|
Utak egy ój zeneértés felé
A zene szerepe életünkben
 A VASÁRNAPI MUZSIKA hangversenysorozat ebben a félévben HISTORIKUS KONCERTEK címmel régi zene ciklust indított. Ebbôl az alkalomból közöljük a Régizene mozgalom egyik elindítójának, Nicolaus Harnoncourtnak a sorait. Meglepô gondolatait szívesen ajánljuk továbbgondolásra! A legközelebbi Historikus koncert: 2002. március 24-én 17 óra, HARMONIA ANTIQUA együttes. Mûsoron barokk muzsika korhû hangszereken. A koncert után beszélgetés a régi zenérôl Vashegyi Györggyel.
Nikolaus Harnoncourt:
A zene szerepe életünkben
A zene a középkortól a francia forradalomig kultúránk és életünk egyik alappillére volt, értése az általános mûveltséghez tartozott. Ma csupán díszítôelem, arra való, hogy üres estéinket opera- vagy koncertlátogatással töltsük ki, hogy nyilvános, ünnepélyes alkalmakat teremtsünk, vagy a rádió segítségével elûzzük, illetve benépesítsük az egyedüllét csöndjét. Így az a paradox helyzet állt elô, hogy bár ma sokkal több zenét hallunk, mint azelôtt valaha is - szinte szünet nélkül ezt tesszük -, a mi életünkben a zene már alig több, mint puszta díszítôelem.
Nekünk más dolgok tûnnek fontosnak, mint a régebbi korok embereinek. Milyen sok energiát, szenvedést és szeretetet pazaroltak régen templomok és székesegyházak építésére, és milyen keveset az életet kényelmessé tevô gépekre! A mai ember számára egy autó vagy repülôgép fontosabb és értékesebb, mint egy hegedû, és a számítógép kapcsolási rajza fontosabb, mint egy szimfónia partitúrája. Túl nagy árat fizetünk azért, amit kényelmesnek és létszükségletnek tartunk; a csillogó kényelemért meggondolatlanul elvetjük az élet intenzitását - amit, ha egyszer valóban elveszítettünk, soha nem fogjuk visszakapni.
A zene jelentésének teljes átalakulása az utóbbi két évszázad során ment végbe, egyre növekvô gyorsasággal. Mindez kéz a kézben haladt a kortárs zene - illetve általában a kortárs mûvészet ? iránti magatartás megváltozásával. Amíg a zene az élet fontos alkotórésze volt, addig csak a jelenbôl származhatott. A kimondhatatlan dolgok élô nyelve volt, amit csak a kortársak érthettek meg. Megváltoztatta az embereket - nem csak a hallgatókat, hanem a zenészeket is. Mindig újonnan kellet megalkotni, ugyanúgy, ahogy az embereknek mindig új házat kell építeniük - az új életmódnak, az új szellemiségnek megfelelôen. Így a régi zenét, a megelôzô generációk zenéjét nem érthették meg, és nem használhatták többé, bár alkalmanként megcsodálták a régiek mesterségbeli tudását.
Amióta a zene nem áll életünk középpontjában, mindez teljesen megváltozott: a zenének mint díszítôelemnek elsôsorban szépnek kell lennie. Semmi esetre sem szabad zavarnia, vagy megrémítenie bennünket. A kortárs zene nem tud megfelelni ennek a követelménynek, mert az - mint minden mûvészet - saját korának, vagyis a jelenkornak a szellemét tükrözi. A korunk szellemével való ôszinte, kíméletlen konfrontáció azonban nem lehet csupán szép; beleavatkozik az életünkbe, vagyis zavar bennünket. Így alakult ki az a paradox helyzet, hogy az emberek elfordultak a kortárs mûvészettôl, mert az zavarta, talán kellett, hogy zavarja ôket. Az emberek ugyanis nem akartak konfliktust, csak szépséget, felüdülést a szürke hétköznapok közepette. Így a mûvészet, és különösen a zene, puszta díszítôelemmé vált, és az emberek a historikus mûvészet, a régi zene felé fordultak: itt megtalálták azt a szépséget és harmóniát, amit kerestek.
Véleményem szerint a régi zenéhez való visszafordulás (régi zenén azt értem, amit nem a ma élô generációk alkottak) csak egy sor nyilvánvaló félreértés folytán következhetett be. Mi már csak szép zenével tudunk élni, amit a jelenkor nyilvánvalóan nem képes megadni. Ilyenfajta, csak szép zene azonban régen sem létezett. A szépség csak az egyik összetevôje mindenfajta zenének, és csak akkor tehetjük meghatározó kritériummá, ha az összes többi komponensrôl nem veszünk tudomást. Csak amióta nem tudjuk, és talán nem is akarjuk többé a zenét egységes egészként megérteni, azóta vált lehetségessé, hogy csak az esztétikumra redukáljuk, és egysíkúvá tegyük.
Így tehát, ha még mindig hiszünk a zene embereket megváltoztató erejében és hatalmában, s látnunk kell, hogy az általános korszellem a zenét központi pozíciójából a perifériára szorította - megindítóból tetszetôssé alakította át -, akkor szinte kiúttalan helyzetben találjuk magunkat. Ebbe azonban nem törôdhetünk bele. Ha azt kellene látnom, hogy ez mûvészetünk visszavonhatatlan helyzete, akkor azonnal abbahagynám a zenélést.
Vagyis hiszek abban, egyre nagyobb reménnyel, hogy mindannyian hamarosan be fogjuk látni, hogy nem mondhatunk le a zenérôl (hiszen az a megértés hiányán alapuló redukció, amirôl az imént beszéltem, a zenérôl való lemondással egyenlô), s hogy bátran átadhatjuk magunkat egy Monteverdi-, Bach-, vagy Mozart-mû kifejezôerejének. Minél mélyebben és átfogóbban fáradozunk ezeknek a zenéknek a megértésén, annál inkább látni fogjuk, hogy a szépségen túl mit rejtenek még magukban, s hogy nyelvük sokféleségével mennyire nyugtalanná tesznek és felkavarnak bennünket. S végül, egy Monteverdi, Bach vagy Mozart ily módon megértett zenéjén keresztül vissza kell találnunk korunk zenéjéhez, hiszen ez beszéli a mi nyelvünket, ez a mi kultúránk és ez visz elôre. Vajon mindabból, ami korunkat olyan diszharmonikussá és szörnyûvé teszi, nem függ-e össze sok minden azzal, hogy a mûvészet már nem avatkozik az életünkbe? Nem redukáljuk-e nyelvünket szégyenletesen és fantáziátlanul a kimondható dolgokra?
Mit gondolt volna Einstein, mit fedezett volna fel, ha nem játszott volna hegedûn? Nem épp a merész, fantáziagazdag hipotézisek-e azok a dolgok, melyekre csak a fantasztikus szellem talál rá - s amelyeket aztán a logikus gondolkodó igazolhat?
Nem véletlen, hogy a zenének a szépségre, és ezzel a közérthetôségre való redukálása a francia forradalom idején történt. A történelemben mindig is voltak olyan periódusok, amikor megkísérelték a zenét annyira leegyszerûsíteni és az emocionális faktorra redukálni, hogy mindenki által érthetôvé váljon. Minden ilyen kísérlet megbukott, és újra csak sokféleséghez és komplexitáshoz vezetett. A zene közérthetôségét vagy úgy lehet megvalósítani, hogy a primitívségig leegyszerûsítjük, vagy úgy, hogy nyelvezetét mindenki megtanulja.
A zene közérthetôségig való leegyszerûsítésének legnagyobb hatású kísérlete a francia forradalom következményeként valósult meg. Akkoriban próbálkoztak meg egy nagy állam keretein belül elôször azzal, hogy a zenét az új politikai eszméknek rendeljék alá: a Conservatoire kiagyalt pedagógiai programja az elsô uniformizálás zenetörténetünkben. A muzsikusokat még ma is világszerte eszerint a metódus szerint képezik az európai zenére, a közönséget pedig - ugyanezeket az alapelveket követve - arra nevelik, hogy a zene megértéséhez nem szükséges zenét tanulni; tökéletesen elegendô, ha csupán szépnek találjuk. Így mindenki képesnek és illetékesnek érzi magát arra, hogy a zene értéke és elôadása fölött ítélkezzék - olyan magatartás ez, amely lehet, hogy megfelelô a forradalom utáni korok zenéjénél, de semmiképpen sem az a forradalom elôttieknél.
A lelkem mélyén meg vagyok gyôzôdve róla, hogy az európai szellemiség fennmaradásában meghatározó jelentôsége van annak, hogy együtt éljünk a kultúránkkal. Ez a zenére vonatkoztatva kétféle tevékenységet feltételez.
Elôször: zenészeket új módszerek szerint kell képezni - vagy olyan módszerek szerint, amelyek a 200 évvel ezelôtti korhoz kapcsolódnak. A mai zeneiskolákban nem a zenét, mint nyelvet, hanem csak a zenélés technikáját tanítják; a technokrata, élettelen csontvázat, élet nélkül.
Másodszor: újra át kellene gondolni az általános zenei nevelést, és biztosítani számára az ôt megilletô helyet. Így a múlt alkotásait friss szemmel, a maguk felkavaró, változékony sokféleségében szemléljük majd, és megint nyitottak leszünk az újra is.
Valamennyiünknek szükségünk van a zenére, hiszen zene nélkül nem élhetünk.
Megjelent: Nikolaus Harnoncourt: A beszédszerû zene (eredeti c.: Musik als Klangrede), Utak egy új zeneértés felé. Fordította: Péteri Judit, Editio Musica Budapest, 1989.
Közli: KÓCZÁN PÉTER
|
