Ezt a publicisztikát egyszer már félig megírtam. 2020. február 9-én, több mint egy esztendeje, még egy másik világban, a koronavírus-járvány valós veszélyeinek, hatásainak, szinte létének felismerése előtt. Az apropót akkor is a női kézilabda olimpiai selejtező adta, amelyet aztán a ránk szabadult pandémia miatt egy évvel elhalasztottak, miként a tokiói játékokat is. Utóbbit illetően még teljes a bizonytalanság, a kvalifikációs tornát azonban minden jel szerint megrendezik, péntektől vasárnapig Győrben. A magyar, orosz, szerb, kazah négyesből ketten jutnak tovább, a régi szófordulattal élve hajlamosak lennénk úgy fogalmazni, a női szakág és a sportág számára élet-halál kérdése a siker. Az elmúlt hónapok azonban megtanítottak minket felmérni és tisztelni e kifejezés tartalmát.
A tavaly mondottak jelentős része ettől még ma is érvényes, valóban a magyar női kézilabdázás történetének egyik legfontosabb hétvégéje köszönt ránk. Hogy miért, arról elegendő felidézni az akkor leírtakat: „csapatunk vívott már olimpiai, világbajnoki és Eb-döntőt is. Kétségtelen, hogy ezen alkalmakkor fel lehetett – vagy lehetett volna – jutni korábban soha meg nem hódított magasságokba, de a mélybe szédüléstől nem kellett tartani. Mert bár tíz-egynéhány játékos, egy edzői stáb és néhány millió szurkoló napokon át okkal siratta az aktuálisan elvesztett aranyat, de az olimpiai vagy vb-ezüst semmiképpen sem a gyengeség, a sebezhetőség, hanem az elemi erő jele. Most más a helyzet. Egyszerre lehet nagyon sokat nyerni és veszíteni, ezért abszolút értékben, a pozitív és a negatív tartományt összegezve hatalmas a kilengés. Nagyobb, mint eddig bármikor. Ha a válogatott kijut Tokióba, nagy valószínűséggel továbblép a csoportjából, és ha a negyeddöntőben sikerrel jár, a magyar női kézilabdázás visszatér oda, ahová mindig is álmodtuk, képzeltük. Ráadásul büszkén hirdethetjük, hogy ez az elmúlt évek szisztematikus munkájának az eredménye. Ha ellenben kudarccal zárul a kvalifikációs torna, több okból is úgy érezzük majd, itt a vég. Női nemzeti együttesünk legutóbb 2008-ban járt olimpián, a fiúk 2012-ben, így Rio de Janeiro után Tokióból is hiányozna a magyar kézilabda, és ha egymás után kétszer nem adunk életjelet, az már tetszhalott állapot. Épülhet szépen a piramis alja, de ha a tetejét mindig leromboljuk, az nem piramis, hanem torzó.”
A tétet az eltelt egy évben részben csökkentette, részben emelte a világjárvány. Csökkentette, mert a sportot, miként minden egyéb, nem létfontosságú területet, más dimenzióba helyezte. Ugyanakkor emelte is, mert a sportban, a sportból élők számára ez továbbra is létfontosságú szféra maradt, és mivel a nemzetközi és a nemzeti gazdaságok visszaesése miatt a források általánosan egyre apadnak, változatlan nívót csupán a kiválasztott kevesek élvezhetnek. A győztesek. Ezt a kategóriát pedig a versenyeken, a mérkőzéseken a legkönnyebb körülhatárolni, hiszen rendelkezésre áll a számszerű végeredmény.
Miként a győri kvalifikációs tornán is, amelyen az első és a második helyezés a minden, a harmadik és a negyedik a semmi. Nem is elsősorban az aktuális válogatottaknak; a kerettagok Tomori Zsuzsanna kivételével nem jártak még olimpián, azaz nem is tudhatják pontosan, mit nyernének vagy veszítenének vele, és Tokió egyébként sem minden idők legönfeledtebb hangulatával, legmaradandóbb élményével kecsegtet. A sportág egészének azonban a részvétel önmagában győzelemmel ér fel. Ha a legjobb ezer vagy száz magyar játékos kerülne szembe a legjobb ezer vagy száz szerbbel, aligha lenne kétséges a sikerünk, de a csatát tizenegynéhány főnek kell megvívnia mindkét – azaz mind a négy – oldalon, ők képviselik a teljes hátországot, rövid távon tőlük függ a többi száz és ezer sorsa. Ezt a tétet fel kell fogni, el kell fogadni és fel kell dolgozni.
A pandémia mindenkire kirótta a maga megpróbáltatásait, ha nem is azonos mértékben. A mi legfrissebb gondunk, hogy Elek Gábor szövetségi kapitány is megfertőződött a vírussal. A Ferencváros edzőjeként az előző fél évet úgy vészelte át, hogy körülötte szinte senkit, még a feleségét, Szucsánszki Zitát sem kímélte a Covid, de most pályájának eddigi legfontosabb napjaiban őt is elérte. Ki kellett hagynia az FTC–Buducsnoszt Podgorica BL-nyolcaddöntő visszavágóját, és bár emiatt nyilván kétszeresen nehezen élte meg, hogy kiesett a Fradi, a magyar kézilabdázás egészét tekintve ez elviselhető veszteség. Ellentétben az olimpiai selejtezővel. A tavaly decemberi balsikerű Eb más egyebek mellett azt is megmutatta, hogy a társkapitányi rendszer nem működik, ezért a szövetség elnöksége tisztább helyzetet teremtett: Eleket meghagyta addigi minőségében, Danyi Gábor edzői, Görbicz Anita szakmai tanácsadói titulussal folytatta a közös munkát. Csakhogy a Győr mesterének most mégis újra előre kell lépnie, amíg Elek vissza nem térhet – feltételezve és remélve, hogy igen –, és az ő feladata, felelőssége felvértezni a tizenegy fradistára épülő együttest a tornára. Elek Gábor a megteremthető optimális technikai, informatikai feltételek mellett természetesen addig is részt vesz a felkészülésben, de jobb híján távirányítással, így Danyi, aki testközelből látja, éli meg a helyszíni és pillanatnyi állapotokat, akár azt is, ki mennyire görcsöl, nem cövekelhet le az üzenetrögzítő szerepkörében. Újabb megoldandó, korábban még nem tesztelt feladat, nehézség, mintha nem lenne enélkül is éppen elegendő.
Ugyanakkor ne feledjük és becsüljük meg a szerencsesorozatot, amelynek hála így várhatjuk e hétvégét. Csapatunk sem a legutóbbi vb-n (2019, 14. hely), sem a legutóbbi Eb-n (2020, 10. hely) nem szerzett jogot az olimpiai selejtezőre, még a 2018-as Eb-7. helyének köszönheti az esélyt. Valamint a nemzetközi szövetség rugalmatlanságának, hiszen az IHF 2021-ben a 2020-as helyett a 2018-as eredményt tekinti mérvadónak, mintha úszásban sem a friss, hanem a túlhaladott világranglista kvalifikálna Tokióra. Emellett ölünkbe hullott a rendezés, amely eredetileg a vb-bronzérmes oroszokat illette volna meg. Továbbá, a csoportbeosztáskor a második kalapból a legkevésbé erős riválist, Szerbiát fogtuk ki Montenegró vagy Svédország helyett. Emellett a mérkőzések sorrendje is ideális nekünk. Az első napon a sokkal veszélyesebb kínaiak helyére beugró kazahok ellen a bemelegítés a program, a szerbek ekkor az oroszokkal csatáznak. Vagy eleve feladják a meccset, kockáztatva, hogy ha a mieinket le is győzik, legrosszabb gólkülönbségükkel akár körbeveréssel is kieshetnek, ahogyan vasárnap a horvát férfiak a franciák és a portugálok mögött. Vagy erejük jó részét felemésztve kezdhetik szombaton a magyarok elleni, a papírforma alapján döntő összecsapást. Kísértetiesen úgy, mint a tavaly decemberi Eb-n, amikor az ellenfél törődöttségét kihasználva csapatunk 38–26-ra tarolt.
A magyar keretet ráadásul nem a négy égtáj felől kellett összeverbuválni, az egyes országok különféle korlátozó intézkedéseinek figyelembevételével, ugyanis mindenki itthon játszik. Sőt, holland és norvég klasszisok törekednek rá, hogy hozzánk igazolhassanak. Ez is a magyar kézilabda erejét mutatja, mármint a pályán kívülit. Péntektől viszont a pályán belülit is meg kell villantani – mert a kettő nem létezhet sokáig egymástól függetlenül.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
