SZENT VINCE

Vince a korai keresztény idők azon szentjei közé tartozik, akiknek történeti valósága kétségtelen, de életükről és halálukról alig van megbízható híradásunk.

A legendás Passio S. Vincentii levitae (Szent Vince diákonus kínszenvedése) szerint Vince a spanyolországi Huescából származott. Szent Valerius, Zaragoza püspöke oktatta a szent és a profán tudományokban. Miután diákonussá szentelték, Vince mint segítőtárs és diákonus magára vette mindazokat a tennivalókat, amelyeket püspöke öregsége és hiányos beszédkészsége következtében nem tudott ellátni. Amikor Diocletianus császár alatt kitört a nagy üldözés, Valencia kegyetlen helytartója azzal akart tekintélyt szerezni magának, hogy a császári parancs végrehajtását a püspökön és diákonusán kezdi. Bilincsbe verve Zaragozából Valenciába vezették őket, és ott 304 táján mindketten elszenvedték a vértanúságot.

Az ősz püspök a bántalmazások következtében hamarosan kiszenvedett, Vince azonban a borzalmas kínzásoknak egész sorozatát volt kénytelen elviselni. Amikor végre meghalt, a helytartó -- aki túl gyorsnak találta Vince halálát és kevésnek a szenvedését -- még a halotton is ki akarta tölteni bosszúját. Megtagadta tőle a temetést: kidobták testét a szántóföldre, hogy kutyák és madarak falják föl. De egy nagy holló --Isten küldte! -- megvédte a holtat. Végül a tetemet zsákba varrták, és kövekkel súlyosbítva a tengerbe vetették. Ekkor a tenger hullámai újra meg újra a partra sodorták a szentet, míg egy keresztény meg nem találta és illően el nem temette.

A szent kultusza elsősorban a latin egyházban ősi. Így a spanyol vértanú-diákonus neve ama kevesek közé tartozik, akik be vannak jegyezve Polemius Silvius kalendáriumába, valamint a karthagóiba. Nem volt az egész birodalomban egyháztartomány, amely Szent Vince ünnepét meg ne ülte volna. Szent Ágoston több prédikációt mondott a szent tiszteletére, minden martirológium megemlíti, és Rómában három templom viseli a nevét.

Tisztelete főleg Franciaországban terjedt el, amihez különösen hozzájárulhatott a szent tunikájának vagy stólájának (öltözetének) a története. A zaragozai püspök I. Childebert királynak ajándékozta azt, és a király számos más ereklyével együtt 531-ben Franciaországba vitette. A király állítólag saját templomot építtetett az összes ereklyék számára, amely később a Saint-Germain-des-Prés nevet kapta. Szent Vince tunikája Franciaországban hamarosan olyan tekintélyre tett szert, hogy Tours-i Szent Márton igen tisztelt köpenyével kelt versenyre a hívek szemében. Tunikája révén lett Vince később a takácsok védőszentje, ami a chartres-i takács-céh esetében már a 13. században kimutatható.

Szent Vince azonban elsősorban ünnepének dátuma (január 22.) következtében lett népszerű mint időmeghatározó szent, különösen a szőlősgazdák körében. Máig sok nyelven használatos még a régi paraszti mondás: ,,Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince''. Hogy szentünk a bor patrónusa lett, annak oka nagy valószínűséggel nevének népies etimológiája: Vin-Cent (százszoros bor). Franciaországon kívül a keresztény bortermelők Elzászban, Dél-Németországban és Ausztriában részesítik tiszteletben. Párizsi borkereskedő-társulások még a barokk időkben is verettek olyan pénzt, amelyen egyéb szentekkel együtt Vince is látható.

A vértanú diákonus életének eseményeiről csak a hívő hagyomány szolgál elbeszéléssel. A Legenda aurea (Aranylegenda) a maga módján tanúságot tesz szentünk erős szókimondásáról.

A bírónak ezt mondta: ,,Te, a halál papja, csak kőből faragott isteneket tudsz imádni. Mi azonban a világosság élő Istenét imádjuk és ezzel megvalljuk az egyedül igaz és egyetlen Istent, valamint az Ő Fiát, Jézus Krisztust.''

Félelem nélkül nézett szembe Vince a kínzásokkal: ,,Rajta, zúdítsad csak rám minden gonoszságodat, amelyet a gonosz lélek sugall neked: Látnod kell majd, hogy Isten segítségével erősebb leszek a szenvedésben, mint te a kínzásban.''

Amikor a hosszú kínzás után a hóhér karja fáradtan lehanyatlott, így szólt hozzá a megkínzott: ,,Mitől lankadt el a kezed? Bíró, tévedsz! Azt véled, hogy kínzol engem, amikor összeszabdalod tagjaimat, melyek előbb vagy utóbb úgyis elenyésznek. Él azonban bennem valami, amit nem tudsz hatalmadba keríteni, és ami kigúnyol téged, mert nem vagy képes hozzáférni!''

,,Nem kívánom, hogy szenvedésemet csökkentsed, de azt el kell ismerned: alulmaradtál mindabban, amit csak velem elkövettél.''

Amikor még a a természet erői is védelmezték a vértanú meggyalázásra kidobott testét, a kétségbeesett bíró fölkiáltott: ,,Hát még a halálban sem tudom legyőzni!?'' Ebben az értelemben mondta később Szent Ambrus Vincéről: ,,Megkínozták, összeszurkálták, megkorbácsolták és megégették, legyőzni mégsem tudták!''

Mindenható, örökkévaló Isten, kérünk, leheld belénk jóságosan Szentlelkedet, hogy szívünkben égjen az az erős szeretet, amellyel Szent Vince vértanú győzőtt minden testi gyötrelmen!

Pince
(fotó: Vimola Ágnes)

 

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium

(részlet)

Vince hispániai vértanú, válogatott kínzásokkal gyötörték halálra (†304). Legendáját az Érdy-kódexben, továbbá a ponyvaköltő Varga Lajos versezetében olvashatjuk. Egyikben sincs magyarázat Vincének, Vince napjának a szőlővel, borral való kapcsolatára.

Tiszteletét jelentős mértékben előmozdította nemesi származása, amelyre a feudális Európa sokat adott. Már a koronázási paláston (1031) föltűnik. Kopasz nádor a váradi székesegyházban oltárt emelt a tisztességére.

Közép-európai kultusza a XI. században idekerült ereklyéi révén Boroszlóból sugárzik szét. Gótikus művészetünknek Vince-ábrázolása nincs, helyesebben nem maradt ránk. Tiszteletére kápolnát, templomot nyilván azért nem szenteltek a szőlőhegyekben, mert télidőben úgysem tudták volna búcsúnapját méltóképpen megünnepelni. Sokatmondó kivétel azonban a Sárospatak határában emelkedő Szentvincehegy, a helybeli nép ajkán Szemince, amelyen a középkorban (1238) szőlők között dominikánus klastrom állott. A patrocinium nyilván a rajnavidéki latini idetelepítésével is összefügg.

Még a századforduló táján is a pécsi szőlősgazdák Vince napján egyik pincéből a másikba járva szoktak együttesen áldomásozni. Voltak, akik vesszőt vágtak le, és a meleg szobában rügyeztetni kezdték. Ennek állásából, mértékéből azután az őszi termésre következtettek.

 

[Ha megcsordul Vince...] Ha megcsordul Vince, Megtelik a pince.

Szent Vince Diós István: A szentek élete Magyar Katolikus Egyház

Magyarország borrégiói Borászati portál

BOR (gyűjtőoldal) Balázs Géza: A borivó tízparancsolata Napút, 2005. november (tanulmány)

 

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea

(részlet)

Vince nemes volt származása szerint, de még nemesebb hite és vallásossága szerint. Szent Valér püspök diákonusa volt, s mert ékesebben szólt nála, a püspök rábízta az ige hirdetését, ő maga pedig az imádságnak és a szemlélődésnek szentelte magát. Dacianus helytartó parancsára Valenciába viszik őket, ahol kegyetlen börtönbe kerülnek. Mikor Dacianus úgy látta, hogy már az éhhalál szélén lehetnek, maga elé rendelte, de egészségeseknek és vidámaknak találta őket. Ekkor dühösen kifakadt: „Mit mondasz, Valér, te, aki a hit ürügyén a császárok törvényei ellen cselekszel?” Mivel Szent Valér szelídebben válaszolt, Vince azt mondta neki: „Tiszteletre méltó atyám, csak ne motyogj úgy, mintha félénk lennél, hanem hangos szóval kiálts, de ha parancsolod, szent atyám, megválaszolok én a bírónak!” Mire a püspök: „Kedves fiam, már régóta rád bíztam a beszéd gondját, de most a hit érdekében, amiért itt vagyunk, e válaszokat is rád bízom.” Akkor Vince Dacianushoz fordult; „Eddigelé beszéded csak a hit megtagadására irányult; ismerd el, hogy a keresztények bölcsessége szerint elvetemült dolog lenne Istenünk tiszteletét tagadással káromolni.”

 

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet) A vincellérek szentje Nevének rokon hangzása a vinum, „bor” szóval magyarázza, hogy a szőlészek szentje lett – a francia Vincent pl. „százannyi bor” jelentésű –, és névnapja időjárásából a várható bortermést szokták megjósolni, amint e versike is tartja: „Ha megcsordul a Vince, Tele lesz a pince.” Azaz, ha a neve napján olvad, jó lesz a szőlőtermés. Legendája és a jósversike Vincét tagadhatatlanul vízöntői képességekkel ruházza fel. Hasonlóképpen sok más e naphoz fűződő szokás is. A vincézésnek pl., amelynek során a szőlőskert szélét János napján szentelt borral vagy szentelt vízzel öntözik meg, alapja az a hiedelem, hogy ha Vince napján esik az eső, sok bor lesz. (Az esővíz – a szőlőszemekbe felszívódva – valóban borrá válik majd, ezzel együtt az sem véletlen, hogy a kánai menyegző csodájáról Vince-nap tőszomszédságában emlékeztek meg.) Általános vélekedés szerint sok bort kell innunk Vince-napkor, ha azt akarjuk, hogy jó szőlőtermés legyen. A nap szokásai közé tartozott még a jelképes szőlőmetszés. A levágott vincevesszőt vízbe állították, és hajtásaiból jósoltak az új termésre vonatkozóan. A jelképes metszés magyarázza, mi köze a szőlészethez e fagyos téli napnak, amikor még hó alatt pihennek a tőkék és a rügyek is alusznak. Nos, ami nálunk jelképes cselekedet, tőlünk délebbre nagyon is valóságos. A mediterráneumban január végére már végeznek is a metszéssel, mivel ott hamarosan megindul a nedvkeringés a venyigékben.

Pincék - Nógrád várhegy pincéi (Fotó: Vimola Ágnes) A Duna borvidéki régió honlapja Francia borversek Napút, 2004. 7. szám (vers) Faragott festett hordófenék (fotó: Gottl Egon)

Illyés Gyula: Elégia egy öreg vincellérről Levágta még a napraforgó-főket (megannyi pici napot), majd kirakta a présház oldalán az őszi napra száradni őket; a paprikát is leszedte a kertben, fűzni is kezdte s ahogy telt a fűzés, ívbe aggatta, mikor is leült és meghalt ahelyben, meg, a vén Náci, végelgyengülésben. Ma hozták le. Hogy ne halljam az „ejh”-t, „hajh”-t, ide jöttem föl dolgozni, hol meghalt, s csak nézem, nézem az ő bevégzett s abbahagyott dolgát, e lejárt napok, földrepottyant bolygók: e törzsnélküli, csak-fej napraforgók katonás sorját, s a paprikákét, a diadal-ívben – s olyat érzek, mint mikor oszló hang van a levegőben – óh mi tiszta dallam szakadt meg itten! –: csak én tudom. Az sincs, ki elfelejtsen, vén Náci! Hozott – visz az idő sodra – légy eltemetve és bebalzsamozva ebben a versben! A bor és az ünnep (fotó: Török Máté)

Vörösmarty Mihály: Rosz bor (részlet) Mondják: Egernél híres bor terem. Verembe szűrik tán? nem ismerem. Megénekeltem harcait, borát, S mind e napig nem láttam áldomást. Csapláros, méregkeverő! Ne pislogj, egrit adj elő. Cudar biz ez; de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán! Borod setét mint a cigány leány, És benne a szív édes lángja ég. Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még. Csapláros, méregkeverő! Ménes borából adj elő. Cudar biz ez; de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Ki láta bort, zöldet, mint drágakő? És híg aranyt, mely nyakba önthető? Somló, Tokaj, halljátok a panaszt: Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt. Csapláros, méregkeverő! Legjobb borodból adj elő. Cudar biz ez; de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Mátyási József: A magyar borról (részlet) Van ugyan egynehány Bacchus előtt kedves Nép, melynek sajtója nemes musttal nedves. De csak úgy oszthatom jól a különbséget, Ha hazám borának adok elsőséget. S bár vak szeretetnek nevezzék ezt mások, Tőkéinknek nem árt a rágalmazások. Igya meg az olasz falernumi borát, Hegyéért nem adnám Budának egy sorát. Tessék a németnek a rhénusi lőre, Nincs amiért vágyjak burgundi szőlőre, Nem hasonlíthatom öszve Tokajt velek, S az egész világon csak egy Tokajt lelek, Melyre bizonyságom többek közt a lengyel, Mert talpától kopik amiatt sok kengyel.

 

Illyés Gyula: Puszták népe

(részlet)

A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák, elvetik, egypárszor megkapálják, aztán kiszedik, és megint elvermelik. Nagy falapáttal búzát forgatnak, csáváznak, acatolnak, a rosta előtt hajlonganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szántanak, boronálnak, takarodnak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti állomásra, aztán trágyát hordanak vagy trágyalevet, az utóbbit nagy lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezei lóvasút kocsijai megindulnak a tejjel, amelyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s töltöttek kannába a kitűnően felszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak és kiabálnak. A tisztek kétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek, s fejcsóválva lépnek föl a hintókba, amelyek egyik dűlőből a másikba gördítik őket. A kovácsműhelyből szünet nélkül csattogás hallatszik, mert a kovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc múlva ütnek rá a meleg vasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra nem felelhetünk; nincs a pusztán.