Az erdélyiek különösen azt csudálták, mióta kijöttek hazulról, hogy ezek a felvidéki urak mind úgy élnek és beszélnek és cselekszenek, mintha sem országuk, sem hazájuk nem lenne, sem szerelmes, sem isteni reményük.

Otthon ők ahhoz voltak nevelve, hogy náluk, Erdélyben mindig, mindenki a hazának dolgárul beszélt. Az volt az életük fő fundamentuma, hogy mi a haza sorsa. Mint egy maréknyi madár, úgy érezték magukat, hogy minden veszedelem együtt valamennyiüket érinti. Ha a németről beszéltek, ha a törökről beszéltek, mindig tudták, hogy ha megmozdul akármelyik nagy hatalom, mindenik el tudja söpörni őket a föld színéről, tehát mind egymásra vannak utalva. Összekötözte őket a haza féltése egy bokorba és kötegbe. Ezért, ha valaki - s ki ne tenné - elsősorban a saját érdekét akarná is szolgálni s istápolni, akkor is nem erről beszélt, hanem a hazafiúi köpönyegbe burkolta magát, s úgy tőn, hogy az ő érdeke s haszna a hazának javát szolgálná.

Ők ezt a féktelen önzést és önszeretetet soha nem látták eddig odahaza. Itt az urak csak magukat nézik istennek, és a maguk hasznát vallásnak. Itt roppant nagy urak élnek, kik úgy gondolják, nincsenek is rászorulva egymásra. Odahaza ily urak nincsenek. Legnagyobb úr maga a haza. A fiskus odahaza a nemzeti vagyont őrzi és szolgálja, minél erősebb a fiskalitási érték, annál kevesebb adót kell fizetni, s mivel a fejedelem a hazának s az országnak a tulajdonosa és gazdája, minden polgárnak az a megnyugvása, ha a fiskus meg tud állani a maga lábán, és nem szorul rá az egyesek vagyonára. De itt ezen a tájon a fiskus valósággal rablószövetség, ami, ha megfog valamit, azt ki is viszi a hazából Bécsbe. Az uraknak is csak egy ellenségük és veszedelmük van, ha a fiskus ráteszi a kezét az ő birtokukra. És a fiskus keze mindenüvé elér. A fiskális direktor rettegettebb az urak előtt, mint a tatár kán. A tatár kánt meg lehet verni. A török basák akármilyen nagy sereggel rohanják is meg a végeket, lehet ellene seregeket gyűjteni, s mint valamikor Rákóczy Zsigmond az ónodi csatában, szét lehet szórni őket, és vissza lehet szedni tőlük a rablott holmit, s azt maguk közt felprédálni... De a fiskus ellen nem lehet semmit se tenni. Aki a fiskus ellen felemeli csak a szavát is, az holt ember. Azt a császár saját ellenségének tekinti.

Zólyomi ezt mind nem tudja, s Okolicsányi sűrű leckéket tart neki az úton.

- Úgy értsd meg, öcsém, hogy itt a legnagyobb úr is, ha annyi földje s birtoka van is, ami egy egész fejedelemséggel felér, éjszaka nem tud aludni, és édes álmából felserken, ha eszébe jut, hogy a fiskális direktor valami cselt készít ellene... Ha itt valakit feljelentenek, hogy huszonnégy katonát tart, már az rebellisnek számít, és mint konspirátortól elvehetik minden birtokát... Pedig arra kell neki a huszonnégy zsoldos katona, mert a török erre csavarog, és félti az életét... Mindegy, ha rávetik a vizes lepedőt, minél gazdagabb, annál nagyobb veszélyben van, mert a fiskális ítélete legelsősorban is vagyonelkobzás... Itt nem szedik be az adót oly szaporán, mint nálatok... itt a fiskus abból él, hogy az egész vagyonokat rabolja el törvényes ítélettel... És ne gondold, hogy az ilyennek, akit a császár ellenségévé deklarálnak, csak egy úr is segítségére mer menni... Éppen arra vigyáz a császár, hogy ezeket az ítéleteket mindig magyarokkal mondassa ki... Muszáj elítélni magának a nádornak őket és az országbíráknak és a főkapitányoknak. Az érsekek, püspökök az ítélők, mert jaj nekik, ha nem teszik... Akkor ők kerülnek rögtön pónába, vétekbe, s akkor meg rajtuk van a sor...

- Itt tehát a császár mindent megenged nekik egymás ellen, mert neki annál jobb, minél inkább gyűlölik és üldözik ezek az urak egymást... Divide et impera... ebet ebbel maratni... ez a császári politika...

- Nekik tehát annyi a hazájuk, ameddig birtokuk határa terjed. Ha kicsi, kicsi... ha nagy, nagy... de sohase az egész haza... Mert nincs is haza... A haza el van rontva és el van rabolva. A hazának egészén a török az úr, s ami megmaradott, köröskörül, mint egy karéj, abban az egyes birtokos urak a parancsolók és osztozkodók...

- Nem bíznak sem testvérben, sem szülőben, sem fiaikban, se barátban, sem ellenségben. Még az ellenségben sem bízhatnak, hogy aki ellenség, az mindig ellenség lesz, mert csak egyet perdüljön a kocka, kénytelenek az ellenségre szorulni. Ezért hamarább megfizetik adósságukat az ellenséges úrnak, mint a barátnak, mert nem tudják, mikor szorulnak egyik a másikra...

Sok helyen meg kellett éjszakázniok, kisebb uraknál s nemeseknél, s mindenütt ugyanazokat a kifakadásokat hallották, amit a várakban. Itt mindenki inkább csak rettenetesen káromolt.

- Nincsenek ezeknek a szegényeknek királyuk s fejedelmük. Idegenben van egy császár, aki úr velük... Soha nem is látják őket. A császár nem alázza magát arra, hogy ez elátkozott vidékre jöjjön, csak ha koronázásra jő. Rudolfus császár harminckét év alatt egyetlenegyszer sem volt Magyarországon. Mathiás király, az idegen, addig míg csak trónörökös volt, addig eljött s itt forgott, és magyar ruhát vett magára, s magyarul is megtanult beszélni. Itt hadvezérkedett a török ellen, el is rontotta mindig mindenütt a had állapotját... Nagy harcok voltak akkor Esztergomnál, Győrnél, Budánál: mindig jól indult, s mikor megjött a császár képében Mathiás főherceg, akkor mindig úgy elrontotta, hogy szöktön szökve kellett menekülnie... Rögtön vége volt a sikernek s dicsőségnek, mert vele jöttek udvari népe, német főurak, akik csak azért, hogy magyar vezéreknek sikere és becsülete ne legyen, készebbek voltak feláldozni mindent... Mikor aztán ő is császárrá lett, akkor ő is bezárkózott németjeihez, s többet soha ide nem jött császár madarai közül... Így öcsém, ezek a szegény urak úgy élnek, mint a hörcsögök, csak abba bíznak, amit két pofára tudnak gyűjteni, s oly mérgesek is szegények, mint a hörcsögök... Nem szeretik egymást, mert itt könnyű és muszáj lenni árulónak, mert itt csak az mehet elébb, aki honja és nemzete árulója lészen... Még egy kis ember is csak akkor mehet előbbre, ha titkos ellensége fajtájának s vérinek... Meg van itt bomlasztva minden szív és minden lélek. Nincs semmi összetartás. Aki bírja, marja... Nincs itt felsőbbség, aki együvé akarná kovácsolni a népet, aki fenn van, csak azt kell nézze, hogy tudja egyiket a másikra uszítani, mert csak úgy szerezhet kedvességet a bécsi udvarnál...

- A hit még az egyetlen, amit szépen forgatnak magukban, mert ebben lelik a boldogtalanok Istennel való békességüket... Mér lettek ezek protestánsok?... Azért, mert megörvendettek, hogy megszabadulnak a klérus zsarnokságától. Szabadságot véltek: azt hitték, hogy mint protestánsok, egy kicsit össze tudnak fogni és menthetik magukat a hit színe alatt a pápista udvar elől... De ugye, most, hogy megismerték, hogy mint protestánsok már evvel magával magukra vonják az udvar szemét és féltékenységét, egyre-másra átfordulnak, s a főurak közt már alig van, aki mer ezen a párton maradni, inkább a fiatalok sietnek behízelegni magukat a császár színe előtt, hitük megtagadásával és a volt protestáns testvérek szigorú üldözésével... Többet is kereshetnek így, tisztességet és birtokot, mert a császár szívesen ad nékik új donációkat, hogy az ott levő protestáns városokat és népeket visszatereljék vasvesszővel a katolikus religióra...

- Mire nézzenek hát?... Nálatok Erdélyben is sok baj volt és sok kockánforgás, de csak a fejedelmek úri kedve miatt. Báthory Gábor, csak emlékezzél, sok csélcsapságával még a feleségüket is mind elszerette az uraknak. Azért ez más volt: ez nem érintette a hazafiúi érzést. Lehet, hogy feleségét is fel kellett áldozni az egyik-másik úrnak, de együtt voltak azért, mint erdélyiek a fejedelemmel egy pártban.

- De itt minden várkapitány kiskirály, míg a felséges császár kegyelmét el nem veszti s mind Báthory Gábor a maga határában. Itt még ma is teljes vigorja van a jus primae noctisnak, minden jobbágy köteles első éjszakára feleségét felvinni úri bemutatásra... És jaj nekik, ha fiatal úr a két tojással nem elégedik meg, amit bé kell adni a menyecskével... És még nagyobb baj, ha máris menyecskének találtatik és nem szűzi leányzónak...

Mikor elértek a bittsei uradalom határiba, mintha más országba kerültek volna. Még a levegő is megváltozott. Szebbek lettek a völgyek és zsírosabbak a földek. Jó ruhásak a parasztok, s kövérebbek, ők is, ökreik is. Jobbak lettek az utak, s a ló lába nem botladozott a rossz hepehupás göröngyökön s köveken.

Mikor beértek a kisded vár alá, melynek még a formája is más volt, mint amit eddig láttak, fenn a zordon hegycsúcsokon, egészen elálmélkodtanak. A bittsei vár nem volt oly roppant kövekből összehordott, mint a murányi vár is vagy a pataki vár, hanem barátságos, négy sarkán négy kurta toronnyal ékesített kis fehérre meszelt palotavár.

Be volt az vakolva, mint egy városi ház, fehér mésszel, aki ránézett a fényes augusztusi napsütésben, szeme világát kellett féltse. Négy kis bástyatornya zsindelytetejével s a zsindely is festve volt fényesre, mint egy-egy galambdúc.

Szerelembúvó volt, ahogy Erdélyben híjják a fiatalok kuckóját. Szerelembúvó volt igazán: s lakodalom háza. Thurzó Imre uram immár esztendeje lesz, hogy lakodalmát tartja benne Nyáry Krisztinával.

Ahogy megállottak a vár hídja előtt s lóhátról szemlélték, hogy a vár közepébül egy hagymaforma torony emelkedik ki fényesre festve s a napban csillogva, meghallották a csimpolya, fúvó, trompéta s violino hangját: odabenn, ím, most is szól a lakodalmi muzsika.

- November elsőjén kezdték a lakodalmat, s lám, még ma is járja.

A vizesárkon keresztül fekvő hídon most lovasok jöttek elő ketten, s elébük léptettek.

- Isten hozta kegyelmeteket, nagyuramék.

Karddal szalutéroztak urasan, és mondták:

- Jól tudatik minálunk, kik légyenek nagyságodtok, s erős parancsolatunk vagyon, hogy mihint megérkeznek, rögtön várbeli szállásukra vezéreljük uraimékat.

- Honnan tudjátok, kik vagyunk s jövünk.

A várhadnagy nevetett:

- Senki a Thurzó birodalomba be nem léphetik, bármerről jön, akár keletről, akár nyugatrúl. Ahogy lova lába egyet botlik a mi mezőinken, már felállított staféták jönnek a hegyeken át, s a legrövidebb úton jelentik jöttüket...

Csakugyan ím emlékeztek, hogy megvizitálták őket hajnalban, s mikor útjokra bocsátották, már távol lovas legény vágtatott előttük.

Olyan hát ez a birodalom, mint ország az országban, s ennek a birodalomnak rendben megy a dolga, ha az ország sora a legnagyobb rendetlenségben van is.

Mikor a kőhídon bementek, a kapun túl egy kedves kis térségre jutottak, s ott mingyárt meglátták a híres nevezetes "nászpalotát".

Csudálva nézték a szép kőházat, ez is hófehérre volt frissen kimeszelve és ragyogott, mint fehér gyémánt a forgóban. Okolicsányi az úton már sokat beszélt Zólyominak, hogy Thurzó nádornak hét leánya volt első feleségitül és a másodiktúl, Czobor Erzsébettül egy fia. Ezért, mivel tudta, hogy sok lakodalmat kell neki tartani, külön nászpalotát építtetett, s abban már eddig öt leányának lakodalmát ülte. Hatodik ennek a mostani úrnak, Emericus grófnak násza levén.

- Hát a vendégek, öcsém? - szólott Okolicsányi a hadnagyhoz.

Ez nevetett:

- Most nemigen vannak, csak Kisasszony napjára jönnek, lakodalom farkára...

Súgva tette hozzá:

- Mikor a méltóságos nagyasszonykánknak megmozdult a magzatja, az úr őméltósága szélnek eresztette az urakat: vége a lakodalomnak... Igaz, neki is mennie kellett a diétára, Pozsonyba... A koronáción is ő vitte az ország zászlóját... most is jelennen kelle lennie...

Délest volt, mikor megérkeztek.

A nászházzal szemben levő kisebb házban kapták meg a szállásukat:

- No nagyuramék, itt most nyugodjanak meg, az a parancsolat... Itt a feredő meleg víz a kisebb házban, s itt a jó vetett ágy. Bizony jól fog esni, hiszem, a hosszú út után.

- Hát bizony nyeregben ülni ennyi úton - mondta Okolicsányi, s a hadnagy jóízűen megnevette, ahogy tapogatta az utazási matériát.

Szép fiatal lányok hozták a feredő ruhákat, lepedőket s törülő kendőket, szappant, és a borbély is ott settenkedett.

- No itt úri dolgunk lészen - mondta Zólyomi, s megcsípte a leányt.

- Hogy hínak, te kellemes?

- Ezt Ursulicskának mondják - szólt nevetve a hadnagy -, de nem tud magyari nyelven egy krükköt se.

- No nem baj - szólt Zólyomi -, csak egyébhez értsen.

Ezen mind jót nevettek.

A borbély is ott settenkedett a szerszámaival, és ajánlkozott, hogy megkeni őket, hogy a fáradalmakat enyhítse.

A bizony jó volt. Így nem látták őket eddig sehol, egy úrnál sem. Itt igazi jó úri helyre tanáltak jönni, mondták egymásnak.

Mikor oly szépek lettek, mint a vakart ponty, Zólyomi még a lányoknak is elengedte tudományát, bizony csak lefeküdtek, és oly fáradtaknak érezték magukat, hogy abba a nyomba elaludtak, s nem is ébredtek fel, csak másnap, mikor a nap már fenn volt az égen.

- De jó szagokat érzek - mondta Zólyomi, s körülnézett.

Hát egy asztal, mintha csak a mesébe való lenne, meg volt rakva mindenféle jószagú étellel, itallal. Sonka és kolbász és szalonna. Tej, aludttej, túró, sajt. Mégpedig oly szalagformán tekert sajt, hogy annak a bogát kioldani gordiusi kardra volt szükség... Zólyomi ugyan nem kérette magát, hozzálátott istenesen, s Okolicsányi is úgy szál ingbe s meztélláb melléje pártolt, szintén lakmározni kezdett.

- Úgy tudd meg, öcsém - kezdte a tanítást, mikor már valamelyest megrakta a követelődző hast -, most oly helyre kerültél, hogy ez háznak ura külföldi országokon járt, akadémiákat. Wittenbergába volt, honnan atyjaura, az öreg néhai nádor úr csak éppen halálos ágyához hívatta haza.

Ivott egy pohár bort, aztán tovább eddegélt és mesélt:

- De azt úgy értsd, hogy őfelsége fejedelem urunk is sok fiatalokat kiküldött külső országbeli Univerzitásokra, de ilyen deák több a magyar hazából egy se számláltatik, mert e Thurzó Emericus gróf úrfit, ahogy megérkezett Wittenbergába, abba a nyomba rögtön rektor magnifikusznak választották.

- Ühha! - kiáltott fel Zólyomi. - Micsoda tudománya volt erre?

- Hát vót... vót bizony... Ha nem neki, vót az atyjának, a nádornak... Mert száz lovas kísérte és tizenkét szekér vitte utána az elemózsiát és a tokaji borokat. Mikor Bécsbe megérkeztek, oly követség jött elébe, mint egy fejedelemnek... Mikor Prágába ért, a prágai tanács egész személyében kijött elébe... S mikor Drézda városába jutott volna, a szász választófejedelem éppen nem volt otthon, hát annak a testvéröccse egy mélyföldre kijött elébe, és oly lakodalmat adott, amilyen csak tőle kitellett... Mikor aztán beérkezett Wittembergába, a híres nagy Univerzitásra, az egész professzori corpus az Univerzitás főfő Rektor professzorával az élén, gyalog vonult ki, hogy a város kapujában őtet fogadja.

- De minek?... Úgy megijedtek a száz lovastúl?

- Nem, levél ment előre s jelenté, hogy a nádor úr őnagysága kegyelméből minden professzornak fejenként száz arany jutalom lészen... meg a tizenkét szekér prébenda is a konviktus javára indéttatott...

- C.

- Hát a száz sárga csikó tette meg a magáét... mert abba az időbe egy professzor évi fizetése ötven forint, az mint huszonöt arany lett volna egész esztendőre...

- Már ezt őfelsége nem akarná követni, ezt az egzemplumot - vélekedett Zólyomi nevetve, s jóízűen tovább evett. S ivott is rá.

Okolicsányi is nevetett.

- Ezt nem... Bár Mónár Albertnek, a szencinek, ő küldött száz aranyat, holott nem is kérte... De híre jött, hogy oly énekeskönyvet csenált, akiből csakugyan ma is egész Erdély zsolozsmázik... No de, elgondolhatod, édes öcsémuram, mit tettek, mit nem ez ifjúval tizenhat esztendős korában a jó wittembergisták... Mondom, avval kezdték, hogy rögtön Rektor Magnifikuszt csináltak belőle, ahogy már mondám... Ő pediglen ezt avval viszonozta, hogy kétszer lakmároztatta meg az egyetemes tudomány összes ifjúságát, valami kétezer deákot, erre magára ötezer forintokat költe...

- Volt is ott rókafogás akkor - gondolkozott Zólyomi Dávid.

- Volt... A volt... Hát ehhez az úrhoz jöttünk mi mostan bé, uramöcsém...

- Otthon kellett volna mondja ezt kegyelmed. Most hogy állunk elejbé ez ütött-kopott úti ruhánkban?

- Mingyán fogta is az ágy mellől csizmáját, amin a sok lovaglástúl, éppen tegnap vette észre, még oly repedés is volt már, akin egy egér könnyen ki s bé mehetett volna.

Hát ahogy a csizmát megemeli, csak nagyot kurjant:

- Hőj, az ebellette.

Ki volt a csizma pucolva, de úgy, hogy új korában is elszégyellette volna magát emellett a csizma, ha történet szerint előre meglátta volna magát. Még meg is volt agyusztálva becsülettel. Oly vadonatúj lött az, mintha most ellette volna a varga.

Nézi Okolicsányi is. Hát íme, ruhájuk is mind újra van takarítva, csinálva s megékesítve, oly gombokkal, mint a kárbunkulus.

Így osztán mingyárt emberségesebb embereknek sajdították magukat.

De meg még mindenféle adományokat s ajándékokat leltek maguk mellett egy-egy kis asztalon. Ott minden volt, ami szemnek való. Új forgós kócsagos süvegek. Aranyveretes kard és bokor pisztoly, olyan apró, amilyet még nem is láttak. Alig kétaraszos darabja. Az ő vállukon lógó ócska mordályok nagyon pironkodtak.

Itt tudták a módit. Ammán igaz.

Ezüst csengő is volt az asztalon. Csupa játékból Zólyomi elkezdte rázni nagy kacagva. Hát jöttek az inasok, jöttek a jányok...

Szóval a végin úgy kicsípték magukat négy szegletre, hogy maguk is alig akartak magukra esmerni.

Még mintha a bőrök is ki lett volna cserélve.

Így felszedelőzködve indultak az audenciára.

Már kint az udvaron várták őket négyen. Nagy viváttal fogadták és ölelgették őket.

A négy úr közül egyik Poghrányi volt, a másik Daróczy. A más kettő fiatalabb volt, s arra nem is ügyeltek egyelőre.

Mondja Poghrányi:

- Mondjál csak, kedveském, nem vagyi te egy Okolicsányicska?

Okolicsányi nevetett s örömmel igenlette.

- Mingyán mondok, hogy kopasz bubocskádat látok, ezt mintha csak Okolicsányi Tamáska köpte volna ki.

- Testvérbátyám nekem testestül-lelkestül.

- Á, á... még mit nem... nahát, nahát... sógorkám...

Evvel a nyakába borult Okolicsányinak, s úgy összecsókolta jobbrúl-balrúl, mintha nem is feredett volna, s most neki kellene őt lenyalni, mint tehénnek a bornyát.

- De hun vetted ez forradásokat, kedveske?

- Bizony ezt a jézsovita pátereknek köszönheti őnagysága - szólt Zólyomi, kötelesség szerint. - A nagykárolyi traktán szabdalták meg őkelmét mártíromság okáért.

- Ó, ó... - sopánkodtak az urak, és Poghrányi rögtön meg is tapogatta az Okolicsányi fejét, és szeméből nagy sebességgel könnyek fakadtak, s csak mondogatta:

- Ó, ó... a Béliálok...

Okolicsányi már húsz egész esztendeje szakadt el erről a Felvidékről, de egy pillanat alatt annyira otthon volt köztük, oly szívére hullottak ezek a különös édes ízű szavak, hogy az ő szemei is megkönnyesedének. Ó, be régen is volt, hogy így megölelgették s csókolgatták. Abban a kemény Erdélyben ez nem így mód és szokás... Hogy itt kétszer-háromszor újra kezdték a csókolást és sírást.

- Nagyon kedves jó sógorka nekem az Okolicsányi Tamáska... Azért mondok, mintha csak a szemiből kicseppentél volna, te kedveském nekem... No de menjünk, mert az úr, őméltósága, már vár tégedet...

De még nem lehetett, mert most meg Daróczy uram kezdte Zólyomit mustrálni:

- És te nem az a híres fiatal Zólyomi Dávid volnál?

- Az én, uram s bátyám, ha meg nem bántom véle kegyelmedet.

- Miklós fia, ecsém?

- Igen, bizony, jó bátyám. Zólyomi Miklós volt az én atyám s uram.

- Daróczy Sófia gyermeke?

- Ha bátyám meghiszi, igenis.

- Ó, ó... gyere szívemre, gyermekem... Daróczy Sebestyén volnék, ha Isten is úgy akarnája...

Evvel ez meg Zólyomi Dávidot vette ölbe, óriási hosszú karjaival és kuruc lógó bajuszával valósággal belefalt és megette, mint egy gödölyét, elevenen.

- Ismertem apádat - mondta -, mikor Nádor uram őnagysága Thurzó György urammal vizitába voltunk most tizenhárom esztendeje a tasnádi réten, akkor megkötöttük a szent családi békességet... Jó úr volt, az Isten tartsa meg...

- Ó bizony már uramatyám, megtért.

- Meghalálozott a szegény?... Eztet nekem senki se mondotta... Ó, ó...

Evvel Poghrányi Okolicsányit, Daróczy uram meg Zólyomit vették pártfogásukba, s elindultak a vár kapuján bé.

Megállították őket az urak s elmagyarázták, hogy a várat ki s hogy építette, s hogy Thurzó György uram csinált belőle tündéri palotát.

Maga a kapu nem volt valami fényes másképpen, de jó erős. De ahogy bementek, a belső udvarban még a lélegzetjük is elállott, oly csudamívet láttak maguk előtt.

A belső és a hátulsó udvar négy szegletre volt építve, mint egy kollégium. A szemközti oldal, mint valami képtelen virágkosár, tündérujjú csokréta virított rájuk. Olasz fokosan volt csinálva, s a fehér márványoszlopok oly karcsúk voltak, csillogtak és szikráztak, mint valami násfa.

Az urak suttogva magyarázták:

- Ezt az úr őnagysága mind Czobor Erzsikének csenálta vólt, mikor vötte második asszonynak...

Még az ereszalja is oly ritka művességgel volt megszerkesztve, hogy ilyet akkor még Erdélyben nem is láttak, hacsak a keresdi vár kis udvarházát nem említjük.

Bizony még jó, hogy a csizmájuk ragyogott, mert így is meg-megbotlottak. Lépni se tudtak ebben a csudavárban. Mikor azonban a kapun kívül voltak a külső udvarban, megeredt a kerepelőjük.

Versenyezve mondták el, mi nagy lakodalom volt itt. Mikor a kis méltóságos menyasszonyért mentek, Kisvárdára s onnan Helmecre, csak főúri szekér százra menő volt, és oly sok lovas bandérium, hogy avval meg lehetett volna venni egy országot... S kik voltak itt magán a főlakodalmon: Esztergomi érsek, nitrai püspök, kalocsai bíboros, főpapok és főispánok, kálomistáktúl is a kassai nagy pap, Alvinczy uram, meg a lutterista papság mind:

- Dominus Thomas de Erdőd una cum Consorte: Erdődy Tamás gróf úr feleségivel... Nicolaus Comes a Zrinio; - Dominus Cancellarius Franciscus Forgách, - Episcopus Nitriensis... - fordította latinra a beszédet Poghrányi, s kiderült, hogy míg magyarul bizony gyengécske volt, ha deák beszédre fordult, oly ékességgel tudott szólani, mint Cicero a régi Rómában... - Dominus Andreas Czobor... Dominus Andreas Ostrosith... Dominus Andreas Jakusith... Dominus Stanislaus Thurzó... Domnius Joannes Pálffy... Dominus Thomas de Nádasd... Dominus Petrus de Rewa... Dominus Siegfridus a Kollonich... Dominus Comes Keglevith una cum domine consorte...

És ki győzné szerbe-számba venni és fejben tartani a nagyságok és méltóságok nevét.

Daróczy uram ugyanezt mesélte, szinte latinul, Zólyominak, aki röstellette megvallani, hogy a deáki tudományban kicsit gyengécske, inkább okosan hallgatott.

A kapu előtt egy csomó úr állott, s várta őket.

Poghrányi felkiáltott feléjük:

- Itt hozunk a mi kedveseinket, uracskákat Erdílbül.

Az urak lelkes vivátozásban törtek ki.

- Dávid Zólomi - kiáltott stentori hangon Poghrányi -, az felséges Betlengábor kedves főzászlós ura... Bratyekovszky Okolicsányi az felséges fejedelemasszony ő felsig kellemes udvarmestere...

Akkor sorba bemutatták az urakat:

- Főfő gazdák lakodalomban, Abaffy uram, Terstánszky uram, tisztviselő főuraim, kik az asztalnál ülve gazdálkodtanak. Hermán uram, Litassy uram, Masinszky uram, Suskovith uram, Marjus uram...

Most a kisebb urakat:

- Az konyhához való gazdák, Gyurcsánszky uram, Marsovszky uram, az szállást kik osztanak: Zsarnóczy uram, Cseppkovitz uram, az városban való gazdák: Stupicky uram, Staniszlausz Zudovszky uram, Lehotai Lehoczky uram, Hricsói német Michael uram.

S mind az egész társaságnak úgy ragyogott az arca, oly megelégültek voltak, sugárzott róluk a boldogság.

Milyen boldogok voltak, hogy ily nagy becsületű főfő erdélyi követ urakat ölelgethettek, mert egy sem engedte el magának, hogy sorra ne csókolja a vendégeket úgy jobb, mint bal felől, s csődültek utánuk, mint varjak a lópogácsán. Bevezették a vendégeket a Nászházba, melynek kulcsát Abaffy uram hordta magával. Ez a kulcs maga külön remek volt, csak nem tudatott, mért kellett oly fenemód bézárni, mikor bent csak üres táncpalotát leltek.

Hogy örvendtek, mikor a hatvan rőf hosszú s ötven rőf szélességű teremben az erdélyiek szemüket, szájukat eltátották.

- De ez még mind semmi - harsogta Poghrányi -, sok nipeknek kicsi megvód, mennyi urak, s főemberecskék, gyermekecskékkel és szép tündérekkel... Aj, aj, tánc, uraim, tánc.

S most megszólalt a muzsikásoknak nagy csapata, s oly fene muzsikát kezdtek, hogy a vér csiklott Zólyomiban.

Csintalanul megmutatta a nászfülkét is a terem közepén, hova a lakodalom első napján pontba éjfélkor először kísérték be a kis menyecskét, s odabenn felkontyolva, kihoztak a menyasszonyi táncra. Mikor pedig a táncnak vége lött, a fiatal gróf őméltóságocskája elvonult véle kettesben, megkóstolgatni az édes mézecskét... A profánum vulgusz azonban a Pázmány uram kacsintására, mert az Esztergomi érsek felettébb érti ám az huncfut mórikálást, kantusba állott kamarácska ajtaja előtt, és addig énekelt, míg megszületett a piros öröm első hasadása s bimbója... de nem ám szenténeköt, hanem csintalan régi nászavató nótákat.

Az urak még most is cuppogattak, kacsintgattak s nyeltek hozzá, míg rossz fogaikkal újra örültek a csintalanságnak.

Órákat töltöttek bent a nászházban, oly sok mondanivaló volt az esztendeigformán tartott lakodalmaskodásról.

- Nagy lakodalom volt, hálistennek, csak gyerekecskék most születnék már egyik a másikra, valami kétezer lett belőle... Az egész birodalom minden falvát benépesítették az urak s az inasok, huszárok. Ótogatták, magyarították a virágzó tót rózsafácskákat...

Végre indítványozta Poghrányi uram:

- Most felölönk a lovacskákra és elmegyönk a liétavai váracskába.

Okolicsányi örült a kiruccanásnak, s Zólyomi is hallotta már hírét a meredek hegyen levő régi várnak, a Thurzók ősi fészkének.

- Lám - mondta magában Okolicsányi, mikor már kint jártatták a lovat a sík mezőn -, ezek az igaz bódog emberek... Ezek tudják, mért élnek... Be rettenetes, hogy ide is el fog jutni a háború...

Körülnézett a hegyeken, s meggondolta, hogy ide leghamarább a napnyugati tájról jöhetnek be az ellenség tipró lovasai. Azért is kell Thurzó Imrének a fejedelemmel tartani, hogy ellenségei ne legyenek a morvák s csehek, akik ide oly igen közel lakoznak.

Ez az ország része itt a boldogságnak és békességnek fészke. És ha megmozdul a világ, s megcsördülnek a fegyverek, azért kell itt leghamarabb hadba szállani, hogy megvédelmezhessék magukat. Milyen mezők voltak itt, úristen, micsoda kövér zabtáblák és kölesvetések, s minden, ami megterem, itt felettébb nő s virul.

- Ennél szebben gazdálkodott vidék sehol az országban nincs. Erdélyben is jól mívelkednek, mióta ez mostani bölcs és nagy fejedelem uralkodik. Épül s szépül a kis erdélyi haza, de ily gyönyörűséges termőföld... Ilyen tulkok és csordák... ilyen szépen megépített kis falvak és tanyahelyek... Ott még csak most kezdenek lenni.

- Ó, itt minden megvan, ami kelletik, a mi kis grófocskánk égből földre szállott angyal, mindent csak úgy akar, hogy jó legyen... Azt a sok lakodalmat mind a jobbágyocskák hordták össze az uradalmakból, juhocskákat ezrivel, s tulkocskákat százával... Vadakat, szarvasokat: őzeket, erdeit és szelíd disznónak malacát... Mert a sertvés állatot meg nem észi az úri renden levő, csak szalonnáját s malacát... De még halakat is, pisztrángokat és fejér halakat és erdei fenyves madarakat rúdra fűzve ezredenként hozták le...

- S a nép nem zúgolódott?

- Dehogyis, örömmel adták, hogy a kisgrófocska szíve örüljön, mert ő is jobbágykáira úgy visel gondot, mint Isten urunk az égben, itt mindennek meg kell lenni enni s fűteni valója... Nézz csak, kedveském, a házacskák mind ereszig apró vágott fával felrakva, hogy a nagy télben senki is meg ne fázzon...

- Hát itt boldog mindenki.

Most Poghrányi a lovon közelebb hajolt a sógorához, Okolicsányihoz, és suttogósan szólott:

- Ajaj, sógorkám... azér nagy baj fenyeget minket... Nem hijába mondanak, Emericus ultimus... Emmerich der letzte... Szíjnak ennek vérit, ki hogy tud... nagyon jó, az megvan, nagyon jó... lehet mellette gazdagúlni...

Szemével Daróczy felé intett:

- Nem azért mondom, sógorkám... de vannak, akik nem tudnak határt a boldogságban... ez a Daróczy uram, ajaj, neki minden disznó hizenhatot fiadzik... minden tehen dézsa tejet ad... pénz felveti Daróczy uramat, ajajaj...

Ugyanekkor Daróczy azt súgta Zólyominak:

- Nincs a világon még egy olyan úr, mint a mi méltóságos gróf urunk, de sokan meg is szíjják magukat, szegényen... Nem azért mondom, édes Dávid öcsém, de itt ez a kutya tót Poghrányi... már nem is tudja, hová tenni kincseit. Van neki három fia meg öt jánya... Már ő is úgy lakodalmaz velek, mintha ő volna a gróf ő maga... Pincéje, padlása úgy rakva van, hogy csak az imádság tartja, le ne szakadjon... Nojszen, magad szemével fogod látni: mert jó ideig maradtok itt, édes úr...

Okolicsányi így szólt később Poghrányinak:

- De a religió dolgáról nem is szólotok, uram.

Poghrányi hetykén vetette fel fejét:

- Kardocska hivelbe, lovacska nyereg alatt... Megtapodjuk, testvérkém, a német földet, ne félj... Nem tűrjük, hogy Ferdenándus minket kibabrálja, mint stájerbelieket: ne félj... De grófocskánk most behíjja az urakat mind, mind... Ajajaj, őfelsége fejedelem úr jöheti, meheti, mink oly kardosak vagyunk, hogy nono...

Meglehetős terembe léptek bé a várban, s az oly díszes volt, és annyira rakott mindenféle mutatványos bútorbelivel, hogy ugyan.

A két inas úgy állott az ajtó sarkához, mint két kűbálvány, egy harmadik meg, aki várta őket és régiszerű, még a valaha vót Mátyás király korából való ruhába volt öltözve, könnyű saruval, ami a házipapucshoz hasonlított, sima lépésekkel elébök jött, meghajlította derekát, akkor bement a jobbrul való szobába, otthagyván őket a terem közepin.

Hogy az idő teljék, jól megnézegették a halhéjjal kirakott bútorokat, mert ilyet se láttak még addig erdélyi termekben s különösen a fegyvereket nézegették örvendő szívvel. Csupa remekbe készült darabok voltak ezek, hogy is lehetett csak egyet is csinálni ezekből, s még hozzá ily temérdek sokat összegyűjtögetni. Darabja megért egy udvarházat odahaza, de a javábul.

Volt idejük megnézni, mert egy fertály órát csak várniok kellett, akkor megnyílt a jobb felőli ajtó, mintha magátul, s belépett egy ifjú ember, mintha király lett volna.

Vörös skarlát nyári mente volt a vállára vetve panyókásan, vont arannyal béllett. Galambszínű kamoka dolmány volt ez alatt, s fejér nadrágja a passzent veres csizma szárába béhúzva.

Oldalán veres bársony huzatú kard lengett, csupa színaranyba foglalt türkisszel és rubinttal kirakott.

Kellemetesen mosolygott rájuk, s kezet adott elébb Zólyominak, azután Okolicsányi uramnak.

- Isten hozta uramékat - mondta igen kedvesen, és szerény s modesztus volt a szava. - Édesapám, Bethlen Gábor fejedelem őfelsége követségét szeretettel fogadjuk.

- Méltóságos Gróf úr - kezdte Zólyomi, de Thurzó Imre karon fogta a két urat:

- Gyertek átal, uraim, elébb édes anyámasszony őméltósága előtt kell tisztelkednünk.

Evvel karon vitte őket a bal felől való ajtóig, az ajtók azonban oly zöldre voltak pingálva, s oly fényesek voltak, mint a tengeri beszélő madár tolla.

Belépének Czobor Erzsébet színe elé.

Czobor Erzsébet, Thurzó György nádor uram megmaradott özvegye egy emeleten levő székben ült nagy méltósággal, s régi barna fából való kerekes guzsaly volt előtte, szép tiszta lenszösszel.

- Méltóságos Grófné, kedves édesanyám - szólt Imre úr szépen -, Bethlen Gábor őfelsége két követjeit, Zólyomi Dávid uram főkövetét, transsylvániai zászlósurat és Okolicsányi uramat, fejedelemasszony őfelsége első udvari főmesterét hozom bé nagyságodnak tiszteletire.

A nagyasszony talpig feketébe volt öltözve. Csak a fején volt igen finom patyolat, az is azonban nem arannyal, hanem tiszta fejér selyemmel hímezve, úgyhogy egész arcát körülvette, és annak szárnya hátra volt tekerintve vállán.

Semmi ékszer vagy dísz rajta nem volt, ruhája a legfinomabb lájdisból készült, és oly hosszú volt, hogy sarkáig s még azon is túl ért. Lábán fekete bársony cipellő, s azon halhéjból rózsaformán metszett csat.

- Isten hozott kegyelmeteket - szólalt meg vastagul, idegenes hangján, s kézcsókra nyújtotta öreges kezét, melyen semmi gyűrű nem volt.

Előbb Zólyomi, azután Okolicsányi megcsókolták a kezefejét, amelynek száraz és pergamentforma íze volt.

Akkor Zólyomi felegyenesedett, és szólt:

- Méltóságos Grófné, méltóságos Gróf. Az felséges Bethlen Gábor fejedelem követjei alázatosan tiszteletüket jelentvén.

Az öregasszony kurta, horgas orra alatt egy kevéssé mosolyodott, de mint aki már régen elszokott a mosolygástul, s csak egy pillanatra és kötelességből vonta el vékony szájaszélit.

Okolicsányi arra gondolt, hogy nagyon megtört az öregasszony, mióta nem látta. Akkor még olyan volt, mint egy katona-trombitás. Most megsoványodott, és oly szigorú lett az ábrázatja, ha a szemét lehunyja, mintha éppen a terítőn lenne, nagy, árnyékos, sárga fenekű szemeivel.

- Az felséges fejedelem úrnak alázatos hívei vagyunk - mondta Thurzóné asszony -, és a felséges fejedelemasszonynak dettó. Hogy van őfelsége, az Károlyi Zsuzsanna principessa? a jó fejedelemnécske?

- Egészségben, méltóságos asszony - mondta Okolicsányi.

- Méltóságos fiamuram - szólt Czobor Erzsébet -, kegyelmeteknek politikumbéli beszédjük vagyon, menjetek csak által s disputáljatok. Én Okolicsányicskát itt fogom, mert kívánom megvallatni az édes fejedelemnécske felől.

Thurzó Imre szelíden és kevés mosollyal meghajtotta fejét, s Zólyomit magával elvivé. Okolicsányi ott maradt állva a vén nádorispánné előtt.

- Nagyon örvendem látásodnak - mondta Czobor Erzsébet, akinek beszédje csak romlott utolsó időkben. Meglátszott, hogy németbelieknél tanult beszélni a prágai udvarban, még Rudolfus császár idejében, már nem erőltette magát, hogy a magyar szókat helyesen használja. Míg ura élt, még csak-csak, de már minek?

Az asztal mellett kétfelől két öreg szék állott, kissé távoldad. Inte Okolicsányinak az egyre, hogy üljön belé. Arra mutata, ki háttal volt az ajtónak, melyen Imre gróf és Zólyomi eltűnének.

Okolicsányi leült nagy kényelmetlenül, hogy mutassa udvariságát.

- No, beszéld, uram, mindent. Nem ismerünk színből, csak szeretünk egész szívünkben Károlyi Zsuzsannát. Julius Albán lakik?

- Igen, méltóságos asszony, Alba Julián, Gyulafejérvárott.

- Szép.

- Méltóságos Grófné, ez a csudálatos szépség, ez a bittsei vár. Ennyi szépséget nem is véltem, s egész meg vagyok rendülve látásán.

Az öregasszony azonban csak a fejedelemasszonyra volt kíváncsi. Okolicsányinak el kellett mondani, mily magas, hány font súlyú, hogy mi baja lenne, mert gyakorta hallani hírét betegségének. Ígérte, hogy oly orvosságot küld, ki mindenre jó, s bizonyosan meggyógyítja. Annak felette kikérdezte, milyen a fejedelmi palota és udvartartás. Hány udvari katona van, hány tiszt és személy. Mennyi leány s vénasszony körülötte és hogy mivel szereti idejét mulatni. Erdélyi főasszonyokbúl kik járnak legjobban hozzája, s kit hogy kedvel. Szoktak-e tartani udvari nagy lakomákat, s név szerént kik a fejedelemasszony kedves emberei.

Egészen azt az érzést keltette Okolicsányiban, hogy megragadja az alkalmat, és most pontról pontra mindent meg akarna tudni a fejedelem gazdagságáról, az ország állapotjáról és rendjéről, hogyha majd találkoznak, semmi meglepetés ne legyen s mindenben verzátusnak érezze magát. Még arra is mindjobban rátért, hogy mily főispánok vannak, melyik megye a leggazdagabb, mennyi fegyver van, mily erőségekre lehet számítani a fejedelem által. De attól nagyon tartózkodott, hogy a legkisebb politikumbéli szó is essék, és ha Okolicsányi arra tért, elvágta a szót, s újat kérdett. Ó, csak az életet akarta ismerni s hallani, bizonyosan azért, hogy tisztán lásson, és fáradhatatlan volt a kérdezésben, s még Bethlen István élete felől is mindent tudni akart: Csáky Krisztinának, István úr feleségének mi baja lenne, s gyermekeinek nevét és számát szorgalmasan ismerni kívánta. Akkor Rhédey Ferenc váradi kapitány sógorsága felől is sorra tudni akart s hogy Károlyi Mihály Nagykárolyban hogy s mily rokonságot tartanak a fejedelemmel. Okolicsányi kötelességének tartotta, hogy csak igazat beszéljen, tudta, hogy itt minden azon fordul meg, hogy az öreg nádorné meg legyen győződve, hogy Bethlen Gábor fejedelem fejedelemsége mily erős s mily bölcs és gazdag.

- Bizonyosan ez más ember, mint szegény nyomorult Báthoricska Gábriel volt magának - szólt Czobor Erzsébet megilletődve. - Szegény uram, nádor úr őméltósága - s megtörülte szemét igen puha kis kézbeli kendőcskével, ami szinte fejér selyemmel volt szélein hímezve -, akkor nagyon megharagudta magát, mikor tasnádi mezőről hazajötte, hogy Báthoricska elhitt pazér, szemetenszedett vakmerőcske volt... Igen uracska s hetykécske volt szegény vajda, még lóról sem akarta előbb ugrani le, magát... Tudta tartani... de meg is fizette árat... Keserő vége lett biza... Hát erdélyiek úgy szeretnek kedves fejedelmecskét, az felséges Bethlehem Gábrielt?

Okolicsányi áradozva mesélt arról, hogy az erdélyi nemzetek, mint egy család élnek a fejedelem méltóságos árnyékában... Most tízezer lovast hoz ki a felség a religió oltalmára, de egész erdélyül jöhetne, mert mindenki csak arra vágyik, hogy lóra ülhessen és követhesse a fejedelem őfelségét. De a felség csakis a legjavát és legjelesebbjét akarja hozni... a szultánnak is, ha még oly nagy hadat indít is, elég tízezer bizalmas lovas, a többit csak úgy rendeli maga mellé... Most is, a hajdúk jönnek hatezerrel, Rákóczy György uram vállalt hatezret s Széchy György is hatezret...

Czobor Erzsébet erre a szóra legyintett, de nem szólt.

- A legnagyobb bizodalma vagyon a felségnek - folytatta Okolicsányi - a gróf Thurzó Emericus őméltósága felől. Mint fiát szereti, s azt mondta: Ha a gróf úr felkél s kivonja szablyáját, akkor a Nádasdyak, Illésházyak, Révayak, Erdődiek, Batthyányiak s Zerinyiek és mindenek mellette lesznek... Így akarja s rendeli a felséges fejedelem a szent religió oltalmazását.

- Egészséges naturája vagyon? - szólt Czobor Erzsébet, ki semmit nem szólt már megint erre, mert politikum.

- Fejedelem urunk őfelségének?... Mint a vas...

- Jó lóülő?

- Éjjel-nappal legjobban szeret nyeregben lenni.

Egy óra is eltelt, míg beszélgettek.

Akkor bejött Thurzó Imre Zólyomival s anyjának jelentette, hogy követ uraimék felől gazdálkodni kíván, s ezt a napot töltsék őkegyelmek örömmel és kedvesen, míg ő a választ megadhatja. Mert őneki ezekről a dolgokról főuraim őkegyelmükkel is meg kelletik traktálni, s arra idő kell.

Az urak értették, hogy búcsúzniok illik.

Nagyon hamar és oly különös érzéssel hajlottak meg újra s csókoltak kezet megint a nagyasszonynak, hogy egész fel voltak szellemülve, mint szegény ember, ha gazdagokkal egy órát bizalmasságban tölthet. Őmagát is különbnek és finomabbnak érzi a szegény ember ilyenkor, és büszke rá, hogy semmi baklövést nem követett el s nemeshez és úrhoz illendően viselte magát. Mintha ő is gazdag és előkelő lenne, mint vendéglátói.

Még Zólyomi is, aki szeretett azzal dicsekedni, hogy ő ugyan be nem adja derekát semmiféle nagyúr előtt, habár császár legyen, még ő is úgy meghajlongott, és úgy csiszolgatta csizmája orrával a kemény tölgyfakocka padimentumot, mint annak a rendje.

De Okolicsányinak tele volt a lelke aggodalommal.

Jól ismerte fiatal korában a Thurzó ház óriási hatalmát és tekintélyét. Igen, ha ezek kibontják a zászlót, akkor az egész felső-ország vele megy. Ezek nem húznak kardot, ezek kivonatják a szablyát másokkal, ezrekkel és ezredekkel, de az ő oldalukon a kard már csak dísz és ékesség, amit már nem is becsülnek ennek sem; ez a méltóságos úrasszony már torkig van a fényességgel, hogy nem tartja szükségesnek magára akasztani a legkisebb darabot sem, tárházainak mázsákra való számtalan sok díszeiből. Minek: mind ott van.

Más emberek, mint akik között eddig jártak. Ez nem Rákóczy György, aki feleségével Sárospatakot kapta és Sárospatakot is csak most Bocskaitól nyerte a Lórántffy Zsuzsanna apja, Lórántffy Mihály. Új emberek a hatalomban és a gazdagságban, marokkal vájkálnak benne, hogy naponként érezzék, hogy van nekik. Thurzók már régen benne ülnek, és jóllaktak, és oly biztosnak érzik benne magukat, mint soha míg a nap felkél és lefekszik az Orbis pictus felett, ennek megrendülnie nem lehet.

Mért ülnek hát fel a nyeregbe mégis, és mi viszi őket, hogy hadat indítsanak?... Bizonnyal csak az, hogy a császár náluk hatalmasabbakkal is végzett már. Egy Lichtenstein és a gráci urak mind megérezték az új király és császár vasmarkát, s bennük valahol a mélységben szorong a lélek, hogy hitük s vallásuk miatt nekik is lehet még sorsuk ez...

Itt a magas politika dolgozik. Számítás folyik anya és fia között; azt volna jó hallani, hogy ők ketten hogy dugják össze fejüket, és hogy beszélik meg, vajon elég erős-e hát ez a Bethlen Gábor arra, hogy nekik szabadulást szerezzen. Mert a bittsei vár olyan, mint egy madárfészek, és itt úgy elérheti őket a madarász, gazok keze, s úgy kiszedheti, mint a gyermek a torony csúcsán a madárfiókákat.

Muszáj nekik magukra gondolni s megnyitni tárházaikat és lapáttal szórni az aranyakat, amiket még a Fuggerek vertek és raboltak s raktak élire halhólyagzacskókba...

A fejedelem számíthat rájuk, talán jobban, mint a Széchyekre, mert ezek, ha egyszer kimondják az igent, akkor kötve vannak, mert odafel Bécsben nagyon lesik s figyelik, hogy a huszonegy éves fiatal Thurzó Imre mit csinál... Jaj nekik, ha kilépnek a harc mezejére, s jaj nekik, ha nem lépnek ki, akkor is.

A fák nem nőhetnek az égig: irigyek és kegyetlenek készülnek ennek a puha és finom két embernek, egy öregasszonynak és egy gyermekded ifjacskának irtóztató vagyonára, amire oly szükség van a fiskusnál... Hogy lehet az, hogy egy országot érő birodalom egy tótasszonyé legyen, és ő dirigálja a politikát?

S Pázmány és Eszterházy is készen állanak. Az az Egyház kincstárát tartja nyitva, ez a maga éhségét fogja csillapítani, mihelyt hozzájuthat, hogy belemarkoljon ebbe a felgyűlt kincshalomba.