Bölcsek-balgák, boldog-boldogtalanok

Táltos paripák és/vagy állatorvosi lovak

Jóisten országai és/vagy földi-égi poklok

Életminőség tesztkönyv: példamondat-tár



A szellemi, társadalmi, politikai elit - VI.

Szent hivatás, pokol - nem- járás, hitvány árulás

Amit, sokat más segíthetne, de inkább többet árt!?

Dsida Jenő

Psalmus Hungaricus

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:

*

p Lepisszegi, kifütyüli a csendes többség jeles szószólóját

p Pánikkeltő vaklármát csapó élet- és esemény megzavaró

p Beépített ürügyet szolgáltató: rendezvény-feloszlatás

p Színházi öltöztető: bűnt, feslettséget az erény ruhájába

p A szakmailag nála jobbról gonosz pletykát suttog, terjeszt

p Aljas orvtámadás, ha megpróbálják cáfolni a téziseit

p „Proli gyereket” kinéző aranyifjú szociológushallgató

p Kibúvót, alibit rendelésre szállító kényszervállalkozó

p A Potentát önzetlenül nem pártfogol, csak szponzorál

p Kiégettségét be nem valló, nem töltődő Segítő hivatású

p Rabulisztikájával sok tanulatlant rabul ejtő szofista

p Karrierje érdekében beáldoz barátságokat és barátokat

p 2.

p Az ő álállításai nem cáfolhatók, így nem is igazolhatók

p Ha teheti, egyre jobban beszűkíti az Emberiség tudatát

p Legmerészebb jóslata: holnap reggel is felkel a Nap

p Beevez a szakbarbárság csendes langymeleg vizeire

p Óvatos duhaj: nagyon is tudja, kivel - nem - kezd ki

p Biztosra megy - klakk: fizetett bértapsolók éljenzik

p A taps jár neki, a kifütyülőket megátkozza, ócsárolja

p Kinevezett, leváltható, elhallgató „független” szóvivő

p A Gazdi pulikutyája, aki nyájba terel, nyájbirkát nevel

p A cinikus-cinkos bűnpártoló, falazó szabadkőműves ügyvéd

p Kerüli a nyílt vitát, a szellemi erőpróbát, a megmérettetést

p A hajléktalanon átlépve mellét verve menti a kóbor cicát

p 3.

p Ő egy csóró: még jó, hogy nem az örökkévalóságnak pingál

p Hóembernél. jégszobornál sem maradandóbb, amit alkot

p Nincs szakmai kamarája, céhes önvédelme, etikai kódexe

p Nem társadalmi megbízatása, de a világcég rendel tőle

p Nincs mecénása, csak háklis, mindent előíró szponzora

p Nem nagy elődök nyomába lép, ő csak azértis „új” úton jár

p Majd mindent tud a költőről, de versét nem érzi, nem érti

p Kutatja és kiírja költője intim háló- és betegszoba titkait

p Ha nem kvantifikálható, akkor nem méltó e tárgyat kutatni

p Eszmei érték és kár: ő ezt csak forintokban mérve érti meg

p Hozzá frigid a múzsája: elhidegítette Őt...nem fogan semmi!

p A drága dohány pipafüstjében elmereng: csak jön az ihlet…

p 4.

p A munkamennyiség-növelő = így lenne ő minőségalkotó

p Őstehetségnek kiáltja ki magát, nem önképző poéta doctus

p Áldozatos odaszánással térítget tévhitre/vödörben halászik

p Szerzetesi alázattal másolgatja mások és saját fércműveit

p Nem mászik a humor szellemi magaslatára, nincs öniróniája

p Komoran komoly: lénye és műve humor, éltető nedv-hiányos

p Nem kreatív, mert csak – műfajt tévesztve - görcsöl és gürcöl

p Neki minden csak frivol játék, bármikor kiszáll, nem hal bele…

p Annyi baj legyen, ha a völgyben éheznek, de ő most csúcsot hódít

p Magát és elvcimboráit fényező, szédelgő és hízelgő feldicsérő

p Nap mint nap le-leborul a saját nagysága előtt: egy önimádó

p Napi jópont gyűjtögető: egy – heroikus - szellemi pótcselekvő

p 5.

p A szellemi ideiglenes szükségmegoldásokból rendszert örökítő

p Ő csak részegen „ihletett”, józanon már nem ellenőrzi a művét

p Sikerre éhes, szomjazó piás: delíriumban „remekművet” ír

p Agyafúrtnak hiszi magát: csak még nem nőtt be feje lágya

p Önbizalomban túltengő táltostanfolyamos koponyalékelő

p Házilag barkácsolt, összeeszkábált vallással jónépet ámító

p Neki már éppen elég jó a mértékét épp megütő nem rossz is

p Nem, ő a hivatásában nem maximalista, de minimalista

p Nem a mindenséggel, de kicsikkel, kezdőkkel méri önmagát

p Mindig csak „ahhoz képest”: mint „amatőr” levédi magát

p Az alapos, kimerítő besúgói jelentései katalizálják karrierjét

p A protekciója védi, hogy nem érdemtelenül eltiltsák hivatásától

p 6.

p Szakmai etikai testületben csak a mundér becsületét védi

p Rossz szülő ugyan, de úgy, hogy a gyámügy nem köthet bele

p Úgy oktat, hogy a diák ne is merjen kínost-kényest kérdezni

p Anno a vizsgaidőszakban még tanult valamit, ebből eléldegél

p A vad, zabolátlan, szilaj ifjakat ő töri be lojális alattvalókká

p Mindennapi tanárkodása csak unt-untató ön/lélekgyilkos rutin

p Az előd vagy kortárs óriások vállán ugrabugráló szellemi törpe

p Ha ő, a Mester alkot, akkor hegyek vajúdnak, kisegér születik

p Ahogy gólért lelkendezik, úgy már régóta még a hazáért sem

p Mint focimeccset közvetítő újságíró jön már csak extázisba

p Már csak egy éjszakába nyúló kártyaparti hozza őt izgalomba

p Kisujjában a filozófiatörténet, de ő sem bölcs, mást sem segít

p 7.

p Ő a magát kocsmában, hőbörgőknek produkáló „filozófus”

p Ő öregen is még csak egy tehetséges szárnypróbálgató

p A diákok önképzőkörét ő csak fúrja-faragja, bomlasztja

p „A tudomány mai állása szerint” semmit nem gyógyít meg

p Titokzatos-titkolózó fehérköpenyes impotens omnipotens

p Ő inkognitóban marad, de pácienséről mindent tud(ni akar)

p Halotti lepelben és csontokban: itt keresi Jézus szellemét

p Engedéllyel és büszkén hullagyalázó, és sírrabló régész

p Jobb ügyhöz méltó buzgalommal nem bűnügyben exhumál

p Belterjes tanácskozó, konferenciázó a maga tolvajnyelvén

p Holtig a halál elleni orvosságot/szert kutatja, mindhiába

p Ő mindig mindent jól és jobban tud, más meg csak rosszul

p 8.

p Közélete: neki csak megtartott magánvéleménye van

p Tudósi becsvágyánál már csak rangkórsága nagyobb

p A Mesterétől csak allűrjeit, heppjeit, rigolyáit veszi át

p Megfogyva nem, sőt meghízva, de annál inkább megtörve

p „Beilleszkedett” a művészvilágba: az anyja sem ismer rá

p Világmegváltó ifjonti lendülete megtörik: havi 200 fix...

p Az uralkodó elithez asszimilált elsőgenerációs értelmiségi

p Versenyszellem élesztő: de csak destruktív rivalizálásban

p Áskálódó intrikus: viszályt szít, összeveszít pályatársakat

p Szociológusi tudását, eredményeit zsarnokok kezébe adja

p Tudósnak álcázva kémlel ki gyarmatosítandó bennszülöttet

p Nehezíti, sőt meggátolja az eltérő kultúrák megértését

*

Arany János

KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!

(1877. augusztus 8.)

*

Az áruló

- „magyar” - elit

jellemzése, arcképcsarnoka

A nem javító-segítő,

de passzívan-aktívan ártó elit

A lelki-szellemi, társadalmi, és

gazdasági/politikai vezetők árulásai

Ahogy mondjuk: a fejétől bűzlik a hal:

legszentebb hivatás/leghitványabb mesterség

Aki elmulasztja a jót, sőt még teszi is a rosszat.

Akár „csak” úgy, hogy éppen a rosszat csinálja jól.

Egy-egy velős gondolatú mondat azokról,

akiknek az átlagnál jelentősen nagyobb

a képessége, a lehetősége, a hatalma stb.,

hogy segítsenek/ártsanak embertársainak.

Tanítók és nevelők, szülők és edzők,

patikusok és orvosok, rendőrök és bírók,

tudósok és írók, művészek, bölcselők és papok,

törvényhozók és gazdasági/politikai vezetők stb. stb.

Mindenki érintve érezheti magát,

hisz csak gondoljunk bele pl. a szülői szerepbe:

ő egy személyben családfő-vezető, gazda, gondviselő,

és tanító, gyógyító, igehirdető, lelki pásztor, bölcs stb.

A fejétől bűzlik a hal: jaj annak a társadalomnak,

ahol az erre alkalmasak nem kerülnek a pályájukra,

nem, illetve nem jól gyakorol(hat)ják a hivatásukat,

és megalkuvásból megúsznák a pokoljáró dudás sorsot…

Ráadásul tudjuk: jószándékkal kövezett az út a pokolba.

A gonosz mostohánál többet árthat a majomszerető anya,

a sarlatánnál többet a protokollt jól alkalmazó profi orvos,

ha az rossz, és így csak beteg(ség)et gyárt, áltat, súlyosbít, öl...

p.s.:

A vers, a képanyag, a könyvajánló stb.

nem csak az írástudók, segítők, vezetők stb.

hibáiról, vétkeiről, bűneiről, árulásáról stb. szól,

de kontrasztban a hivatásuk magaslatán állókról,

az emberi nem nagy jótevőiről, kis-nagy géniuszairól,

és a pályával járó áldozatukról: a pokoljáró dudás sorsról...