Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől, s hazamehet, de a lelke mélyén szorította a gond, most mi lesz.
Két óra járást ügettek az éjszakában, s csak Szelistye táján csendesedtek meg, mikor a rossz útra értek.
Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel csatlakoztak melléje, mert szólította őket.
- Lássátok, fiaim - mondta -, most megtanulhatjátok a világi becsület hiábavalóságát s veszedelmes voltát...
Tűnődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég, s most egyedül, bujdosva kifelé a hazából...
- Igazságos háború is van - mondta -, de az nem dicsőségért indul, hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza...
- Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologba keresi a dicsőséget.
Mikó Ferenc megszólalt:
- Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam egy igen szép mondást a frígiai emberről, aki fülemülét sosem látott, s az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a két tenyerét, s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox est praetereaque nihil...
- Nagyon bölcs - szólt Bethlen -, ez az igaz dicsőség, amely nem kíván testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot: magának semmit, másoknak ad mindent.
Mikó Ferenc elhallgatott, s szívére vette a magyarázatot, mert ő ellenkezőleg, úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy lelkét: hogy nem akar saját magának semmit, s mindent csak másoknak, s még szorosabban hozzásimult szívében.
Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk, nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.
- Rossz híreket hallott otthonrul asszonyunktól - hazudta ez.
Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony, ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van éppen egy tucat, s a felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is, ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.
Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.
- Nem hívságból, meghiggye kegyelmed, de hogy az útonjárók azt ne mondják, hogy mezételen megy az ember... - tréfált, mert egy főúrnak illő kíséret nélkül menni, mintha ruha nélkül járna.
- Okosan, nagyságos uram - mondta a kapitány -, mert mióta a fejedelem efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta bizony sok baj vagyon az utakon.
Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak, s neki nem sokat számít ez a sűrűn változó fejedelemség, s ha lehet, kimondja a véleményét:
- Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom - de mióltától fogva őfelsége Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé, az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk pusztító latrok és hajdúság miatt meg nem szűnt soha... Én kimondtam, Isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek...
Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:
- Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzavonás, dúlás, fosztás, kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és fertelmesség országunkban eláradott: de lesz ez még másképp is.
A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános jöveteléből, s kardjára csapott:
- Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyermekem!... De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén Toldi Márk!
Megfogták egymás kezét, s keményen megrázták.
A Bethlen szemében egy parányi könnycsepp volt: első híve...
- Bár Isten úgy adja, valamit tehessek nagyságodért - szólt Toldi Márk.
- Valamit tehetne apámuram... Nem tudom, otthon van-e vetőmagom. Ha valami tönkölyt adnál... vetőmagnak... És ha a huszonnégy ember közé jó mesterféléket találnál, vagy legalább szántáshoz értőket...
A felesége kialvatlan szemmel, fáradt, meghervadt arccal fogadta, sírva borult a keblére:
- Beteg a kicsi Gáborocska.
Szúnyoghálóval volt ajtó-ablak lefüggönyözve, ott feküdt a pici gyermek a bölcsőben, egész teste vörös, kezecskéivel csapkod, szájacskája kicserepesedve, forró lehelet jön, s rossz szagú, oly kínosan néz, úgy szenved a tehetetlen kis jószág: az apának elfacsarodott a szíve...
Soká nézte, akkor kérdezte:
- Küldtél a borbélyért?
Az asszony zokogva fakadt:
- Mindig itt vannak, borbély, bába, már minden javasasszonyt, az oláhasszonyokat is mind elhívattam: rontás, rontás... mind azt mondta: megrontották.
Az apa tehetetlenül hallgatott: nincs szörnyűbb a beteg gyermeknél.
- Dehogy rontás; vérben megbetegedett.
- Múlt hét kedden éjjel óta...
Hallgattak. Akkor az asszony ráemelte szép, okos barna szemét az urára.
- Mit csinált kegyelmed azon az éjszakán?... Nem kegyelmed miatt jött ez a rontás?
Bethlen gondolkozott. Egyetlen bűnére gondolt: nem akkor éjjel volt-e utolszor Báthory Annával?...
De nem szólt, fordult, kiment, szólította Mikót:
- Mégy rögtön a szászsebesi lovasokkal vissza, s Fejérvárból kihozod a medicust, Sárvári pap János urat. Rendelj magad után hintót, aki utánatok menjen, s ha csak bír, jöjjön a medicus uram rögtön lóháton, semmit nem késve, s ha a hintóval találkoztok, béülhet, ha törődött, mert nem fiatalember.
Maga is kiment rendelkezni. Juont szólította, a gazdát.
- Az eke készségek megvannak-e, Juon.
- Da, da - felelt lelkesen az oláh.
- Mennyi föld van letiporva; amit tönkretettek a lovasok?
- Aj, aj, mind. Ustrom volt. Mindennek vége.
Juon jajgatott s felsorolta.
- Itt vannak ezek a sebesi katonák. Itt maradnak egy hétigformán. Gazdáskodj nekik. Vágass juhot. Hoztak hajdinát, elvetitek. Hogy vagyunk a kaszálással?
- Keves. Szárazság volt, nincs sarnyú.
- Akkor zabot is vetünk és herét. Van-e mag? Küldj lovas szekereket rögtön Illyébe. Van ott harmincezer zsindely, azt is hozzák le... Aki mesterember, rögtön hozasd elibünk, ács, kovács, fafaragók, mind, mind... Kohókat állítsanak, szekercét, fűrészt elő; hajnalra minden ember talpon legyen. Ez a huszonnégy is sokat segít.
A sebesi vitézeket előhívatta:
- Ki van köztetek ács, pintér, bognár, kovácsféle?... Enni-inni lesz, mindenki dologra... Ami rom, eltakarítani, ami rossz, megcsinálni... Juon a gazda, mindent ő mutat meg.
A legények vivátot kiáltottak és vidáman csapták béklyóba a lovakat, és füvelleni vitték.
Apa, anya a gyermek mellett virrasztott egész nap s egész éjjel. A kis Gáborkának nagy forrósága volt egész nap s estére sem szűnt; lent laktak a vár alatt az udvarházban, s annak a szobái nem oly hűvösek, mint fent a vár, kint a kutyák ugattak, néha tehénbőgés hallatszott, kútnyikorgás, itattak...
- Kegyelmed hogy jött meg ilyen hirtelen?
Bethlen hallgatott. Már éjfél volt; szeme majd leragadt, s csak azért nem aludott el, mert a felesége rémült éberséggel ült a kicsi betegágyánál. Ő szenvedett az álmosságtól. Nagy csend volt felettük, szörnyű csend, kint semmi nesz, a halál angyalai a gyermek zihálásában rémítgettek. Rendkívül fáradt volt, most ütött ki rajta az utolsó napok izgalma.
- Baj van? - suttogta az asszony.
Soká hallgattak: akkor így szólt:
- Zsuzsannám... nincs kitérés előle: kezembe kell vennem Erdély dolgát.
Az asszony felijedt, nem értette, de a szíve szinte elállt.
- Mit vél kegyelmed?
- Bujdosóban vagyok - mondta egyszerűen.
Az asszony hallgatott, de a szíve vert, mint a madár...
- Mi történt, mi történt - kezdett lassan sírni, jól tudta, mi az a bujdosás...
- Immár vége, vége Erdélynek - mondta Bethlen -, s benne mindeneknek...
- Jaj - kiáltott az asszony -, hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb bajt fejedre venni...
Bethlen az asszony saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani... Most hirtelen rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész világon, egyedül, társ, barát, lelki rokon nélkül...
Az asszony kétségbeesve folytatta:
- Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora teher, s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyok én itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba... Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben az életben ne legyen... ötesztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt adott-e nekem...
Bethlen hallgatott.
Sóhajtott. Az asszony mint zuhogó eső folytatta:
- Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit csinál, tudja, hogy az a malac, ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt neki kell felnevelni, mert ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a gyereke ott fog születni, ahol ő született, s az unokáját is ott fogja ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre, mit érek én a gazdagsággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok elevenen, élő kriptába, mindenki irigysége: hallom eleget: a te urad az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?... Csak ennyit mondok: éltél vele?... akkor megtudod... De hát én éltem vele? én éltem vele?... öt napot öt esztendőben... - A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal küzdeni...
- Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt...
A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek, tartalmatlannak tűnt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál: szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; mindig munkában, mindig gondban; ha megáll valahol, már épít és javít, mások földjét, házát, életét; rendet teremt a zűrzavarban - és azalatt élete párja itthon elhagyatva, megtörve szenved... Lám, ő mindenről írt neki, szegény nem bírhatja a férfimunkát: nem asszonynak való udvarbírónak lenni...
Míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja, ugyanez benne is elfakad, s átkozza a sorsot, mely őt az országfutó bitang útra juttatta:
- Eleget fáj az nekem - mondja csöndesen, bánatosan -, mit tegyek, az emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a vigasztalást...
- Hát kicsoda maga! - kiáltotta az asszony - isten maga? Isten?... Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?... Íme csak megjön, s már meg kell bolondulni a csattogástól, kalapácsolástól... jött volna haza elvégezni idejében... De másnak kell dolgozni... Mindenkinek: csak nekem nem?... Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a kívánságáért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak énnekem nem adja meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött...
A férfi igazat adott a feleségének, s csüggedtsége határtalan lett.
- Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak, s te dicsőséged, hogy velem együtt áldozod fel magad.
- Nem áldozom fel magam!... - kiáltott az asszony. - Soha!... Miért?... Én áldozzam fel magamat másnak a gyönyörűségeért?... Én feláldozom magam azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!... Én feláldozom magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem áldozom fel magam azért, hogy őrült uram őrült dolgokat tehessen!... Ezért nem... Nem, nem!...
- Érdemes...
- Azt nekem ne mondja!... Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem kellene: akkor jönnie kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye tudomásul! hogy én: én. Mert belőlem él, s az én erőm tartja fenn magát: vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én ismeretlenségemben... Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed is éljen meg nálam nélkül... Sohasem fogok egy darab kenyérért senkire szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával: bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok könnyebbülni, ha nem kell hátamon viselni a várat ágyústól, katonástul, török, tatár tízezrekkel, akik egy nap alatt felprédálják, amit én három keserves esztendő alatt építtettem... Majd lesz nekem egy kis házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert, s tyúkok kotkodálnak körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés...
Bethlen elmosolyodott:
- Édes kis szívem - mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba tört ki, s eltaszította:
- Hagyjon engem békességben, azért ha maga elveszítette is az eszét: én nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól leszek dugva a világ elől...
- Nem küldelek: viszlek...
- Hová?...
- Erdély fejedelmi székébe.
- Nem, nem, nem!... nem kell, nem kell!... Nem és nem! - kiáltotta vergődő kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony - nem kell, nem, soha. Soha, tudja, soha!... Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt vergődni és csapkodni, mint egy kalickamadárnak, soha!
- Tündökölni és ragyogni! - mondta Bethlen.
- Véremmel itatni az egész országot: hogy ne csak birtok, ne csak egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész ország énrajtam hízzon s énbelőlem táplálkozzék: soha!
- Zsámolyod lesz az egész ország...
- Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa, s én a világ utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte, s engem mindenki gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát, s felhizlalja a világot, s engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtette őt, s akiből minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak...
- Tárd ki te is a lelked...
- Én? Jó ember!... Én is szétszórjam magam?... ha én nem gyűjtök, akkor te mit fogsz adni?... Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?... No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?... Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut mit adni!...
Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint nappal.
- Jajjaj - sóhajtott -, minden férfi eszeveszett bolond.
Bethlen kábultan hallgatott.
- Én ezt nem engedem tovább! - kiáltott fel újra s váratlan az asszony. - Vegye tudomásul, hogy nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért feláldozza magát...
- Krisztus urunk is feláldozta magát - mondta Bethlen.
- Én nem akarok Krisztusné lenni.
Bethlen megdöbbent, majd elmosolyodott.
Az asszony kiáltva:
- Én ember vagyok, s emberi mód akarok élni.
Bethlen, az asszonyát hatalmas karjaival átölelve, átfonva, magába temetve, szerelembe olvadva csókolta.
Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a megváltót, a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra, egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak rettentő forróságot, s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.
Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:
- Isten hozta kegyelmedet, professzor uram - fogadta az öreg tudóst, aki a teológia professzora volt.
- Mi baj, mi baj? - kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha nagyurakhoz híjták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.
- A kisebbik vérben megbetegedett - mondta Bethlen.
Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.
- No, no, minden betegség a vérben van - mondta a professzor -; no majd megnézzük, ej de Istentől elveszett rossz utazás volt, nagyságos uram...
Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte, s szórakozottan, s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s kellemetlen volt a látása.
- Portól, szennytől nem akar-e a professzor uram megtisztálkodni?
- Isten ments - mondta a professzor -, tilos! csak gyerünk a beteghez, míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.
Felemelte az ujját, csendre intett.
- Mely szobában vagyon a betegecske?
A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte, s mielőtt a küszöböt átlépte volna, mondani kezdte:
Természet ellen vagyon, hogy valaki vétek nélkül légyen! És egy igaz sem találtattatik Isten előtt az élőknek sorában.
Úristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért! Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit, azt ember el nem veheti, csak az Isten irgalmasságából. Ámen.
Szent, szent, szent seregeknek istene, légy őrizőm, oltalmazóm és légy kegyes gondviselőm, amen.
Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte, s erősebb hangon szólt:
- Istennek nevében, ámen.
Azzal belépett.
A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.
Az anya sírva válaszolt.
- Békességgel, nagyságos asszonyom - szólt rá -, sírás nem orvosság.
Az anya erőt vett a szívén: ez e komoly s méltóságos ember, aki hosszú fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott látni az ember: megfélemlítette.
A pap most nekigyűrkőzött, és orvossá alakult át, s egész egy hosszú óráig dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta, végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgyhogy izzadt belé.
Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte, nézte, és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell...
Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a lovasai közt látott: vajon nem a fejedelem kémje-e, vajon nem őellene jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele; most a becsület s az ösztön küzdöttek: vajon ha menekülnie kell, itthagyja-e feleségét a beteg gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni... Ha kint valami nesz volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja, s ennek a ceremóniának csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű ház, amelyben élnek, jönnek, mennek, s nem gondolnak soha a test felett való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán itt felettük, s dermedten emelte föl pillantását, s az átlátszó levegőben szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán; igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya: hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket, aki nem ismeri törvényüket, soha észre sem vesz, s az ember vakon él a különös borzalmak között, s jó, ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni...
Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a teológusnak a medicinális munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje, itthon van-e, talán már meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva, s loppal közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek az egészséges test felé, aki még nem tudja, de már reácsap a rontás, mint héja a csirkére... Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást: mintha nagy sötét fellegek kóvályogva közelednének...
Így kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh, mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi megtört s megszűnt boldogság: s miért? ki tette? ki adta? ha nem a gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn az égben, amely, ha leereszkedik a fejünk fölé, akkor mindent tőből s fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala...
Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha szembeszállni a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva hátrál...
Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most mindenki távozzon el a szobából.
Kitámolygott, s vitte magával feleségét: mert azt hitte, már megfúl...
Az asszony semmire sem gondolt, csak nézte az orvos munkáját, s egyszerűen, józanon, azt mondta odakinn:
- Nagyon kínozza a szegény gyermeket: ennél jobb lett volna, ha hozzája sem nyúl.
Bethlen csodálkozva látta, hogy az asszony ebben a borzasztó helyzetben, a gyermek halálos betegségében olyan józan tud lenni. Ő majd meghalt a rémülettől, és nem mert volna még gondolkozni sem. Ki is ment a házból. Mikó Ferenc csak alig várta, hogy kilépjen, titkos arccal jött hozzá:
- Nagyságos uram, levélposta jött Brassó alól.
Brassó alól!... Bethlen nagyot nézett: hogy jön Brassó alól posta?...
Kiment a tornácra, s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta, keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza, vagy mindnyájan otthagyják Brassót, "az fejedelem által ide küldött Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták, s a kevés nép mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajdúk..."
Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá, csak annál jobb, ha ilyen hamar megérzik távollétét... A levél végén volt egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá: "Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot gondjába, s Istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!"
Mi ez, ha nem lázadás?
Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a fejedelemnek volt a bennfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta... De íme most ez az első ember, aki nyíltan mellette pártot ver, ez mélyen a szívébe hatott, s ezt el nem felejti néki soha.
Az asszony utána jött. Tudni akarta, mi történik. Ura arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg gyermeket, kezét a levél után nyújtotta, s a férfi szó nélkül adta oda.
Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett, s visszaadta.
Bethlen szorongva nézte feleségét: értette-e az utolsó szókat?... Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor hívta őket, s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.
Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott Istenhez, s feloldotta az egész házat minden istentelen hatások alól.
Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt volt, s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte kimondani még önmagának sem.
Akkor kimentek az ebédelőházba, ahol már terítve volt, s ott nyugodtan s szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta, mennyit szenvedtek a Forgách-hadaktól, s mily csodálatos, hogy a jóisten a magyart mindig a magyarral bünteti a legjobban... Nála volt megszállva valamely felső-magyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt, de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskai idejében az erdélyiek éppen így bántak el az ő vidékeikkel...
Felhozták a cselédházból a leánykát, Klárát, anyai nagyanyja, Sziny Klára után kapta nevét, nagyon gyönyörű, piros arcú, nyelves, futosó, ötödéves leányka volt. A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:
- Szép gyermek - mondta -, de sok geleszta van benne, ehol adok egy kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.
Bethlen hirtelen megijedt:
- Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek...
A professzor, ha saját mesterségére került szó, mindjárt elvesztette józan eszét, megharagudott.
Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni, s nem volt ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bújt apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át karjával: ti vagytok nekem az egyetlenem - mondta, egy kezével a gyermeket, másikkal a feleségét ölelve át.
- Ehol meg is vagyon - mondta a doktor, s megkente a kislány púpocskáját.
A gyermek ijedt kíváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a székelység kapitányaival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van, ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön, s elvárja, hogy számíthat reájuk.
Másik levelet a temesvári pasának írt, s jelentette, hogy rövid időn belül érkezik, és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek. Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy az ő pártja fogását kéri a jövendőre.
Alig készültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia kell, a doktor örömmel mondta: "Ehol már purgálódik."
De kis idő múlva újra szaladt a gyermek, s attól kezdve minden percben, estig ötvenszer is.
Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már éppen úgy feküdt a forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek mellett való kis pesztra lány is, azt elvitték az alházba, a felsőházban a két gyerek ott volt, s mellette egy pillanatra sem mozdult el sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a házgondviselő.
Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két gyermek, s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a szörnyű megpróbáltatást, s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére, mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta, s a vénasszony egész hadi karával, az temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.
Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.
Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt fentjáró, mindenki beleesett. Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az ajtósarkára felakasztják: az Isten keze úgy ránehezedett.
A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő rendeletéből a kancellár.
A levél megrendítő volt: "Az istenre kérte, hogy egyetlen testvére megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog: ímé, már be is következett az Isten büntetése, mert íme ma hírt kapott s leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon, a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett."
Bethlen elnémult: Géczy fejedelem?...
"A szebeni háznak nagy fittyel levelet írtanak, hogy Géczyt vallják fejedelemnek a brassai országgyűlésen levők, s hogy a szultán fermánja s kísérete Géczynél vagyon, s ő már közeledik is az ország határihoz. Ebbül láthatja kegyelmed, az áruló Géczy ott mint viselte magát, és minémű hitetlen árulóul cselekedett magunk személye és országunk ellen... A brassaiak és a több hozzájuk beszorult latrok máris csínyt tettek nagy maguk bátorságában, mert kijöttek a várbul, s Földváron a székely nőket s gyermekeket mind felkoncolták s megprédálták a községet s Höltvényt, Hidvéget detto, ahol öreg Mikó Ferenc feleséginek temetésit széjjelzavarták s a koporsóval csúnyán bántak igen istentelenül, mindezért a fejedelem maga saját személyében készül a Barcaságra, de nagyságodnak válaszját várja, hogy mit gondol s vél e nyomorúság felől, vagy már Nagyságod is örvend a megfogyatkozott és szerencsétlen haza állapotján..."
Bethlen sóhajtott: úgy tűnt fel, mintha ég-föld, minden összeomlani készülne... A felesége jött be ájuldozva s szédelegve:
- Gábor, én is oda vagyok - mondta, s az egész teste egy tűz volt...
Két nap alatt huszonnyolc cseléd feküdt a vérbetegségben, Bethlenné félrebeszélt, de mikor megtudta, hogy a fejedelem levelet írt, könyörgött az urának, hogy forduljon vissza erről az útról, s el ne hagyja, lázadásba ne lépjen...
Már úgy látszott, mindenki beteg lesz, s mindenki elhal ez nyomorúságban, akkor Bethlen levelet írt a fejedelemnek, s abban arra kérte, hogyha a hazának sorsát szívében viseli, ő még egyszer visszafordul s oldala mellé áll, de az a kívánsága, hogy az országgyűlést az ország igaz székes helyén, Gyulafejérváron hívja s tartsa: ő, mihelyt házárul az Isten nehéz ostora eltávozik, azonnal elmegy, s ott megjelenik.
Ettől a levéltől az asszony megnyugodott. S mintha az éjszakán megfordult volna a betegség, másnapra csakugyan meg is könnyebbültek a betegek, nem halt meg több, csak a két gyermekecske s az öreg dajka.
Soha szomorúbb temetést, mint ez volt, soha megtörtebb embert, mint ez az apa. Kemény természete, elpusztíthatatlan szervezete megbírkózott minden vésszel, de a lelke meg volt zúzva, s szerencsétlen volt végtelenül...
Még az építőkkel és a szántókkal is három napig nem is gondolt.
