A történetet tulajdonképpen a „nagy Pindinek” köszönhetem (ergo van „kis Pindi” is, és persze róla is szó lesz majd), aki a fiatalságom és középkorúságom meseszerű, hrabali alakja, és kikerülhetetlen figurája a Haller téri világnak. Amúgy „Pindiéket” jóformán mindenki ismeri (némi túlzással az egész földön, de a magyar sportéletben tutira): az öreg még MLSZ-elnökjelölt is volt, anno sokáig hivatásos tűzoltó a Vágóhíd utcai laktanyában, az ifjabbik pedig nyolcszoros bajnok, a teljes pályafutása során majd' kétszázszoros válogatott jégkorongozó, ahogy mondani szokás, elég jó kis spíler.
Na de hogy ne trükközzek itt túl sokáig szavakkal és jelzőkkel, a klubhűséget szeretném az alábbiakban kidomborítani, mert az ilyesféle, régimódinak mondott foglalatosság mintha egyre inkább hiányozna ebből a túlpörgött világból. A „nagy Pindivel” (becsületes nevén Pindák Lászlóval – na ugye, hogy mindenki ismeri!) a minap az álarcaink hangfogóiban abban a témában próbáltuk egymást túlharsogni és -licitálni, hogy ki tud több olyan magyar sportolót felsorolni, aki az anyatejjel együtt szívta magába a klubszeretetet, és hát túl messzire nem nagyon jutottunk, mert mindjárt le is ragadtunk a fiánál, a Lacikánál (na, ő a „kis Pindi”). Ez ügyben nála ikonikusabb sportemberalak nem is kell ahhoz, ha ezt a különlegesnek tűnő kapcsolatot firtatjuk. Ez esetben a zöld-fehér színekhez és a klubcímerben lévő ikonikus három E betűhöz (Erkölcs, Erő, Egyetértés) kötődőt, ami abszolút hűen keretbe foglalja az egyesületi ragaszkodás fontosságát. Amikor már jól kiharsogtuk magunkat a „nagy Pindivel” (őt ugyebár elég nehéz félbeszakítani, ha belelovalja magát egy témába), a számítógép elé ülve bepötyögtem a Pindák László nevet, arra kíváncsian, hogy tényleg ennyire csak a Fradi volt-e jelen az életében, s bizony, minden jégkorongos adathalmazból, cikkgyűjteményből, archív tévés anyagból csak az köszön vissza, hogy a „kis Pindi” szíve már egészen a hol volt, hol nem volt korszaktól kezdve az FTC-ért dobogott.
A klubhűség az ő esetében, mondhatni, valóban aranyfedezetű.
Az ilyesmi pedig különleges és felemlegetnivaló érték, nekem azért is, mert szinte azonos korosztályhoz tartozó férfiemberek lennénk, ráadásul kikerülhetetlenül is kereszteztük egymás útjait – furcsa mód a futballpályákon. Nem is olyan régen, a nyolcvanas, sőt még a kilencvenes évek közepén is olyan világ járta, hogy az élversenyzőknek nem derogált másfelé is kipróbálni magukat a sport világában: ifjabb Pindák László baromi jó labdarúgó is volt. A magyar focivilág gyökerei elég mélyre hatolnak a szent futballföldben, de a „kis Pindivel” anno speciel a hetedosztályban vendégjátékos státuszban rúgtuk a labdát, mégpedig a Szentendre-körzetiben, a Budapesthez közeli Mlynkiben (Malmocskában), azaz Pilisszentkereszten. Tettük ezt elsősorban a „Pindi” faternak köszönhetően, aki akkoriban éppen annak a kedves kis pilisi, hegyi község futballcsapatának volt az edzője, meccsszervezője és minden is egy személyben, s elképzelhetetlen volt, hogy ne vitt volna magával, sőt ne igazolt volna le néhány kilencedik kerületi srácot is. Az érdekessége az volt ennek a focizgatásnak, hogy a Lacika szépen hozta magával a profi mentalitást is. Aki játszott valaha is falusi csapatban, tudja, hogy a pályán elég nagy az összetartás a helyiek között (még szép!), Malmocskában például ha csúful állt a meccs, és a szentkereszti srácok nem nagyon akarták, hogy megértsük, miként kritizálnak minket, pestieket (vagy csak valami cifrát akartak mondani mérgükben), szlovákul kezdtek povedálni maguk között. Nem szeretnék hatásvadász eszközökkel élni, de Pindák Laci (mármint a kicsi) még ezeket a morgolódós, keményfejű községieket is beállította a sorba, mégpedig azzal, hogy elég hatásos öltözői beszédet tartott, amikor éppen a verhetetlennek mondott Pilisvörösvár ellen kellett volna nagyot alkotni, és elég megszeppenten kuporgott a társaság a padon – mert az akkor NB III-as játékosokkal újjászervezett vörösváriak bivalyerősek voltak, és már az első félidőben berámoltak három vagy négy gólt... Igaz, hogy Pilisszentkereszt nem tudott győzni azon a meccsen, de a „Pindi”-lelkesítést követően gólt már nem kapott, és a meccs végén úgy kellett lehúzni mindegyik hazai játékost a pályáról, mert a végére elfutották az erejüket, s akkor láttam, milyen, amikor egy jégkorongozó úgy istenigazából belefeszül a meccsbe.
Ekkor éreztem azt, hogy a sokat emlegetett klubhűségen kívül létezik bizony sporthűség is, az a versenyzői erény, amelyet a pályafutás során szerzett tudás és akarat elegye tesz teljessé.
S ha már erő és akarás...
Láttam focizni a szintúgy ferencvárosi jégkorongozó legendát, Hudák Gábort (BLSZ II, Budatours), akire négy védő csimpaszkodott, ám ő vidáman futott tovább a lasztival a kapu felé, no hát, hozzá képest a „kis Pindi” valóban kicsi volt, de azon a bizonyos körzeti pilisi amatőr focicsatában is beletette a szívét-lelkét a küzdésbe, és néha úgy tűnt, azon a kiégett füvön, a gidres-gödrös pályán olykor gyorsabban futott, mint ahogyan korcsolyázott az egykori Budapest Sportcsarnok tükör- vagy a Kisstadion kissé kásás, egyre ráncosabb öreg jegén – mert neki a sport szentsége a futballban ugyanaz volt, mint a legélesebb, vérre menő hokimeccsen.
Ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy profi, kenyérkereső, bajnoki címre hajtó, válogatott, világbajnokságot megjáró sportoló a szabadidejében hobbisportoljon. Nyilván ehhez anno kellett a háttér is, a sportmániás apa, s az is, hogy harminc évvel ezelőtt még más volt a világ ingerhatára. Hogy mást ne mondjak, mi, újságírók is fociztunk egymás között, lejártunk a városligeti dühöngőbe, s heti kétszer-háromszor két órán át dübörögtünk a betonon, majd a tusolás, fésülködés után mentünk sajtótájékoztatóra, cikket írni, ügyelni – és valahogy minden belefért a napba. A sport, a munka, a kaja, a buli. Nem is volt ekkora vibrálás körülöttünk, ami miatt manapság mindenki úgy érzi, hogy se energiája, se lehetősége nincs valami mást is csinálni azon kívül, ami a napi rutin, benne a már-már főállásban végzett mobiltelefonképernyő-tapicskolás, csetelés, Facebook-hiszti.
Szóval, anno a kis csapatok pályáin rendszeresen felbukkantak azok a honi sportolók, versenyzők, akik az előző hétvégén a csarnokokban, medencékben, rekortánon elképesztően nagyot alkottak, s ez a vegyülés adta meg a magyar sportvilág semmivel össze nem hasonlítható aromáját, amiből aztán szó szerint is lehetett erőt nyerni a hétköznapok nehézségei közepette is (kinek az edzés, kinek a munka jelentette a terhet), mert a sportolás szórakozási lehetőség is volt egyben. A kohéziót pedig az egyesületi mítoszok teremtették meg, jómagam ezekből eredeztetem ebben a semmi kis írásban is az általam rajongott hűséget, ami viszont nem jelent mást, mint a hús-vér legendák és a klub szimbiózisát. Mondanám is, hogy ezt a köteléket nem lehet egykönnyen elszakítani – azonban újabban gyakran kiderül, hogy, sajnos, nem lehetetlen. Azért is, mert mostanság az öltözők világa átjáróház lett, s a múltbéli sikerek megteremtői (kiváló képességű magyar sportolók) egyre inkább ködbe vesznek, illetve esély sem mutatkozik arra, hogy a honi versenyző és rajongó egy gyepen, parketten feszüljön egymásnak, vagy visszakanyarodva a pilisszentkereszti történetrészletekhez, két aprócska tornatermi öltözőpadon húzza fel a sportszárat a „civilben” válogatott játékos mellett.
Eltűntek a velünk együtt felnövő egyéniségek...
A klubhűségre ráadásul születni kell – vagyis ezt nem lehet sportszerződésbe foglalni, netán az egyre divatosabb e-sportolás kapcsán szoftverként futtatni, nyomtatott áramkörbe integrálni, de még csak kimondani sem, hiszen a klubhoz való hűséghez fel kell idézni egy arcot, egy mozdulatot, egy történetet.
Ember, sportoló kell a nagy szavak mögé.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
