BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906

A mult század elején egy Degrée nevű franczia menekült telepedett meg Lippán és magyar kisasszonyt, Rácz Annát vett nőül. Ebből a házasságból született 1820-ban Degré Alajos vagyis inkább Degré Lojzi, olyan magyar, a kinél pingálni sem lehet különbet.

Abból a tíz századból, mióta a nemzet itt él, talán épen az a félszázad volt a legérdekesebb, melyre a Degré életének dereka esik. Szerepelt a régi Magyarországban és szerepelt az uj Magyarországban. Elvégezvén a jogot Nagyváradon, juratus lett (Vukovics Sebő mellett), majd kis követ, táblai jegyző az 1843-iki rendi országgyűlésen Pozsonyban, hol Kuthyval együtt vezérszerepet visz az országgyűlési ifjuságnak mozgalmában, mely ez idő szerint szinte fontosabb, mint magoknak a megyei követeknek a működése.

Degré csinos, köpczös, gyíkelevenségű, nyugtalan szellemű ifjú, kinek sok bátorsága, férfias föllépése, megnyerő modora van. S azonfelül a meghatottságig jó pajtás. A Dumas három testőre közt egy negyedik. Nagy szó ez a pajtáskodó országban. Azonfelül pompás tolla van - a mi a másik nagy szó, mert még ritkaság. Egypár dolgozata: novellája, útirajza már nyomtatásban is megjelent imitt-amott, sőt a pozsonyi színészeknek darabot ír, alapjában felette gyengét, de melyet nagy tetszés és falrengető juratusi tapsok közt játszanak el. Mind ez ma rossz jel volna, akkor bűvös ajánló levél és szilárd alap a jósolásra, hogy szép jövő vár rá.

S tényleg az várt. Szebb életfolyamat a Degréénél alig lehet. Ez az ember minden édességből és minden kötelességből kivette részét, a mi az akkori magyar életviszonyok keretében fiatal emberre elérhető volt.

A jurátusságból elkerült a kanczelláriához Bécsbe, a hol a magyar testőrséggel ösmerkedik össze, velök tart s mulatozik. Mire Pesten kezdett kiforrni a szabad eszmék mustja, akkora ő is odaérkezik, s vezetni fogja az ifjuságot, annak egyéb vezéreivel. Sőt az irói világ különleges társadalmában, a Pilvax-asztalnál is egyik fő-főember. Hogy, hogy nem, bejut a hires «tizek» közé, (ez fogja képezni öreg korában büszkeségét) a márczius tizenötödikét együtt csinálja Petőfiékkel. Aztán a szabadságharczban szolgál mint huszárkapitány egész Világosig. 29 éves korában bujdosó. (Ott tart már az apja mesterségénél.) Később internált fogoly Aradon, a hol ráér teljesen az irodalommal foglalkozni. Az amnestia szabad emberré teszi, de ő neki még hiányzik valami a következményekből - nem száműzött. Fölkerekedik hát s utána megy a számüzötteknek Párisba s ott éldegél, sóhajtozik a haza miatt és a haza után Teleki László, Gorove, Jámbor Pál és Almásy Pálékkal.

Bezáródván a régi Magyarország és a tizenkét évig tartó Csehország Magyarországon, midőn a harmadik réteg, az uj Magyarország kezdődik a maga sajátos parlamentarismusával, Degré ebben is szerepet kap, népképviselő lesz (a váczi kerület választja meg) s természetesen az ellenzéken foglal helyet, mert sorsa, hogy holtig elégedetlen maradjon.

Főleg aradi internáltsága és 1870-iki képviselősége közé esik nagyobb termékenysége. Első regényeit 53-ban, 54-ben irja Két év egy ügyvéd életéből, a Kalandornő képezik a nyitányt, azontúl minden évben jön egy-egy kötet: Salvator Rosa, A sors keze, Az ördög emlékiratai. Azután jön a saját külön regénye: megnősül 1857-ben és családot alapít. De ez csak nagyobb munkásságra ösztönzi. Megirja A számüzött leányá-t, a Kék vér-t. Változatosság okáért szindarab irással vegyíti a regényköltést. Dehogy is mulasztaná az egyetlen tér elfoglalását, ahol még lehet valamit tenni, hogy t. i. ébren tartja és szórakoztatja elbusult nemzetét.

Daczára annak, hogy Jósika még mindig sokat ír, hogy Jókai mesésen emelkedik a hírnév szárnyain, Degrét szívesen olvassák. Művei nem igen dicsekedhetnek eredetiséggel, nem egyebek mint a franczia szalonregények utánzatai. Alakjai latakiát színak, jaquemar keztyűt viselnek, selyem balzacon heverésznek s egymást «Uram»-nak, «Asszonyom»-nak szólítva csevegnek. De hiszen épen ez az, hogy csevegnek, kellemetes semmiségekről, a mi veszedelmesen hasonlít valami csodálatos finomsághoz és előkelőséghez - és még hozzá a jaquemar keztyűk és a mahagoni butorok. Nagyon szép az! Ki ne olvasná szivesen? Kivált ha falusi kisasszony az illető.

Alapjában bizony papirból csinált pálmák ezek, felületesen azt a benyomást teszik, mint az igaziak, de természetesen nem lehelnek ki oxigént.

A közönség mindamellett kedvelte e regényeket. Ma nehéz megmagyarázni miért, mert ma már mindenki tud csevegni, de akkor még csak Degré csevegett.

Ám ha vesszük, hogy a Degré meséi, bár ócska eszközökből, jól és érdekfeszítőn voltak fölépítve, s ha hozzáadjuk az uralkodó divatot, mindenben a francziát hajhászni, a Degré hatása magyarázatot talál.

Különben méltányolta őt a Kisfaludy Társaság is, mely 1867-ben tagjai közé választotta, kebelében aztán állandó tevékenységet fejtett ki, mert bár szép kort ért, irói tollát végkép soha le nem tette. Hajlott korban is gyakran volt a felolvasóasztalnál, forradalmi élményeiből irván meg némelyeket. Hogy semmi modern positio ne legyen előtte terra incognita, a nyolczvanas évek közepén megint uj munkában találjuk, az Ország Világ-ot szerkeszti. Mig végre 1896-ban épen a halottak napján, olyan szerényen a mint jött, eltünt a földi viszontagságok szinhelyéről, arra a végleges gyülekezési helyre, a hol már nagyobb részt együtt vannak a honvédbajtársak, az elesettek, a számüzöttek és a többi jelesek. Bizvást oda lehetne irni sirkövére a neve után: «A közügyek igaz szolgája, nagy idők tanuja, nagy emberek pajtása.

Első kiadása megjelent 1865-ben.

Divathölgy teremébe lépni, a kellemesb érzések egyike; a szemfény rend és választékosság gyönyöreibe merül, az idegeket ingerlő illat izgatja fel, s a duzzadó pamlagok, támszékek kényelmes pihenésre csábítnak. A tündér igéző megjelenését várjuk, kinek nesztelen léptei a perzsiai puha szőnyegen szellemalak közeledését sejtetik, s a mi a képzeletet még fokozza, a selyem ruha suhogása.

A mily elragadó ezt lelni hölgynél, ép oly fonák és nevetséges férfinál.

Pedig Zárai Gyulánál így néz ki.

Szobájának rendezése akármelyik divathölgy izlésének becsületére válnék; azok a nehéz selyemfüggönyök, bársony butorok, rózsafa asztal, tele válogatott albumokkal, állvány, tele ritka csecsebecsékkel, gazdag aranyozású csillár, fogantyúk és keretek, mi fényűzéssel határos kinézést ad az egésznek: a barna vörös bársonyos tapette pedig a szép olajfestményeknek sok előnyére van.

Zárai Gyula szépen fürtözött szöghaját nagy gonddal rendezgeté: selyem és bársony házi öltönyéről finom illat áradozott, midőn egyik tükörtől a másikhoz lebegett, mint bálba készülő leányka. Annyit igazíta magán, hogy érdekes találkozóján alig lehetne kétkedni, főleg ha azt is figyelemre méltatjuk, miszerint inasa két terítékű asztalt tolt a kandalló elé.

Zárain az öltözet s szobájában a rend, a legfeszesb csínra mutatott.

A fehér márvány kandallóra helyzett gyönyörű bronz óra tizet vert.

Az inas kérdőleg tekintett urára.

- Csak készíts el mindent, nem várunk - parancsola Zárai, mire az ezüst forraló, gyönyörű thea készlet, bordeauxi és madeirai lépé el az asztalkát.

E pillanatban érkezék a várt vendég.

- Isten hozott Hugó!

- Jó reggelt kedves Gyulám!

Ezzel a két ifjú legnevetségesb kaczérsággal lebegett egymás elé kezet szorítni.

- Szaporán a reggelit - mond Gyula inasához, mialatt Hugót, mint valami bájos leánykát, átkarolva a kandallóhoz vezeté.

Az étkek felhordattak, az inas eltávolíttatott s a bizalmas társalgás megindult.

- Nos Hugó, mit végeztél.

- Meg vagyok elégedve.

- Óhajtom, hogy én is az legyek.

- Semmi kétségem benne.

- Tehát a dologra.

- Im, Bella válasza leveledre.

- Ebben nem is kétkedém - mond Gyula elbizakodva, s a levelet bontatlan csusztatá zsebébe.

- De nem akart írni.

- Mintha először volna.

- Tehát miért vonakodott?

- Nem volt hozzád bizalma.

- Az elég nem szép, de majd ha jobban ismer....

- Barátságával fog megajándékozni.

- Azt reménylem is.

- Méltán. No de menjünk tovább.

- Kár, hogy nem iszol bort, ez a Laffitte felséges!

- Örömömre szolgál, ha ahhoz értő vendégem élvezi.

- No, én értem.

- Annál kedvesb nekem. Még abból a kagylóból, aztán lássunk az őz-szeletekhez.

- Mindenre ráérünk, hisz a hitelezők csak délkor jönnek.

- Tehát feltaláltad őket.

- Nem volt nehéz, egyik a másiknak nyomába utasított.

- Kaptak rajta úgy-e?

- Majd szétszaggattak örömükben.

- És Kázmér?

- Nem is gyanítja. Tegnap újra sokat vesztett.

- Következőleg ma este....

- Nem megy nénétek estélyére, hanem nála jő össze társaság.

- Jól van, de Hugó - mond Gyula, s mutató ujját ajkaira illeszté.

- Istenem! hát mi lenne belőlem, ha hallgatni sem tudnék.

- Arra nagyon is számolok. Most pedig érts meg jól, te nénémhez a lehető legkésőbben érkezendesz, koholj ki rá valami mentséget.

- E készlet mindig bővében létezik nálam.

- Aztán ha látod, hogy Kázmér csakugyan nincs ott, jelentsd betegségét.

- Mire azt?

- Bízd rám a többit, szereped csak ennyiből áll.

- No, hogy ezt jól eljátszam, sem sok fejtörés, sem nagy ügyesség nem szükséges.

- És az előadandó műben mégis döntő eseményt képez.

- Akármiként legyen, rám számolhatsz.

- Számolok is. Ezzel tisztában volnánk, mint te a kis Czeczillel.

- Vége!

- Czeczillel.

- Örökre.

- Hűtlen lőn?

- Meghalt volna értem.

- Úgy hát te nem szeretted többé?

- Imádtam.

- Mi vetett hát véget a viszonynak?

- Jószívűségem. Tudod, mily jószivű bolond vagyok. Lepkei báró benső barátom, sok mindenféle miatt lekötelezettje is vagyok, látta Czeczilemet, lángra lobbant, beteg lőn, őrjöngött, s én kigyógyítám.

- De miként?

- Bemutattam Czeczilnek; s neki tért engedve, magam visszavonultam. A leányka eleinte szerelemféltő volt, aztán epedett, végre boszút forralt, s a boszú eredménye, hogy ma Lepkei a boldog imádó, én pedig feledve vagyok.

- Te csakugyan különös ember vagy.

- Csupa szív vagyok, tetőtől talpig szív. Én mások boldogítására születtem.

- De csak úgy, ha a boldogítás haszonnal jár.

- Boldog Isten! hisz élnem csak kell. Ha időmet, tehetségemet, sőt érzelmeimet, s nem ritkán biztonságomat is másoknak hozom áldozatul, csak kell kevés kárpótlásról is gondoskodnom.

- És azért, szerencsére, pártfogásod mindig olyanokat ér, kik nem maradhatnak soká lekötelezetteid.

- Más szavakkal, hogy haszonleső vagyok?

- Nem épen, de szerencse, hogy barátaid mind előkelők és vagyonosak.

- Azzal már dicsekedhetem.

És méltó dicsekvését azzal erősíté meg, hogy a madeira utolját kiüríté, miután a Laffitte elfogyott s theához látott, miből Zárai a harmadik csészét élvezé, bőven tejezve, mert ajka boros poharat soh'sem érinte.

Hugó még sem szegődött a tejhez, hanem helyette csészéjébe bőven öntött cognacot, s most szivarozni vágyott, de ezzel már nem kinálta meg Gyula; gyűlölte a füstöt, s bálványozá butorait. Hugó tehát szörpölés közben csak fogait szívogatta.

A második csésze thea után Hugó nekigyuladt arczczal távozásra készült.

Gyula egyetlen szóval sem marasztalá. Tudta, a mit tudni akart, kiadta utasítását, most többé nem volt szüksége barátjára.

- Édes Gyulám - mond Hugó felkészülődve - tudod, a legrendezettebb emberen is megesik, hogy néha pénzzavarba jő.

- Te pedig, ki soh'sem vagy rendezett...

- E pillanatban megvallom, még a rendezetlenségnél is rosszabbul vagyok.

- Következőleg...

- Igen leköteleznél száz forinttal.

Lealázott ellenségnek soha egy gyáva sem nyújtott nagyobb megvetéssel alamizsnát, mint minővel Gyula adá át a száz forintot.

És soha nagyobb megnyugvással egy napszámos sem tette zsebre megérdemlett filléreit, mint tevé Hugó a száz forintot.

Szerencse, hogy nem tükrözik magukat a gondolatok az emberek homlokain, különben mindkettő méltó nevét megtalálta volna, midőn nyájasan egymás szeme köze mosolygva meleg kézszorítással bucsút vettek.

- Hogy ily emberek is vannak - dörmögé Gyula a távozó után - no de jók arra, hogy felhasználjuk. Sokszor egy ily jellemtelen ficzkó boldogulásunkhoz jobban segít, mint ezer szilárd férfi. Az effélének csak pénz kell, s pénzért olyan lesz, a minővé akarjuk. Ma erényes, holnap ledér; ma kormánypárti, holnap veres tollas; ma férfi, holnap vén asszony; ma vigad a vigadókkal, holnap sír az elszomorodottakkal, s mindezt tiszta meggyőződésből teszi, ha hasznot lát belőle. Ő azt gondolja: a világ ámíttatni akar, hát ámíttassék. De az ámításról jut eszembe, hogy rám levél vár. - Ezzel a levelet zsebéből elővoná, s kényelmes ülést foglalva, olvasott:

«Egyetlen Gyulám! Nehezteléssel kellene szólanom, de az lehetlen; én önre csak szeretettel tudok gondolni; két végtelen napig nem láttam, mi voltam én ez idő alatt? Egy elhagyatott, epedő teremtés, mert távol volt lovagom, hősöm, sőt, ki merem mondani - bálványom. Így szeretem én önt, azért legyen kiméletes, s oly embert, mint Verdesi Hugó, ne avasson érzelmeink titkába. Reszkettem neki soraimat átadni, de ön óhajtá, s ez nekem szent. Ön védelmezi magát elmaradásáért, erre soha sincs szüksége, van nálam önnek oly szószólója, minőt a világ leghatalmasabb embere sem képes előteremteni, s ez szerető szívem; védelmezi ez önt eszem minden vádjai ellen mindaddig, míg verni tud, s míg ön legkisebb hajlamot mutat irántam. Hogy gondjai vannak, elszomorít... ossza meg velem, ketten inkább elviselhetjük, csak kérem közbenjáró nélkül, személyesen, mert csak így édes nekem minden, még a fájdalom is. A viszontlátás után sóvárgó Bellája.»

Közönyösen gyűré a levelet otthonkája zsebébe, s ajkait elvonva mondá:

- Ezek a szerelmes levelek úgy hasonlanak egymáshoz, mint egyik váltó a másikhoz, csakhogy egyik kisebb, másik nagyobb összegről szól; egyiket rögtön kell fizetni, a másikat hosszabbítjuk. Szerencsére ezt hosszabbítni lehet.

Szellemes elmélkedésiből inasa zavará fel e szókkal:

- Három úr jelenti magát.

- Neveiket?

- Azt mondák, nagyságod rendelte ide.

- Ők? bocsásd be - s midőn az inas távozott, megjegyzé - hogy siettek a tiszteletben álló rablók! - és oly állást vőn, mint győztes hadvezér, ha az első hódolatokat fogadja.

Három úrias kinézésű egyén lépett be. Mélyen és ferdén bókoltak.

Gyula alig billenté meg fejét.

- Önök tékozló öcsémtől váltókat bírnak.

Mindhárman «igen»-t intettek.

- És mennyiről szólnak? mikor van a lejárat?

- Enyém kétezer forint, s holnap jár le.

- Enyém ezerhétszáz forint.

- Reménylem, a hétszáz kamat?

- Csak törvényesre adtam.

- Mi is, mi is.

- Elhiszem. Határidő?

- Harmadnap - viszonzá a második.

- És ön? kérdé Gyula a harmadiktól.

- Ezerötszáz forint. Lejárat hat nap mulva.

- Ön, látom, sokkal jobb szívű, csak ötven kamatot szed.

- Kérem, készpénzben szolgáltam.

- Mi is, mi is.

- Jól van. Tehát mennyi leszámítással engedik át nekem váltóikat?

- Csak teljes értékben.

- Határozottan?

- Nagyságos uram, mi szegény emberek vagyunk, nem dobhatjuk ki pénzünket.

- Nem bizony!

- Tehát kifizetem.

A borulni kezdő arczok kiderültek, a hátak meggörnyedtek, s tíz percz mulva a pénzzel zsebeikben rettentő hajlongás közt távoztak.

Gyula e szókkal:

- Ez jól fog kamatozni - a kifizetett váltókat szekrényébe rejté, felöltözködék, s a városligetbe kocsizott.

Minden kényelemmel, de legkisebb fény nélküli hálószobában, férfias ágyán mosolygó arczú ifjú szendergett.

Mint súlyos betegnél virrasztó orvos, oly aggodalmas kifejezéssel rázta őszbeborult fejét egy elég közönséges kinézésű ember, s míg a mellékszobából vidor zaj hangzott át, ő részvéttel tekinte az alvóra. Végre valamit maga elébe dörmögött, s az ifjút vállánál érinté.

Az ifjú felrezzent, s merően a férfi szeme közé tekintve kérdé:

- Miért zavarsz fel ily korán?

- Hiszen már delet harangoztak.

- Úgy hát nincs korán.

- Aztán meg valaki van itt.

- A mint kiveszem a hangokból, hát többen is.

- Azok látogatók.

- Szolgálj nekik szivarral.

- Nem vártak kinálást, már tele füstölték a szobát.

- Hát kináld meg italokkal.

- De nincs itthon semmi.

- Van az Európában.

- Van ám, de számadásunk is van ott elég nagy.

- Az a fogadós gondja, jó öreg, és nem a tied. Hozz szaporán néhány üveg madeira dry-t.

- No, no.

- Egyúttal rendeld meg, hogy estére tíz órakor tizennégy személyre teríték, válogatott ételek, jó borok és kitűnő szolgálat legyen itt.

- Még az is?

- No ne morogj, neked is jut belőle.

- Boldogabb volnék, ha kevesebb jutna.

- Akkor mi a manóért élnél?

- Hogy egykor nyugodtan halhassak meg, hogy a túlvilágon az én jó nagyságos uramnak számot adhatnék viseletemről, jó híreket vihetnék fiáról.

- Döme! hagyj fel az ilyen érzékeny dolgokkal, korán reggel az ember másra van hangolva.

- Korán?... délkor?...

- Akkor van korán, mikor az ember első álmából ébred, s ha hét órakor fekszünk le, nem ébredhetünk fel fél hétkor.

- Elég rossz.

- De ha lehetlen.

- Csak meg kellene kisérleni.

- A lehetlent?

- Hét órakor lefeküdni, s fél hétkor felkelni.

- Nem értelek.

- Csak tessék ma este hétkor lefeküdni, majd meglátja holnap reggel, mily könnyű fél hétkor felkelni.

- Hahaha! ez aztán a teljes lehetlennél is lehetlenebb. Siess, szolgálj vendégeimnek.

- Hát annak a várakozónak mit mondjak?

- Ki az?

- Nevét sem akarom kimondani, nem szenvedhetem. Istenben boldogult nagyságos uramnak is sokszor mondtam, hogy kígyót táplál, nem hitte, meg is adta az árát.

- Ah! Fogaras uram? bocsásd be.

- Inkább parancsolná, hogy kidobjam - viszonzá Döme s távozott.

Ez a Fogaras Vizekinek valaha gazdatisztje volt, később haszonbérlője, s mint Döme szokta mondani, megrontója. Valóban, a jóhiszemű és mindenkitől szeretett öreg Vizekit a derék Fogaras oly ügyesen tudta hálójában tartani, hogy az öreg úr sírja szélén sem vette észre, mily közel áll a bukáshoz.

Bezzeg megtudta örököse, Vizeki Kázmér, ki azért mégis áldotta atyja emlékét, s a hol csak képzelé, hogy valami árnyék fér nevéhez, sietett azt eloszlatni. Akadt aztán, ki a fiú ezen áhítatával visszaélt, ki keresetet űzött belőle, mint például Fogaras úr.

No de egyet mégsem tagadhatunk meg tőle. Kázmér előtt örökké legmélyebb tisztelettel jelentkezett, most is, hogy belépe, csupa lábcsoszogás és hajlongás közt közelíte az illő távolságig, hol szemlesütve megállt.

- No - szólt Kázmér - már kezdek öntől félni.

- Soha sem volt rá oka, nincs is, de nem is lesz.

- Tán atyám számadásai közt megint talált egy kis hibát, melyet szép összeggel kellene kiegyenlítenem?

- Nem tartozott vele nagyságod, azért bíztam nagylelkűségére.

- Vagy, mint három hó előtt, újra akadt kezei közé valami ezerötszáz forintos kötelezvény?

- Csak nem gondolja nagyságod.

- De bizony gondolom, s jó, hogy eszembe jutott, én akkor a kívánt összeget váltóra vettem, s az holnap lejár. Valamire mégis jó volt, hogy jött, legalább emlékeztet.

- Részemről kérni jöttem.

- Ne kérjen - esék szavába Kázmér - mert nem adok, követeljen, ha van mit, s akkor kiteremtem a föld gyomrából is.

- Ismerem bőkezűségét, ha boldogult uraatyja nevéről van szó. És csak áldhatom sorsomat, hogy uraatyjávali feledhetlen összeköttetésemet, mit a halál széttépett, a nemes szívű és lovagias gondolkozású fiúval folytathatom.

- De csak annyiban, hogy atyám ellen felhozott sok rendbeli követeléseit pör nélkül kifizetem.

- Sőt, mondhatnám, szó nélkül.

- Csak a dologra.

- Tudja nagyságod, én szegény ember vagyok.

- Hogyan? elvesztette tőkéit, háza összeomlott, vagy elpörölték?

- Isten őrizz! e csapások egyike is koldússá tenne.

- Úgy hát csak azért nevezi magát szegény embernek, mert nem Rothschild.

- Hehehe! mindig elmés, mindig jó kedvű; no de ez ékíti a fiatalságot. Nagyságod azért mégis tudja, hogy szegény ember vagyok, azt is tudja, mily drága nálam a becsület?

- Azt tudom, mert e czikkből néhányszor vásároltam öntől egy keveset, de, mondhatom, méreg drágán.

- Nem fogy ki az élczeskedésből s mondhatom, jóizűeket tudnék nevetni, ha nem hozott volna oly komolyan aggasztó ügy ide.

- Halljam.

- Nagylelkűségéhez folyamodom.

- És erszényemre hivatkozik?

- Nem, nemes szívére.

- Kíváncsivá tesz.

Fogaras komolyan zsebébe nyúlt, levelet vőn elé, s azt Kázmérnak nyújtva, kérdé:

- Ismeri ez irást?

- Nem kerül fejtörésbe, mert Zárai Gyula van aláírva.

- Tessék csak olvasni.

Kázmér mosolyogva átfutá, s ezen megjegyzéssel kézbesíté Fogarasnak:

- Bizony, csinos szerelmes levél.

- És tudja, kinek szól?

- Ön megijeszt. Csak nem nejének?

- Leányomnak.

- Azt rendén találom, leánya igen csinos.

- Zárai úr nagyságodnak rokona.

- Unokabátyám.

- Uram, nekem e leány szememfénye.

- Az egy atyának csak becsületére válik.

- És ön unokabátyja,... no de olvassa a levelet.

- Úgy látszik, fülig szerelmes bele.

- De én nem afféle divaturacsnak neveltem.

- Az nem az én hibám.

- Nagyságod igen könnyedén veszi a dolgot.

- A patvarba! hát én unokabátyám gyámja, vagy ön leányának őre vagyok.

- Nem, de segíthet a dolgon. Lássa, az a szegény leány már el van bolondítva.

- Mit tehetek én róla? Leányának azért van szíve, hogy szeressen; önnek pedig azért van esze, hogy tudja, mit kell tennie.

- Eszem e lépést tanácslá.

- Én meg viszont azt tanácslom, hogy őrizze leányát, ha olyan, kit őrizni kell.

- Hisz nagyságodnak oly kevésbe kerül, hogy engem nagy aggodalomtól megmentsen. Beszéljen komolyan urabátyjával, hogy hagyjon fel oly lépéssel, mely vagy sikertelen, vagy romlásra vezet, de boldogságra semmi esetre. Ne akarjon egy fiatal leány jó hírnevét, s egy atyai szivet összetiporni; legyen méltó rokonihoz, önhöz, ön feledhetlen édes atyjához, és a névhez, melyet visel.

Kázmér felegyenesedék; homlokát egy redő metszé át, midőn szemöldeit összevonva, Fogaras elé lépett. Átjáró tekintetét rászegzé s darabig néma maradt. Végre elnyomott indulat hangján szólt:

- Uram! minek tart ön engem? Jószivű bolondnak, az megjárta; előállt meséivel, odaadtam pénzemet; jött holmi elavult; vagy eltévedt irományokkal, s atyám ellen újra követelést támasztott, drága pénzeket szedtem fel és fizettem; most kifogyott, vagyis inkább látja, hogy én fogytam ki, hát új tervet koholt s valakinek jelleméhez, vagy, mi öntől jobban kitelik, erszényéhez engem kulcsnak akar felhasználni. Köszönje, hogy nincs itt Döme...

- De nagyságos uram!

- Szót se! irtózom öntől, s követelem, hogy többé küszöbömet át ne lépje. Éljen boldogul.

Fogaras ajkába harapott, s midőn az ajtón kilépe, visszatekintve mondá:

- Megállj, büszke koldus! még a szemeten foglak látni. - És elrohant, mintha csakugyan félne Dömével találkozni.

Kázmér hahotázva lépett a mellékszobába, zajongó barátai közé.

- Képzeljétek - mondá kézszorítás közt - korán reggel milyen kalandom volt.

- Tán valami kettős játékban visszanyerted a tegnapi veszteséget.

- Reménylem, ez nem hasonlít hozzám.

- No, no, jegyzé meg a másik, mindig mondtam, hogy Kázmér titkos Don Juan.

- Ellenkezőleg, barátom, szerelmi villámhárító.

- Ez új valami.

- Reménylem - mond a harmadik - maga a hölgy fáradt ide kérelmével.

- Nem bizony, hanem atyja.

- Minő szemtelen.

E pillanatban lépett be Zárai Gyula.

- Ime, kalandom hőse - kiáltá Kázmér.

Gyula megdöbbent s félhangon susogá maga elé:

- Csak nem tudja még?

- Üdvözlünk - zúgák valamennyien - üdvözlünk, te veszedelmes bárány!

- De barátim! - rebegé Gyula - én nem értelek...

- Már kezdünk ismerni, te titkolódzó szerzetes.

- Szerencsés kalandodra igyunk egyet.

- Tudjátok, sohsem iszom.

- Kezdem hinni, hogy ez is titkos erényeid közé tartozik s csak akkor élvezed, ha senki sem látja.

- Uraim! beszédetek mindig rejtélyesb - csodálkozék Gyula.

- Mindjárt megérted - mond Kázmér - karhatalomért folyamodtak hozzám ellened.

- Ellenem?

- Igen, egy atya leányát akarja visszafoglalni.

Gyula könnyebben lélekzett.

- Valami félreértés - szólt szenteskedő mosolylyal Gyula - vagy izetlen tréfa az egész.

Kázmér gyöngéden karon fogta Gyulát, s azt súgá neki:

- Kezemben volt az okmány, maga Fogaras közlé velem.

- És te?

- Kérdheted-e? elutasítám.

- Tapasztalni fogod köszönetemet.

- Ah, mit látok, Vilmos - szólt Kázmér egy szőke ifjúhoz - még nem mult el a huszonnégy óra, reménylem csak látogatáskép jöttél s nem pénzedért, melylyel a tegnapi játéknál adósod maradtam?

- Ha nem ismernélek oly jól s nem becsülném annyira gondolkozásodat - viszonzá a megszólított - e nyilatkozatot sértésnek venném. Sőt, légy meggyőződve, mihelyt négy szemközt szólhaték veled, megkértelek volna, hogy csak alkalmilag fizess.

- Tudom, tudom - mond Kázmér, melegen szorítva kezet az ifjúval - jó fiú vagy. És most barátim! bocsánat, öltözködéshez fogok, mert látogatást kell tennem.

- Nagynénénknél? - kérdé Zárai.

- Kérlek, ments ki annál a jó néninél, őt véghetlen szeretem, de estélyeitől félek, pedig ha ma meglátogatom, ott fog.

Zárai Gyula győzelmesen mosolygott.