DOSZTOJEVSZKIJ

SZABÓ ENDRE, KISS DEZSŐ FORDÍTÁSAI

A JÁTÉKOS NAPLÓJA

FORDÍTOTTA
SZABÓ ENDRE

ELSŐ FEJEZET.

Végre visszatértem kétheti távollét után. A mieink már három napja, hogy Roulettenburgban vannak.

Azt hittem, hogy Isten tudja, mennyire várnak engemet - de csalódtam. A tábornok rendkívüli függetlenséget árult el, velem egészen magas lóhátról beszélt s a nővéréhez utasított. Világos volt előttem, hogy valahol pénzmagra tettek szert. Sőt még azt is éreztem, mintha a tábornok némi lelkiismeret-furdalást érzett volna, mikor meglátott. Filippovna Mária szokatlanul szorgalmasan tett-vett s velem csak félvállról beszélt, hanem a pénzt átvette, megolvasta és kihallgatta egész jelentésemet.

Ebédre várták Mezenczovot, egy franciát és valami angolt; természetes, van már pénz, tehát rögtön traktát kell adni. Ez egészen moszkvai szokás.

Alexandrivna Polina, amint meglátott, azt kérdezte:

- Hol késett olyan sokáig?

De be sem várva az én feleletemet, valahová eltűnt. Természetes, hogy ezt kiszámítással cselekedte. Hanem utóvégre is szóba kell neki velem állani. Nagyon sok a megbeszélni való.

Nekem a hotelnek a negyedik emeletén mutattak egy szobácskát. Itt mindenki tudja, hogy én a tábornok kíséretéhez tartozom. Mindenből meglátszik, hogy sikerült már magukat megismertetni. A tábornokot itt mindenki dúsgazdag orosz főúrnak tartja. A tábornok még ebéd előtt különféle megbízásokkal látott el engem, a többi közt átadott nekem két darab ezer frankost, hogy váltsam fel. Fel is váltottam a hotel irodájában. Most már milliomosoknak fognak bennünket tartani legalább egy hétig.

El akartam menni a kis Mihállyal és Nádjával sétálni, de a lépcsőről visszahíttak a tábornokhoz: eszébe jutott megkérdezni, hogy hova viszem a gyerekeket? Ez az ember határozottan nem mer nekem egyenesen a szemembe nézni; szeretne pedig, de én mindannyiszor oly merő, azaz tiszteletlen tekintettel nézem őt vissza, hogy attól ő mintha megzavarodnék.

Nagyon virágos beszédben, egyik frázist a másikra dobálva, végre pedig egészen belezavarodva, értésemre adta, hogy a gyerekeket az állomástól mentől távolabb, a parkban sétáltassam, végre pedig egészen méregbe jött s nyersen hozzátette:

- ...mert különben még megteszi, hogy oda viszi őket a váróterembe, a rouletthez. - Bocsásson meg, - tette még hozzá - de tudom, hogy ön még elég könnyelmű fiatalember s talán még a játékba is belekeveredhetnék. Mindenesetre - ha nem vagyok is önnek a mentora s ennek a szerepét nem is óhajtom magamra vállalni - van jogom azt megkívánni, hogy ön - hogy úgy mondjam - engemet ne kompromittáljon...

- De hiszen nekem pénzem sincs, - feleltem nyugodtan - ha játszani akarnék, pénzemnek kéne lenni.

- A pénzét ön azonnal megkapja - felelte a tábornok kissé elvörösödve, aztán az íróasztala fiókjában kaparászva, egy jegyzőkönyvbe nézett. Kiderült, hogy körülbelül 120 rubelt kellett még tőle kapnom.

- De hogy is számolkozzunk össze! - szólalt meg aztán, - előbb át kell a pénzt tallérokra számítani. No, fogja, itt van kerek számban 100 tallér; a többit is megkapja, ne féljen.

Én szótlanul vettem át a pénzt.

- De kérem, ne érezze magát sértve az én szavaimtól... ön oly érzékeny... Ha azt mondtam önnek, hogy önt figyelmeztetni szükségesnek tartom, hát természetesen: erre van némi jogom...

Ebédre visszatértem a gyerekekkel s egész kavalkáddal találkoztam: valami romot voltak megtekinteni. Két pompás kocsi hordta őket remek lovakkal. Mademoiselle Blanche egy kocsiban ült Filippovna Máriával és Polinával; a francia, az angol és a mi tábornokunk lóháton voltak. A járókelők megálltak, úgy nézték őket; hatást keltettek! Csak a tábornoknak nem volt valami jó kedve. Kiszámítottam, hogy azzal a négyezer frankkal, amelyet én hoztam s azzal, amit ők időközben valahonnan kerítettek, jelenleg hét vagy nyolcezer frankjuk lehet. Ez pedig mlle Blanchenak igen kevés.

Mlle Blanche is a mi hotelünkben lakik az anyjával együtt; itt lakik valahol a franciánk is. Az inasok, pincérek őt úgy hívják, hogy «mr le comte», a mlle mamáját pedig úgy, hogy «madame le comtesse». Nos, meglehet, hogy ők csakugyan comte és comtesse.

Előre tudtam, hogy monsieur le comte nem ismer rám, mikor az ebédhez összegyűlünk. Persze a tábornoknak eszébe se jut, hogy megismertessen bennünket vagy hogy legalább engemet bemutasson neki; - a mr le comte pedig járt Oroszországban s jól tudja, hogy milyen kis pont az, akit ott úgy hívnak, hogy outchitel.^[1] Egyébiránt pedig ő igen jól ismer engemet.

Az igazat megvallva: én az ebédre hivatlanul jelentem meg. Úgy látszik: a tábornok elfeledkezett rendelkezni, különben bizonyosan a table d'hotehoz küldött volna ebédelni. Magamtól jelentem meg hát az ebéden s a tábornok nagyon elégedetlenül nézett rám. A jó Filippovna Mária rögtön helyet mutatott nekem; hanem a mister Astleyjal való találkozásom hamar kirántott engem a zavart helyzetből s ennek révén akár akarták, akár nem, úgy tűntem fel, mint aki hozzá tartozik a társasághoz.

Ezzel a különös angollal én először Poroszországban, egy vasúti kocsiban találkoztam, ahol szemközt ültünk. Akkor én éppen a mieink után siettem. Később Franciaországban jöttem vele össze s még később Svájcban. A legutóbbi két hét alatt kétszer láttam őt s íme, most egyszerre itt találtam Roulettenburgban. Soha én ilyen bátortalan embert nem láttam; bátortalan az ostobaságig s persze ezt ő maga is igen jól tudja, mert ő egyáltalában nem ostoba. Egyébiránt pedig igen csendes, kedves ember. Mindjárt első találkozásunkkor, Poroszországban, megszólítottam őt. Elmondta, hogy az idén az északi sarkon járt s hogy nagyon szeretné egyszer látni a nizsni-novgorodi vásárt.

Nem tudom, hogy ismerkedett meg a tábornokkal. Úgy tetszik nekem, hogy határtalanul szerelmes Polinába. Mikor Polina megjelent, az én angolom úgy elpirult, mint a hajnal. Nagyon örült annak, hogy az asztalnál ő mellé kerültem s úgy látszik: az ő «kitett» barátjának tart engem.

Asztalnál a francia rendkívül adta az urat; ő mindenkivel fesztelen, de fontoskodó. Pedig emlékszem rá, hogy Moszkvában éppen nem szolid üzleti ügyekben szaladgált. Rémséges sokat beszél pénzügyi dolgokról s orosz politikáról. A tábornok néha bátorságot vesz magának, hogy ellentmondjon neki - de csak szerényen, éppen csak annyira, hogy tekintélyét végkép el ne veszítse.

Én igen különös hangulatban voltam; persze: már az ebéd közepe táján feltettem magamnak az én megszokott, örökös kérdésemet: «miért járok-kelek én ezzel a tábornokkal s miért nem hagytam már itt őket réges-régen?» Néha ránéztem Alexandrovna Polinára, de ő észre sem vett engem. Az lett a vége, hogy méregbe jöttem s elhatároztam, hogy nyers leszek.

Kezdtem azzal, hogy egyszer csak minden igaz ok nélkül kéretlenül hangosan beleszóltam mások beszélgetésébe. Főképpen a franciával akartam összeveszni. A tábornokhoz fordultam s egész hangosan, a szavakat megnyomva s azt hiszem, a tábornok szavaiba vágva, jegyeztem meg, hogy ezen a nyáron oroszoknak merő lehetetlenség a hotelek közös étkezéseiben részt venni.

A tábornok meglepetten nézett rám.

- Ha ön olyan ember, aki ad magára valamit, - folytattam én vakmerően tovább - akkor bizonyára sértve érezte magát azoktól a szitkozódásoktól és csípésektől, amelyek ilyen table-d'hoteoknál előfordulnak. Párizsban és a Rajna mentén, sőt Svájcban is a közös ebédeknél annyi az apró-cseprő lengyel s a velök egy követ fúvó csipp-csup francia, hogy ott az orosz embernek lehetetlen megszólalnia.

Mindezt franciául mondtam. A tábornok megütődve nézett rám, nem tudván: haragudjon-e vagy csodálkozzék azon, hogy így megfeledkeztem magamról.

- Más szóval, önt valaki valahol már megtanította, - szólt a francia fesztelenül és lenézéssel.

- Párizsban én először egy lengyellel kaptam össze, - feleltem én - azután egy francia katonatiszttel, aki a polyákot pártolta. A franciák egy része csak akkor állt az én pártomra, mikor elmondtam, hogy egyszer bele akartam köpni a monsignore kávéjába.

- Beleköpni? - kérdezte a tábornok fontoskodó szemméregetéssel s még körül is tekintett. A francia kétkedve nézett rám.

- Igenis beleköpni! - feleltem én. Mivel két teljes napon át meg voltam győződve, hogy ami dolgunkban talán Rómába is be kell kukkannom egy-két pillanatra, hát elmentem a szent atya párizsi követségének az irodájába az útlevelemet láttamoztatni. Ott valami apát fogadott, - lehetett már vagy ötvenéves - száraz, ráncos arcával s udvariasan, de nagyon szárazon kihallgatva engem, azt mondta, hogy várjak. Bár siettem, természetesen mégis leültem s várni kezdtem, elővettem az «Opinion Nationale» hírlapot s abban rettenetes szidalmakat olvastam Oroszország ellen. Ezen közben hallottam, hogy a szomszéd szobán keresztül valaki a monsignorehoz ment. Láttam, amint az én apátom köszönt az illetőnek. Én újra előadtam neki a kérésemet, mire ő még szárazabban mondta, hogy várjak. Kis idő mulva bejött egy ismeretlen, valami osztrák; ezt, mihelyt kihallgatták, azonnal fölvezették az emeletre. Ez engem rendkívül megbosszantott; felálltam, hozzá mentem az apáthoz s határozott hangon azt mondtam neki, hogy miután a monsignore fogad, hát végezhet velem is. Az apát roppant ijedten hőkölt vissza. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy merészeli egy orosz semmiség összehasonlítani magát a monsignore látogatóival? A legszemtelenebb módon, mintha megörült volna, hogy alkalmat adtam neki a sértegetésre, fejemtől lábújjhegyemig végig mért a tekintetével és felkiáltott: «hát azt hiszi ön, hogy monsignore ön miatt félre teszi a kávéját?» Hanem erre én is kiabálni kezdtem, még pedig erősebben, mint ő: «tudja mit? köpök én a monsignore kávéjába. Ha ön most rögtön nem végez az útlevelemmel, hát én azonnal bemegyek ő hozzá magához».

- Hogyan? Akkor, mikor a kardinális van nála? - szörnyűködött az apát, aztán az ajtóhoz ugorva, kiterjesztette ott kereszt módjára a két karját, azt akarva ezzel mutatni, hogy inkább meghal, mintsem engem oda bebocsásson.

Ekkor én azt mondtam neki, hogy én eretnek és barbár vagyok, «que je suis hérétique et barbare» s hogy én az összes érsekekre, kardinálisokra, monsignorekre stb., stb. semmit sem adok. Egyszóval úgy viseltem magam, mintha nem akarnék tágítani. Az apát rettenetes dühvel nézett rám, aztán kiragadta kezemből az útlevelemet és fölment vele. Egy pár perc mulva az útlevél már láttamozva volt. Ha nem tetszik hinni, itt van - tettem hozzá s kivéve az útlevelet, megmutattam azon a római láttamozást.

- Már ez mégis... - kezdte a tábornok.

- Önt az mentette meg, hogy barbárnak és eretneknek mondta magát - jegyezte meg gúnyosan nevetve a francia. - «Cela n'etait pas si bête.»

- Hát így kell bánni az oroszokkal? Ők itt meghúzzák magukat, moccanni sem mernek s talán még azt is készek volnának megtagadni, hogy oroszok. Lám, én velem az én párizsi hotelemben sokkal figyelmesebben kezdtek bánni, mikor mindenkinek elmondtam az apáttal történt összetűzésemet. Egy kövér lengyel úr, aki a legnagyobb ellenségem volt a table d'hotenál, elhallgatott. A franciák még azt is eltűrték, mikor elbeszéltem azt, hogy két évvel ezelőtt láttam otthon egy embert, akire 1812-ben csak azért lőtte ki a puskáját egy francia vadász, hogy a töltéstől megszabadítsa a fegyverét. Az az ember akkor tízéves fiú volt, ama családok egyikéből való, amelyek nem értek rá akkor Napóleon elől Moszkvából elmenekülni.

- Az lehetetlen! - heveskedett a francia - francia katona nem lő gyermekre.

- Ez pedig megtörtént, - feleltem én - ezt egy igen komoly, nyugalmazott százados mondta el nekem és én magam is láttam az ember nyakán a golyó horzsolásának a nyomát.

A francia elkezdett nyersen és sokat beszélni. A generális az ő pártjára akart kelni, de ekkor én azt ajánlottam neki, hogy olvassa el legalább a Perovszkij tábornok emlékiratait, ki 1812-ben francia fogságba került. Végre, hogy a vitának vége legyen, Filippovna Mária más tárgyra vitte a beszélgetést. A tábornok nagyon nem volt megelégedve, mert én és a francia már hangosan kezdtünk kiabálni. De mister Astleynak, amint láttam, nagyon megnyertem a tetszését azzal, hogy a franciával úgy kikötöttem. Mikor az asztaltól felkeltünk, meghívott, hogy igyam vele egy pohár bort. Este, amint akartam, sikerült Alexandrovna Polinával vagy egy negyedórát beszélgetnem. Beszélgetésünk sétálás közben folyt le. Mindnyájan lementünk a pályaház parkjába. Polina leült egy padra a szökőkúttal szemben s Nadjenkát elbocsátotta nem messzire a gyerekekkel játszani. Én is eleresztettem a kis Misát a szökőkúthoz s így végre ketten maradtunk.

Persze legelőbb is a folyó ügyekről szóltunk. Polina egyszerűen méregbe jött, mikor mindössze csak hétszáz forintot adtam át neki. Biztosra vette, hogy Párizsból a gyémántékszereiért legalább ezer forintot vagy még többet hozok neki.

- Nekem mindenáron pénzre van szükségem - mondta - s keríteni kell a föld alól is, különben elvesztem.

Én elkezdtem kérdezősködni a felől, hogy mi történt az én távollétem alatt.

- Egyéb semmi, minthogy Pétervárról két hír érkezett: az egyik, hogy a nagymama igen rosszul van s két nap mulva a másik, hogy úgy látszik, meg is halt. Ez a hír Petrovics Timotheustól jött, - tette hozzá Polina - az pedig pontos ember. Várjuk az utolsó, végleges értesítést.

- Tehát mindenki várakozik? - kérdeztem én.

- Mindenki: egy teljes féléve már, hogy mindenki csak ebben reménykedett.

- Kegyed is? - kérdeztem én.

- Hiszen én nem vagyok neki rokona, én csak a tábornok mostoha lánya vagyok. De azt azért biztosan tudom, hogy a nagymama meg fog emlékezni rólam végrendeletében.

- Én azt hiszem, hogy kegyed sokat fog kapni - mondtam én erős meggyőződéssel.

- Igen, ő engemet szeretett; de miért hiszi ezt ön?

- Mondja csak, - feleltem én szintén kérdéssel - a mi marquisunk, amint látom, szintén be van avatva a családi titokba?

- Miért érdeklődik ön ez iránt? - kérdezte Polina, szigorúan és szárazon tekintve rám.

- Hogyne érdekelne! Ha nem csalódom: a tábornoknak már sikerült tőle pénzt kölcsönözni.

- Nagyon jól gondolja ön.

- No, hát adna-e az kölcsön, ha nem tudná a babulenka^[2] dolgát? Nem vette kegyed észre az asztalnál, hogy a «marquis» úr vagy háromszor szólt valamit a nagymamáról, babulenkának nevezte őt; «la baboulinka». Mily gyöngéd, mily barátságos viszonyra valló szó ez!

- Igaza van. Mihelyt megtudja, hogy én is kapok valamit a végrendelet szerint, rögtön megkéri a kezemet. Talán éppen ezt akarta volna ön megtudni? - nem?

- Csak akkor kéri meg a kezét? - én azt hittem, hogy ez már rég megtörtént.

- Ön nagyon jól tudja, hogy nem - mondta bosszúsan Polina. - Hol találkozott ön ezzel az angollal? - kérdezte kis szünet multán.

- Tudtam, hogy mindjárt kérdezősködni fog kegyed felőle.

Elmondtam mister Astleyjel történt további találkozásaimat.

- A mister nagyon bátortalan és szerelmes; és természetesen kegyedbe szerelmes.

- Igen, ő szerelmes belém - felelt Polina.

- És persze ő tízszerte gazdagabb, mint a francia. Hát tényleg van valamije annak a franciának? Nem fér ahhoz semmi kétség?

- Nem. Van valami vára is. Éppen tegnap erősítette ezt előttem a leghatározottabban a tábornok. Nos, eleget tud már?

- Én a kegyed helyén föltétlenül az angolhoz mennék feleségül.

- Miért? - kérdezte Polina.

- A francia csinosabb, de rosszabb is; az angol pedig azonkívül, hogy becsületes ember, még tízszerte gazdagabb is - feleltem én élesen.

- Igaz, hanem a francia marquis és szellemesebb - jegyezte meg Polina a legnagyobb nyugodtsággal.

- De igaz-e? - folytattam én a magamét.

- Teljesen igaz.

Polinának rendkívül nem tetszettek az én kérdéseim s láttam rajta, hogy fel akart engem dühösíteni feleleteinek hangjával és cinikusságával; ezt mindjárt meg is mondtam neki.

- Hogyne? - felelt erre Polina - engem csakugyan mulattat, hogy ön mennyire dühöng magában. Már annak is, hogy én megengedek önnek ilyen kérdezősködést és faggatódzást, meg kell hogy adja az árát.

- Én azt tartom, hogy jogom van kegyedtől ilyeneket megkérdezni - feleltem én nyugodtan - s éppen azért, mert kész vagyok ennek bármily formában megadni az árát s egész életemet nem becsülöm most már semmire.

Polina felkacagott.

- Legutóbb a Schlangenbergen ön azt mondta, hogy egy szavamra kész onnan fejtetőre ugrani, pedig az van vagy ezer lábnyi magasság. Valamikor majd kimondom azt az egy szót csak azért, hogy meglássam: mint tudja ön ezeknek az árát megadni s biztosítom, hogy én meg nem tántorodom. Én ki nem állhatom önt éppen azért, mert oly sokat megengedtem önnek, de még inkább ki nem állhatom azért, mert szükségem van önre. S ameddig szükségem van, addig meg is kell önt óvnom.

Polina felállt. Ingerülten beszélt. Utóbbi időkben mindig ingerültséggel, bosszúsággal ért véget beszélgetésünk.

- Mondja csak, kérem, miféle az a mlle Blanche? - kérdeztem aztán.

- Ön nagyon jól tudja, hogy miféle az a mlle Blanche. Azóta semmi újabb nem történt vele. Mlle Blanche valószínűleg tábornokné lesz, persze csak úgy, hogy ha a nagymama haláláról szóló hír valónak bizonyul, mert úgy mlle Blanche, mint az anyja s a harmadízigleni unokatestvér, a cousin-marquis igen jól tudják, hogy mi tönkrementünk.

- S a tábornok végképpen szerelmes?

- Most nem az a fődolog. Hallgasson ide és értse meg, amit mondok: fogja ezt a hétszáz forintot s menjen játszani, nyerjen nekem a rouletten mentől többet, mert nekem most pénz kell, ha a föld alól is!

Ezt mondva, előkiáltotta Nádjenkát s elment a pályaház felé, ahol csatlakozott a mieinkhez. Én pedig befordultam a legközelebbi elágazó sétányon balra, gondolkozva és csodálkozva.

Mintha nyakon vágtak volna, mikor azt mondta, hogy menjek roulettezni. Különös, hogy lett volna miről gondolkoznom s én mégis a Polina iránt érzett érzelmeim boncolásába merültem el. Igazán jobban éreztem magamat a kétheti távollét után, mint most, a visszaérkezés napján, bár az úton úgy búsultam, mint egy bolond, gyötrődtem, mint egy őrült s néha még álmomban is láttam őt. Egyszer Svájcban elaludtam a vasúti kocsiban s úgy látszik, hangosan beszélgettem Polinával - ami az egész utazó társaságot megnevettette.

S most még egyszer feltettem magamnak a kérdést: szeretem-e őt? S még egyszer nem tudtam arra megfelelni, jobban mondva: megint és századikszor azt feleltem magamnak, hogy gyűlölöm őt.

Igen: ő gyűlöletes volt nekem. Voltak pillanatok, - s éppen mindig beszélgetéseink végén - amelyekben feleletemet adtam volna azért, hogy megfojthassam. Esküszöm, hogy ha rögtön kést márthattam volna a mellébe, hát azt hiszem, egész kéjjel megtudtam volna azt tenni. Másfelől meg esküszöm mindenre, ami szent, hogy ha a Schlangenberg divatos pontján ő tényleg azt mondta volna nekem: «ugorjon le!» hát én rögtön leugrottam volna, a legnagyobb kéjjel. Ezt jól tudtam.

Ezt hát így vagy úgy, de el kellett dönteni. Ezt ő mind jól tudja s annak a gondolata, hogy én egészen jól tudom: mennyire megközelíthetetlen ő nekem, mennyire képtelenség az én ábrándozásom - ez a gondolat, biztosan tudom, rendkívüli kéjt okoz neki, máskülönben, hogy volna ő én velem oly bizalmas, őszinte? ő, aki oly óvatos és okos?

Nekem úgy tetszik, hogy ő eddig úgy nézett reám, mint az a régi császárnő, aki fesztelenül öltözködött a rabszolgája előtt, mert nem tartotta azt embernek. Igen, ő igen gyakran nem tartott engem embernek... Dehát megkaptam tőle a rendeletet, hogy nyerjek neki a rouletten, bármi áron nyerjek. Nem volt időm azon okoskodni, hogy minek és mennyi idő alatt kell nyernem s hogy micsoda új ötletek születhettek az ő örökké számító agyában? A lefolyt két hét alatt, úgy látszik, sok olyan dolog is történt, amiről nekem fogalmam sem volt. Mindezt ki kellett találnom, kutatnom, még pedig mentől előbb.

De egyelőre erre rá nem értem: menni kellett a roulettehez.