A brazil srác beceneve AAAArthur volt. Tavaly márciusban otthon üldögélt két kisgyerekével és feleségével – nagyon nem volt hova mennie, munkát régóta nem talált, a vírus miatt ráadásul a nejét is kirúgták. Miközben a kilátástalan életén töprengett, a minimálisnál is minimálisabb téttel játszott, persze tudta, huszonöt centből azért nem könnyű meggazdagodni. Ma már azt is tudja, nem lehetetlen: szép sorban egyre értékesebb jegyeket nyert, hogy aztán a kétnapos nagy versenyt is behúzza, és végül 1.2 millió dolláros csekély kis plusszal zárja a hetet. Egy másik, talán amerikai fi ckó néhány éve mindent megtett, hogy az olcsó selejtezőben megszerzett igen drága jegyét valódi pénzre válthassa, így is egyhavi fizetését kapta volna. Csakhogy legnagyobb bosszúságára elhúzódott a parti, és mire jóváírták neki azt a csinos kis belépőt, elkezdődött a főverseny, kötelező nevezéssel – játszania kellett tovább. Játszott, és persze nyert, első helyével csaknem egymillió dollárt.
Rövid kis történetek, amelyekre az emberek talán felkapják a fejüket, és elhiszik, vagy inkább meggyőzik magukat, hogy egyszer nekik is sikerülhet. Hiszen így kelnek fel mindennap, ezért játszanak órákat, ujjonganak egy semmiből visszahozott leosztásnál, viselik el fapofával a rossz lapokat, vagy éppen ugrálnak kissé dühösen a laptopon; majd legtöbbször úgy fekszenek le, hogy a francba is, ma nem ment – na de majd holnap!
A póker azért több mint szerencsejáték. Van valami különös bája, amikor a játékos nem a láthatatlan szervezővel áll szemben: a gép által találomra kiválasztott lottógolyókkal, a kiismerhetetlen nyerőgépszisztémákkal, a hosszasan pörgő rulettkerékkel vagy akár a távoli stadionokban huszonkét megfoghatatlan emberrel. Hús-vér ellenfelek vannak – és szinte mindegy, hogy a kedvenc unokatesót vagy az arctalan, bunkóságokat írogató online pókerest kell legyőzni, lévén akkor, abban a pillanatban mindketten családtagok, akiket egyformán lehet szeretni, amikor bedobják a lapjukat, de egyformán lehet utálni is, ha két kettessel megverik az ász párt. És ahogy fogynak az ellenfelek, elérhető közelségbe kerülnek a fizetős helyek, majd ott a döntő asztal, az ember egyre csak nő és nő, mert rádöbben, hogy sok százan vagy több ezren már kiestek, ő pedig még mindig játékban van. Sosem válogatták be a focistatoborzókon, elhasalt kétszer a KRESZ-vizsgán, képtelen volt elzongorázni a Boci, boci tarkát – de végre talált valamit, amiben abban a pillanatban ő a legjobb, és így ott, a monitor előtt görnyedve is csak kihúzza magát.
A póker kínálata nem más, mint afféle férfiúi hosszméregetés, sok-sok dollár ígéretével. Nem rossz kombináció. Sokan persze okkal kérdezik: mi köze egy kártyajátéknak a sporthoz? Annyi biztos, mint a számítógépes lövöldözésnek, amely manapság ugye e-sportnak hívatja magát. Elfogadom, a pókerben fogyni a comb és derék helyett legfeljebb pénztárcában lehet, és az ember bicepsze sem nő a háromszorosára, ahogy nagy lelkesen emelgeti a lapokat. Inkább üzlet ez, mint valódi sport, de annak tökéletes. Az elmúlt húsz évben ugyanis sikerült felépíteni egy szűkebb kört érdeklő szórakozásból egy online világbirodalmat. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd kártyázó palikat lehet látni a tévében, de sikerült olyan show-t kerekíteni, amely könnyedén üt sok hagyományos sportágat – nálunk a Korda, Horvát páros remeklése különösen bevált a Sport Tv-n. Egy ilyen műsor mozgatórugója persze a pénz, de azért az arcok is kellenek hozzá: Brunson, a 87 éves nagy öreg, Hellmuth, a mindenkinek beszólogató vb-rekorder, Negreanu, a mosolygós lapgyilkos, Tom Durrr Dwan, a bohóc, Phil Ivey, az agy. Vagy éppen Isildur1, akiről néhány éve az egész pókervilág azt találgatta, ki lehet, mert hirtelen feltűnve dollármilliókat nyert, majd persze veszített. Mindegyikük jól eladható arc, paradox módon még Isildur is, aki éppen a titokzatosságával tudta kihasználni, hogy rengetegen kövessék egy-egy partiját a neten, és senki sem akarta elhinni, hogy egy tényleg ismeretlen svéd tini alázza a nagymenőket.
És ezt az eladhatóságot gyorsan felismerték a legnagyobb pókercégek. Gus Hansen háromszoros világbajnok, nyert már eleget, mégis, a számítások szerint mintegy 15 millió dollár mínuszban van. Honnan lenne ennyi pénze, amit elveszíthet? Nyilván sehonnan, a derék dán a szponzorok pénzét költi, akik ma is veszettül hisznek benne. Mert bizonyította, hogy remek játékos, aki irdatlan tétnél is könnyedén ráemelhet a borzalmas lapnak számító 7-2-vel egy király párra. Ami olyan, mintha majd Tokióban a súlyemelő poénból fél kézzel próbálná meg felemelni a súlyt, vagy a sportlövő mindkét szemét letakarná a célzásnál. Lehet, hogy a két laza olimpikon pillanatok alatt közönségkedvenc lenne, de a sportág sajátosságai miatt sosem nyerne érmet – a kártyaasztal mellett ugyanakkor a precízségnél sokkal fontosabb a kiszámíthatatlanság. A néző pedig díjazza a merészséget, a váratlan húzásokat, és követ egy olyan, elvileg dögunalmas műsort is, mint a pókerközvetítés.
Ezen a ponton akkor már be is vallhatom: soha életemben nem vettem kézbe valódi kártyalapokat, sosem hallottam még az asztalra tolt zsetonok zörgését, egyszer sem tudtam a szemem sarkából skubizni, hogy vajon blöff öl-e egy nagyot itt a jobbomon a Béla, vagy tényleg van egy csúnya fullja. Mint oly sok divatpókeres, sosem játszottam élőben, asztalnál, nálunk a fizikai kontakt kimerül abban, hogy veszettül tologatjuk az egeret a megfelelő ablakba. Mert a többségnek már a szupergyors internet, a turbó és hiberturbó fokozat, a nyolc-tíz asztalos online játék jelenti az izgalmat: ami annyiból jó, hogy elképesztő a pörgés, és ennyi leosztásból csak jutnak kellemes lapok is, nem kell a szeméttel kockáztatni – csak hát éppen a szeméttel kockáztatás, a blöff lenne a póker lényege, hogy eljussunk addig a pontig, amikor abszolút reménytelen helyzetből eldobatjuk a másik játékossal a biztosan nyerő lapjait. Mert ez a pillanat olyan, mint a felső sarkos kapásgól, az egész pályás kosár, az ellenfél támadását megkontrázó ippon: egy tökéletes blöff sokkal, de sokkal többet jelent a léleknek, mint amikor all-int mondva leesik a végén az a hiányzó kilences.
A kétezres években a frissen feltalált online verzió az egekbe emelte a pókert, a szórakoztató iparágat – de egyúttal valahol ki is nyírta mint tudásalapú játékot. A népszerűsége ugyan már nem töretlen, a 2011-es fekete péntek után, amikor több nagy online oldalnál súlyos pénzügyi szabálytalanságokat talált az FBI, kicsit azért megrendült a hit, de most, egy sima csütörtök délután, amikor a fő piacnak számító Egyesült Államokban még dél sincs, háromszázezren játszanak a neten, és ez napról napra sok-sok millió dolláros forgalmat generál. Hatalmas üzlet, bár éppen az e-sportokkal szemben talán már nincs esélye: az ötvenkét lapnak akármennyi kombinációja lehet, az nem rúghat labdába a szintúgy pénzkereseti formaként is alkalmazható Fortnite, Counter-Strike vagy Starcraſt milliárdnyi lehetőségével szemben. Temetni persze nem kell a pókert, sem az asztali, sem az online változatát, hiszen amíg néhány órányi befektetéssel, valójában szórakozással igen jelentős összegeket lehet nyerni, addig mindig meglesz a kellő játékosszám. Mert bár csodálatos érzés a jól sikerült blöff , remek érzés egyre előbbre jutni egy-egy versenyen, minden pókeres nagy célja mégiscsak az, hogy eljöjjön a nap, amikor széles mosollyal az egyenlegére pillantva éppen úgy érezhesse magát, mint AAAArthur, a király.
