|
GETSEMÁNE
Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a hold, és ti kifáradtatok, ittatok is, ugye, és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem, és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: - nagyon megindultam, Jánoskám, és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a hold - idejöttem, és most úgy érzem, talán nem bírnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem - olvasd el, és aztán vesd a tűzbe, ezt ígérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek, és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leírott szót, és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papírokat, és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is - tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban - abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből - a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat, és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.
Írom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál, és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgyis tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad; ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is, és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava - csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben -, csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett, és jól van így. Most még néhány formaság - hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás - aztán a kereszt és a szögek.
Csitt, csitt, János: értsd meg, így van, és én akartam így, és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések, és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem, és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el, és szédültem, és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár - s míg ezt mondtam, majdnem haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmúlt ez, Jánoskám, és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképpen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked - és te el fogod temetni a szívedbe, és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te, és szereti a szép szavakat - de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te, és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.
Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkét éves koromban eltűntem Názáretből, és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem, és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész, és én megértem ezt az életet, s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám - tizennyolc év hosszú idő, és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kisázsiát, és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán - hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál, s akiben bízni akartál? Mondom neked: én is úgy áhítottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott - emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakíroknak és derviseknek neveznek - ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett, ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták - de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! -, az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém - s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek, s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.
Ó, Jánosom, remegett a szívem, s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez, s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont - valahol a két szem között, a koponya falán túl -, ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban, s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk - és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek - csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul -, s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, ugye láttatok akkor járni az olajos vízen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek, s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban, s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom - s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; miként ha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer - s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy kánai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom - és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap múlva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat - mint hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: - mert akartam, hogy lássatok.
Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek - mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő - te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek, s letérdelsz -, s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas, és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját, s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva - én a te szelíd arcodba néztem, s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok, mind, és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok, s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: - de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül, s melyet úgy hívnak: Végzet - Végzet és Természet. Íme, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon -, hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.
A Halál járt mellettem, és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot - hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem, s rám vigyorgott -, elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét - az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.
Ekkor megfeszítettem elmémet, és így szóltam magamban: lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére - és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember, s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot - mert senki sem mer meghalni, s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet - aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel - aki éppúgy akarja magának a halált, mint ő -, és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek - a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott rángatni.
Ezt gondoltam, s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort? Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam, s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem - nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.
Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek, és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani - nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább - így akarom. Meghalok, s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyes-egyedül én legyek meghalva, helyettetek.
Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat, és behunyom a szemem. Ugye, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem bírok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem... Ó, János... egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban a nyájas napfény alatt...
...De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod...
KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEI
KARINTHY FRIGYES
JELBESZÉD
NOVELLÁK
SZERKESZTETTE ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA
UNGVÁRI TAMÁS
TARTALOM
MARGITKA ÁLMA
Esik a hó
CIPŐCSOKOR
ESIK A HÓ
KÉT VERSSOR KÖZÖTT
MELANKÓLIA
AZ ASSZONY
KÖNNYEK
VERKLISZÓ
A KÖRHINTA
GÉNIUSZ
A DÁRDA
AZ INTŐ
A PILÓTA
JÓ VICC
PIERRE
TAPSOLJANAK A MAMÁNAK
Ballada a néma férfiakról
AZ ÚJ ÉLET
BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL
AZ ÜTKÖZET
Találkozás egy fiatalemberrel
TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL
A ROSSZ ÁLOM
GURUL A PÉNZ
UNALOM
PÉLDÁUL ILYEN AZ ÉLET
MŰVÉSZBECSÜLET
A LIFT FELJEBB MEGY
Két hajó
A CIRKUSZ
KÉT HAJÓ
ÉSZAKI SZÉL
A PÚPOS
NAPOK
POR
VAK CSIBE
GETSEMÁNE
A LÉLEK ARCA
NAPISTEN
A RÉGI VÁROS
A VAK SZOBRÁSZ
TERMÉSZETES KIVÁLÁS
ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY
KŐBŐL VAN A FÖLD
KATONÁK
ÁLMODNI!
A HŰTELEN
ÁRNYÉK
VIASZFIGURÁK
LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL
BŰN
TITOKZATOSSÁG
LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL
Gyilkosok
AZ ÉGŐ HÁZ
NOVELLA A DELEJES HALÁLRÓL
A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ
PROLÓGUS
AKTÁK
REMÉNYTELEN SZERELEM
SZOMJÚSÁG
DÓDI
A MAGÁNY
FEBRUÁR
PÉLDÁZAT A HALÁLRÓL
A MÁSIK
AZ ELLENSÉG
VASZILIJ
ÉN ÉS ÉNKE
EGY NŐT SZERETNI
ÁLOM
CAESAR ÉS ABU KAIR
PÁR EZER ÉV
AZ ÉLŐ MOLEKULA
AZ OXFORD-STREETI GYILKOSSÁG
Harun al Rasid
AZ ÍTÉLET
HARUN AL RASID UTOLSÓ KALANDJA
KACSAPECSENYE
FESTÉK
TITOK
IRÁNYTŰ
MIRÁKULUM
AZ IDEGEN
RÉGISÉG
ÁLMATLAN ÉJ
KÉPEK
A JÓ ÖRDÖG MESÉJE
KÉT JÁTÉK
RÉGEN VAN
ÖREG ÉS FIATAL
AZ ESKÜ
TALÁLKOZÁS...
IDILL
PISTA, A GYÖNGYKAGYLÓ
TOLVAJORSZÁG
SZÍNÉSZNŐ
AZ ELSŐ KOLDULÁS
SZEMÉT
FÉRFIBECSÜLET
A SZERZETES
BARACK
BEATRICE
FEKETE MISE
BESZÉLGETÉS EGY JÓ EMBERREL
RÁDIÓ
A GYÉMÁNT
BORBÁLA
PRIVISINSZKI
RÖNTGENORSZÁG
A RAJONGÓ
HISZTÉRIA
KRISTÁLYPALACK
A JÖVŐBELÁTÓ GÉP
FILOZÓFIA
RETTENETES
TERMÉSZET
HÁROM VŐLEGÉNY
ÉDEN
KOCSMA
KLOROFORM
PÁSZTOROK
CSÓK
A NYOMORÉK
A HEGEDŰ
A NEGYEDIK HALMAZÁLLAPOT
Hasműtét
ARABELLA
HASMŰTÉT
AZ UZSORÁS
VILÁGÍTÁS
AZ OLASZ FAGYLALTOS
CASTILIA HERCEGE
CSENDES BESZÉLGETÉS TAMÁSSAL
SZERENCSEKERÉK
ÚJ ÍLIÁSZ
ÚJ-ZÉLAND
PÁRBAJ A XXV. SZÁZADBAN
AZ EMBER ÉS A SZÉK
SZALAD A KALAP
AKÁCFALEVÉL
A NYAKKENDŐ
TÜNDÉRORSZÁG
HÁROM CSOKOLÁDÉSZIVAR
A SZERELMES NAP
CIGÁNYKERÉK
A SZÉLHÁMOS
EPILÓGUS
Nevető betegek
NEVETŐ BETEGEK
A NÉVJEGY
A NEGYVENÉVES FÉRFI
ALADÁR PADISAH HÁREME
AZ ÉLETMŰVÉSZ
EGY EMBER, AKI MÍNUSZ
HAJDUSEK
FOGHÁZIGAZGATÓ
VÉGZET
PROPAGANDA
ÖREG BAKTER AZ ÉGEN
ÉG A HÁZUNK
BELLIT VAGY A BŰVÖS KÖNYVEK
KIRÁLYKISASSZONY ÉS VARANGYOSBÉKA
SIR RALEIGH HALÁLA
A FOTOGRAFÁLT GONDOLAT
KÖLTŐ ÉS DETEKTÍV
TIBOR
SKARLÁT
NŐK A HARCVONALBAN
ANYÁM
ROBINSON SZIGETE
BÚCSÚ A DINNYÉTŐL ÉS AZ OLVASÓTÓL
A Biblia a magyar képzőművészetben
Getsemáne
M. S. mestertől Lőcsei Pál mesteren át Benczúr Gyuláig többen feldolgozták a Getsemáne-kert nagy küzdelmét. Benczúr, aki a kiegyensúlyozott reneszánsz és barokk stílus fölidézéseivel elég messze állt e témától, élete végén, 1919-ben fordult az Olajfák hegyén című alkotásával hozzá, „azt a meggyötört, szenvedő Krisztust állította elénk, akinek képében a háború sújtotta Magyarország sorsát is szimbolizálni lehetett.” (Bellák Gábor: Benczúr, Corvina, Bp., 2001, 12. o.)
Aligha van drámaibb történet Jézus Krisztus Getsemáne-kerti tusájánál. Előképeit: Ábrahám Mórija-hegyi áldozatát, Jákób Jabbók-parti viaskodását, Jób küzdelmét barátaival már láthattuk. A világ sorsa dőlt el a Getsemánéban. Amikor Jézus az utolsó vacsora után tanítványaival a kertbe érkezett, egy nála soha nem észlelt jelenség tűnt fel: „kezdett rettegni és gyötrődni” (Mk 14:33). Eddig még csak nem is félt Jézus, most pedig egyenesen szinte halottá vált a félelemtől. Miért? Mert az a bűnteher, amelynek magára vételére és következményeinek elnyerésére a földre érkezett, mostantól fogva helyeződött teljes súlyával reá. Az Atya pedig, akinek bizonyságát köszönhette, ettől kezdve távolodott el Tőle. Isten ugyanis bűnnel azonosuló lénnyel nem tart kapcsolatot, még akkor sem, ha az – mint Jézus volt – az Ő „egyszülött, szerelmes Fia”, akiben eddig „gyönyörködött” (Mt 3:17).
|
Jézus tehát egyedül maradt. Azonban ekkor is az Atyát kereste, mint egykor Ábrahám vagy Jákób, a legteljesebb reménytelenség ellenére is. Jézus belül megoszlott: tudta, hogy „áldozata órájáért jött e világra” (Jn 12:27), ugyanakkor emberi természete még hevesebben tiltakozott az ellen, hogy ártatlanul halált kelljen elviselnie, mint máskor. Ezt a megosztottságot akarta legyőzni háromszor félbeszakított, tanítványait is küzdeni kérlelő imájával és esedezésével. Végül ki tudta mondani: „Atyám! Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” (Mt 26:42) Ezután megerősödve kelt föl, és kezdeményezte később a közeledő Júdással és kísérő csapatával a beszélgetést.
M. S. mester selmecbányai oltárképének passiósorozatából a Getsemáne az első darab. Az aranyozott háttérből – a korban már az égszínkék az elterjedtebb – izzóan lépnek elő, szinte „élnek” a színek. Jézus ruhája a bánatos lila, Júdásra az irigység sárgája, a legerősebb János apostolé, a tűzvörös, a szeretet, a lángoló odaadás színe. A tanítványok elalvása legelöl rendkívül hangsúlyos, jelzi a különbséget a velük ugyan egy szinten térdelő Jézus és közöttük: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok, a lélek ugyan kész, de a test erőtelen.” Jézus alakjához kapcsolódik a mennyből jött angyal stilizált alakjának előrelengése. A kép bal oldali felső részében tánclépésszerű mozdulattal lép be a kert kapuján Júdás, árulásának díja egyelőre még a mellette lévő katona kezében van.
A „...térdelő Krisztus összetett, felemelt keze szokatlan az Olajfák hegye-jeleneteken. Túlzó gesztusnak hat, talán a gyötrődés és megadás hangsúlyosabb kifejezésére szolgál. Krisztus arca a halálfélelem megnyilatkozása miatt szinte formátlanul halálra váltnak látszik – talán párhuzamba hozható a Kálvárián a halott arcával, mégis olyan festői megoldás, amely a művész szándékához képest kevéssé sikerült.” (Mojzer Miklós: M. S. mester passióképei az esztergomi Keresztény Múzeumban, Magyar Helikon–Corvina, Bp., 1979, 16. o.)
|
