Weöres Sándor

SALVE REGINA

Ezentúl hadd maradjak közeledben

bár fátylad elmúlását nem igéred,

csak orkánban felszáradt harmatot

ha két zöld csillagod

tüzes hajnalba lebben

s durvább arany bevonja égi fényed

s a szörny-maszkot melyben nyomod követtem

erdőn hol nincs kimélet,

de puszta homlokod

állandó tájra nyit fehér oszlopzatot.

Omlásra szánt szikláid közt ülök

a fenyvesen túl, mit érint havad,

ott a Hatalmak hűs márványu lába

lecsügg a porladásba,

jég-talpuk hömpölyög,

térdtől fel ég rejti alakjukat,

a mély völgyből feléjük füst pörög,

oltári áldozat

gyűrűzik a bokákra:

eleven álruhák megszentelt lánghalála.

Úrnő, ha végzetem szép csillagát

megvonod az ott-égő maskarától

s adsz kardot-pajzsot a harcos kezébe:

gyámságodból kilépve

az elhalt sorson át,

félek, Anyám! jóságod hajnalától,

oly kedvessé szőtted az éjszakát

irgalmad illatából:

az űr nagysága, fénye

összehúzódva bújt élő szirmok közébe.

Zord átkelő-hely Fiad birodalma,

mégis otthon, mert orsód otthona:

fátyladban tompúl a fagy és a hév,

ujjadtól cseng az év,

néz, bár nem lát, az alma;

te bájolsz, csalsz, szemfényem Asszonya,

marasztaló Aranykor méz-fuvalma,

hisz évezrek sora

feledné hogy e rév

csempész-csapszék hol nem nyit csak zár a név.

De járkált forróbb konyhán jelmezem

a sok-szarvú sok-karmú árny-alak

idegen és saját vértől csorogva,

zsoldjáért ácsorogva;

szolgálók hirtelen

surrantak (tört tükörben láttalak),

szakácsnő melle himbált meztelen,

főtt az ünő, a bak,

lében puhult buzogva

húsom, kiforrt velőm, s kivájt szemem vak odva.

Most kő-asztalt terít a pirkadat

és hív megfoghatatlan lakomára

a semminek látszó első sugár,

s föld, ég, látóhatár

elpattant foglalat,

áthabzik rajta Ékességed árja,

s a tönk anyag e tündöklés alatt

mély forrását kitárja:

telt szerelem-pohár,

fölötte lengsz, nyitott szárnyú fehér madár.

Élő tested falként körűlövez

bizonytalan-messze, mégis husomban

s mindened egyszerre ajk, kéz, kebel, szem;

test mely anyagi Szellem,

szellem mely tiszta Test;

minden tagod fátyol- s ékkő-burokban

csonton áthat s magához nem ereszt;

hívsz és hang mégse lobban,

tánc, nyugvás egy-ütemben,

míg haj-sátrad borít az öblös benti csendben.

Fekete kánaáni fürteid

kéken szikráznak a belső homályba,

delejesen villódznak, szebben égve

mint Éva rőt sörénye

vagy a bűvös Lilith

mindent sápasztó szőke koronája

e tál zsarátnok mit vihar hevít;

hajfonatod sok ága

függ sárkány-lakta mélybe,

forog a rém körűl és elcsitítja végre.

A röpködő haj-sudarak mögül

ez anyai rojt-bojt-játékon át

duzzogva sír a váz, nyugtot se lelhet

míg álomba nem ernyed

mint köd ha szétrepül;

de hallja az örök szüret dalát:

orgánum melyben minden elmerül,

őrlik a garrnadát

s a mámoros lehellet

ívelve magasan, discantusban felelget.

Mindnyája érez téged, Istenáldott,

a kezdettől-való erős Anyát,

a mindenütt áramló ifju Nőt,

ha könnyű kék cipőd

érint rögöt, virágot;

látják rózsás-ezüstös tunikád

és zöldsárkány-hímes arany palástod,

és mindahány ruhád

léteddel egybeszőtt

piros köntösben állsz a pőre láng előtt.

Égi alakjaid közt múlt az éjjel,

hajnalban látom völgyi kertedet:

ime! csodás rózsabogyó csucsára

saját termő virága

ráforrt, nem hullva széjjel,

tavasz örök Rózsája integet,

természete könnyen megküzd a téllel:

kis földi testedet

nagy lényed áradása

magába foglalja és nincsen pusztulása.

Zömök, mosolygó, barnabőrű lány,

sok függő kormos varkocs keretében

a kerek arc világító fehér,

enyhén árnyalja vér;

keskeny vonásu száj,

lágy ívü orr, csodálkozó sötét szem:

egyszerü szépség, hétköznapi báj,

piciny vagy, Gyöngeségem,

de parányabb a tér,

a sors, a lét: belé fátylad egy csücske fér.

Legyen a csontváz térdeplő szobor

előtted, gyengéd Látomás: e lárva

régebben mint én, ismer és szeret,

tőle tudom neved

s megilletődve forr

az agy, a szem, a szív koldus családja

a Királynő látogatásakor;

pincében Hold világa,

benn hinted fényedet

e háznépre, s felérn kit árnyuk eltemet.

Vér-lombos vaskos formáik között

lejtő Madonna csendje, áthatod

lázas tikkadt elnémulásukat,

már nem vagy egymagad,

öledben Csecsemőd

és ringatod, majd Holtat tart karod,

ő fekszik minden szemfedő mögött;

pillantásod nyugodt:

Apád, aki Fiad,

magában oldja fel esengő szomjukat.

Legyen az álca áldott s elhagyott,

ha Egyszülötted e romból kikel,

karodban ül, te tartod fény felé,

így ér a szem elé

kibomló alakod,

lenge csípő-hajlat, feszült kebel,

imádott szűz arc, gyermeki nyugodt,

jég-homlokot emel

a mélységek fölé,

a Háromság kopár kék térdei közé.

Hadd bízzam rád világom, Isten Anyja,

fonódva ráhulló holttest alatt,

mikor lágyát vetkőzi a vadaknak,

görcsét az áramoknak;

árnyékot fölkavarva

éjnél zavarosabb a virradat;

már idegenbe küld Uram parancsa,

ki néked is Urad:

útján a lovasoknak,

megyek amerre az ősi léptek kopognak.

Kit lábad eltipor, a szomju kígyó

pusztul, de kéjben, mert érinti talpad;

eves roncs hörpöl sóvár sárga éjet,

ott is Szerelmed éget,

s ő esküdözne, így jó,

meghatva könnyez, gyantája megalvad;

lidércem szégyenén a te vakító

utad ha átnyilallhat,

szent Szűz, illesse lépted,

hogy verejtékezzék álmában, áldva téged.

De tőlem vedd el külön sorsomat,

mihelyt méltó leszek rá; nem kivánom,

elválaszt tőled, kis burokba vet

mely mint úszó sziget

fátylad habján halad

s bár édes tenger ez, szerelmes álom,

száz búborék-tükör veled mulat:

te légy az én Halálom,

add nékem Életed!

üszköm máglyára tedd, égesd el, a tied.

Utolsó pillantásod iszonyat,

a zöld-szikrájú szerető sötét szem

tompán dermed borostyánkő-homályba,

nincs többé fénye, lángja,

nem óv, nem kér, nem ad,

villáma megfagy a szempilla-résben,

s minden kerted, gyümölcsöd széthasad

a földön és az égen,

végső kaput kitárva

elhúnysz gyámoltadért: a mindenség halála.

A tiszta reggel rém-látás az éjnek,

homlokod íve űr a félhomálynak,

ahol vonulnak vértes századok,

s hegyek közt imbolyog

szüreti, völgyi ének;

e vértesek jutalmat sose várnak,

mellükön címered, de rád se néznek,

ki szebb vagy mint ha szárnyad

forrás fölött lobog

s mint tartó fonalad szövői, csillagok.