Hívő, keresztény családba születtem Budapesten, 1923-ban. Csecsemőkoromban megkereszteltek katolikusnak. Apám katolikus volt, édesanyám pedig unitárius. Egyetlen gyerek voltam, mert anyám megbetegedett, amikor a világra hozott, és az orvosok megtiltották, hogy újra vállalja a szülést. Így hát nem voltak testvéreim, viszont apám és anyám minden szeretetüket rám pazarolták, ami nagyon jó volt. Szüleim hívő és imádkozó emberek voltak, de templomba nem jártak. Anyám nagyon korrektül katolikusként nevelt. Emlékszem, még abban is mindig segített, hogy felkészüljek a szentgyónásokra.
A hivatás csírái
A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi személy sem, így gyermekkoromban eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Amikor hatéves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás, legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem. Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, kilencéves koromban. Hittel és hálával vettem magamhoz Jézust. A gyakori szentáldozás akkoriban nem volt szokás: évente három-négyszer mentem gyónni és áldozni. Tízegynéhány éves lehettem, amikor egy ilyen szentáldozás után, úgy látszik, nagyon jámbor képpel jöttem haza a templomból. Anyai nagyanyám, aki szintén unitárius volt, ezt észrevette és megjegyezte: „Péterkém, talán pap lesz belőled?” Aznap apai nagyapámnál ebédeltünk, aki katolikus volt ugyan, de misére sohasem járt. Ebéd közben nevetve elmondtam: „Nagymama ma reggel nagyon bolondot mondott. Azt, hogy én talán pap leszek.” Nagy csodálkozásomra nagyapám erre megszólalt, és ezt mondta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Máig sem tudom, hogy nagyapám miért mondta ezt. Talán régi kanonok ismerőseire gondolt, akik akkoriban a kanonoki birtokok jóvoltából munka nélkül is nagyon jómódúan és kényelmesen éltek. Mindenesetre szeget ütött a fejembe nagyapám szava, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy nem is olyan lehetetlen ötlet papnak menni. Persze nem a kanonoki birtokok vonzottak. Nem is tudom, mi vonzott. De a gondolat mindenesetre megszületett bennem.
Diákkoromban azután sok mindent történt. Tizenhárom éves lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen nyaraltunk. Egy nap, a délelőtti gyerekjátékok után, dél felé, elszaladtam az ottani szép kis Mária-templom mellett, hogy ebédelni menjek a szállodába szüleimhez. Még kicsit korán volt, és bekukkantottam a templomba. Őszintén szólva nem azért, hogy ott imádkozzak, hanem mert tudtam, hogy a templomban kellemesen hűvös az idő. Amikor belépek, látom, hogy a főoltárnál egy fiatal pap éppen misézik. Már a mise felénél tarthatott. Ha már így bekukkantottam, illik végig ott maradnom, gondoltam, és beültem egy padba. Akkor nagyon világosan elfogott az érzés: a szentmisénél nincs csodálatosabb a világon. Ég és föld Ura, maga Jézus Krisztus van ott jelen, kenyér és bor színében, a pap kezei között! A mise befejeztével kicsit megilletődve ballagtam a szálloda ebédlőjébe. Szüleim már ott ültek az asztalnál. Most is emlékszem, hogy hirtelen azt mondtam édesanyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy dolog.” Anyám csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni ezt a kijelentésemet. De én ma is azt hiszem, hogy a jó Isten különös kegyelme működött akkor bennem.
Úton a banktisztviselőség felé
Tizenöt éves koromban betegségben elhunyt az én drága jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám, gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”
Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a Regnumban. Nagyon élveztem a cserkészéletet, amelyben Alfonz atya jóvoltából a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett a dolog, hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a 10 éves lurkókból toborzódó Sas-csapatba. Érettségi után beiratkoztam a budapesti egyetem jogtudományi karára, és ugyanakkor apám kívánságára és segítségével banktisztviselő lettem. A jogtudományi karon letettem a vizsgákat, és négy év múlva summa cum laude ledoktoráltam, de a jogtudomány nem tudott lelkesíteni. A banktisztviselői szolgálat pedig még kevésbé. Sokkal jobban szerettem a cserkészlurkókkal kirándulgatni, őket táborba kísérni, nekik Jézusról, a szentekről és mindenféle másról mesélni. A gyerekek nagyon megszerették a „Peti bá”-t. Kirándulásokkor állandón rám csimpaszkodtak, és követelték a meséket.
Jezsuita hivatás
Közben kitört a háború, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy háromnapos zárt lelkigyakorlat alatt, a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam, hogy apám nagyon ellenezni fogja, hogy papnak menjek, ezért csak nagy habozás után mondtam meg neki, hogy úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam egyedül. Így hát vártam, hogy történjék valami. Aztán apám 1944 szeptemberében súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba jelentkezni.
Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább utóbbinak jelentkezzem. Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor jezsuita!” Akkoriban ugyanis ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét jezsuiták kezdeményezték és vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-án bekopogtattam a hűvösvölgyi jezsuita noviciátus kapuján.
Jezsuita élet
Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a 2. világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára mi, jezsuita kispapok kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem nagy nehezen sikerült átvergődni a drótkerítésen.
Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a XVI. és XVII. században. A 2. világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított, így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.
Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de azt írta, hogy előbb menjek Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat, szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.
Minden a tervek szerint történt: 1956-ban doktorátussal a zsebemben hajóra ültem, és 50 napos utazás után megérkeztem Jokohama kikötőjébe. 1993-ig szolgáltam Japánban és a környező országokban, Vietnamban, Koreában, a Fülöp-Szigeteken. Teológiát tanítottam az ottani jezsuita katolikus egyetemen, adtam számos lelkigyakorlatot, sokat prédikáltam, írtam könyveket. Isten kegyelméből kb. 400 japán felnőtt az én vezetésemmel jutott el a keresztény hithez, és lett az Atyaisten Gyermeke, Krisztus testvére, a Szentlélek Temploma és a katolikus egyház tagja. Közülük sokkal ma is tartom a kapcsolatot.
Újra Magyarországon
1993-ban általános rendfőnökünk Magyarországra küldött, hogy segítsek a katolikus egyház újraépítésében. Most már nagyon öreg lettem, és életem útjának utolsó szakaszát taposom. Hosszú jezsuita életemben voltak persze nehéz napok is, de ha még egyszer elkezdhetném, ugyanezt az utat választanám. Érdemes volt.
*
„Nem kellettem az Úrnak” – elhalasztott hazatérés, P. Nemeshegyi Péterre emlékezve
P. Vértesaljai László - Budapest
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” – megmondta a mi Urunk előre, hogy ne sokat vergődjünk az örökkévalóság földire fordított „pontos idejével”. Ő maga is megküzdött az evilági élet valós idejével, mert hiszen hányszor is szerepel az Írásban, hogy „még nem jött el az ő órája”.
Igaz, nyolcvan évesen az ember, ha erre gondol, nem jár távol az igazságtól, mert jő az az óra, s mert eljő az az óra.
Péter atya is megküzdött vele…
Egyszer éppen Szent Karácsony éjszakáján. Tizenhat évvel ezelőtt. Az Élet Születése ünnepére készülődött, s minthogy ő volt az ünnepi mise szónoka a Mária utcai Jézus Szíve templomunkban, egészen beleélte magát. A Születésbe. Meg az Újjászületésbe.
Igaz, jeleket láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Gyengébbnek tűnt, mint máskor és mozdulataiban fölötte bizonytalan volt. Ahogy a budai Sodrás utcai rendházunkból átvittem kocsival a csendes Városon keresztül a pesti Mária utcába, tán az Aggályosság angyala környékezett meg, hogy mi is lesz a „Pepi bácsival”. Amikor aztán eljött az ideje, hogy kibontsa az Isten-érkezés titkát a prédikációban, ez a szálfa-magas ember, hiába is kapaszkodott a szószékbe, láttam s éreztem, hogy valami nincs rendben. Az Aggályosság angyala – nevezzük így – megint csak súgott: „Öreg, csak figyelj és készülődj, mert neked kell folytatnod!”. Elhessegettem a kéretlen angyalt, de azért ügyeltem erősen, hogy ha kell, akkor tudjam folytatni a homíliát, méghozzá a kitaposott ösvényen és olyan „pepibácsisan”.
Valójában nekem nem volt meglepetés, amikor megingott és lassan dőlni kezdett. Mintha tudtam volna előre, gyorsan odaléptem hozzá, fölfogtam a karjaimmal az immár egyenesen dőlő testet és szépen a földre fektettem, majd kivittük a sekrestyébe. Emlékszem, négy-öt orvos is beszaladt a hívek közül, hogy segítsenek neki.
Fölszabadulva az ájult Péter atya mellől, a szószékhez léptem és az utolsó mondatát idézve így kezdtem: Azt hiszem ezt, vagy valami hasonlót akart mondani a Pepi bácsi…
Az éjféli mise végén, az áldás előtt visszajött a szentélybe. Egyedül, és persze a megszokott mosollyal. A hívek olyan tapssal köszöntötték, hogy az még a Háromkirályok becsületére is vált volna. Pepi bácsi karácsonyi mosolya pedig rendíthetetlenül megmaradt.
Hazafelé menet – úgy éjjel kettő tájban – csöndben suhantunk át a karácsonyfás városon. A hídon túl hallom, Péter atya halkan mondogalódik. Vagyis dünnyög valamit, amit a japán jólnevelt ízlés is megtűrt valahogy. A Moszkva tér környékén, akkor még így hívták 2004-ben, azért fölbíztattam, hogy amiről beszél, csak nyugodtan mondja ki.
Erre fölbátorodott és megértettem, inkább mondandója tónusából: „Hát nem kellettem az Úrnak! Nem kellettem neki!”
Szomorúan mondta és csalódottan. Naná, hogy hallgattam, ilyenkor nem lehet okoskodni. Együttérzésemet érezhette, de megkönnyebbültségemet és eltitkolt elégedettségemet, hogy mégsem jött el az ő órája, nem mutattam ki. Ám egyszer csak megállt és a szeme csodálatosan és jókedvűen fölsziporkázott: „Pedig milyen jó lett volna! Karácsonykor! Éjféli misén! Az Úr oltáránál! Éppen szolgálat közben…!”
Így érkeztünk Pasarétre, a Sodrás utcánk közelébe. Csak annyit mondtam még neki, kiszállás közben: „Nekünk kellesz még, Péter atya!” Erre jól megnézett és lassan mosolygósra fogta. Ki gondolta volna, hogy még tizenhat évet kapunk belőle. Kiszámoltam, ezalatt vagy 800 vasárnapi homíliát tartott a Mária utcában és vagy tíz könyvet megírt. Na te, Aggályoskodás Angyala, hát nem megmondtam, hogy kell nekünk még a Péter atya!
Drága jó Mennyei Atyánk, Időknek türelmes Ura, hálásán köszönjük ezt a tizenhat évet, amit haladékként, a mi lelki épülésünkre, a te szolgádnak, Nemeshegyi Péternek adtál. Légy áldott, légy áldott érte!