Ekultúra - Harald Voetmann: Plinius szerint a világ
Katherine's Bookstore
2013-3-19
A fiatal dán szerző első regénye sziporkázó gondolatjáték tudományról és irodalomról, múltról és jelenről. Plinius, az ókori Róma tudósa csak úgy képes megírni a Historia naturalist, méltán híres természettudományos gyűjteményét, ha éber marad. Életének kilenc ilyen pillanatára közelít rá a kamera, megmutatva, hogyan születik a gondolat és mit lehet megőrizni belőle.
A történet a világról szól. A létezésről, a nagy tettekről, a gondolkodásról, valamint mindezek feleslegességéről. A természettudomány születéséről és a dolgok megírhatatlanságáról. És persze Pliniusról. Hogyan lehet elkezdeni egy ilyen regényt? Talán így: „Nem számít, hol kezdem, mert később úgyis visszatérek ugyanoda. Visszatérek oda, ahol elkezdtem. Vagyis a megállapításhoz. Később visszatérek ahhoz a megállapításhoz, hogy a kezdő momentumnak nincs jelentősége.” Vagy így: „Nézz körül. Van hely, van lehetőség, keresgélve nyújtogathatod a nyakadat. Ha lehet, annyira, hogy – ha a kinyújtott, s így felkínált fejet levágják – legyen elegendő időd élvezni a fő gurulását hőn áhított tárgya felé.” Vagy így: „Déltájban már túl fáradt vagyok a munkához.”
Az összes szöveg a könyv első két oldaláról való és Eleai Parmenidészé, Pliniusé, meg a Plinius nevű szereplőé. És persze Harald Voetmanné. A dán író és klasszika-filológus fiatal (1978-ban született), a Plinius szerint a világ pedig az első regénye volt, de úgy lehet szeretni, mintha egy pálya főműve lenne. A legteljesebb mértékig élvezetes olvasmány tele játékkal, váratlan intertextusokkal („Homályos tükör vagyok egy arcba zárva, mely most egy homályos tükör foglya.”), humorral, naturalizmussal és nagyon erős példázatossággal. A fikció egyszerű és különös: Plinius, a Historia Naturalis szerzőjének életébe láthatunk bele kilenc rövid jelenet erejéig. A belefeledkezést három hang és kétféle narráció segíti. A nagy mű hol bölcsnek, hol sutának ható idézetei („a szem, a test legértékesebb része…”), melyekben Plinius a mindenséget vágyta enciklopédiába foglalni, váltakoznak a szerző – szereplő – kommentárjaival és monológjaival. Majd – fiktív szóval – megszólal ifjabb Plinius, az író unokaöcs és fogadott fiú is, valamint Dioklész, a rabszolga, akinek abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy írásba foglalhatta a nagy Plinius gondolatait a diktálás alapján, ő azonban e történetben leginkább a bor, a szolgálólányok és a szabadság iránt érez csak vágyódást… A narráció egy részét ifjabb Plinius valódi levelei alkotják, ám itt is megjelenik a szerzői hang, amely egy kiábrándítóan emberi és elképesztően különc, önmagát kereső, a tudás felhalmozása, a gyerekkori emlékek megidézése, és axiómák felköhögése által magát megtalálni vélő, majd újra elveszítő valakinek ábrázolja a tudóst.
„Pliniusnak vérzik az orra.” – tér vissza újra és újra a kiábrándító kezdőmondat. Mivel tényleg gyarló ember: allergiás, olvasás helyett motyog, a hideg rázza, álmatlanságban szenved (igaz ez, az éberség segíti a munkáját), folyton fantáziál (talán innen a kötet pornográf híre, de aki ezért veszi a kezébe, csalódni fog a testnyílások nélküli leány megerőszakolásának legalább annyira naturalista, mint éterien költői metaforájában). Ám a könyv nem ennyit mutat: a nagy embert papucsban. Azokat, akik Voetmann művét tudományos ismeretterjesztő történelmi regényként szeretnék besorolni, amely bemutatja az ókori, barbár, véres Rómát, (a regénybeli) Plinius maga neveti ki: „A természet húszezer kimagasló kegyetlenségét gyűjtöttem össze. Kedves honfitársaim, elérkezett a kacagás ideje.” A valódi Plinius-munkát, a Historiát tényleg gyűjtemények, adatok, rendszerezések teszik ki, ám a regény-Pliniusnak semmit sem sikerül igazán megírnia, s tudja is, hogy a minden(sége)t leírni lehetetlen. Mindig van másik nézőpont, párhuzam, ellentét, vita, féligazság, elhallgatandó felismerés, néha a rabszolga is elalszik diktálás közben: „eltűnhet egy-egy mondat”. Egyáltalán: az olyan irodalom létrehozása is lehetetlen, amely pontosan olyan, amilyennek szerzője szánta. Látszólag persze Plinius természettudományi megfigyelései nem szellemi zabhegyezések, hanem a kézzelfogható ismeretek tárába tartoznak: a nemiségről elmélkedni például kétséges, de ha egyszer a tudós feljegyez egy adatot az esküvője napján nőből férfivá változott emberről, az már mégiscsak valami. (Vagy mégsem?...) Hirtelen úgy tűnhet, sokkal nagyobb a baj annál, hogy a szépirodalom vagy a művészet nem tud általános igazságokat megfogalmazni. Lehet, hogy a természettudomány sem?
A regényben mindenki ír és írni próbál. A szökött rabszolga, akivel megíratják szökése indokait, s nem meri abbahagyni a szöveg szerkesztését, mert ha egyszer befejezi, végrehajtják a büntetését. A grafomán és nagybátyját folyton kijavító, felette ítélkező ifjabb Plinius, akinek írói életművét csak néhány mézesmázos, Traianusról szóló dicsőítés alkotná, ha nem ő a nagy tudós rokona, így viszont egész életében emiatt és az erről írt levelei által maradhat híres… És persze ír az idősebb Plinius is, hogy eljusson oda: „Nem kétséges, hogy sok minden még az én figyelmemet is elkerülte.” (a Historiában), és „Egy benső világba vettettem, melyet se érzékelni, se leírni nem lehet.” (a regényben).
A testnyílások nélküli lány megerőszakolhatatlan. A világ megírhatatlan. Plinius meg itt jár köztünk: mindig éberen (lásd Vågen), de teljesen tanácstalanul.
Plinius is ember volt: folyton vérzett az orra, asztmás is volt, meg túlsúlyos, de persze többkötetes munkájában ragyogó módon térképezte fel és nevezte nevén a természeti világ minden jelenségét.
Jól meg is kapta a magáét: amikor felolvasott a virágokról, annyi virágszirmot szórtak elébe, hogy majd megfulladt a fojtogató szagorgiától.
A Római Birodalom is civilizált volt a maga módján, bár nem volt se wikipédia, se érzéstelenítőszer. Akkoriban az számított látványosságnak, ha a lehető legrövidebb idő alatt mészároltak le egy falka vadállatot, vagy ha a gyerekek Sallustius kertjében óriások hulláit nézegethették.
Voetmann a hús-vér antik világot tárja elénk, amelyben az egész római civilizáció a szellem helyett inkább az érzékeknek akart megfelelni, s Plinius könyvei helyett inkább a kiömlő belekben gyönyörködött.
Harald Voetmann (1978) klasszika-filológus, aki elvégezte a Dán Írói Kollégiumot is. 2010-ben megjelent Plinius szerint a világ című első regényéért az Északi Tanács Irodalmi Díjára jelölték.
Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg. Ezek a mondatok könyv első fejezetében, egy jelöletlen narrátor szájából hangzanak el, aki minden bizonnyal Plinius. Legalábbis a megállapítások körülményei ezt sugallják. Az ókori enciklopédista akár mondhatott is ilyeneket, az olvasó, aki nem klasszika-filológus ezt nem tudhatja. Ki az aki olvasta Caius Plinius Secundus munkáit, amelyek közül a leghíresebb, a Historia Naturalis negyvenhét kötetre rúgott? Egyszerűbb elhinni, mint kételkedni, és aztán hosszas nyomozást folytatni, összevetni a különböző szövegkiadásokat, hogy végül bizonyosságra jussunk. Az élet és a halál tehát összeér, egymást feltételezi, még ha egymás tagadását is jelenti, ezt el kell hinnünk, mert ez így kényelmesebb. A könyv további részeiben aztán különböző szereplők nevei alatt olvashatunk monológokat, belső gondolatsorokat, amelyek aztán biztosan kitalációk. Hacsak valaki le nem jegyezte őket. Talán éppen Plinius, illetve az ő rabszolgája Dioklész, akinek diktált. Esetleg az unokaöccse, ifjabb Plinius, aki leveleiben megörökítette nagybátyja életét, és stílszerűen, halálát. Tartalmaz még a könyv ezen kívül részleteket a Historia Naturalisból. Mindezt Harald Voetmann, dán klasszika-filológus írta és válogatta össze, és mi Soós Anita átfordításában olvashatjuk. A szerző és a narrátor személye talányos – és ez így a tipikus posztmodern. Elég sokára jutottunk el ehhez a megállapításhoz – e helyett elegendő lett volna csupán a címet értelmezni. Az utalás, a párhuzam egyértelmű, John Irwing, az amerikai posztmodern emblematikus alakja Garp szerint a világ címmel írt regényt. A két könyv között a hasonlóságok számosak: mindkettőben megjelennek az enciklopédikus tartalmak, olvasható bennük mű a műben, azaz a főszereplő által írt szöveg, amely így egyszerre fiktív és reális. További megegyezés a nyers erőszak és a durva szexualitás kendőzetlen ábrázolása. Mindez mennyiben hiteles? – tehetjük fel a kérdést. Ha a párhuzam mesterkélt, erőltetett, akkor a szerző koncepciója az olvasó számára nem lesz érthető. Tanácstalanul lapozgatja majd, és bár találhat benne érdekes részleteket, összességében nem fogja értékelni a szöveget. A hitelesség feltétele elvileg adott. Az ókori római birodalom kegyetlen és perverz dekadenciája épp úgy tény, mint a főszereplő és környezete valóságossága. Valami mégis hibádzik. Garp figurája kidolgozott volt, lélektanilag hitelesen volt ábrázolva, míg itt a szereplők inkább csak egy szép képeskönyv megmozgatott figuráinak tűnnek. Igazi életük, konfliktusaik nincsenek, ezért csupán gondolati konstrukcióknak tarthatók. Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg. – idézem újra ezeket a szép sorokat, most azért, hogy önmagával magyarázzam a könyvet: ha nincs benne valódi élet, a gondolat hideg marad, és az olvasó érzelmi átélés nélkül, kissé érdektelenül jut a történet végére.
Nagyon erős szöveg. Stílusában, tartalmában is. A Pliniusról rajzolt kép egyben a természettudós prototípusáról rajzolt kép. Tanulmányozható-e a természet, vagy pedig éppen a vizsgálat a lényeget távolítja el, s csak a „hervatag batyu” marad. A regény az utóbbi felé tendál. Ennek példája a testnyílások nélküli lány tényleges megismerésének lehetetlensége (http://moly.hu/karcok/153326). S a fikciós műfaj választása is válasz: Pliniusról, az emberről nem írható tudományos munka. Még töredékes rajz is alig vázolható fel a tudomány szigorú keretrendszerében. Ám aki sokat foglalkozott vele, fordította, ahogy Voetmann, az kialakít magában egy markáns képet róla. A lehetséges egy verzióját. Intellektuálisan hihetetlenül izgalmas, nagyon inspiráló alkotás.
Nem könnyű olvasmány, oda kell figyelni a sorokra. A Római Birodalomban történő életet jól mutatja be, a rabszolgatartással, a polgárok „unalmas” életével, és Plinius a tudós gondolkodásával. Igen jól átjön a könyvön, hogy a kor miként gondolkodott, hogy képzelték el a világot, és a tudományt. Érdemes elolvasni, érdekes világot ismerünk meg.
Könnyedén erőszakos és szexuális, ami néhol viccesen hat, pont ahogy azt az ember egy római korba helyezett, magas rangú ember szemszögéből írt modern műtől várja. Vannak benne érdekes gondolatmenetek az életről és a világról, amik egy korabeli ateista tudósember fejében hasonlóan fogalmazódhattak meg.
Az egyik legjobb jelenetnek viszont egy szolga a főszereplője, aki amolyan balszerencsés Houellebecqi figuraként küzd a vágyaival, és pórul jár. Nem tudom, hogy Voetmann az olvasó latin tudásának fejlesztése érdekében, vagy milyen más okból nem akarta dánul leírni azt, hogy „Visne me fellare. Maestus sum.”
Most, hogy megnéztem Wikipedián, már tudom, hogy az ifjabb és idősebb Pliniusszal jelölt szakaszok nem ugyanannak az embernek két különböző életszakaszából vett szemelvények. :) Megtévesztett, hogy ifjabb Plinius a nagybátyját emlegeti írásaiban. Így aztán nem is tudom, melyik eset épp kivel történt meg. De nem hiszem, hogy ennek bármi jelentősége volna. Nem változik az egész könyvön átívelő történet értelme, mert ilyen történet itt nincs. Illetve, csak: az élet.
Bizonytalan vagyok az értékeléssel, mert egyrészt tetszett, az elidegenítő effektus* ellenére is (és az ókori Rómával nekem azért nagyon sok mindent el lehet adni); másrészt viszont nem vagyok meggyőződve, hogy ez tényleg egy regény, nem pedig egy közepesen elnyújtott bűvészmutatvány stílusgyakorlat. Az elején nehézkes és töredezett. Később már csak töredezett**. Aztán úgy a felétől kezd történetszerű lenni, majd egyszer csak abba marad. Karakterekkel csak említés, és nem ábrázolás szinten találkozunk, és nagyon jellemző, hogy a legmarkánsabb karakterábrázoló jelenettel*** posztumusz, a függelékben találkozunk A borító megint húzott fél pontot a kötet megítélésén, így lett három és fél természettörténész az ötből.
*: Bertolt Brecht megnyalná a tíz ujját, pedig nem is énekelnek benne **: nyilván direkt, és értem én, hogy ez nagyon posztmodern és meta, meg hogy „a cselekmény a lábszagú tömegnek való, piha!”, na de azért mégis csak! ***: ami visszamenőleg más megvilágításba helyezi az egész szöveget
Amúgy bírom Pliniust, már akkor is bírtam, amikor fordítottuk latinon. Mármint az idősebbik Plinius művének egy szép részletét. OFF Az első fejezet full olyan, ahogy egy filozófus gondolkodhat. Kicsit ijesztő volt, hogy talán így folytatódik az egész, be is csuktam a könyvet gyorsan. Na de aztán pár nap múlva erőt vettem magamon, hogy bírni fogom én ezt, mert 4 év tömény filozófia oktatás azért erős alapnak számít. És milyen jól tettem! Kap az olvasó érdekes idézeteket a Historiae Naturalisból, meg egy kis körítést a nagy gondolkodó amúgy nyomorúságos életéből. Plusz a rabszolgák még nyomorúságosabb életéből. Meg egy adagot Rómából. Annyi bajom volt az egésszel, hogy rövid. Nem értem, hogyan került a mű egy sci-fi sorozatba, de öröm és üdvrivalgás, hogy legalább kiadták! Bár… Végül is tudomány, fikciós környezetben.
Milyen sokat számít a végső (az olvasást követő) értékelés elkövetésénél (is), hogy az impresszum átnézésével kezdtem az olvasást. Ha az ott megbújó információ titokban marad, akkor elképzelhető, hogy csúfos véget ért volna ez a könyv. Ami sokat számíthat az ilyen típusú könyveknél, amiben az író szerint milyen lehetett az alany szerint a valami, jelen esetben a világ. Mindenesetre érdekes kísérlet, ha a múltba vesző és csak a (fennmaradt) tudományos művei által ismert, híres ókori polihisztort, Caius Plinius Secundus-t találjuk szembe magunkkal egy olyan könyv oldalain, amiben feltételezett tulajdonságokkal, cselekményekkel ruházzák fel. Ezért nem véletlen a Science in Fiction sorozatba való bekerülése. Szépirodalmi mű, komoly háttértudománnyal. A könyv gerincét az Idősebb Plinius monológjai teszik ki, amiket itt-ott megszakít egy-egy részlet a Historia Naturalis-ból, valamint unokaöccse, Ifjabb Plinius közbeszólása, hogy egy kissé helyretegye a dolgokat. Egyébként általa tudunk az Idősebb Plinius írta (eltűnt)művekről, életrajzi adatokról. Folytatva a sort, minimálisan (de nem kis) szerephez jut rabszolgája, Dioklész is. A római kor szexualitásával, brutalitásával és mai szemmel nézve joggal(?) nevezhető barbárságával e könyvben is szembesülhetünk… talán túlságosan is. Ez a fajta kiélezettsége a műnek felesleges, hatásvadászat(nak tűnik) a maga egyszerű valóságában. Viszont egy másik szempontot megvizsgálva, ami a vágyak kielégítésének a kihangsúlyozását jelenti, nagyon is látványosan kerül megvalósításra. Milyen vágyai lehetnek egy tudósembernek a hétköznapiakon kívül? Vagyis, ami nekünk hétköznapi, az neki nem hétköznapi? Gyerekkori élmények, amik egyértelműen kihatnak az egyéni jövőre, olyan ingerek érik, amik talán túlságosan is felpiszkálják a kíváncsiságot, a mindent megismerni akarást; az akadályokkal történő szembesülés, ami a legnagyobb kihívás egy ilyen ember számára. Adott egy ókori tudós, aki éjt nappallá téve dolgozott, nem tűrt semmi időveszteséget, és adott egy mű, ami nem kisebb jelentőséggel bír, mint azzal, hogy megismerhetjük belőle az ókori, római ember enciklopédikus gondolkodását a természetről. Vagyis Plinius szerint: a rómaiak szerint a világ.
Science in fiction függőségben szenvedek, és az sem érdekel, ha nem értem egészen a történetet, ez a Typotexnek annyira jó sorozata, hogy minden könyvét el fogom olvasni! Kortárs európai sci-firől van itt szó, és igazából csak párhuzam Plinius és az unokája Plinius között, semmi magas metafizika vagy matematika. Egyszerű visszaemlékezős, párhuzamos történet. Nekem tetszett!
Tudom, hogy nagy tisztelője vagy nagybátyám műveinek, mert ugyanolyan tisztelettel kezeled őket, ahogy az egyiptomiak bánnak halott királyaikkal (először egy kampóval kihúzzák az agyat, aztán a testből lecsapolják a folyadékot, végül az örökkévalóságnak szentelik a megmaradó hervatag batyut).
Caius Plinius Caecilius Secundus köszönti kedves Cornelius Tacitusát. 101.o.
Nem nehéz elképzelni a világ végét. Azt azonban igen, hogy itt ez a világ válik egyszerre semmivé. A nagy világégést, melynek korunk siet elébe, érezni lehet a lélek önmaga és környezete iránt érzett gyűlöletében. (…)
Azt beszélik, hogy Caesar, a dictator, fiatalkorában azt álmodta, hogy megerőszakolta az anyját. Ez az álom ébresztette fel benne ambiciózus terveit, mert az álmot úgy magyarázta, hogy anyja maga a föld, melyet egy szép napon uralma alá fog hajtani. (…)
Érdemes megfigyelni, hogy erről a komikus állatról, az örökké kéjsóvár, mindent felfaló kecskebakról – melyet a görögök tragosznak hívnak – nevezték el azokat a drámákat, amelyek az emberek szenvedéséről és sors könyörtelenségéről szólnak.
Az, hogy az emberek párzási kedve olyan szorosan összefügg az öngyűlölettel, egyedülálló; rengetegen próbálnak megfeledkezni magukról a szaporodási aktusban.
(…) csak a kor közönségét szem előtt tartva írok, és nem azért, hogy megerősítsem a makkot rágcsáló kisparasztok kifogástalan szokásainak elavult ideálját. Az idő majd megmutatja, hogy kettőnk közül ki a mesterkéltebb, Tacitus.
(…) Nem kétséges, hogy sok minden még az én figyelmemet is elkerülte. Ember vagyok ugyanis, és lefoglalnak a kötelességek. Munkámon csak szabad óráimban dolgozhattam, azaz éjszaka, szóval senki se higgye közületek, hogy ilyenkor pihenek.
Ha egy gomba egy kígyó fészke közelében nő, vagy ha egy kígyó rálehel egy éppen előbújó gombára, az képes magába szívni a mérget, mivel rokonságba kerül vele. Ezért óvatosnak kell lennünk a gombákkal, amíg a kígyók el nem vonulnak téli álmot aludni.
Arellius Fuscushoz jártam iskolába. Álmomból felkeltve is tudtam a tizenkét táblás törvényeket, legyenek átkozottak a varázslók, átkozott legyen az, aki megbabonázza a legelőket.
