedhetett meg maga mellett más igazságokat. A kérdés nem az, hogy vajon keresztülhazudhatjuk-e, keresztülgyilkolhatjuk-e magunkat az igazsághoz, hanem hogy kell-e, szabad-e, lehet-e az Igazsághoz eljutni akarni?
Egyáltalán: „Honnan tehát az igazságra törekvő ösztön”? – kell kérdenünk Nietzschével. Nála a magyarázat így hangzik: ahhoz, hogy az ember kiépíthesse a törvények, privilégiumok, alá- és fölérendeltségek, határkijelölések valamiféle rendjét, fel kell építenie a fogalmak egy épületét. Márpedig törvényekre, határkijelölésekre s talán még privilégiumokra, alá- és fölérendeltségekre is szükségünk van. Nietzsche volt elég bátor szembenézni ezzel. S az igazság azt jelenti: „…a fogalmakkal való kockajátékban… mindegyik kockát az előírt módon használjuk, gondosan, pontosan megszámláljuk a pontjaikat”. Csakhogy sokféle az előírás, és sokféle módszer létezik a pontokat megszámlálni. Mindegyikünknek megvan tehát a maga igazsága. És szükségünk van erre az igazságra, de soha megegyezni nem fogunk az alapelveket illetően. Akkor pedig baj van: „Ahol… két olyan alapelv találkozik, amelyek nem békíthetők meg egymással, ott mindegyik őrültnek és eretneknek nyilvánítja a másikat” – mondja Wittgenstein. Az őrültet pedig elmegyógyintézetbe zárjuk, az eretneket máglyára küldjük. Nincs hát kiút eszméink gyilkos harcából?
Tudom, senkit meg nem győzök arról, amit most mondok, ha egyszer nem így gondolja. Mert én úgy hiszem, nem lehetetlen arra törekedni, hogy eltérő alapelveink valahol kibékíthetők legyenek egymással. Csak arra van szükség, hogy megpróbáljak ironikus távolságot tartani saját alapelveimtől, ne tekintsem őket szentnek, és megpróbáljam megérteni, hogyan lehet, hogy a másiknak meg más az igazsága. Ez ugyanis mindig lehetséges. Nem hiszem persze, hogy ez a törekvésünk mindig sikerrel járna. Nem hiszem, hogy valaha is lenne olyan kor, ahol mindenki erre törekszik. Hogy az ember valaha is meglesz elmegyógyintézet és máglya nélkül. Hogy ne lenne mindig sok olyan ember, aki élni-visszaélni akar a maga hatalmával. És mégis vallom Bibóval, „hogy nagyon lényeges felismerés az, hogy a más ember kényszerítése útján való hatalomszerzés… a félelemtől való megmenekülésnek ez az útja hamis”. Hogy nem lehetetlen a hatalmat humanizálni. Igaz-e ez? Vagy csak vágykép?
