Reméljük, 2021-ben lesz olimpia, labdarúgó Európa-bajnokság és még számos kiemelkedő sportesemény, de életre-halálra menő mérkőzés egyetlenegy vár ránk az új esztendőben. Azt az emberiség vívja – semmiképpen sem játssza – a koronavírussal. A végeredmény hitünk szerint nem kérdéses, az összecsapás időtartama már inkább. Pontosan azt sem tudjuk, mikor kezdődött, még kevésbé, mikor végződik; talán a második félidő elején járhatunk, és végre úgy tetszik, nyerésre állunk. De nagyon nem mindegy, mikor harsan a hármas sípszó, mert egészen addig minden egyéb meccs beszűkült fizikai, lelki-, mentális állapotban zajlik.
Nézzük csak e zaklatott telet! A decemberi női kézilabda Európa-bajnokságot olyan csapat nyerte meg, amely egyébként nem szerzett semmiféle jogosultságot a részvételre. Norvégia ugyanis eredetileg társházigazda lett volna, de erről lemondott, egyedül Dániának adva át a tornát, ám ez az utolsó pillanatokban alakult így, ezért a kvalifikációs sorozatban nem játszott, tehát ki kellett volna zárni. Ez azonban senkiben fel sem vetődött, nemhogy a probléma kezelése, de puszta léte sem. Mindenki csak azért fohászkodott, hogy aránylag normálisan, tömeges új fertőzések és törölt mérkőzések nélkül lecsorogjon a torna. Miként az óév utolsó napjaiban a férfi Bajnokok Ligája kölni négyes döntője is. Természetesen zárt kapuk mögött, a megszokott húszezer szurkolóval szemben, akiknek hiányát valószínűleg a Veszprém szenvedte meg leginkább. A Paris Saint-Germainnek ellenben két, friss pozitív tesztet produkáló játékosáról kellett nagy hirtelen lemondania, így még az első elődöntő sorsa is kérdésessé vált. Szerencsére aztán már „csak” az egyik játékvezető dőlt ki, de bírópárost aránylag könnyű cserélni. Ne feledjük, ez a májusról decemberre halasztott final four volt, tehát a 2019–2020-as sorozat lezárása 2020–2021-es keretekkel – ez újabb, példátlan anomália. A végső győztes Kiel fél évvel korábban sokkal szerényebb, a Paris SG merészebb reményekkel vághatott volna neki a végjátéknak, már csak azért is, mert a norvég bombázó, Sander Sagosen a nyáron igazolt az előbbihez az utóbbitól.
Az előttünk álló január további, előre nem látható fordulatokat tartogat. Az egyiptomi férfi kézilabda-vb esélyeit illetően úgy kalkuláltunk, hogy csoportunkban Uruguay és a Zöld-foki-szigetek nem ellenfél, Németország annál inkább, de a németek négy alapjátékosa a járványhelyzet miatt lemondta a válogatottságot. A Kiel BL-diadalában döntő érdemeket szerző Hendrik Pekeler nem kertelt, leszögezte: fél, nem kockáztat, négy hétre nem hagyhatja otthon a feleségét és a lányait. Érthető. De ha mindenki így gondolkodna, nem lenne világbajnokság. Az is kérdés, hogy euróban is milliomos sportolók mennyire dönthetnek szabadon hivatásuk szüneteltetéséről annak legfontosabb feladata előtt, miközben „civil” embertársaiknak nem adatik meg ez a lehetőség.
Női vízilabdázóink ugyancsak ebben a hónapban vágnak neki a trieszti olimpiai selejtezőnek; már ha Olaszország kiszabadul addig jelenlegi bezártságából. Ha nem, vagy máskor, vagy máshol, vagy semmikor és sehol sem rendezik meg a kvalifikációs versenyt, ami „egyébként” meghatározó a hazai női szakág jövőjét illetően. Bíró Attila szövetségi kapitány és csapata nagyjából ennyi bizonytalansági tényezővel készülődik, már eleve, mint mindenki, 13+2 játékossal, a plusz kettő ugyanis az alap tizenhármas pozitív koronavírustesztjei esetén cserélhető be.
Az egyéni sportágakban látszólag egyszerűbb a helyzet, hiszen egy-két megbetegedés nem dönt le teljes csapatokat, de a holnap kezdődő Dakar-ralin sem a cél, hanem a szaúd-arábiai rajt elérése jelentette az első jelentős kihívást a mezőnynek, az ausztrál nyílt teniszbajnokság kényszerű februárra halasztása pedig az egész éves versenynaptárt menthetetlenül átírhatja.
Aztán egyszer csak beköszönt majd a tavasz. Naptári, meteorológiai értelemben mindenképpen. De hogy valóban kitavaszodik-e, hogy a kikelet 2021-ben is elhozza-e az újjászületést a világnak, abban most még csak irigylendő optimizmussal bizakodhatunk. Pedig lélekemelő, bizsergető futballidény előtt állnánk, még az NB I-es bajnokságot is úgy tekinthetnénk mint felkészülést – nem csupán a labdarúgóknak, de a nézőknek is, akik egyelőre persze a tévéfotelbe kényszerülnek – a nyári Európa-bajnokságra. Nem is szólva a vb-selejtezőről, a március 25-i magyar–lengyelről a Puskás Aréna csurig telt vagy kongó lelátója előtt, és szoríthatunk a BL-ben az RB Leipzigért is, Szoboszlai Dominik érkezésével immár három magyar válogatottjával. Ilyet sem láttunk még soha.
Mint ahogyan hazai rendezésű női kézilabda olimpiai selejtezőt sem. Március 19–21. között Győrben ez is megadatik, ha minden jól alakul. Mielőtt azonban latolgatni kezdenénk az oroszokkal, szerbekkel és kínaiakkal szemben az első két hely valamelyike elérésének esélyét, először azért fohászkodjunk, hogy tartsák meg egyáltalán a tornát. Mert ha a nemzetközi szövetség, az IHF, ne adj' Isten, a pandémiától fenyegetve úgy határozna, hogy a világversenyek eredményei alapján jelöli ki a tokiói mezőnyt – 2004-ig ez így is volt –, a mieinknek, akiknek az elmúlt négy évben a 2018-as Eb-7. hely a legjobbjuk, bizony nem lenne ott helyük. Szóval először: legyen selejtező, másodszor: együttesünk végezzen az első kettő között, harmadszor, azaz persze mindenekelőtt: legyen olimpia!
Hiszen ez az emberiség legnagyobb játéka, amelyet eddig kizárólag háború sodorhatott el. Az idén viszont nemcsak kronológiailag, hanem ez egyszer fontosságban is többek szemében megelőzi a labdarúgó Eb. Mivel Budapest négy mérkőzés erejéig társrendező, és fiaink itthon fogadják a franciákat és a portugálokat, az erőviszonyok és az egyszeri, vissza nem térő lehetőség tükrében ezúttal az élmény talán fontosabb lenne az eredménynél. Én legalábbis nem zárom ki, hogy hatvanezer szurkoló előtt egy tisztes, lélekemelő, örök közösségi emlékként belénk vésődő vereség többet érne, mint egy zárt kapus 1–1. Úgyhogy hajrá, magyarok, hajrá, védőoltás!
Az olimpia más történet. Ott kétszáz nemzet nézőinél előbbre való kétszáz ország sportolóinak részvétele. Ám ha a bevezetőben említett pandémia elleni összecsapást addigra nem sikerül eldönteni, ki tudja, mely küldöttség, csapat marad távol, illetve mely klasszisok akár külső, akár belső kényszerből? Ezért egyelőre mindenféle esélylatolgatás korai. Vegyük csak legbiztosabb riói éremszállítónkat, Hosszú Katinkát! Neki különösen sokat számított az egy év halasztás, májusban tölti be a harminckettőt. Az év végi ob-n nem is indult, talány, mennyi ösztönzést talál magában e szürke téli, majd kora tavaszi hétköznapokban. Ha semennyit, azt is el kell fogadnunk; három ötkarikás aranyát már nem kell megvédenie, azok örökre ott ragyognak a vitrinben, az évkönyvekben, a Nemzeti Sportuszoda márványtábláján, „értékes pontszerző helyekért” pedig feltehetően nem hajtaná magát agyon. És bár néhány sportágban elegendő egyetlen ihletett nap a megdicsőüléshez, az úszás – vagy másik fő nemesfémbányánk, a kajak-kenu – nem ezek közé tartozik.
Ebben az évben elsősorban nem a testi, hanem a lelkierő, nem a tehetség, hanem a kitartás, a karakter lehet a sikerek alapja. Valamint az egyén helyett a szűkebb és tágabb környezet, a hátország, amely felkészít a külső hatásokra, illetve megóv tőlük. Közösen méretünk meg, amiből bizakodást is meríthetünk.
Aztán egyszer, még az idén, eljön az az ihletett óra, amelyben – hasonlóan a világszintű fenyegetettséghez – a mi generációnknak még sohasem lehetett része. Csupán elődeinknek, akik közül 1945 tavaszán sokaknak első útja a romok közül a pályára vezetett, és ott egymást átölelve sóhajthattak fel: átvészeltük, egészségesek vagyunk, süt a nap, szerezzünk gyorsan valahonnan egy labdát, és indulhat újra a játék, az élet!
Ha kényszerből is, de roppant becses tudásra tettünk szert a magunk mögött hagyott esztendőben. Megtanultunk vágyakozni az iránt, amiről addig természetesnek hittük, hogy a miénk.
