A reformkor utolsó éveiről és 1848—49-ről Degré Alajos irta a legolvasmányosabb emlékiratok egyikét. Ez volt a kortársak véleménye, s ez az utókoré is, amely csodálja az Íróként és színdarabíróként nem az élvonalba tartozó hangulatteremtő és megelevenítő erejét. Igaza van Ugrin Arankának, a kötet gondozójának, hogy a Degré-emlékirat máig nélkülözhetetlen forrása mindazoknak, akik az 1840-es évek irodalmi szalonjait, ifjúságának magatartását, az 1848—49-es események kis és nagy epizódjait, hőstetteit vagy anekdotáit akarják felidézni. Növeli a kötet értékét, hogy a szerző jólértesült és sokat látott személy, aki azonban sem a politikában, sem a seregben nem emelkedett olyan rangra, hogy utólag indokolni, magyarázni kényszerült volna tetteit. Emlékezéseinek megírásakor nem vezette pártpolitikai szenvedély vagy a múlt nagy eseményeinek megmagyarázására irányuló törekvés. Még az emlékiratok megjelölést is elveti, s „egyszerű visszaemlékezésekének minősíti írását, amely a politika, a társasélet és a hadjárat emlékeit eleveníti fel, vagyis „mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó szellem megemlítése, s úgy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni időkből kisebb események fölemlítése". Degré 1881 után írta meg emlékezéseit, amikor végleg kimaradt a képviselőházból. A kiegyezés után a politikai életben részt vállalva, hü maradt ifjúkori nézeteihez és a szabadságharc alatt tanúsított magatartásához, így az ellenzék balközép szárnyához csatlakozott. Ez a magatartás, korábbi nézeteinek és tetteinek vállalása jellemzi a viszszaemlékezéseket. A múltat idézve azonban az emlékező nemcsak abban következetes, hogy a maga szerepét nem túlozza el, hanem abban is, hogy a legtöbbször népes csoportkép egyik alakjaként ábrázolja önmagát. Élők és eltávozottak felsorolása ez, akár víg mulatozásokról, akár harci cselekményekről számol be olvasóinak. Nosztalgikusak ezek a képek, de mentesek minden felesleges pátosztól. Érződik rajtuk, hogy a szerző nem csupán ifjúsága szép emlékeit akarja maga és még élő kortársai számára feleleveníteni, hanem példaként állítja a forradalmat előkészítő és vállaló nemzedéket öregkora ifjúsága elé. Ugyanakkor a múlt színes és pezsgő felidézése nem jár együtt a tegnapi ellenséggel szemben táplált érzelmek felelevenítésével. A Habsburgok nevét le sem írja, s a korabeli osztrák kormányról tárgyilagosan állapítja meg Jellasics betöréséről szólva: „A bécsi hatalom már eldobta az álarcot, Magyarország leigázását elhatározta." A sérelmekről szólva is igen szűkszavú. A kényszersorozott Csuzy Pál értelmetlen haláláról beszámolva rezignáltán jegyzi meg: „Bizony, sok jóvátennivalója volna Ausztriának, hogy csak némileg is enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink." A visszafogott előadásmód nem csupán a szerző kiegyensúlyozott, szélsőségektől tartózkodó személyiségének természetes kifejeződése. Az ellentétek tompítása, a szereplők liberális megítélése nyilvánvaló következménye az emlékek halványulásának, az időközben eltelt több mint három évtizednek is. A hatvanas éveiben járó Degré, aki 1848-ban egyként jó kapcsolatban volt Petőfivel, Vasvárival, Pálfi Alberttel vagy a liberális arisztokraták népes csoportjával — sőt Móga tábornokkal is —, évtizedek távolából nem kíván rangsorolni vagy kritizálni, fgy történhet, hogy a forradalom és szabadságharc oldalán állókról ritkán olvasunk elmarasztaló szavakat. Igaz, Petőfi, Jókai vagy Vasvári többször szerepel és róluk őszinte lelkesedéssel nyilatkozik, de a legnagyobb elismerés hangján szól Kossuthról, sőt Nyáry Pálról és Kemény Zsigmondról is. Még Mógának, sőt Kollowrath ezredesnek is kijut némi elismerés, hogy az általa említett vezérek sorából a legszélsőségesebbet említsük. Görgey ridegségére Udvarnoky Géza kivégeztetésének történetét elmondva utal ugyan, de nagy szellemnek, roppant lángésznek és nagyszerű katonának minősíti. Leplezetlen ellenszenve csak Guyon Richárd és Madarász László esetében nyilatkozik meg, de egy odavetett megjegyzés kapcsán kijut ellenérzéséből a hazai ellenzéki politikai életben az 1870—80-as években tényezőnek számító Madarász Józsefnek és az 1848-ban nem szereplő Mocsáry Lajosnak is. (Sőt, Kemény kapcsán még a frissen, 1883-ban publikáló Beksics Gusztávot is elmarasztalja.) Érdekes, hogy a többször elősorolt liberális arisztokraták között csak egyszer említi Podmaniczky Frigyest, akivel pedig a Károlyi-huszárezredben együtt szolgált. Az emlékezések megírása időszakának zenei életére utaló egyik megjegyzése Podmaniczkyról (aki „valami olasz kávéházból" szerződtetett egy signorinát fele hanggal és kétannyi fizetéssel) azt sejteti, hogy kettőjük között valamiért rossz volt a viszony. Pár évvel később Podmaniczky a maga naplótöredékeiben ugyancsak egyszer említi Degrét, amikor felsorolja a huszárezred tisztikarát. Ugrin Aranka szerint nincs tudomásunk arról, hogy Degré naplót vezetett, s eredeti feljegyzéseit használva írta volna meg müvét. Ez bizonyára így volt, s még azt is hozzátehetjük, hogy Degré ismerte ugyan az általa ábrázolt korszakról készült addigi emlékezéseket vagy feldolgozásokat, de nem nyúlt az 1848-as sajtó példányaihoz, hogy a maga szerepét napi pontossággal rögzítse. Memóriájára támaszkodva írta meg tehát munkáját, amelyre így érthetően jellemző az, hogy az 1848—49-es eseményekről szólva, gyakorlatilag nem említ más pontos dátumot, csak 1848. március 15-ét. Degré nyilván ezzel is kifejezésre akarta juttatni, hogy azt és úgy írja meg, amint azokra annyi év múltán emlékezik. Ezért nem érte, nem érhette szemrehányás, ha egyes eseményeket pontatlanul idézett fel, illetve azok időrendjét összekeverte. Saját személyét, pontosabban szerepét illetően nincsenek ilyen tévedések, jóllehet minden részletre 34— 35 év után érthetően már nem emlékezett. Jó példa erre márciusi pozsonyi küldetése, annak elbeszélése. Ha Degré kezébe veszi a Pesti Hírlap 1848-as számait, akkor azok segítségével rekonstruálni tudta volna, hogy március 26-án este indult a diéta színhelyére, s 28-án az esti órákban ért vissza Pestre. Az országgyűlés tudósításait átolvasva, arról is értesült volna, hogy Batthyány 24-én reggel Deák kíséretében Bécsbe utazott, s csak 28-án délben érkezett vissza Pozsonyba. Ilyen körülmények között Degré nem találkozhatott Batthyányval, s nem követelhette Kuthy Lajostól, Batthyány titkárától, hogy a gróf reggel nyolckor fogadja őt, illetve nem kerülhetett sor arra, hogy Batthyány „egész pongyolában" hallgassa meg a fővárosból érkezett futárt. Jól mutatja ez a példa az író alkotómódszerét, aki a valós történetet „feldíszíti" olyan elemekkel, amelyek közismertek, mint például Batthyány későn fekvő és későn kelő életvitele, s azokat a maga élményeként adja elő. Néhány további példát szeretnék említeni a szerző emlékezetének szelektivitására, illetve megfakulására, aminek következtében az időrend megzavarodik és az események összetorlódnak, egymásba csúsznak. Ilyen március 15-ének valóban szép leírása, amelyből feltűnően hiányzik a délutáni Múzeum-kertben tartott népgyűlés, a további sikerek fontos kiindulópontja. Az előszó is említi, hogy Degré a nagy nap eseményei között nemcsak Táncsics, hanem Czuczor kiszabadításáról is beszél, holott az utóbbi még meg sem írta azt a költeményt, amiért 1849-ben az osztrákok bebörtönözték. Pozsonyból Klauzált küldeti le Szemere helyett Pestre (bár máshol helyesen mondja, hogy Klauzál március 14-én már a fővárosban volt), s a kormánynévsor bejelentése feletti örömöt egybekapcsolja a március 16-i kivilágítással. Az egyik legjellemzőbb eset, amikor Nyáry Pál aktivitására emlékezve, összekeveri az április 19-i fővárosi zsidóellenes zavargásokat és Nyárynak a május 10-i „macskazene" estéjén és másnapján tanúsított határozott magatartását. Hasonló emlékezeti tévedése, hogy amikor a Petőfi és társai által szervezett május 12-i népgyűlés küldöttségének a minisztériumnál tett látogatását tömören és szemléletesen ismerteti — ami nagyjából egybevág Széchenyi naplóbejegyzésével —, akkor a történet végéhez nem odatartozó fejleményeket csatol. Az emlékezések szerint a Múzeumhoz visszatérve, a küldöttség beszámolt sikeresnek nem nevezhető küldetéséről, „mit a gyülekezet elégületlen zúgással fogadott". A helyzetet Degré szerint csak egy a helyszínre érkező bécsi ifjúsági küldöttség mentette meg, akik a császárváros rokonszenvét tolmácsolták. Ez utóbbi látogatásra azonban öt héttel korábban, április elején került sor. A nem definiált kronológiában is nyilvánvalóan tévesen köti az első honvédzászlóaljak szervezésének kezdetét az országgyűlés időszakához, a Coburg huszárezred „feloszlását" a Württemberg-huszárok nyári hazatéréséhez. Nem bizonyítható, hogy a hazatért Lenkey kapitányt a hadügyminiszter kihallgatásra rendelte volna fel Pestre, s igen kétségesnek tűnik a Petőfi és herceg Woronieczki találkozásáról szóló történet is. Említettük, hogy saját szerepének Degré nem ad nagyobb súlyt, mint amilyen valójában volt, és ezeknél a részeknél emlékezete jól működik. Igaz, nem túl bőbeszédű, mert minisztériumi alkalmazását a nyári eseményekről beszámolva, röviden csak azzal intézi el, hogy „már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt". A levéltári iratokból megállapítható, hogy a június 11-én az olasz katonaság és a honvédek közötti véres összecsapást követően azonnal megszervezett rendőri osztályhoz (amelynek feladata a fővárosban megforduló idegenek ellenőrzése volt) Degrét az események másnapján második titkárnak nevezték ki. Az itt töltött hat hétről semmit sem mond, inkább a Földváry-zászlóalj szervezéséről és tábori élményeiről számol be, ugyancsak szűkszavúan, de a lényeget illetően teljesen megbízhatóan. Hasonlóan informatív és ismereteink szerint helytálló, amit a Károlyi-huszárok szervezéséről és kiképzéséről ír, s nincs okunk kételkedni katonai élményeinek pontosságában, így a turai lovasrohamban, sebesülésének — majd lábadozásának — történetében. A járulékos kérdésekben azonban a háborúról szóló beszámolóban is adódnak olyan esetek, ahol az emlékek egybemosódása kétségtelen. Ilyen például, amikor a Szenttamás és környékének szerb táborai ellen indított — időben nyilván augusztus 19-i — támadás halottai között gyászolja Szemere őrnagyot, holott ő a 10. zászlóalj élén szeptember 2-án túl a Tiszán, Perlasznál kapott halálos sebet. Ilyen Vasvárinak a Lajtánál támadt kellemetlenségének története, amely ebben a formában nem bizonyítható és amellyel kapcsolatban Sükey Károly magatartásáról Degré csak későbbi elbeszélésekből értesülhetett. Ennél a kérdésnél érdemes megállni, mert a munka egy másik jellegzetességét teszi érzékelhetővé: Degré kiegészíti saját tapasztalatait a hallott történetekkel merész kalandokkal, a hadjárat általa szemtanúként nem ismert eseményeivel, anekdotákkal. Ilyen a Guyonról elmondott nagyszombati és branyiszkói történet, s ilyen a maga Túránál lezajlott kalandját megszakítva elbeszélt csornai lovassági ütközet a Nádor-huszárok és a Császár-dzsidások között. így sorolnak be a gördülékeny meseszövésű emlékezésekbe a Bátori Sulcz Bódogról szóló történetek, Ottinger lovainak találékony megszerzése, a nagyotmondó Sághy Tóni kalandja, vagy a kassai huszárcsíny Szemle 981 a bőrszállítmányt elfogó vértesekkel. Mindez jól mutatja, hogy Degré nemcsak saját tapasztalatait adta közre emlékezéseiben, hanem öszszegezte mindazt, ami a volt bajtársakkal tartott gyakori összejöveteleken nyilván újból és újból elhangzott, formálódott, csiszolódott. Ezek a részek tehát tulajdonképpen a kollektív emlékezés és meseszövés alkotásai, amelyeket Degré szabadon felhasznált mint nyersanyagot. Ezért — úgy tűnik — a Visszaemlékezéseim olyan írói alkotás, amely nagy vonalaiban megtörtént eseményekhez igazodik, de az 1848—49-es fejlemények elmesélésénél nem a napi események forrásértékű bemutatására törekedett, hanem annak megörökítésére, hogy szerzője és vele azonos gondolkodású kortársai visszatekintve miként látták a forradalmat és a szabadságharcot, milyen emlékeket őriztek meg a nagy napokról. Mindez nem azt jelenti, hogy elvitatnánk Degré visszaemlékezésének sajátos forrásértékét, csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy mint szemtanúra hivatkozhatunk ugyan rá, de csak elsősorban azokban a kérdésekben, ahol az általa megőrzőitek más forrásból ellenőrizhetők vagy valószínűsíthetők. Legfőbb értéke ennek a kötetnek — mint Ugrin Aranka is megállapítja — atmoszférateremtő ereje, ami valóban irodalmi alkotás rangjára emeli az emlékezéseket. Ezért nem az a fontos, hogy hányszor érhetjük tévedésen, — mert az bizony nem is olyan ritka —, hanem az, hogy 1848 ifjúsága gondolatainak és tetteinek állít emléket — három évtized távlatából oly módon, hogy az író magatartása: lelkesedése és szerény háttérbe húzódása a hihetőség színezetét adja a teljes elbeszélésnek. Hihető és szándékát tekintve őszinte írás a Visszaemlékezéseim, amely azonban a történész mértékével mérve tételesen csak helyenként hitelesíthető. Az emlékiratokat gondozó Ugrin Aranka mintaszerűen lelkiismeretes munkát végzett. Igényes előszava szépen kimunkált pályaképet nyújt a szerzőről. Az emlékezések kiegészítéséül közölt napló és egyéb írások teljesebbé teszik az 1848 utáni események rajzát. A kötet a szerencsésen újraéledt Magyar Századok sorozat hagyományaihoz méltóan gondos, életrajzi adatokkal ellátott névmutatót, továbbá helynévmutatót is közöl. A lexikális adatokban akadnak pontatlanságok, de ha figyelembe vesszük, hogy az életrajzi lexikon a kisebb szereplőkről nem ad semmiféle felvilágosítást, így az adatokat igen sok esetben szálanként kellett összeszednie, erről is elismeréssel nyilatkozhatunk. Talán csak azt említenénk meg, hogy Szacsvay Imre keresztneve — nyilván sajtóhibából — tévesen szerepel, s az elesett honvéd őrnagy pedig Szemere Pál volt. Bé tábori főorvost nem tünteti fel a mutató, holott neve nem rövidítés, hanem valóságos név : Dr. Anton Bée volt a neve, s Batthyány Lajos kivégzésekor tette hírhedtté magát. A helynévmutató külön értéke, hogy a fővárosi nevezetesebb utcák, épületek illetve szállók és vendégfogadók helyét is megadja. Kár, hogy itt a Nemzeti Casino kimaradt a sorból, holott ennek helyét a jegyzetekben meghatározza. A Fekete Sas vendéglő helye — távolsága miatt — kétségesnek tűnik, míg a szövegben szereplő Lőportorony bizonyosan nem a budai volt, hanem a pesti, hiszen Pest város lovas nemzetőrsége azt ellenőrizte. Határozottan hasznosnak tarthatjuk, hogy megjelenésének centenáriumára kiadták a Visszaemlékezéseimet, hiszen az érdeklődőnek és szakembernek egyaránt élvezetes olvasmány. Reméljük, hogy a sorozat nem lankad ismét el, s tovább bővíti a hozzáférhető 19. századi emlékiratok és visszaemlékezések listáját. Szerencsére, van még miből meríteni. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983.)
Degré Alajos, bár valamennyi irodalmi műfajban alkotott, novellái, regényei, vígjátékai jelentek meg, és voltak népszerűek, mégsem szépírói munkásságával vált elsősorban emlékezetessé. Jelentős alakja volt a múlt század negyvenes éveinek, tagja volt a Tízek Társaságának, jelen volt minden fontos történelmi eseménynél, részese volt annak az irodalmi, politikai mozgalomnak, amely a márciusi napokat megelőzte, részt vett a szabadságharcban, szenvedő részese volt az aradi fegyverletételnek. Eseményekben gazdag, mozgalmas életét színes, eleven, élvezetes stílusban megírt emlékiratai őrizték meg. Arad, Szeged, Nagyvárad a fiatalkor éveinek színhelye, majd Pesten lett jurátus, és 1841-től publikál. Barátai között ott találjuk a mozgalmas korszak valamennyi jelentős íróját, neves prolitikusát, Petőfit, Bajzát, Pákh Albertet, Vörösmartyt, Kuthyt, Egressyt, Vasvárit, irányit, Vukovics Sebőt, Kossuth Lajost. Részt vett a pozsonyi országgyűlésen, rövid ideig hivatalt vállalt Bécsben, márciusban, szinte végszóra érkezett Pestre. Részletesen, minden történelmileg fontos és személyes életében jelentős eseményt megörökített visszaemlékezéseiben, nemcsak a márciusi napokról, hanem a szabadságharc eseményeiről, és a szabadságharc utáni hónapokról, aradi fegyverletételről, aradi internálásáról. Vissza
