LÓ, (l. Lo gyökelem) fn. tt. lovat, személyragozva: lov-am, lov-ad, lov-a, lovunk, lovatok, lovok stb. Kicsinyezve: lov-acska. Mint ragozásaiból kitünik, gyöke az élénk mozgást jelentő lo, melyből igeneves ó képzővel lett lo-ó, vagy lov, öszvehúzva ló, am. élénken mozgó, futó, t. i. állat. Csagataj nyelven is ulag v. ulak am. futó, és ló. (Abuska 28. lapon). A mássalhangzóval kezdődő ragokat, mint más rokontársai, származott alakban veszi fel: lónak, lóra, lótól, sőt az i ért és ig ragokat is: ló-ért, ló-ig, a többi rag pedig az egyszerü gyökhöz jár, de szebb hangzás vagyis két önhangzó öszvetolulásának kikerülése végett v középragaszszal és megrövidült o-val: lo-v-ag’ lo-v-as, lo-v-om, lo-v-al. Hagy a ló, valamint a hasonló szó, só, tó, hó, fő, vő, nő, bő stb. szókban nem a sémi nyelvek után felkapott állítólagos nyugvó v rejlik, hanem hogy az ó ő valóságos igeneves képző, mely egy a harmadik személyes névmással; erről l. ó, ő igenévképző. Dunán túl, különösen Vasban és Sopronban így is ragozzák: loam, loakat, hol a ragaszos v hangot szeretik elhagyni pl. a loakat a koácshoz viszem patkolni. Némely tájakon lú. Rokonok a föntemlített csagataj ulag-on kivül a sínai lo (eqnus albus cujus caudae crines sunt nigri. Sehott Vilmos); továbbá a vogul lu v. lo, a déli orosz loska; kaukazi nyelven: czo, czu, mely öszvevág a gyermeknyelvi magyar czoczó szóval, mely nem más mint a lovat mozgásra biztató czo kettőztetése. Már Adelung jól vette észre, hogy a ló több népek nyelvén kitünő gyorsaságától kapta nevét. Így a német: Ross régiesen: ors, hors, az angolban ma is: horse Adelung szerént rokon a német hurtig, Hirsch szókkal; tehát a magyar poroszka, gyors, borbát szókkal is. Rokonok továbbá értelemben a latin equus, äoliai hellen ικκος (melyből ιππος is módosultnak látszik), lithván aihvus, szanszkrit açvas açvá, melyekben Benfey szerént alapfogalom a gyorsaság, innen a szanszkrit açu (= gyors, sebes), latin acer, hellen ωκκνς stb. Adelung pedig a görög ιππος és német hüpfen szókat is egy származásuaknak tartja. Mi magyarok ide sorozhatjuk a mozgásra biztató, hip, hop indulatszót, valamint különösen a lóbiztató hi! szócskát. V. ö. LO gyök. A ló mi nálunk köz ismeretű, hasítatlan patáju, rövid sima szőrü, de serénynyel és hosszu sudár haju farkkal ellátott hasznos, szép, nemes, házi állat, melyet nyargalásra, húzásra, és teherhordásra szokás használni. Vad ló, mely természeti szabad állapotban létezik. Szelid ló, mely házi lótól származott, vagy természeti szilajságát letette.
A ló, mint általán igen haszonvehető állat, különösen pedig mint a magyar népnek ős időktől még a régi hunnoktól fogva kedvencze, nagy szerepet viszen nyelvünkben mind szótárilag és közmondatokban, mind költőileg véve.
1) Korára nézve: fiatal v. csikóló, melynek még úgynevezett csikófogai megvannak, régente gyermekló-nak is mondták. „És az több dolgok között könyergettem vala te ke (gyelmednek), hogy egy gyermeklovat kérne ke(gyelmed) uramtul ő n(agyságátul) ennekem”. (Levél 1557-ből. Szalay Á. 400 m. l. Így 1551-diki levélben is). Agg ló v. vén ló. Gyakorta agg lovon verik agyon a farkast. (Km.). A vén ló is megröhögi az abrakot. (Km.).
2) Nemre nézve: csődör v. monyas, v. mén, v. ménló, v. himló, különösen ha nemzésre használtatik: hágó. A jó monyas vagy megvakúl, vagy megsántúl. (Km.). A ménló ritkán rúgja meg a kanczát. (Km.). A mén néha am. paripa. Szilaj ménen nyargalni. Ha heréjét kimetszik: herélt. Herélt lónak csak egy a lába. (Km.), azaz ha egy lába kitörik, semmi hasznát nem vehetni többé (Erdélyi János). Herélt ló is megcsikózik néha, mikor leveti Málé Petit (Km.). A nőstény ló kancza, v. kabala, v. kaczola, különösen, ha szaporításra használtatik, anyaló.
3) Színre nézve: fehér, deres, vasderes, szürke, almásszűrke, seregélyszürke, egérszőrü, zsufa (zsupszinü), pej, (világos pej, sötét pej, piros pej), sárga, fakó, piros, kese v. kesely, barna, fekete, hóka, tarka. A magyarnak legkedvenczebb szinei a fakó, sárga, pej, miért a népdalokban ezek fordulnak elé leggyakrabban: „Czo fel fakó.”
„Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette.”
„Fakó lovam jó paripém,
Rajta mennék hozzád babám.”
„Az én lovam száz talléros fakó.
Ha rá ülök, szikrázik a patkó.”
„Ne búsúlj, fakó,
Lesz rajtad patkó.”
„Van paripám takaros,
Kurta farku, pej, piros.”
„Sárga csikóm fel van kantározva.”
„Sárga csikóm kivezetem a gyöpre,
Gyöngyharmatot leveretem a földre.”
„Állj meg Jancsi, itten van már a csárda,
Ihatnék a rudas lovam, a sárga.”
A szürke és fehér lovat néha gúnyosan emlegeti a nép. Margit asszony, fehér ló, ritka válik benne jó. Czo te fejér, taszitsd feleség. Ha fejér lovat látott, ma nem éhezik meg. Fehér lónak, világos felhőnek, mosolygó menyecskének nem kell hinni. (Különös, hogy a közmondások az asszonyt és lovat szeretik öszvehasonlítani. Aszszonynak és lónak soha hinni nem kell. [Gvadányi]. Feleséged s paripádat soha másokra ne bízzad.)
„Bár csak addig meg nem holtál volna,
Míg egy szürke lovat nem loptál volna.”
Szürke v. fehér lótól nem kérnek vámot, (hanem a gazdájától). Népies élcz.
4) Különféle tulajdonságaira nézve: bokros ló, v. székelyesen: jeszke ló, mely könnyen megijed, és makacs. Csökönyös ló, mely megköti magát. Fáradt ló. Fáradt lónak farka is nehéz. (Km.). Fáradt ló is farka előtt jár. (Km). Kemény száju ló. Hányó ló, mely a lovagot rázza, hánytatja, melyen, mint mondják, mákot tör az ülő. Igető ló, mely igetve jár. Jó ló. A jó lónak zabla kell, nem ostor. (Km.). Zabla nélkül a ló soha sem lészen jó. (Km.). Nem használ a jó ló, ha a kocsis nem jó. (Km.). Rosz ló. Nincs rosz út, csak rosz ló. (Debreczeni km.). A német lova hájjal él, mégis rosz. Szójáték; Heu (olv. háj) a német nyelvben szénát és Rosz lovat jelentvén. Karórágó ló, mely a jászolt rágja. Lépő ló, nagy ló, mely csak lépve jár, mint a nagy német lovak. Poroszka ló, mely szapora léptekkel halad, mint általán a betyároké, csikósoké. Nehéz az agg lóból poroszkát csinálni. (Km.). Röst ló. Nincs oly röst ló, mely elébb ne menne farkánál. (Km.). Rúgós ló. Serény ló. Serény lovat nem kell sarkantyúzni. (Km.). Hitvány tó. Hitvány lovat száll meg a légy. (Km.). Szemes ló. Szemes kocsis, szemes ló, kerekszámra igen jó. (Km.). Szilaj ló. Vak ló. Nem mindenkor nevet a vak ló, tréfásan am. Non semper ridet Apollo Tanult ló. A tanult lónak nem kell sarkantyú. (Km.) Alakjára nézve: kos orrú, kos fejü, domború v. csapott faru.
5) Birtokosra nézve: Úri ló, paraszt ló, zsidó lova, czigány lova. Kényes, mint az úri ló. (Km.). Megszokta a koplalást, mint a czigány lova. (Km.). Ő is elszánt néha a czigányok lován (km.), azaz hazud.
6) Használatra nézve: Hátas v. nyerges ló, v. paripa, melynek egyik faja a poroszka. Kocsis, hámos, igás ló. A rúd bal oldalán befogott ló nyerges, jobb oldalán rudas, négyesben jobb felül az első kisefás v. ostorhegyes, balfelül gyeplős. Mikor egy széltében hármat vagy négyet fognak, akkor a külsőnek vagy külsőknek lógós a neve. Szekeres ló. Verik, mint a szekeres lovat. (Km.). Vontató ló. Taligás ló, melynek Debreczenben és Győrött nagy a divata, és hire. Málhás ló, mely málhát, azaz terhet visz a hátán. Nyomtató ló, melylyel gabonát nyomtatnak. Nyomtató lónak nem kötik be a száját. (Km.). Posta ló. Szántó ló. Vezeték ló. Konyhalovak, az urasági udvaroknál. Közös ló, melyet többen, mint közbirtokot használnak. Közös lónak túros (nem turós) a háta. (Km.). Katona ló. Ágyús ló. Malomhuzó ló. Nyűgbe vetett ló nem messze nyargal. (Km.). A magyar népmondákban leghiresebb a táltos ló, csudálatos sebessége miatt. Nevezetes a Toldi Miklós lova is, melyről közmondás: Úgy él v. tengődik, mint Toldi Miklós lova, más szemetén. Emlegetik néha a Tasi lovát is. A szamarat tréfásan Isten lovának hivják. Átv. ért. ördögló v. ördög lova, egy igen veszélyes lomba, vagy hinta. Így neveznek bizonyos hosszu lábu, igen vékony dereku bogarat is. Ekeló v. ekekabala, melyen az ekét ki s haza vontatják. Vak ló v. deres, azon pad, melyre a botra itélteket fektetik. Ide tartozik, mely előbb-utóbb mindenkit elvisz, a Szent Mihály lova. Innen mesés kérdés: Micsoda nemzet az, mely más világra is lóháton megy? Fel. A magyar, mert, ha meghalt, Szent Mihály lován viszik ki.
„De majd engem innen tova
Elvisz a Szent Mihály lova.”
7) Hazájára nézve: Magyar, erdélyi, orosz, v. muszka, arab, török, angol, holsteini, nápolyi, stájer stb. lovak.
A magyar, mint lókedvelő nép, a lovak elnevezésében igen találékony, és költői izlésü. Szép nevek pl. ezek: Rózsa v. Rózsi, Hajnal, Tüzes, Villám, Csillag, Szikra, Sugár, Csinos, Kényes, Bársony, Kedves, Ficzkó, Szellő, Tündér. A madarak röpködésére, részint szinére emlékeztetnek ezek: Csóka, Daru, Föcske, Galamb, Ráró, Rigó, Szárcsi, Szajkó, Varjú, Vércse, Holló, Sólyom. Jellemzők: Büszke, Bátor, Kurucz, Szemes, Gyilkos, Mérges, Kakas, Mokány, Pajkos, Betyár, Vidám, Bujdos, Bokros, Pogány, Sárkány, Tánczos, Tátos. Testi tulajdonságra mutatnak: Babos, Bogár (fekete), Buczkó, Busa, Barna, Bársony, Deres, Fakó, Fényes, Hajas, Hódos, Hóka, Kesely, Monyók, Pej, Pejkó, Sárga, Szürke, Talpas.
A magyar nép lovával beszélget, biztatja, igéreteket tesz neki, pl. selyem kantárt, bársony nyerget, jó abrakot. Ezen megy a legény szeretőjét látogatni, s ez néha eteti itatja, mint a népdalok példái mutatják:
„Deres a fű, édes lovam ne egyél,
Inkább engem kedves rózsámhoz vigyél.
Ott lesz széna, ott lesz abrak, eleség,
Neked, édes fakó lovam, vendégség.”
„Mikor Barna Péter a lovát itatta,
Románné két lánya kantárát tartotta.”
„Czo fel, édes Deresem,
A rózsámat keresem.”
„Itthonn vetek egy abrakot, elég lesz,
A rózsámnál majd egy helyett kettő lesz.”
„Meghalt a lovász, oda a lovász,
Nem mondja már a lovának
Sárga te csity!”
„Fel van az én lovam kantározva,
El is megyek a rózsámhoz rajta.”
„Békót vettem kese lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára.”
„Fel-felülök szürke paripámra,
Bevágtatok Kálló városába,
Betekintek rózsám kapujára,
S hull a könyvem a nyeregkápára.”
„Megkötöm lovamat
Czédrusfa ágához,
Magam meg lefekszem
Galambom ágyához.”
„Pej paripám patkószege de fényes,
Madarasi csárdás lánya de kényes.”
„Elunta mar pej lovam s nyargalást,
Harmadnapig nem evett egy harapást,
Van már széna, van már abrak, ehetsz már,
Engemet szép szeretőmhöz vihetsz már.”
„Felülök a sárga lovam nyergébe,
Beballagok a kovács műhelyébe,
Mig a kovács a lovamat patkólja,
Kis angyalom két orczámat csókolja.”
„Biró gazda, bátyám uram,
Kérem, adja ki a lovam,
Sürgetős az utam nagyon,
Subámat zálogba hagyom.”
„Menjünk innen fakó lovam,
Tisza ide nem meszsze van.”
A ló kedves tárgya a közmondásoknak is. Álljon itt a mondottakon felül még egynéhány. Nem adnám egy lóért, mi a ló nagy becsére mutat. Ki lova fia vagy? gúnyos kérdés, valamely igénytelen vagy hitvány emberhez, ki elbizza magát. Lopott lórúl tenger közepén is leszállítnak. A ló kötőfékkel jár.(Accessoriam sequitur principale). Még lova sincs, már is kantáron búsúl. Kinek lova nincsen, gyalog jár az Pestre. Elragadták a lovak, azaz az indulatok, fényüzés, pompázás. Hol a féket meglelik, a lovat is ott keresik. Zab hajtja a lovat, nem ostor. A lónak négy lába van, mégis megbotlik, mentegetődzés. Lóvá tették, am. bolonddá tették, megjátszották. Búsúljon a ló, elég nagy a feje, jó kedvüek, könnyelmüek szójárása. Üsd a lovat, hadd húzzon, mért nem lett pappá. Ha ló nincs, a szamár is jó. Ökör szántja az abrakot, s a ló eszi meg, a régebben fennállott jobbágyi munkára és földes úrra vonatkozó közmondás. Lóhalálában sietni, am. legsebesebben hajtani, átv. ért. nyakra főre végezni valamit.
„Elindultam ide Bécsben, ahol soha sem voltam,
Lóhalálával siettem, melyet meg sem gondoltam.”
|
|
Páter Márton a XVIII. száz. közepe tájáról. |
Ha rugdos a ló, végy el abrakából. Van lova (esze), de nincs kocsisa. Lovon jött, gyalog jár. Lóról szamárra. Ajándék-lónak nem kell csikófogát nézni. A fogadott lónak rövidebb a mérföld. Valakit lóra ültetni, am. bizonyos jó remény fejében bolonddá tenni, rászedni, a valóság helyett álképpel csalogatni stb.
A lónak mozgásai: lép v. léptet, koczog, poroszkál, üget v. iget, nyargal, vágtat; a szilaj ló ágaskodik, kapál, rúg, harap, fejét szügyébe vágja és felrúg. Mi kedélyét illeti; nyerít, midőn vágyakodik, pl. a csődör a kancza után, az anyaló csikajaért; röhög, midőn örül, pl. az abraknak; röhög mint abrakjának a ló (km.); nyihog, midőn haragos; hortyog, horkan, ha megijed; sárlik, a kancza, midőn a nemi ösztön ingerli.
„Árokszállás, Kecskemét
Nyerít a ló, ehetnék.
A szók, melyekkel a magyar szólítani szokta lovait, ezek: hivó ne! ne Maczi! fektéből keltő: czo! czo fel! menésre biztató: hi! gyi! csety! csity! haj ló! ló ke! (kelj); jobbra kifelé: tüled (= tőled), balra kifelé: hozzád!
Sajátság gyanánt megjegyzendő, hogy a magyar több oly bogarak, férgek, és növények neveit, melyek a maguk nemében nagyobbak, ló jelzővel különbözteti meg, pl. lótetű, lólégy,lódarázs, lóborsó, lódió, lósóska., lótorma.
LÓ
Kézikönyvtár
A magyar nyelv szótára – Czuczor–Fogarasi
|
